2013. december 28., szombat

Templomosok és zarándokok

A templomos lovagrend (latinul milites templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött, akik életüket a Szentföld zarándokai védelmének szentelték. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi. Clairvaux-i Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását. A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. Egy pápai bulla a templomosokat a püspökök kegyelmi jogával ruházza fel; birtokaik minden üldözött számára menedéket jelenthettek. Kasztília és León együttesét 24 körzet alkotta – az ide tartozó erődök és keresztes várak a Santiago de Compostelai zarándokút vonalán sorakoztak.
Az utak összekötötték a keresztes várakat, ahol az utazó bármikor megpihenhetett; egyszerre nyújtottak menedékhelyet és vendégfogadót. Ebben a korban a vendégfogadás kötelezettségét szigorú előírások szabályozták. Ha a zarándok elhagyta az északára menedéket nyújtó kolostort, vállalnia kellett az út minden veszélyét. Az egyik legveszélyesebb a törvényen kívüliekből összeverődött rablóbandák támadása volt. A mocsarak, erdők, vadállatok s főleg a paraszti vagy nemesi rablóbandák miatt a középkorban óriási gondot jelentett a közlekedés, a személy és teherszállítás egyaránt. Aki útra kelt az életét vagy legalábbis a magával vitt vagyontárgyakat kockáztatta. Csak az élvezhetett bizonyos fokú védelmet, aki valamiféle hatalomhoz tartozott. A templomosok házai általában elég közel voltak egymáshoz; a keresztes várak többnyire gázlók vagy hidak közelében, illetve az utat megszakító folyó két partján helyezkedtek el. A zarándokmeneteket felfegyverzett lovagok kísérték, e védelmi szolgálatuk még a kereskedők konvojaira is kiterjedt. A nyugati világ embere komoly spirituális jelentőséget tulajdonított a zarándokhelyek védelmének. A Szentföldet, amelyet hite szerint Isten fiának lába érintett és vére öntözött, ahol eltemették, hogy harmadnapra feltámadjon a halálból, mindenáron meg akarta óvni a „hitetlenektől”, akik – így gondolta – megszentségtelenítik azt a jelenlétükkel. Legalább ilyen fontos volt számára az is, hogy a keresztény zarándokok biztonságban jussanak el úti céljukig. A templomos lovagok rendje ideális hely volt a latin egyház tagjai számára, hogy vezekeljenek bűneikért, ezáltal visszakerüljenek Isten szeretetébe, és haláluk után a mennybe jussanak. Szilárdan bíztak abban, hogy az elszenvedett mártírhalál jutalma az azonnali üdvözülés lesz. Az élet abban a korban rövid volt és bizonytalan, a nép széles rétegei számára az örök élet ígérete jelentette az egyetlen támaszt, mely elviselhetővé tette az e világi létezés nyűgeit. Csatában, hősként meghalni és fennmaradni a közösség emlékezetében sokkal vonzóbb volt, mint napestig robotolni, éhezni, majd kimúlni valami ragályos betegségtől.
