Éles kövek közt...

Ha magunk mögött hagyjuk a nagyváros lármáját és felületességét, és megérkezünk a völgybe, akkor megcsap bennünket a szabadság szele, és a hegyekben újra felfedezzük az emberi méltóságunkat. Szikla szikla hátán, kopasz, mégis szép táj. E hatalmas hegygerincek többet kínálnak az érintetlen természetnél: Isten előtti mély csendet. Ha órákon át kirándulunk, észrevesszük, hogy olyan parányiak vagyunk, akár egy apró rovar; új nézőpontból látjuk önmagunk és a világ kapcsolatát. Ijesztő és félelmetes élmény. Nem éppen kies, alpesi táj, legelésző tehéncsordákkal. Csak a moha és egy-két ritka virág él meg ebben a magasságban. Nem hallani mást, csak a guruló kövek hangját, ahogy óhatatlan megmozdítjuk őket. Aztán ott kísér az erős, szakadatlan szél. Ha elhaladunk egy csúcs szélárnyékában, döbbenetes csend száll ránk.

Van valami nemes és boldogító abban, amikor megküzdünk a természettel. Minden testi-lelki képességünkre szükségünk van. Nem hagyhatjuk, hogy a félelmünk legyőzze az értelmünket és ügyességünket. A gyaloglás nagyon fontos útravalót ad az életre. Eleinte csak-csak beszélgetünk a társainkkal, aztán ez pár száz méter után abbamard. Másra kell az energia, mindenki átveszi a haladása sajátos ritmusát, a lépéseit figyeli csupán. Amint a szavak véget érnek, megindul a gondolatok lavinája. [Aztán azok is elülnek, és marad a végtelen, mély csend.] A városban biztosan érezzük magunkat. Ott nem is gondolunk arra, hogy veszélyek leselkednek ránk; magabiztosan mozgunk. Eszünkbe sem jut félni, vagy hogy akár meg is halhatunk. Látszólag mindent kézben tartunk. Ám ez illúzió. Egy baleset, hirtelen betegség vagy korai halál bármikor utolérhet bennünket. Tényleg azt gondoljuk, hogy a sorsunkat tökéletesen mi irányítjuk és a legkisebb részletet is mi határozzuk meg. A hegyekben tett kirándulás folyamatosan a sebezhetőségünkre és a saját korlátainkra figyelmeztet minket. Nem közeleg-e vihar? Leszáll-e a köd? Nálunk van minden szükséges felszerelés (térkép, iránytű, esőkabát…)? Megerősödik a szél? Addig tart a felelősségünk és a hatalmunk, hogy felkészülünk és éberek vagyunk. Minden tudásunk és ügyességünk ellenére semmi másra nem lehetünk befolyással. Ahogy folytatom az utam, tisztábban kezdem látni a dolgokat, mint otthon. Olyan csendes a táj, csak a szelet hallani. A kövek halottak és szürkék. Ősidő óta itt vannak, s még sokáig itt maradnak, akkor is, amikor én már nem leszek… A moha lassan nő. Távol a város kényelme. Abból tudok csak gazdálkodni, ami a hátizsákomban van. Idővel kezdem ismét megtalálni a biztonságomat. Miután felvettem a ritmust, könnyebb a gyaloglás. Boldogító csend vesz körül. A szokásos zaj annyira igénybe veszi máskor a figyelmemet, hogy ott a hirtelen támadt szünet idegesít. Ez a csend más, belső békét ad. Madártávlatból látom a várost, mindent ebből a nézőpontból szemlélek. A rutinszerű zajok és a feszültség elvonják a figyelmünket, ezért jobbára állandó tevékenységbe menekülünk. Szorgosan dolgozunk, mégis elenyésző értéket hozunk létre. A csend mély gondolkozásra késztet. Az izmaim dolgoznak, felveszik a vándorlás ütemét. Ezt a nyugalmat senki és semmi nem veheti el, nem teheti viszonylagossá; közelebb visz magamhoz és a mindennapi életem dolgaihoz. A felismerés csak a kezdet; a nagyobb feladat ezt a felfedezett igazságot életben tartani. (Janne Haaland Matláry: Akit az igazság megtalált c. könyve alapján)