Kik és miért? – a zarándoklatok mozgatórugói

Csukovits Enikő: Középkori magyar zarándokok c. könyvében részletes példákkal illusztrálja az útra kelők lehetséges és okiratokkal dokumentált motivációit. A zarándokok indítéka alapján a nemzetközi szakirodalom is kategorizálta a zarándoklatok leggyakrabban előforduló típusait. A klasszikus, tiszta alaptípusnak a kegyes zarándoklat tekinthető, ilyen indítékból kelt útra a zarándokok többsége: ők az oklevelek tanúsága szerint „causa peregrinationis”, „causa devotionis” zarándokoltak, esetleg Isten vagy valamelyik szent iránti tiszteletből vagy ösztönzésére, lelkük megváltásáért. Külön csoportot alkottak a vezeklő zarándokok, akik nem saját elhatározásból, hanem bírói döntés alapján indultak útjukra. A középkorban Európa-szerte elterjedt szokásnak számított, hogy a különböző bűnök elkövetőit tettük súlyának megfelelően hosszabb-rövidebb zarándokútra kötelezték. A németalföldi városokban a vezeklő zarándoklatoknak kialakult a bűnök teljes körére kiterjedő rendszere. Kiemelkedő eseménynek számított, ha egy uralkodó rangjának megfelelő kísérettel nagyobb zarándokútra indult. A politikai indítékból vállalt zarándoklatokat joggal tekinthetjük a mélyen átélt kegyesség és a kiválóan alkalmazott politikai propaganda ötvözetének. Az úgynevezett lovagi zarándoklat kategóriája jól elkülöníthetően a 14–15. század fordulóján tűnik fel. Habár korábban is előfordult, hogy valakit elsősorban a kíváncsiság ösztönzött távoli tájak felkeresésére, ekkor jelentek meg a forrásokban azok a zarándokok, akik nyíltan vállalták: utazásuk célja, hogy a világ különböző részeit bejárva, közben lovagi cselekedeteket végrehajtva, nagy megbecsülésre, hírnévre tegyenek szert. Nem saját elhatározásból indultak hosszú és fáradságos külországbeli utazásra azok, akik mások helyett zarándokoltak. A megbízást teljesítő zarándokok egyrészt helyettesítették vagy útitársként kísérték a zarándoklatra ítélt bűnösöket, másrészt végrendelettel jelölték ki őket zarándokút elvégzésére. A késő középkori kánonjogászok a kegyhelyek alapján két csoportra osztották a zarándoklatokat: a peregrinationes maiores, a nagyobb zarándoklatok a legjelentősebb kegyhelyekre, Jeruzsálembe, Rómába és Santiago de Compostelába irányultak. Jeruzsálembe szinte közvetlenül Krisztus eltemetése után megindultak az első zarándokok, Róma jóval később, a 6–7. századra vált a Nyugat szakrális központjává. Jakab apostol földi maradványait a 8–9. század fordulója táján fedezték fel, a sírjának helyet adó Santiago de Compostela nemzetközi kegyhellyé a 11. századtól vált. Minden egyéb zarándoklat az ún. peregrinationes minores, a kisebb zarándoklatok kategóriájába tartozott. A „kisebb” célállomások között számos európai hírű kegyhely szerepelt, mint például Aachen, Bari vagy a két nevezetes Szent Mihály kultuszhely, a francia Mont-Saint-Michel és az itáliai Monte Gargano. Ha feltesszük a kérdést, hogy a középkorban ki számított zarándoknak, látszólag egyszerű a válasz: a zarándok olyan személy, aki elhagyja otthonát, megszokott környezetét, hogy bejárva azokat a helyeket, ahol Krisztus, illetve a szentek éltek (ahol a földi maradványaikat sírba helyezték, vagy egyéb ereklyéiket őrzik), hogy utazásával kegyes cselekedetet végrehajtva, bűnei bocsánatában részesüljön. Megkülönböztette őket sajátos viseletük is. A forrásokban zarándokként említett személyek azonban nem mindig hagyományos bűnbánóként indultak útnak: ezzel a névvel illették a keresztes hadjáratok résztvevőit, a római zarándokok pedig sokszor ügyeik intézésére mentek az örök városba, ahol a kérvényeik beadása után a legfontosabb templomokat