De nem minden indíték volt ilyen emelkedett. Azokat, akik nem örököltek birtokot és vagyont, az érvényesülés vágya vezette. A rend tagjaként bárki kibontakoztathatta képességeit, és alacsony származása dacára is jelentős hatalomra, befolyásra tehetett szert. A kívülállók szemszögéből a templomosok kényelmes életet éltek: a rend etette és ruházta őket, ami ebben az időben nem volt szokványos a fegyverforgatók körében. Minden bizonnyal akadtak olyanok is, akik csak világot akartak látni, vagy a szent helyekre voltak kíváncsiak. A templomos rend korai szakaszában a testvérek nem fogadtak soraikba olyan személyeket, akiket a keresztény egyház vétkeik miatt kiközösített; a kívülállók azonban úgy ítélték meg, hogy a lovagok képesek „megtéríteni” a bűnöző életmódot folytatókat, és rendre hozzájuk irányították őket. Bernát, a ciszterci rend főapátja, a templomosok egyik legkorábbi patrónusa az 1130-as években feljegyezte, hogy „Hitetlenek, leányrablók, szentségtörők, gyilkosok, esküszegők, házasságtörők és más gonosztevők indultak a szentföldi szaracénok ellen, ami kétszeres áldás: a helybeliek végre megszabadultak tőlük, a Jeruzsálemi Királyság frankjai pedig jó hasznát veszik a segítségüknek.”
Az európai ítélőszékek gyakran küldtek elítélt lovagokat Jeruzsálem védelmének megerősítésére. 1224-ben például maga a pápa (III. Honorius) ajánlott a nagymester figyelmébe egy bizonyos Bertran lovagot, aki egy püspök megöléséért hétéves szolgálattal vezekelt a rendben. A templomosok a pillanatnyi szükségelteknek megfele-lően zsoldosokat is alkalmaztak, és ugyanúgy fizettek nekik, mint bármely munkaadó. Noha a lovagtestvérek vállvetve küzdöttek a keresztesekkel, ők maguk nem voltak azok. A kereszteseket csak ideiglenes eskü kötötte, míg az ájtatos ordók tagjai egész életre elkötelezték magukat. A templomosok az utak kiépítésével s az utak mentén a pihenőhelyek, vendégfogadók, raktárak felállításával a biztonságos árucseréhez szükséges feltételeket akarták megteremteni. Ebben a korban a váltópénz fémből készült, a fém pedig nehéz, nagyobb pénzösszeg szállításához többnyire igavonó állatokra volt szükség. A kockázat csökkentése érdekében birtokaik egész területén bevezették a váltólevél rendszerét; a megbízó a „fémet” letétbe helyezte valamelyik keresztes vár raktárában. A vár könyvelője e letét ellenében kiállított egy váltólevelet, amely egy másik keresztes várban volt érvényesíthető. A bankjuk olyan megbízhatóan működött, hogy egy idő múlva, akinek volt valamilyen megtakarítása az a templomosok felügyeletére bízta azt. Több püspökség is náluk helyezte el a vagyonát. Franciaország királya a rend párizsi szerzetes házában tartotta kincstárát. Mivel a rend könyvelői kiválóan értettek az adók kezeléséhez, a király nemegyszer a rendet bízta meg a királyi adók behajtásával. Pénzbőségük lehetővé tette, hogy kölcsönzéssel is foglalkozzanak. A rendelkezésükre álló összegeket mindig birtokvásárlásra fordították. Ez a területnövekedés rövid időn belül olyan méreteket öltött, hogy Szép Fülöp – alig valamivel a rend letartóztatása előtt – dekrétummal próbálta megakadályozni a további vásárlásokat. 1307. szeptember 14-én IV. Fülöp elrendelte, hogy tartóztassák le a királyság összes templomosát. Egyre növekvő hatalmuk súlyosan fenyegette a fennálló érdekviszonyokat. Végül rágalomhadjáratot indított ellenük és hamis tanúkat keresett eretnekségük és erkölcstelenségük bizonyítására. Ezek a tanúk többnyire a rendből kizárt szerzetesek voltak. A templomosokat kínvallatással akarta rávenni, hogy az ellenük felhozott vádakat beismerjék. 1314. március 18-án Jacques de Molay nagymestert, aki nyilvánosan visszavonta korábbi vallomását, az Ile de la Cité csúcsán, mint eretneket és visszaeső bűnöst, máglyára vetették.

