2008. május 31., szombat

Négyszer kettő néha több

Tegnap délután egy érdekes gondolatot kaptam, a több személyes családmodellről. Azóta keresem az achilles pontjait, hiába. Kérem, segítsetek!

Az alapszituáció a következő: az életközösség hat-nyolc személyből áll, akik kb. 50-50 százalékban férfiak és nők. Nincsenek fix párok. Érzelmi és testi kapcsolat, közös gyerek egyaránt lehetséges bármilyen felállásban. Az életük szervezésében, gazdasági javakban is egységet alkotnak. Együtt nevelik a közösségben született gyermekeket, közösen vállalnak felelősséget az egyes tagokért. Nem a vagyon és a társ birtoklása mozgatja őket, hanem az együttműködés, a többiek szükségeleteinek és életének a kiegészítése.

Érvek:
-- A legtökéletesebbnek tűnő kapcsolatban sem lehet a társ válasz valakinek minden igényére. Ezért már a párkeresés sem egyszerű feladat, sok buktatóval és csalódással, a legnemesebb préda becserkészésével. Később pedig "révbe érve" ha a hiányzó elemeket egy másik barát, netán szerető társaságában kívánja mégis megélni, az féltékenységhez, titkolózáshoz, hazugsághoz vezet, ami rengeteg időt és energiát felemésztő tevékenység.
-- Nagyobb érzelmi biztonság teremthető több személy szövetsége által. Egyrészt több figyelem jut egy-egy gyerekre/felnőttre, hiszen nagyobb valószínűséggel talál éppen szabad személyt tanuláshoz, játékhoz, stb. Egy kisgyermekes pár számára pedig nem a rabszolgaság új formája, hogy "áldásban" részesültek, netán a baba 10-12 éves kora előtt is elmehetnek nyaralni. Közös főzés, gyerekfelügyelet, iskolába, ovidba kísérés által szintén megoszlanak az időt rabló feladatok.
-- Egy-egy családi fészek fenntartása hiteltörlesztéssel spékelve hihetetlen terheket ró a hagyományos modellben élő családokra, akár generációkon át. Egy kereskedelmi banknak is az álmok netovábbja egy stabil anyagi háttérrel bíró közösség, ahol több személy támogatja egymást. Betegség vagy halá esetén nem tragikusan reménytelen az élet folytatása.
-- Egy örökség nem atomizálódó csoportokat, vagy egyke túlélőket gazdagít, fokozva a társadalmi szakadékokat, hanem egyenletesebb lehetőséget nyújt az egyébként anyagi szempontok miatt leszakadásra ítélteknek is.
-- Egy apa- vagy anyakép sem hibátlan. Több személy közvetlen szeretete által nagyobb lehetőség nyílik egy kiegyensúlyozottabb minta megalkotására. Jelleme, tulajdonságai alapján nem csak a vérségi kapcsolatok által adott szülő tudja átadni az élettapasztalatát, szakmai tudását, hanem az egész közösség nyitott erre. Több család hagyománya ötvöződik egy nagyobb egységgé.
-- Ezek az életközösségek könnyebben átjárhatóak, valakinek az elvesztése nem okoz akkora fenyegetést és veszteségtudatot, mint egy kétszemélyes viszonyban, hiszen a lelki terhek is megoszlanak.
-- Nem okoz gondot társadalmi és privát szférában sem a homo- vagy biszexualitás. Sérülés és stigmatizáció nélkül élhető meg bárkinek a korábban letagadott vagy titkolt vágya. A "saját" gyerek ösztönös akarása, hogy biztosítsam a földi örökkévalóságomat, sem bír akkora nyomással, hiszen mindez megélhető egy bizalmi viszonyban, túlzott lelki tapadás nélkül is. (Hogy az emberiség túlburjánzására ez milyen hatással lenne makroszinten? Felbecsülni sem tudom.)
-- Gondokodhatunk még a magányos özvegy nénikékről, bácsikákról, a szinglikről, apácákról, vénlegényekről, nyugdíj- és egészségbiztosításról, lakáshelyzetről, néphalálról, globalizációról, Ádámról és Béláról...

2008. május 30., péntek

Senki sem sziget

"Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól." (John Donne)

A kommunikáció latin eredetű szó, jelentése: közlés, közvetítés, részesítés. Azt az emberi képességet jelöli, hogy egymással eszmecserét folytatunk olyan tartalmakról, amelyeket többé-kevésbé fontosnak tartunk. A 20. század végén hallatlanul megszaporodott és technikai vált kommunikációs folyamatokat kommunikációelméletek sokasága tárgyalja.

Az Erőszakmentes Kommunikáció - röviden: EMK - a kapcsolatok és a konfliktusok megoldásán túl egy együttérzésen és együttműködésen alapuló élet jövőképét vetíti elénk. Dr. Marshall Rosenberg, amerikai származású klinikai pszichológus fejlesztette ki. Nemcsak feszültségek, problémák és konfliktusok megoldásában, hanem a partnerkapcsolatok győztes-győztes megoldásainak kialakításában, az élet apróbb-nagyobb tanulási lehetőségeiben is hatékonyan segít ennek a gondolkodási és kommunikációs modellnek a követése. Az 1960-as évek óta szerte a világon oktatják magánembereknek, állami hivatalok, társadalmi szervezetek és az üzleti szféra alkalmazottainak.

A kommunikáció teológiai fogalom is, mivel a személyes meghalló-képességen és a szabad nyitottságon alapszik, és kapcsolatot teremt a közlést tevő és befogadó személyek között. A kereszténység markáns megfogalmazása az, hogy "az egyik koldus elmondja a másiknak, hol lehet kenyeret kapni". Ezt a közösséget commúniónak is nevezzük. A kommunikáció legmagasabb rendű formája az, amikor valaki saját magát közli. A kinyilatkoztatás Isten önközlése, mely a történelemben bontakozik ki, és Jézus Krisztus megtestesülésében éri el csúcspontját. A János szerinti evangélium prológusa ezt a tényt ünnepélyes tömörséggel így írja le: "Az Ige testté - szó szerinti fordításban: hússá - lett, és közöttünk lakott…" (1,14).

Emberi viszonyainkat szemlélve nap mint nap megállapíthatjuk, hogy ideális közösség nem létezik, hiszen emberekből áll, akik magukkal hozzák gazdagságukat, de gyöngeségeiket, sebzettségüket is... Amennyiben próbáljuk elfogadni a valóságot és egymást, eljuthatunk a megbocsátás és bizalom légkörébe. Megengedjük, hogy mások belépjenek az életünkbe, mi magunk pedig megértőbbek leszünk, hogy bebocsátást nyerjünk a többiek életébe.

A következő bejegyzésekben röviden összefoglalom az EMK alapművének tartalmát. Jó szemezgetést kívánok hozzá minden olvasónak!

A hatalom arany-ketrece

A földön jelenleg zajló élet minőségéért felelős szervezetektől gyökeresen eltérő intézményekre van szükségünk. Évente milliók halnak éhen, holott a bolygó bőségesen elegendő élelmet biztosít ennyi ember számára is. Rettenetes lelki, testi és intézményi erőszakban élünk. "A világ legsürgetőbb problémái azok, amelyeket mi magunk teremtettünk." (George Miller)
Olyan rendszer szerint élünk, melyben néhányan uralkodnak a többség felett. A családban a szülők tudják mi a helyes, és szerintük az általuk felállított szabályok a gyerekek hasznára vállnak. Hasonló gondolkodást találunk az iskolákban, a munkahelyeken, a kormányokban és a vallásokban. A különböző szinteken hatóságok vannak, akik rákényszerítik saját akaratukat másokra, azt állítva, hogy ez mindenki javát szolgálja. A büntetés és a jutalmazás az alapvető stratégiájuk, hogy megkapják, amit akarnak.