is felkeresték. A középkor nehézkes, sokszor veszélyes utazási viszonyai között biztonságosabb és anyagilag is kedvezőbb volt zarándokként utazni, mint követként vagy kereskedőként. Egyes kegyhelyek felbukkanása és virágzása követi a vallásos szokások változásait. A középkori Európában a kereszténység eszméje volt egyeduralkodó, ezen belül az évszázadok alatt belső mozgások történtek, leginkább a misztika hatására. Amíg az ókorban Krisztus – a kereszten is! – királyi köntösben „trónoló” uralkodóként jelent meg, drágakövekkel díszített koronával a fején; a 12. század új felfogásában a bűnösökért kínhalált vállaló Megváltó képe került a középpontba, aki a világ üdvösségéért töviskoronát és ágyékkötőt viselt kivérzett testén. A passió ereklyéinek és az oltáriszentségnek a hódító kultusza új ünnepeket és zarándokhelyeket teremtett. Úrnapját (azaz Krisztus testének és vérének ünnepét) 1264-ben IV. Orbán pápa tette általános ünneppé, ugyanekkor jelentek meg az első eucharisztikus csodák – legismertebb az 1263-as bolsenai misén vérré változott bor. Az új Mária kultusz az anyaszerepet állította előtérbe. Népszerűvé vált az angyali üdvözlet ábrázolása, melynek egyházi ünnepnapja 1389-től lett egyetemes. Mivel Mária mennybevételének a dogmája a 4. századtól elfogadott, ereklyék hiányában új típusú kegyhelyek váltak bevetté: csodatevő szobrok és képek, melyek időnként könnyeket ontottak. A vallásos szokások módosulása logikusan magával hozta a zarándoklatok átalakulását. Gyökeresen megváltozott az emberek zarándoklathoz való hozzáállása. Három (részben egymással is kapcsolódó) gondolat különösen kiemelkedő hatást gyakorolt: a keresztes eszme, a szentév és a búcsú intézménye. A 11. században a Közel-Kelet a szeldzsuk-törökök kezére került, így a Jeruzsálembe irányuló zarándokok zaklatása mindennapossá vált. II. Orbán pápa a clermonti zsinaton kihirdette, hogy a szentföld felszabadítását célzó hadjárat minden egyéb penitenciát pótol, azaz teljes búcsúval jár. Ezt a kiváltságot a 12. század végén azok is elnyerhették, akik pénzzel vagy tanáccsal segítették a harcolókat. A búcsú gondolata egyre nagyobb szerepet kapott a zarándokok körében is: a jeruzsálemi mellett a római és a compostelai peregrinusok is teljes bűnbocsánatra számítottak, a 14–15. századra a búcsú elengedhetetlen kellékévé vált valamennyi kegyhelynek. A zarándok-kalauzok pontosan feltüntették az egyes kegyhelyeken elérhető búcsúk mértékét, hogy az utazó ennek ismeretében tervezhessen. A szentföld teljes és végleges elvesztése után a búcsú és a jubileum gondolata is összekapcsolódott. VIII. Bonifác pápa 1300. február 22-én kibocsátott bullája teljes bűnbocsánatot hirdetett azoknak, akik az előírt feltételek mellett felkeresték Szent Péter és Szent Pál sírját. Ennek a első római szentévnek a sikere minden várakozást felülmúlt: az eredetileg százévente tervezett jubileumok jóval sűrűbben követték egymást. Compostelában egy III. Sándor pápa nevében kelt, 1179-re datált hamis oklevél alapján, de vélhetőleg csak a 14. századtól kialakuló gyakorlat szerint, szentév volt minden olyan esztendő, amikor Jakab apostol ünnepe vasárnapra esett. Aachenben bizonyíthatóan IV. Károly császár 1349-es koronázása óta alakult ki a hétévenkénti nagy zarándoklat szokása. A zarándoklatok csökkenését a reformáció megjelenésével szokták magyarázni, amely mind a zarándoklatokat, mind a pénz befizetésével elnyerhető búcsút elítélte. Azok, akik korábban zarándoklással, ereklyék vagy búcsúlevelek vásárlásával igyekeztek gondoskodni lelkük üdvéről, ezután új utat választva, az egyház megreformálásának híveként remélték elérni ugyanezt.