2013. december 22., vasárnap

Három lépés karácsonyra

1. Megbékélés az idővel Burgos és León között a zarándokút egy fennsíkon vezet, ami olyan sima, mint az asztal lapja. Órák telnek el vég nélküli gyaloglással, és a cél nem közelít egy jottányit sem. Ez a Meseta. Könnyen elveszítem az időérzékem. Minden határtalan térré tágul, csak megyek előre, mégis minden egyforma marad. Mintha egy irreálisan lassított világba csöppentem volna. Semmi vagyok ebben a végtelen horizontban. Az idő (a dolgok logikus egymásutánisága) tud hiányozni is. Korábban szinte egyedüli ellenfelemként tartottam számon a múló percek özönét. Korlátoz, fogva tart az órák, napok és évek kérlelhetetlen malma. Közben elvesznek barátságok, kedves szórakozások. A képességeim kibontásának lehetőségeit csak morzsolgatom lyukas kezeim között. Szinte keresztül folyik rajtam az élet, anélkül, hogy komolyan megérintene. Gigantikus ellenféllé dagadt számomra az IDŐ. Egy rablóvá, aki elragadja az életemet, a lehetőségeimet és a szeretteimet. A minap találkoztam egy érdekes megfogalmazással Farkas József, néha református lelkész tollából: az idő nem ellenfél, hanem raktáros. az emlékezés teljességében megőrzi a múltat, amíg az örök jelenné nem sűrűsödik.
2. Testi-lelki bemosakodás Santiagóhoz közeledve növekszik a forgalom, vele karöltve a zaj, a füst és a káosz is. Külön erőfeszítést igényel, ha valaki legalább az utolsó magaslaton, Monte do Gozo hegyén szeretné megélni a beérkezettek örömét és háláját. A zsoltárokban is megjelenik ez képszerűen, amikor a zarándokok megpillantják a szent várost, Jeruzsálemet (Zsolt 122,1–4). A nyugat felé tartó zarándokok szintén énekelve, várakozással telve közelítettek a céljukhoz. Egy jó órával a városba való belépés előtt megmosakodtak, az akkor még kristálytiszta vizű Lavacolla folyóban. A folyó neve drasztikusan kifejező, annyit tesz, mint 'farokmosó' (a lavar, megmosni és a cola, farok szavak összetételéből ered). Ez a rituális mosakodás olyan fontos lehetett, hogy a 12. századból származó zarándokkalauz (Codex Calixtinus) részletes leírást szentel neki. Az apostol(ok) iránt érzett szeretetből – apostoli amore – a zarándokok levették ruháikat, és egész testüket megmosták. A tisztálkodási ceremóniát napjainkban egy kiadós zuhanyzás is tudja helyettesíteni, a természet-közelség elvesztése és a mosakodás-beérkezés sorrendjének felcserélődése azonban nehezen áthidalható. Aki izzadtan, porosan veszi át az oklevelét, és utána találja meg a testi felfrissülését, az másként lépi át a templom küszöbét.
3. Áldott álom A kegyhelyen töltött idő a zarándoklat csúcspontja, mely sajátos áhítatformákban ölt testet. Ilyen a templomban alvás (lat. incubatio, a.m. keltetés, kotlás). Az utóbbi esetében vallástörténetileg ősi jelenséggel van dolgunk. Az ókori álomjóslásnak (álomfejtésnek) egyik formája abban állt, hogy a jóslatot keresők a templomban töltötték az éjjelt és eleinte véletlenül megjelent, később akarattal idézett képektől tették függővé a terveiket. Ezeket az álomképeket aztán bizonyos rendszer szerint szakszerűen fejtegettek, egyes magyarázók rendszeres kézikönyvet írtak erről. A szentek csodáiról írt beszámolók túlnyomó részét igen egyszerű, hétköznapi történetek alkották... A segítség elnyerése érdekében fohászkodni kellett a szenthez, elzarándokolni az ereklyéihez, és fizikai közelségében – azokat körbejárva, megérintve, sokszor több napon át mellettük fekve –, fogadalmi felajánlások kíséretében kérlelni őket, hogy eszközöljék ki a szenvedő beteg számára a gyógyulást. Az inkubációs álom átöröklődött a középkori miraculum-gyűjteményekbe… az alvó beteggel bekövetkezett gyógyító álomlátomás jól illeszkedik abba az antikvitásig visszanyúló hagyományba, mely szerint az inkubációs álomhoz az ereklyét őrző templom közelében kell tölteni az éjszakát. (Klaniczay Gábor: Gyógyító álmok a középkori Margitszigeten)
„Régebben, még a XIX. század folyamán is általános volt a templomalvás ősrégi szokása, így Radnán, Szegeden, Csíksomlyón. Ez azt jelentette, hogy a hívek a kegykép közelében kerestek maguknak testi-lelki bajaikra gyógyulást, ami felfogásuk szerint alvás közben lehet a legfoganatosabb. Ezért bent a templom kövén, a kolostor folyosóin és udvarán, kint a templom tövében és kertjében pihentek le. Természetes dolog különben, hogy ilyenkor a paraszti lélek ünneplő elragadtatásában rendes, pihentető alvásról nem lehet szó. Nemcsak a környezet szokatlansága miatt, hanem azért sem, mert a kisebb-nagyobb búcsús csoportok virrasztással töltik el az éjszaka jórészét, sokszor az egészet. Ez is hozzátartozik a penitencia ünnepélyességéhez…” (Bálint Sándor: Adatok a magyar búcsújárás néprajzához) A Jelenések könyve így fejezi ki a földi és az égi világ találkozását: Az Isten sátora az emberekkel van, velük lakozik, azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük (21,3). Milyen lenne Lébénybe úgy megérkezni, hogy a sportcsarnok helyett a templom fogadja be éjszakára a zarándokokat? Csak a nyugat vallásaira jellemző tudathasadás teszi ezt a gondolatot első hallásra képtelenné. A profán és a szent új-pogány megkettőzése, ami szerint törvénytelen, legalábbis illetlen a fizikai szükségletek kielégülését szent helyen keresni. A tisztálkodás, étkezés, alvás, urambocsá’ a szex nem templomba való dolgok. Hiszen ott úgy élünk, mint Isten angyalai: naponta kóruspróbákra járunk és körmenetekre gyakorlatozunk. Jó hatással lehetne a szalon-mennyország elképzelésre a száradó bugyik és sáros bakancsok sokkoló látványa. Megmutatná, hogy az Isten országa valóban köztünk van, és bátran vállalható minden megnyilatkozása.