Ez egy alárendeltségen alapuló kultúra. Az igazán jól működő alárendeltségi szerkezet kialakításához az emberek számára erkölcsi normákat kell biztosítani. A vezetők megmondják, hogy mi a jó, és mi a rossz. Az alárendeltségen alapuló szervezeti rendszerek legfontosabb ismertetője, hogy az erőszakot élvezhetővé teszik!

Az erkölcsi normák mellett, ennek a rendszernek olyan nyelvezetre is szüksége van, mely segít elfedni az autonómiánkat. Olyan szavakra, melyek azt sugallják, hogy nincs más választásunk azon kívül, hogy azt tesszük, amit számunkra ajánlanak. Ilyen szavak például a "kell, kellene, kötelező, nem szabad, kötelessége". Az olyan alárendeltségen alapuló szervezet létrehozásához, mint amilyenek a jogi és gazdasági rendszerek, szükség van egy nagyon fontos fogalomra, a "kiérdemel" és a "megéri" fogalmára. Az alárendeltségen alapuló szervezet létrehozásakor nagyon fontos, hogy az emberekkel elhitessék, hogy bizonyos cselekedetekért jutalom, míg más cselekedetekért büntetés jár.

Mi a másik választási lehetőség az alárendeltségen alapuló szervezet helyett? Egy olyan rendszer vagy szervezet, ahol fontos az élet gazdagabbá tétele, úgy működik, hogy minden, ami a szervezetben történik, minden, amit a benne dolgozók tesznek, úgy jön létre, hogy az emberek tisztában vannak vele, hogyan segíti tevékenységük az életet. Olyan módon, hogy mindenki szükségletei kielégüljenek, beleértve a föld, fák, tavak, emberek vagy állatok szükségleteit. (Ha kivágjuk az utolsó fát, és kifogjuk a folyóból az utolsó halat is, akkor késő lesz rájönni arra, hogy az aranyat nem lehet megenni.)

Ebben az új civilizációban az emberek tudatában vannak annak, hogyan lehet az élet céljait szolgálni a szükségletek kielégítésével. Egyedül ez az elképzelés irányítja a cselekedeteket. Az élet gazdagításán alapuló rendszerben senki sem a pénzért dolgozik. A pénz ugyanazt a szerepet tölti be, mint amit az étel a szoptatós anya számára jelent. Nem fizetségképen kapja az ételt. Az étel olyan táplálék, melyből az élethez és annak a továbbadásához szükséges energiát nyeri. Az egész az emberi szükségletekben kristályosodik ki, és éppen ezért az Erőszakmentes Kommunikáció alapja a szükségletek ismerete. Mindent a szükségletek kielégítéséért teszünk, és azért a boldogságért, amit akkor érzünk, amikor szükségleteink kielégülnek - különösen, ha azok lelki szükségletek. Ezek kielégítése valóban szórakoztató.

Tehát a "kiérdemel" szó lenne a legveszélyesebb szó a nyelvben? A kiérdemelés fogalma a büntetésen alapuló igazságszolgáltatás alapja. Több ezer éve olyan rendszerben élünk, mely azt hirdeti: aki rosszat cselekszik az gonosz - és, hogy az emberi lények alapvetően gonoszak. Ezen megközelítés szerint, kevés jó ember született és nekik kell a hatóságokat kialakítaniuk és a többieket irányítaniuk. Feltételezve, hogy gonosz és önző természetűek vagyunk, olyan rendszer szerint irányítják az embereket, melyben azokat, akik jól viselkednek megjutalmazzák, amíg a gonoszokat szenvedésre ítélik. Azért, hogy ez a rendszer igazságosnak tűnjön, el kell azt hitetni, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel.

Milyen szükségleteket elégítenek ki az élet gazdagításán alapuló rendszerek? A pénz nem szükséglet. Sem a hírnév, sem a társadalmi helyzet. Ezek olyan fogalmak, melyeket az alárendeltségen alapuló rendszerek használnak - a valós szükségleteket eltakarva.
Az életet gazdagító rendszerben az elvégzett munkát a küldetés ereje mozgatja - nem pedig a fizetés, vagy a pozíció. A dolgozóknak megadják a táplálékot, melyre ahhoz van szükség, hogy az adott küldetésben éljenek. Lehet, hogy kapnak ellátást, amire nekik és családjuknak szükségük van, de nem csupán ezért dolgoznak! Az élet szolgálata motiválja őket. A szervezetet úgy kell működtetni, hogy jót tegyen, hogy minden egyes dolgozó őszinte hálában részesüljön.

(Társadalmunk "bűnözői" valójában és igazán a bűn balekjai. A valódi bűn elég erős ahhoz, hogy megvédje magát az igazságszolgáltatással szemben, bármely államforma keretei között.) A bűntettek megtorlása vagy büntetése helyett a "helyreállító igazságszolgáltatás" (angolul: restorative justice) inkább gazdagítja az életet. A helyreállító igazságszolgáltatás alapja egy kérdés: hogyan állíthatjuk helyre a békét? Más szavakkal, hogyan állíthatunk helyre egy olyan állapotot, melyben az emberek gondoskodnak egymás jóllétéről? Kutatások azt igazolják, hogy azok az elkövetők, akik esetében ezt az új modellt alkalmazták, kevésbé hajlamosak rá, hogy újra elkövessék azt a cselekedetet, mely bebörtönzésükhöz vezetett. És az áldozat számára is jobban biztosított a gyógyulás folyamata, a béke helyreállításával, mintha egyszerűen csak azt látja, hogy a másikat megbüntették. A rendszer alapja, hogy az emberek gondoskodnak egymás jóllétéről.

2008. május 28., szerda

Ha mi kviblik lennénk...

Bill és Fleur esküvőjén Muriel néni alaposan bepezsgőzött. Harry szája is tátva maradt a sok titoktól, amit Dumbledore életéből most utólag kellett megtudnia. A tetejébe még a húga is kvilbli volt. Őket általában varázstalan (mugli) iskolába küldték, és arra biztatták, hogy igyekezzenek beilleszkedni a muglik társadalmába. A mágusok között ugyanis mindenképp másodvonalba szorulnak...

Nehéz nem gondolnom az életemnek arra a három évére, amikor értelmi fogyatékos, mozgássérült gyerekek között dolgoztam. Döbbenetes volt látni azt a számomra addig titkos világot, ahol a süketek valóban hallanak. Ebben a számítás és megjátszás nélküli világban azok voltak bénák és sánták, akik olykor látogatni, nézelődni jöttek közénk. Egyik súlyosan fogyatékos fiú három szót tudott mondani, ezzel azonban hihetetlen kommunikációra volt képes. Vak, vízfejű, teljesen járásképtelen és a szobatisztaságot sem érte el. Olyan bizalmas kapcsolat szövődött közöttünk, hogy egymás rezdüléseit is fogtuk. Amikor egy év elteltével visszamentem hozzájuk, tíz méterről, szavak nélkül megérezte a jelenlétemet. Alig emlékszem ehhez fogható katartikus élményre.

Jó ideje kísér Jean Vanier egyik beszéde, melyet 1983. július 24-én, az Egyházak Világtanácsa közgyűlésének nyitó istentiszteletén mondott. Néhány fontos elemét idézem:

"...olyan néppel élek együtt, amely népnek nincsenek szavai, amely nép ki van zárva ennek a világnak a dolgaiból. Egy mindenki által kitaszított és bolondnak mondott néppel élek együtt, amelyet Jézus Krisztus örömüzenetétől is oly gyakran távol tartanak.