2013. december 12., csütörtök

Történik

Az élet nem az enyém, hanem történik velem – írtam az első santiagoi megérkezésemkor. Ennek a gondolatnak van egy mélyebb következménye is: nem elegendő keresztmetszetben néznem magamat, másokat vagy az engem körülvevő világot, mert ezek csak pillanatfelvételek egy bejósolhatatlan kimenetelű folyamatról. Napról-napra változunk, megújulunk vagy hanyatlunk a testi, a lelki és a szellemi szintünkön egyaránt. Az irány, a tendencia igazán lényeges ebben, nem pedig a jelenkori állapot. Ebben a hallatlan forgatagban el lehet jutni egy nyugalmi pontra, amelyből sarkaiban fordul a nyüzsgő világ. A lét megtapasztalásából biztonság és nyugalom árad. Jelen vagyok, de nem akarom mindenáron manipulálni az eseményeket. Ezáltal múlik fenyegető voltuk is. Élő érdeklődéssel figyelem, hogy mit találok itt, mi jön felém a realitásból. Ez a béke nem egy rosszul értelmezett remete abszurd várakozása Godot-ra. Amikor távolságot veszek a jelen lehatárolt szempontjától, oldódik az elégedetlenség és türelmetlenség szorítása. A jövő távlata nem riaszt és a múlt fájdalma sem tart a markában (sőt egyáltalán nem tekintem magam áldozatnak egy kilátástalan drámában). Nem kérlelhetetlen szélmalom-óriások szeszélyei szerint történik velem az élet. Az evolúció évmilliós biztonságával – és meglepetésekkel teli logikája szerint – haladok előre, amiben jelen van az első egysejtű megjelenésétől a Nap vörös óriásába való olvadásáig minden mozzanat.

2013. december 9., hétfő

Tovább megyek

Milyen futóak csak a kapcsolatok, ha úton vagyunk. Tegnap még Astorgában voltam, ma reggel, amikor a kéklő hajnali párában visszatekintettem, már a hátam mögé került ez a soktornyú város. Életünk múlékonysága útközben a legszembetűnőbb. Megyek, megyek, és elmegyek minden mellett. Csak egy pillanatra súrolnak, érintenek a dolgok, csak egy pillanatra találkozom velük, és haladok is tovább. De azt sem kerüli el a lét múlékonysága, aki mindig ugyanazon a helyen él. A kapcsolatok csak látszólag stabilak és megváltoztathatatlanok. Sokan mégis úgy gondolják, meg tudják tervezni az életüket, el tudnak érni egy célt, és meg tudnak állni egy kedvező ponton. Ezért gyakran elodázzák a meghozandó döntéseket, míg azok egyszer csak lavinaként zúdulnak rájuk, és erőszakosan megváltoztatják az egzisztenciájukat. Úgy gondolom, tévedés tartós biztonságra és védettségre vágyni. Semmi sem tartós, az élet egyszerű, tünékeny pillanatok láncolatából áll. Csak erről legtöbbször nem akarunk tudomást venni. Ha rászánjuk magunkat az elválásra, és elindulunk, útra kelünk, eltűnnek a félelmek, magába fogad minket a változás folyója, az időbeli és térbeli mozgás részei leszünk. (Carmen Rohrbach: Az égi ösvény - a Szent Jakab-út)