Igen, szolidaritást vállalok azokkal, aki testi vagy értelmi fogyatékosságuk miatt mindenhonnan ki vannak zárva. Egy vagyok szüleikkel, akik mélységesen szenvednek. Azok nevében beszélek, akiknek nincs fedél a fejük felett, akiket Jézushoz való hűségükért, politikai aktivitásukért, vagy törvényellenes cselekedetekért ítéltek el, akik menekülttáborokban vagy idegen földön, emigrásokként élnek. Azok nevében beszélek, akik a kábítószer, az alkohol, a prostitúció rabszolgaságába, a társadalom szélére kerültek. A magányosok, öregek, éhezők, betegek, leprások és haldoklók nevében beszélek. Azok nevében, akiket már születésük előtt elutasítottak... akik fölöslegesnek és nemkívánatosnak érzik magukat, akik úgy érzik, hogy a társadalom terhére, a gazdagok bosszantására vannak. Szívük tele van sebekkel, félelemben és bűntudatban élnek, mert soha, senki sem mondta nekik, hogy mennyire értékesek, mennyire fontosak."

Akinek nincs szerető kapcsolata, bizalomra épülő baráti viszonya másokkal, vastag falak mögé barrikádozza el magát; szinte belefullad a félelem, a magányosság és a bűntudat fájdalmába. A létező legborzasztóbb emberi szenvedésekbe. A bűntudat helytálló kifejezés, mert az elutasítottak gyakran úgy látják, azért utasítják vissza őket, mert rosszak.

Isten jelen van a teremtés szépségében, a liturgia csillogásában és a teológusok bölcsességében, de rejtetten jelen van a leprások eltorzult testében, a betegekben és a szenvedőkben is. (Mk 9,37) Fogyatékos testvéreim tették nyilvánvalóvá előtte, hogy a legértékesebb bennem a szívem. Az értelmemnek, a kezemnek csak akkor van értéke, ha azokat a szeretet szolgálatába állítom. Kiprovokálták belőlem, hogy büszkeségem és önzésem magányából, félelmeim köréből kitörjek és az együttérzés, a gyengédség útjára lépjek.

"Azt is velük fedeztem fel, hogy gyűlölet, erőszakosság, depresszió és félelem van bennem. Felfedték legmélyebb szorongásaimat, amelyek ott szunnyadtak bennem a hatalom, a tudás, a képmutatás és a csodálat utáni vágy mögé rejtőzve. Velük élve felfedeztem saját szegényes voltomat. Sebeik felfedték sebeimet, megmutatták félelmemet aziránt, hogy Jézust valóban bizalommal, alázattal és szegénységben kövessem. Hogy milyen gyakran szeretnék ezelől elmenekülni, tudás és hatalom, álmodozások és emberi biztosítékok mögé rejtőzni! Igen, a szegények zavarnak engem. Prófétai kiáltásuk azután, hogy megértsék őket, hogy barátokra találjanak, hogy egy lehetőségük legyen az életre, nyilvánvalóvá tette előttem saját keménységemet, önzésemet, bűnömet és a bennem lévő ellenállást minden belső változással szemben. A szegények mutatták meg nekem, mennyire rabja vagyok a félelmeimnek és a kultúrámnak."

Talán ennyi felfedezésért is megérné csak egy napra kviblivé válni...

2008. május 26., hétfő

Nincs mese

A jó öreg Andersen után, szabadon: Dumbledore meghalt - nincs mese. A kedves varázslóvilág kezd átmenni horrorba, azaz egyre inkább hasonlít a muglik viszonyaira. Legyek módjára hullanak a mágusok.

A hetedik könyv elején járok, amikor Hermione elárulja, hogyan rakhatja valaki össze a lelkét. Amikor horcrux-ot készít, megcsonkítja, sérülékennyé teszi magát; az összerakás viszont rettentő kínnal jár. A bűnbánatban teljes mértékben át kell érezni tettünk borzalmas voltát, ami annyira fájdalmas, hogy bele is lehet halni.

A szeretet megtagadása, akár önmagunkkal szemben is halálos lélekhasadáshoz vezet. Nagyon láttató az a diagnózis, hogy valakit megölünk, amikor ez a skizofrén helyzet bekövetkezik. A hagyományos bűnfelfogás is a halál állapotáról beszél. A szeretetből fakadó bűnbánat ismertetője, hogy számítás nélküli, valóban fájlalja az elkövetett, vagy elmulasztott tettet, és a másik személye iránti gyengédség motiválja.

A meg nem bánt vagy meg nem bocsátott bűn is elviselhetetlen. Egy sváb asszony azzal büntette az őt megcsaló férjét, hogy nem szólt hozzá. Napokig, hetekig, hónapokig. Egyszerűen levegőnek nézte. A férfi végül felakasztotta magát, képtelen volt ebben az állapotban élni.

A bocsánatra találó bűnbánat igazi nagyhatalom. Hatalmat ad a múlt fölött, hogy rendezve és meggyógyítva azt, új életet kezdhessünk. Egy pillanatra megállhatunk annál a gondolatnál, hogy nem tudjuk meg az üdvösség állapotában sem, mibe kerültünk Istennek. Talán ha meglátnánk szeretetlenségeink igazi mélyét, annak a bánata valóban sírba vinne bennünket. Így a mennyei pedagógia csak annyit enged meglátnunk, amit jelenlegi lelki erőnkkel el tudunk hordozni.

Elmentem horcrux-ot keresni! Később jövök...

2008. május 22., csütörtök

Szent könyvek mérlege

Majdnem minden vallás utal saját könyvére. Az Újszövetség és a Korán azonban a zsidó szent könyvek nélkül nem lenne érthető. Az Ószövetség keletkezése több mint ezer évet ölel fel, a könyvek kánoni gyűjteményét legkorábban a Krisztus utáni 2. században állapították meg. Az Újszövetség Jézus és apostolai szóbeli igehirdetéséből állt össze. Mivel egyes írások miatt hosszabb ideig viták folytak - nyugaton a Zsidókhoz írt levél, keleten a Jelenések könyve küzdött az elismerésért - a keresztény iratok kánoni kérdését csak a 4. évszázad vége felé zárták le. A Korán egészen másként jött létre. Kizárólag Mohamed szavait tartalmazza, melyeket körülbelül negyvenéves korától a haláláig mondott, azaz a 610 és 632 közötti 23 év során. A Biblia keletkezésének élethelyzete a névtelen zsidó és keresztény közösségekhez kötődik.

A Bibliához viszonyítva a Korán sokkal kisebb terjedelmű, durván tekintve az Újszövetséggel közel azonos hosszúságú. Elsősorban a szinoptikus evangéliumokra összpontosít, Jézus tevékenységére, tanítványaira és csodatetteire csak elvétve hivatkozik. Mohamed átvett zsidó és keresztény értelmező hagyományokat de apokrif szövegeket is, melyek a monoteizmus megvédését célozzák. Ha összehasonlítjuk a Názáreti Jézus és Mohamed próféta életét, megállapítható, hogy életútjuk az általuk alapított vallások számára döntő jelentőségű. Jézust elutasítják és keresztre feszítik, Mohamed kezdeti elutasítása után sikeres törvényhozó, államférfi és katona lesz.

A Korán keresztény olvasóinak mindig feltűnik, hogy sokszor találunk benne Bibliából ismert tényeket, és gyakran találkozunk bibliai nevekkel. Ha a két szent iratot egészen általános értelemben összevetjük, azt látjuk, hogy a Korán sok anyagot vett át a héber Bibliából, de leginkább Mózes öt könyvére szorítkozik. Az Újszövetség főként a szinoptikus tradícióban él tovább benne. A hagyományok hasonlósága azonban nem jelent azonosságot. Ellenkezőleg: a zsidó-keresztény szövegeket átfogalmazták, új módon értelmezik és más, nagy összefüggésekbe helyezik. Ugyan átvett gondolatokat a Bibliából, Mohamednek mégis az az álláspontja, hogy a Korán következtében a Biblia idejét múlttá és történelmi irattá vált. Ezért nem szükséges, hogy a muszlimok foglalkozzanak a Bibliával.

Mi az, ami összeköti és ami elválasztja e két történelemformáló írásművet?

A) Összekötő vonások

1. A zsidóság, a kereszténység és az iszlám kinyilatkoztatott vallások. Isten végső felismerése csak azáltal vált lehetővé, hogy Ő megnyilatkozott és szólt az emberekhez.

2. A fent nevezett vallások monoteisták: csak egyetlen Istenben hisznek, a sokistenhitet, mint bálványimádást elutasítják. [Valószínű, hogy etimológiai összefüggés áll fenn Isten bibliai elnevezése - El, Eloah, Elohim - és a Koránban szereplő Isten-név - Allah: Al-Ilah (az Isten) - között.]

3. A Korán szerint is Isten teremtette a világot, akit jósága miatt tisztelünk.

4. Jézusról mindenkor tiszteletteljes szavakkal, sohasem rosszallóan emlékeznek meg. Úgy szólnak róla, hogy a Szentlélek erősítette meg, és hogy Isten megtanította neki az Írást, a bölcsességet, a törvényt és az Evangéliumot. Máriáról is elismeréssel szólnak, aki Jézust szűzként szülte.

5. Mindhárom egyistenhívő vallás Ábrahámra hivatkozik, aki a hit atyja: Ter 15,1-6; Róm 4,1-24; Szúra 22,78.

6. Szintén közös hagyomány, hogy az első ember, Ádám megkísértése miatt engedetlenné vált Istennel szemben és elbukott. A Korán átveszi Káin és Ábel történetét is, jelezve az emberiség szolidaritását jóban-rosszban (Szúra 5,32).

7. A világítélet "napja" közel van, amikor a halottak feltámadnak. Ez a várakozás meghatározza a kereszténység és az iszlám kezdetét is. Ezen a napon könyveket nyitnak majd ki; az órát csak Isten ismeri; a vég előtti utolsó idő a gonoszság csúcspontja lesz.

8. A Korán ismeri a Dekalógust (Tízparancsolatot), de egyes pontokban (pl. a házasság és a család kérdésében) saját elgondolásai szerint értelmezi. Megjelenik az ószövetségi eszme az Isten nevében folytatott háborúról, viszont a szegények és szükséget szenvedők iránti gondoskodás - a koráni etika szerint - a legfőbb parancsolat.

9. Végül az iszlám és keresztény szent íratok is relativizálják önmagukat, hangsúlyozva a megismerésünk korlátolt voltát: És ha a földön valahány fa csak van, az írótoll lenne és a tenger tinta, és miután elfogyna, hét tenger hozna segítséget neki, nem fogyna ki Allah a szóból. (Szúra 31,27) - Jézus még sok egyebet is tett. Ha azonban valaki mind le akarná írni, azt hiszem, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni. (Jn 21,25)

Az egyezőségek túlnyomórészt abból fakadnak, hogy az Újszövetség és a Korán is az Ószövetségben gyökerezik, amelyet különböző irányokban fejlesztenek tovább.

B) Ami elválasztja őket

1. Isten kinyilatkoztatásának a csúcspontja - keresztény értelmezés szerint - maga Jézus Krisztus. A kinyilatkoztatás ilyetén értelmezése alapvetően eltér a Koránétól, mely szerint Isten a Könyvben nyilatkozik meg. Mohamed vízióiban betekintett az égi könyvbe, az Ős-Koránba, amelyben az isteni igazságok örökérvényűen le vannak írva. Isten maga itt nem lép ki transzcendenciájából. A kereszténység (és a Biblia) számára Isten kinyilatkoztatása a történelemben nyilvánul meg, amikor részt vesz az emberek életében, Jézus Krisztus által közülünk valóvá lesz, magára veszi a szenvedést és halált, hogy feltámadása által leküzdje az ember halálra rendelt sorsát.
A kereszténység nem könyv-vallás. Ezen kívül a Korán teljesen félreértő módon ítéli meg a kereszténységnek a Szentháromságba vetett hitét. Úgy képzelik, hogy Isten, Jézus és Mária három egymás mellett létező isten, akik Istenné egyesülnek. Mohamed elképzelése szerint a Szentlélek angyal. A keresztény hit számára a Szentháromságban való hit Isten egyedülállóságának, teremtő és megváltó szeretetének kifejezése, amellyel a Fiúban és a Szentlélekben leszáll az emberekhez.

2. A keresztények számára Jézus több mint próféta, aki a régi próféták sorába állítható. Ő a Fiú, az "Elsőszülött" sok testvére közül, minden általa és rá nézve teremtetett (Kol 1,14-20). Ezt a hitet a Korán éles szavakkal elítéli, sőt megbocsáthatatlan bűnnek tartja; igaz, hogy itt sem magát Jézus személyét támadja, hanem az Írás embereit, akik úgy hiszik, hogy Jézus Isten Fia.

3. A Korán a keresztény megváltás gondolatával sem ért egyet. Az ember saját magát váltja meg azáltal, hogy megtartja Isten parancsait. Így az iszlámot törvény-vallásnak kell neveznünk. Azonban csak a predesztináltak érik el az örök célt, azok, akiket Isten erre kijelölt. Nekik Iblisz, a kísértő, az ördög nem árthat, csak az eleve nem kiválasztottaknak, az elvetemülteknek. A keresztény hit értelmében is Isten saját szabad kegyelme szerint váltja meg az embereket, de azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. A megváltó - kereszthalála és a halálból való feltámadása által - Jézus Krisztus. A Korán mindkét gondolatot elutasítja; a kereszthalált tévedésnek minősítve. Szerinte Jézus feltámadása az utolsó napon, az összes halott feltámadása napján következik be. Nem világos, hogy Mohamed Jézus elragadására gondol-e, melynek révén Isten kiszabadította őt ellenségei kezéből.

4. Az Ábrahámra való közös hivatkozás különböző interpretációkra oszlik. A zsidók számára Ábrahám az ősapa, a muszlimok szemében a monoteizmus vallásának megalapítója, a keresztények - különösen Pál apostol - számára a hit példaképe. Ábrahám után az utak is szétválnak. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás vonala Izsákon - Sára fián -, míg a muszlimoknál a rabszolga Hágár fián, Izmaelen át vezet.

5. Az eszkatológiában az Újszövetség és a Korán elvárásaikban különböznek. Mindkettő apokaliptikus hangsúlyú, de a keresztények Krisztus újbóli eljövetelét várják, a vele való közösséget és az isteni életben való részvételt. A muszlimok a Paradicsomba vágyódnak. Fontosabb azonban, hogy az Újszövetség már ismeri a végidő jelenlétét, Isten uralmának kezdetét, és már most szeretné megvalósítani az emberiség megváltását.

6. A Biblia és a Korán is a Dekalógusban gyökerezik. Az Újszövetségben a Tízparancsolat értelmezését a Hegyi beszédben találjuk. Az értelmezés csúcspontja az ellenség szeretetének parancsa, mellyel párhuzamos megfogalmazást a Korán nem tartalmaz.