2013. december 1., vasárnap

Kik és miért? – a zarándoklatok mozgatórugói

Csukovits Enikő: Középkori magyar zarándokok c. könyvében részletes példákkal illusztrálja az útra kelők lehetséges és okiratokkal dokumentált motivációit. A zarándokok indítéka alapján a nemzetközi szakirodalom is kategorizálta a zarándoklatok leggyakrabban előforduló típusait. A klasszikus, tiszta alaptípusnak a kegyes zarándoklat tekinthető, ilyen indítékból kelt útra a zarándokok többsége: ők az oklevelek tanúsága szerint „causa peregrinationis”, „causa devotionis” zarándokoltak, esetleg Isten vagy valamelyik szent iránti tiszteletből vagy ösztönzésére, lelkük megváltásáért. Külön csoportot alkottak a vezeklő zarándokok, akik nem saját elhatározásból, hanem bírói döntés alapján indultak útjukra. A középkorban Európa-szerte elterjedt szokásnak számított, hogy a különböző bűnök elkövetőit tettük súlyának megfelelően hosszabb-rövidebb zarándokútra kötelezték. A németalföldi városokban a vezeklő zarándoklatoknak kialakult a bűnök teljes körére kiterjedő rendszere. Kiemelkedő eseménynek számított, ha egy uralkodó rangjának megfelelő kísérettel nagyobb zarándokútra indult. A politikai indítékból vállalt zarándoklatokat joggal tekinthetjük a mélyen átélt kegyesség és a kiválóan alkalmazott politikai propaganda ötvözetének. Az úgynevezett lovagi zarándoklat kategóriája jól elkülöníthetően a 14–15. század fordulóján tűnik fel. Habár korábban is előfordult, hogy valakit elsősorban a kíváncsiság ösztönzött távoli tájak felkeresésére, ekkor jelentek meg a forrásokban azok a zarándokok, akik nyíltan vállalták: utazásuk célja, hogy a világ különböző részeit bejárva, közben lovagi cselekedeteket végrehajtva, nagy megbecsülésre, hírnévre tegyenek szert. Nem saját elhatározásból indultak hosszú és fáradságos külországbeli utazásra azok, akik mások helyett zarándokoltak. A megbízást teljesítő zarándokok egyrészt helyettesítették vagy útitársként kísérték a zarándoklatra ítélt bűnösöket, másrészt végrendelettel jelölték ki őket zarándokút elvégzésére. A késő középkori kánonjogászok a kegyhelyek alapján két csoportra osztották a zarándoklatokat: a peregrinationes maiores, a nagyobb zarándoklatok a legjelentősebb kegyhelyekre, Jeruzsálembe, Rómába és Santiago de Compostelába irányultak. Jeruzsálembe szinte közvetlenül Krisztus eltemetése után megindultak az első zarándokok, Róma jóval később, a 6–7. századra vált a Nyugat szakrális központjává. Jakab apostol földi maradványait a 8–9. század fordulója táján fedezték fel, a sírjának helyet adó Santiago de Compostela nemzetközi kegyhellyé a 11. századtól vált. Minden egyéb zarándoklat az ún. peregrinationes minores, a kisebb zarándoklatok kategóriájába tartozott. A „kisebb” célállomások között számos európai hírű kegyhely szerepelt, mint például Aachen, Bari vagy a két nevezetes Szent Mihály kultuszhely, a francia Mont-Saint-Michel és az itáliai Monte Gargano. Ha feltesszük a kérdést, hogy a középkorban ki számított zarándoknak, látszólag egyszerű a válasz: a zarándok olyan személy, aki elhagyja otthonát, megszokott környezetét, hogy bejárva azokat a helyeket, ahol Krisztus, illetve a szentek éltek (ahol a földi maradványaikat sírba helyezték, vagy egyéb ereklyéiket őrzik), hogy utazásával kegyes cselekedetet végrehajtva, bűnei bocsánatában részesüljön. Megkülönböztette őket sajátos viseletük is. A forrásokban zarándokként említett személyek azonban nem mindig hagyományos bűnbánóként indultak útnak: ezzel a névvel illették a keresztes hadjáratok résztvevőit, a római zarándokok pedig sokszor ügyeik intézésére mentek az örök városba, ahol a kérvényeik beadása után a