C) Modus vivendi

Tárgyalások útján megegyezhetne-e a keresztény és iszlám közösség? Olyan formában, hogy a kimutatott azonosságokra tekintünk, a különbségekkel pedig nem foglalkoznánk? Pluralisztikus vallásteológiák néha ilyen irányban keresik a megoldást. Ha így járnánk el, akkor mindkét vallást megsértenénk, melyek ereje éppen sajátosságukon alapszik. Mind a Biblia - itt is különválasztva a zsidóságot és a kereszténységet - mind a Korán csak akkor válik érthetővé, ha teljességükben komolyan vesszük őket, és meghagyjuk kontextusukban.

Az ezekben a rendkívüli iratokban megnyilvánuló hit egy közösség hinni akarásának a kifejezője, aki ebben a hitben él, ezt élettel tölti meg. Egy vallás elfogadása ezért mindenkor többet jelent, mint egy rendszer helybenhagyását. A tudományos-teológiai igyekezetnek fel kell ismernie saját korlátait és el kell fogadnia a határait. E szent könyvekben két szempont is létezik, melyek közelebb hozhatnak bennünket egymáshoz. Először az Ábrahám kiválasztásával elkezdődött üdvtörténet, Isten és népe története. Az Ábrahámra való hivatkozás arra is alkalmas, hogy a zsidóság és az iszlám közötti ellentétet leküzdje. A másik szempont a Teremtőbe vetett hitünk. Számos dicsőítő énekben ünnepeljük a világ Alkotóját, és ez olyan akkord, amely felszáll az égbe. Az a felismerés, hogy teremtmények vagyunk, megköveteli, hogy együtt vállaljuk a teremtésért való felelősséget, és jó reményt ad arra nézve, hogy egymásban egy közös Atya gyermekeit lássuk.

2008. május 21., szerda

A szövegen túl

Már-már klasszikusnak számít bizonyos körökben az a félmondat, hogy a Biblia nem szentírás. Az evangéliumok többek, mint puszta életrajzok: nem Jézus kalandjainak a gyűjteményei; nem szorosan vett életrajzi művek. Jézus életének azon eseményeit írják le, amelyeket az üdvösség szempontjából fontosnak tartanak. Nem sokat törődnek a pontos helyleírásokkal, a kronológiával, Jézus gyermekkorából csak keveset közölnek. Észrevehető, hogy igyekeznek pontosan és hűen továbbítani Jézus szavait, mégis bizonyos variációs szabadsággal alkalmazzák azokat azon közösség igényeihez, melyekhez beszélnek.

Mindegyik szerző valamilyen egyéni szempontot emel ki Jézus személyéből és tanításából, ami megszabja az anyag csoportosítását, válogatását. Nem egy régen élt személyre való visszaemlékezést akarnak közölni. Ebből a szempontból kell a Jézus szavainak visszaadásában megnyilvánuló szabadságot nézni: szavai egyben az ősegyház megértését és kiértékelését is tartalmazzák. Az események leírását nem történeti egymásutánban közlik, a történetek mindegyike Jézus egész személyiségét akarja megvilágítani. A részletek önmagukban is kerek egészek. Jézus tanítása külső formájában és eszközeiben természetesen alapvető eltérést mutat az oktatás, ismeretközlés jelenkori formáitól, és az is természetes, hogy számos mozzanatában megegyezik saját korának, közvetlen környezetének általánosan elterjedt oktatás-formájával. Emellett közeli rokonságban áll a prófétai kifejezésmóddal is. Nem támaszkodik sem a logikára, sem élettapasztalatokra, sem az Ószövetségre, de még Isten tekintélyére sem: ő maga beszél, közöl, más szóval: kinyilatkoztat. Ilyen jellegű közléseket nemcsak a zsidó írástudóknál nem találunk, hanem a legnagyobb prófétáknál sem.

Abszolút tekintélyt tulajdonít önmagának, mégsem szorítkozik pusztán a tekintélyi közlésre, mert azt akarja, hogy az emberek megértsék őt, és meggyőződjenek tanításának igaz voltáról. Képes beszédeivel az emberi képzelőerőre és érzelemvilágra támaszkodik; bölcs mondásaival a tapasztalatot és logikát hívja segítségül. Érvel az Ószövetségből, mert azt minden kortársa szentnek és igaznak fogadja el; prófétai beszédei meggyőzhetik azt a népet, amely évszázadok óta tudja: Isten újra meg újra megszólal küldöttei által. Így Jézus nem az emberek feje fölött beszél, hanem hozzájuk szól. Úgy tanít, hogy meg lehet őt érteni, tanítását el lehet fogadni.

Tanítását a Mester halála után több évtizeddel foglalták írásba, így annak jelen szövege gyakran módosított formában áll előttünk az Újszövetségben (vagyis úgy fogalmazták meg, hogy választ adjon a megírás korának keresztény problémáira is). Ez a tény megnehezíti ugyan, de nem teszi lehetetlenné, hogy fogalmat alkossunk arról: hogyan tanított Jézus.

2008. május 20., kedd

Tiéd az ország III.

Az erőszak - formáiban és irányultságában különféleképpen, de - a Biblia mindkét könyvgyűjteményében végig jelen van. Azok, amelyeket Isten elítél, nem jelentenek számunkra problémát. Egyéni bűnök: Káin testvérgyilkossága, Dávidnak Uriás elleni, Achábnak és Izebelnek Nabot elleni bűntette, stb. Társadalmi bűnök: Izrael népének elnyomatása a fáraó által; a népesség kitelepítése, elhurcolása, amit Ámosz próféta leplez le (1,1–2,3).
Az Ószövetség írásai sok olyan cselekedetről is számot adnak, amelyeket nem helytelenít a szentíró, hanem kommentár nélkül mond el, mivel elkerülhetetlennek tartja őket, vagy mert alapjában megfelelnek a kor erkölcsének. Mi mindenesetre igen meglepődünk ezeken az erőszakos cselekedeteken, amelyeket Isten akaratának engedelmeskedve követtek el. Legjellemzőbb eset Kánaán földjének meghódítása. "Jahve háborújának" alapszabálya értelmében Izraelnek, amikor a határaitól távol élő népek ellen kénytelen harcolni, el kell pusztítania minden legyőzött férfit, asszonyaikat és gyermekeiket azonban megtarthatja rabszolgának (MTörv 20,16). Hiteles hagyományokból tudjuk, hogy ez nem így történt: Kánaán és Izrael lakossága a hódítást követően hosszú időn keresztül keveredett; Józsué halálát követően pedig két évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy végül Dávid bevegye, és fővárossá tegye az addig kánaáni fennhatóság alatt álló Jeruzsálemet.

Az erőszak csak nagyon fokozatosan kezdett enyhülni. A Kr.e. 2. században a lázadás tétje megváltozott, mivel ekkor már nem hódításról, hanem önvédelemről volt szó; az ősatyák hitének megőrzéséről, amelyet Antiokhosz Epiphanész, Nagy Sándor utódja Szíria-Palesztina földjén meg akart semmisíteni. Izrael kétféle választ ad: vannak, akik inkább a mártíromságot választják, mint hogy engedelmeskedjenek, mások pedig véres háborúba indulnak a Makkabeus fivérek vezetése alatt. (Amikor pedig az első apostolok idején Titusz császár leveri a zsidó felkelést, a rómaiak azt mondják, hogy az egész birodalomban nem találkoztak még hasonlóan ádáz ellenféllel - a zsidók hosszú háborús múlttal bírnak.)

Szentírásunk történetén tehát végighalad az erőszak: a Bírák és Józsué korától egészen addig, amikor Izrael Messiása elszenvedi azt. Az elkövetett erőszaktól az elszenvedettig mindig egy önmagába visszatérő folyamatról van szó; a végletes ellenségeskedésre csakis a végletes szeretet lehet a megfelelő válasz.
A Biblia szívesen fejezi ki rejtvényekben magát, vagyis ami számunkra apró részletnek tűnik csupán, valójában nagy jelentőséggel bírhat, különösen, ha az őstörténet elbeszéléseiről van szó. Rejtélyességük a mítoszokhoz közelíti őket.

Az erőszak archetípusa az a szituáció, amely az emberiség özönvíz általi pusztulásához vezetett Noé idejében (Ter 6,13). Az özönvíz után Isten megtiltja a vér elfogyasztását, de feljogosítja az embert a vérontásra, amennyiben megengedi, hogy az állatok húsával táplálkozzon. A bibliában e rendelkezés jelenti az első törvényt (nem csupán elrendelő vagy tiltó parancsot), amely az első szövetségkötést kíséri. Korábban még a legalapvetőbb animális aktusnál, a táplálkozásnál sem volt szabad jelen lennie az erőszaknak (Ter 1,29). Ez az ember és az állat között egyfajta háborúskodást jelent. Az emberek életét azonban Isten szankcionálja: Aki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét (Ter 9,6). Laza összefüggés található a rituális előírás (a táplálkozási célú ölés megengedése) és az ember-gyilkosságot tiltó szabály között. A későbbi hagyomány ebből szűrte le, hogy szabályozott jogrendet kell kialakítania, hiszen a "törvényes erőszak" biblikus megalapozottságú (vö.: Róm 13,1–7).

Az őstörténet elbeszélései telve vannak gyásszal, mert az erőszak megfékezéséhez szintén erőszakra van szükségük. Izajás és Mikeás prófétáknál azonban feltűnik egy új üzenet: a kardokról szól, melyekből ekevasat kovácsolnak. Bár rövid távon azt szemlélik, hogy a választott nép kudarcot vallott, nem Isten rendje szerint él, ezért szent városa, Jeruzsálem is el fog pusztulni; a távoli jövőben Isten hegyre épült háza minden más hegy fölé emelkedik és népek özönlenek hozzá (Mik 4,1.4; Iz 2,2–4). A szöveg azt jelenti, hogy Sion lakói igazságos és békés társadalmukkal a világ minden széthúzó népe számára mintául szolgálnak, akik e példától lenyűgözve, szabadon indulnak el Isten felé.

Jézus azt mondja, hogy nem megszüntetni jött a törvényt, hanem beteljesíteni, majd pedig új igazságot hirdet: a felülemelkedés igazságát (Mt 5,20). A zsoltáros panaszaiban felsejlő "jobb áldozatnak lenni, mint erőszakos győztesnek" gondolat, mely a Szenvedő Szolga képében csúcsosodik ki (Iz 52,13–53,12), benne nyeri el értelmét. Nem kifogásolja a bíróságokat, nem oszlatja fel a katonaságot, sőt még a börtönöket sem számolja fel: Ellenfeleddel szemben légy békülékeny idejében, amikor még az úton vagy vele, nehogy átadjon ellenfeled a bírónak, a bíró a poroszlónak, és börtönbe kerülj, ahonnan nem szabadulsz ki, amíg az utolsó fillért is meg nem fizeted. Valamivel alább (Mt 5,40) pedig így folytatja: jobb, ha nemcsak a ruhádat, hanem a köntösödet is odaadod ellenfelednek, aki perbe fog.
A hegyi beszéd utolsó szavai - a ház (…) összedőlt és romhalmazzá vált - értésünkre adják, hogy Jézus nem olyan eszményről beszél, amit a legjobbaknak ajánl, hanem az egyedüli útról az ember világa számra, különben (Gyökössy Endre szavaival élve) nem lesz örökség. Ez a szélsőséges üzenet az egész emberiséghez szóló felhívás, tanítását közösen kell megélnünk, amely az üdvösség elengedhetetlen feltétele. Nem követeli meg a tanítványtól, hogy eldobja az életét; a mártíromságot tilos kiprovokálni.

Jézus annyiban sem törli el az ősöknek adott törvényt, hogy nem helyettesíti valamilyen más előírással. A hegyi beszédben megfogalmazott és a többi követelmény sem tekinthető törvénynek, olyan szellemben fogantak, amely kizár minden szó szerinti alkalmazást. A szeretet más síkon helyezkedik el, mint a törvény, de nem törli el azt.
A szeretet törvénye kifejezés paradoxon, még a Szentírásban is; semmilyen törvény nem írhatja elő ugyanis a szeretetet. Pál apostolnak a törvényről alkotott nézeteit néhány szóban összefoglalhatjuk: "minden törvény kísértésbe visz". Nemcsak arra csábítja az embert, hogy áthágja, hanem arra is, hogy bezárkózzon a betűjébe, miután rendezte az ügyeit vele. Jézusnak mindaddig nincs nyugta, amíg le nem leplezi ezt a játékot.

Miközben Isten a történelmünkben elkísért minket, olyan képet öltött magára, amelyet a mi szemeink alkottak róla: olyan nyelvezetet és formát vett föl, amelyet az emberek, akik erőszakosak maradtak, meg tudnak érteni; szelídségét arra használta, hogy befedje vele a mi erőszakosságunkat, amelynek ő maga válik majd áldozatává Fiának megtestesülése és halála által.

Tiéd az ország II.

A hatalom minden vallásban az istenség lényeges tulajdonsága. A keresztény hit szerint ez a mindenhatóság végtelenül bölcs a teremtés művében és a világ kormányzásában; és az üdvösség történetében bontakozik ki. A pátriárkák életére vonatkozó elbeszélésekben szuverén módon mutatkozik meg ez a hatalom: Istennek semmi sem lehetetlen, mindenütt meg tudja oltalmazni választottait és megvalósítja érdekükben azt, amit akar. Ez az Isten erős kezével és kinyújtott karjával (MTörv 4,34) megszabadítja népét a kivonuláskor; ezzel a példátlan szabadítással Jahve, Izrael Istene úgy nyilatkoztatja ki magát, mint az egyedüli Mindenható égen és földön.
A hamis istenekkel szemben Jahve Szabaoth neve új értelmet kap; az igaz Isten a seregek Istene, vagyis a mindenség minden hatalmáé, a csillagvilágé és az angyalseregeké egyaránt. Ez az Isten szól bele az ember történelmébe, hogy megszabadítsa őt.
Néha úgy avatkozik be Jahve, hogy erőssé teszi népét és vezéreit: a bírákat, mint Gedeont, vagy a királyokat, mint Dávidot. A Makkabeusok erre az Istentől jövő és győzhetetlenné tevő erőre számítanak. A zsoltárok dicséreteiben Izrael föltétlenül megmenekül, mert ereje Istené, aki szereti őt. Az Istenben hívő ember a Mindenható munkatársa lesz, hiszen nemcsak teremtménye, hanem képmása is. Isten-arcúságunk olyan hatalmat jelent, amely csak a szelídség és a béke jegyében gyakorolható.
Isten a bűntől akar megmenteni minden nemzetet. Ezt az üdvözítő szándékát egy titokzatos Szolga által hajtja végre, aki szenvedéssel és gyalázatta elhalmozva hal meg (Iz 53), de a halálából az isteni hatalom sok-sok megigazult ember életét fakasztja.