legfontosabb templomokat is felkeresték. A középkor nehézkes, sokszor veszélyes utazási viszonyai között biztonságosabb és anyagilag is kedvezőbb volt zarándokként utazni, mint követként vagy kereskedőként. Egyes kegyhelyek felbukkanása és virágzása követi a vallásos szokások változásait. A középkori Európában a kereszténység eszméje volt egyeduralkodó, ezen belül az évszázadok alatt belső mozgások történtek, leginkább a misztika hatására. Amíg az ókorban Krisztus – a kereszten is! – királyi köntösben „trónoló” uralkodóként jelent meg, drágakövekkel díszített koronával a fején; a 12. század új felfogásában a bűnösökért kínhalált vállaló Megváltó képe került a középpontba, aki a világ üdvösségéért töviskoronát és ágyékkötőt viselt kivérzett testén. A passió ereklyéinek és az oltáriszentségnek a hódító kultusza új ünnepeket és zarándokhelyeket teremtett. Úrnapját (azaz Krisztus testének és vérének ünnepét) 1264-ben IV. Orbán pápa tette általános ünneppé, ugyanekkor jelentek meg az első eucharisztikus csodák – legismertebb az 1263-as bolsenai misén vérré változott bor. Az új Mária kultusz az anyaszerepet állította előtérbe. Népszerűvé vált az angyali üdvözlet ábrázolása, melynek egyházi ünnepnapja 1389-től lett egyetemes. Mivel Mária mennybevételének a dogmája a 4. századtól elfogadott, ereklyék hiányában új típusú kegyhelyek váltak bevetté: csodatevő szobrok és képek, melyek időnként könnyeket ontottak. A vallásos szokások módosulása logikusan magával hozta a zarándoklatok átalakulását. Gyökeresen megváltozott az emberek zarándoklathoz való hozzáállása. Három (részben egymással is kapcsolódó) gondolat különösen kiemelkedő hatást gyakorolt: a keresztes eszme, a szentév és a búcsú intézménye. A 11. században a Közel-Kelet a szeldzsuk-törökök kezére került, így a Jeruzsálembe irányuló zarándokok zaklatása mindennapossá vált. II. Orbán pápa a clermonti zsinaton kihirdette, hogy a szentföld felszabadítását célzó hadjárat minden egyéb penitenciát pótol, azaz teljes búcsúval jár. Ezt a kiváltságot a 12. század végén azok is elnyerhették, akik pénzzel vagy tanáccsal segítették a harcolókat. A búcsú gondolata egyre nagyobb szerepet kapott a zarándokok körében is: a jeruzsálemi mellett a római és a compostelai peregrinusok is teljes bűnbocsánatra számítottak, a 14–15. századra a búcsú elengedhetetlen kellékévé vált valamennyi kegyhelynek. A zarándok-kalauzok pontosan feltüntették az egyes kegyhelyeken elérhető búcsúk mértékét, hogy az utazó ennek ismeretében tervezhessen. A szentföld teljes és végleges elvesztése után a búcsú és a jubileum gondolata is összekapcsolódott. VIII. Bonifác pápa 1300. február 22-én kibocsátott bullája teljes bűnbocsánatot hirdetett azoknak, akik az előírt feltételek mellett felkeresték Szent Péter és Szent Pál sírját. Ennek a első római szentévnek a sikere minden várakozást felülmúlt: az eredetileg százévente tervezett jubileumok jóval sűrűbben követték egymást. Compostelában egy III. Sándor pápa nevében kelt, 1179-re datált hamis oklevél alapján, de vélhetőleg csak a 14. századtól kialakuló gyakorlat szerint, szentév volt minden olyan esztendő, amikor Jakab apostol ünnepe vasárnapra esett. Aachenben bizonyíthatóan IV. Károly császár 1349-es koronázása óta alakult ki a hétévenkénti nagy zarándoklat szokása. A zarándoklatok csökkenését a reformáció megjelenésével szokták magyarázni, amely mind a zarándoklatokat, mind a pénz befizetésével elnyerhető búcsút elítélte. Azok, akik korábban zarándoklással, ereklyék vagy búcsúlevelek vásárlásával igyekeztek gondoskodni lelkük üdvéről, ezután új utat választva, az egyház megreformálásának híveként remélték elérni ugyanezt.