A buddhizmus szerint a szenvedésteli, tisztító reinkarnáció egyik oka az erőszak; az ember ezért ne okozzon semmilyen szenvedést. A hinduizmus is az erőszakról való lemondást javasolja, ugyanakkor bizonyos kivételeket elfogad. A Kelet nagy spirituális hagyományainak tiszteletben tartása mellett - geopolitikai helyzetünkből adódóan - figyelmünket most inkább az egyistenhívő vallások erőszakról szóló tanítása felé fordítsuk.
Az iszlámban az Isten akaratának érvényesítéséért vívott harc megkövetelheti erőszak alkalmazását is. A dzsihád "szent háború"-ként való értelmezése azonban pontatlan. A szó eredeti jelentése: valamiért a legvégsőkig fáradozni, azaz a mindennapi erőfeszítések az isteni parancsolatok teljesítésére szintén dzsihádnak tekinthető. Mohamed prófétának tulajdonított mondat, hogy a muszlim ember legnagyobb dzsihádja, hogy legyőzze zsarnokságát és önzőségét. Amikor egy muszlim megvédi országát az idegen támadóktól, tilos az olyan polgári személyek életét kioltania, akik nem vesznek részt közvetlenül a hadműveletekben, s a foglyokkal emberhez méltóan kell bánni. Fontos alapelv továbbá, hogy a földek, a gyümölcsfák, települések, templomok és állatok elpusztítását lehetőleg el kell kerülni.
Az emberi jogok alatt valójában Allah garantálta jogokat értenek, melyek örökérvényűek. Az első és legfontosabb az élethez való alapvető jog, mely minden embert megillett a születés jogán. A Korán lefekteti, hogy: Ha valaki megöl egy emberi lényt anélkül, hogy [annak halála megtorlás lenne] valaki más [megöléséért], vagy azért, hogy az romlást [okozott volna] a földön, akkor az olyan, mintha megölné az egész emberiséget… (5:32). A halálbüntetést csak bíróság szabhatja ki, hogy ezzel elejét vegyék az önbíráskodásnak. A gyilkosság tilalma mellet megtalálható az élet megmentéséhez való jog pozitív megfogalmazásban is: Aki ellenben életben tart valakit, olyan az, mintha az összes embert életben tartotta volna.
Az élet fölötti őrködés magában foglalja azt is, hogy az élet alapvető feltételeihez személyválogatás nélkül hozzá kell juttatniuk mindenkit: És javaikban jogos része van a koldusnak és a szűkölködőnek. (51:19). Tilos egy szabad embert rabszolgává tenni és eladni; a méltányossághoz való jog pedig megköveteli: Ne indítson benneteket túlkapások elkövetésére [bizonyos] emberek iránti gyűlölet. (5:2) És ne indítson benneteket [bizonyos] emberek iránti gyűlöletetek arra, hogy eltérjetek az igazságtól. (5:8) Később megerősíti: Ti hívők! Ha Allah előtt tanúkként léptek föl, legyetek sziklaszilárdak a méltányosságban! (4:135).

A kereszténységet, a zsidóságot és az iszlámot időről-időre mégis erőszakos konfliktusok rendítik meg, melyek a vallások fundamentalizmussal szembeni tehetetlenségéről tanúskodnak.
A teológiatörténetben az erőszak, mint etikai probléma mindig is vita tárgya volt. Korlátozott értelemben megengedettnek számít, hogy keresztények erőszakot gyakoroljanak: nevezetesen az illetékes szervek, az emberi jogok védelmében (bűntettek megakadályozására és elhárítására), "igazságos háború" esetén meghatározott feltételekkel (ilyen mindenekelőtt az eszközök arányossága) és önvédelemből. Újabban az a kérdés is felmerül, hogy ha a saját politikai vezetés tömeges jogsértéseket követ el, vagy ha meghatározott társadalmi körülmények között strukturális erőszakról van szó, megengedett-e istenhívő embernek is az erőszakos ellenállás, illetve a forradalom. A többségi vélekedés igent mond erre a kérdésre.
Ezen kívül az újabb viták az erőszak tágabb fogalmára is kiterjednek, amely a pszichikai erőszakot (lelki zsarolás és kényszerítés, szeretetmegvonás) is magában foglalja. A személyes viszonyok körében (szomszédsági viszályok, szülő-gyermek viszony, házasság) a keresztény etika szigorúan elutasít mindenfajta erőszakot.

Tiéd az ország I.

A krisztushit közel másfél-ezer éves egyeduralma miatt vallási közösség néven alapvetően egyházat vagy szektát értünk. Jézus korában, a római birodalomban viszont valójában csak a kereszténység és a zsidóság alkotott a mai értelemben vett egyház-jellegű közösségeket. Az ókor vallási tömörüléseit jelen fogalmainkkal inkább valamiféle "páholyoknak" mondhatnánk (pl. az eleusziszi misztériumok vagy gnosztikusok közösségei), mások jobban hasonlítottak az angol klubokhoz (pl. a Mithrász misztérium), vagy hivatalos ünnepségeket rendező "protokoll szervekhez" (Jupiter és a többi római főisten papi testületei). Voltak filozófiai magánintézethez hasonlóak (pitagoreus vagy újplatonikus közösségek), Aszklépiosznak és egyes gyógyító istenségeknek a szentélyeit pedig különböző szanatóriumoknak tarthatnánk.
A vallásosság fogalma keresztény hatásra szintén megváltozott, és a mi gondolatvilágunkban egyértelműbbé lett: kultikus cselekményekben való részvételt: confessio (megvallás) és a hit elfogadását tanúsító magatartást: religio (hit) jelent.

A romanitas szelleme háromféle vallásosságot ismert:
(1) A költők vallása, vagyis a mitológiára épülő vallásosság, amelyben senki sem köteles hinni, ha nem akar. Az ókor "ateistái" azok voltak, akik nem hittek a mitológia isteneiben, és közéjük számítottak a keresztények is - ebből a szempontból jogosan.
(2) A filozófusok vallásossága, amelyben az istenekről szóló tanítás az értelemhez méltó módon nyer megfogalmazást. A görög-római világban a filozófia fogalma összefonódott a vallásosságéval, még ha a kettő közt néha feszültségek is jelentkeztek. Ez a vallásosság sajátos mitosztalanítást jelentett, amelyben a mitológiai vallásosság "igazság-magvait" törekedtek racionálisan kifejezni. A Kr.e. 1. században élt Mucius Scaevola pontifex szerint a filozófiai vallásosságot jobb a néppel meg nem ismertetni, nehogy kiábránduljanak az istenekből.
(3) Az államtól megkívánt politikai vallásosság: mint az Imperium Romanum hivatalos kultuszainak együttese. Ez császáronként módosulhatott, de elfogadása kötelező volt. Nem jelentette azt, hogy szükséges volt hinni is benne, csupán hivatalos rendelkezéseit kellett végrehajtani.

Egy átlagos római polgár saját értékelése alapján és a mindennapi élet elvárásainak megfelelően sajátjának tekinthette mindhárom vallásossági formát. A hitben való összhang vagy éppen meggyőződés nélkül is részt vehetett kultuszokon; többnyire mindenki toleráns volt a másik vallási magatartásával szemben, hacsak valakit nem gátolt ebben megszállottsága, emberi gonoszsága vagy érdekeit szem előtt tartó indítékai. (Ez a türelem természetesen nem vonatkozott a betiltott kultuszokra.)
Ennek az egészen természetesnek tekintett vallási magatartásnak a nyomait fellelhetjük az első keresztény nemzedék életében. Egyes keresztények nemcsak a hivatalaikkal, állásaikkal járó kultikus kötelezettségeket gyakorolták tovább, hanem voltak, akik megmaradtak a hivatalos kultuszok funkcionáriusainak testületében. Mások távol tudtak maradni a hivatalos áldozatbemutatásoktól, de a pogány ünnepi, rituális felvonulásokra - a pompa diabolira, ahogyan keresztény tanítók nevezték - anyagi hasznuk miatt ruhákat, luxuskellékeket adtak kölcsön. Ilyen és hasonló magatartásformák nehézségeit ezek a pogány-keresztények nem nagyon érzékelték. Többé-kevésbé elfogadott vélemény volt, hogy ez valamiképpen bálványimádás. A jelenség ugyanakkor figyelmeztetés volt arra, hogy a keresztényeknek meg kell oldaniuk azt a problémát, hogy a közéletben való részvételt különválaszthassák a számukra idegen, tiltott vallási kultuszoktól. A kultikus cselekmények többsége a babona illetve a mágia erejét volt hivatott biztosítani és sokszor még a keresztény szertartásokba is belopódzott.

Ugyancsak a kezdeti időkben igen elterjedt egy szélsőséges felfogás, amely a pogány-keresztényekkel homlokegyenest ellentétes álláspontot képviselt. Ezek a zsidó apokaliptikus szemléletet továbbörökítő keresztények, akik végül is a montanizmus szélsőségébe jutottak. Az irányzat legmarkánsabb képviselője Tertullianus. Szerinte egy igazi kereszténynek mindent el kell vetnie, ami az isteni kinyilatkoztatáson kívül esik, aminek használatát nem támasztja alá az Írás tekintélye, mert ami az Isten törvényében nem található meg, az közvetve vagy közvetlenül mind a démonok találmánya.
A nagyegyház kereste a krisztusi ügynek leginkább megfelelő megoldásokat az idegen vallásokkal kapcsolatban. Ennek a folyamatnak elősegítői voltak az apologéta atyák. A keresztény vallás szabadsága érdekében császárokhoz adták be "kérvényeiket" és ezekben kifejezésre juttatták a keresztények viszonyát más vallásokhoz. Legalapvetőbb kérésük az imperátoroktól azt volt, hogy őket a bálványimádást jelentő közéleti kötelezettségek alól mentsék fel, de egyúttal biztosították az uralkodót arról, hogy a keresztények jó polgárai a birodalomnak, és a maguk vallásában Róma és az imperátorok üdvéért imádkoznak.

Az Egyház gyakorlati állásfoglalása megmutatja, hogy magát a bálványimádást a kereszténység egyértelműen visszautasította. Az első nemzedékek életében igen nagy visszatetszést keltett, hogy a gnosztikusok - akik magukat keresztényeknek vallották - elfogadták a római vallásosság mindegyik formáját. A hivatalos kultusz cselekményein gátlás nélkül részt vettek, a hittagadásból sem csináltak lelkiismereti kérdést, az alacsonyrendűek frivol kijátszása még szórakoztatta is őket. A katekumen (hittanuló) ellene mondott az "ördög pompájának", mivel az Egyház azt tanította, hogy a Sátán azért találta ki a bálványimádás különböző kultikus megnyilvánulásait, hogy az igaz Isten misztériumait elhomályosítsa az emberek előtt. Amikor ugyanis a prófétáktól hirdetni hallották (t.i. a démonok) Krisztus eljövetelét, előálltak azzal, hogy Zeusz gyermekeiről beszéltek… - írja Justinus, aki egész katalógust ad az egyes próféciák mitológiába való "démoni" átültetéséről.
A montanisták a mitológiát és a filozófiát egyformán a Sátán művének tartották, szinte a jelszavukat ismerhetjük meg Tertullianus felkiáltásából: Mi köze Athénnek Jeruzsálemhez, az Akadémiának az Egyházhoz? Tertullianus a filozófiai rendszereket az evangéliumi hit kifejlesztésére nemcsak hogy alkalmatlannak tartja, hanem azokat az evangéliumot meghamisító eretnekségek kiindulópontjának tekinti. A Gondviselés iróniája, hogy a latin teológia filozófiai alapvetését éppen neki köszönhetjük.

A józanabb, nyitottabb, de még elég szigorú felfogású keresztények álláspontját őrzi számunkra Justinus elgondolása. A mitológiai vallásosságot ő is egészében a démonok megtévesztő működésének tekinti, a filozófusokat viszont olyan embereknek tartja, akik felismerték a gonosz lelkek ármánykodásait, így szakítottak a bálványimádással. Mindezt azért tették meg, mert hallgattak a józan észt irányító Logoszra. Merésznek hangzik, de szerinte az igazságért meghalt Szókratészt az Igazság, vagyis Jézus Krisztus vértanújának kell tartanunk. Justinusnak és Origenésznek kifejezett meggyőződése, hogy ha a császárok az emberhez méltó vallást akarják birodalmukban a hivatalos kultusszá tenni, akkor ezt kizárólag csak a kereszténységben találhatják meg. A filozófiai vallásosság tehát a maga értékeivel az evangéliumi igaz vallásnak előkészítője volt. A zsidó hagyományhoz kötődő keresztények ezt kizárólag csak a Törvényről és a Prófétákról ismerték el.

Alexandriai Kelemen már a Törvényhez hasonlónak gondolta a filozófia előkészítő szerepét. Ami a törvény volt a zsidó nép számára, az volt a filozófia a görögöknél. Isten a filozófiát éppúgy angyalok közvetítésével adta át a görögöknek - igaz alacsonyabb rendű angyalok által - mint Mózesnek a Törvényt. Kelemen tanítása a pogány vallások értékelésében meglepően nyitott volt. Gondolatai már a kortársak szemében is szélsőségesnek számítottak, vagy legalább rendkívülinek. Nem volt a krisztusi hit rombolója, tanításában azt akarta hangsúlyozni, hogy minden, ami szép és jó, bárhol is lelhető fel, a gondviselő Istentől ered és Krisztus ügyét segíteni hivatott, ezért a keresztény élet kiteljesedését szolgálja. Minden megsejtett jóság, minden felcsillanó szépség valamiképpen Krisztusra mutat. Keresztény szólássá lett egyik mondása: Hellász minden lámpája Krisztusra világít.
Ő is igaznak tartja, hogy a mítoszokat az ördög találta ki, de szerinte bennük az emberek szépre és nemesre törekvését akarta tévútra vinni megbabonázó, elbűvölő álnokságával. Tanítványainak a mítoszok alján rejlő nemesen emberi értékeket akarta Krisztus tanításának igazsága szerint tisztán bemutatni. A Protreptikoszban így kiált fel:

Jöjj hát te bolond, ne támaszkodj a türszoszra, borostyánkoszorút ne tégy fejedre, dobd el a mitrádat, vesd le szarvasbőröd, légy józan! Én megmutatom neked az Igét, az Ige misztériumait, a te misztériumaid jelképein át.

A felszólítás a Dionüszosz misztérium beavatottjaihoz szól. Kelemen jól ismerte a misztérium-vallásokat, valószínű többnek is beavatottja volt, mielőtt felvette a keresztséget. A mitológiai hitvilág alapeszméit, vágyait, törekvéseit pozitívnak tartotta. Szimbólumait, kifejezéskészletét felhasználta az isteni, igaz tanítás bemutatásának megalapozásában. Ezzel művelt hallgatóinak átmenetet épített ki a mítoszok világából a keresztény hit világához. A szinkretizmus vádja elérte őt is. A mitológiai vallásban a pozitívumokat kereső kelemeni eszme nem talált követőkre. Az idő sem volt alkalmas erre. A 3. század második felének keresztényüldöző császárai az államvallás kultuszait egyre inkább keresztényellenes formában követelték meg alattvalóiktól. A nehéz időkben újra megerősödött a régi meggyőződés: a mitológia istenei a Sátánnak és angyalainak megnyilvánulásai. A konstantini fordulat keresztényei pedig inkább elfelejteni akarták a régi vallási eszméket, mintsem azokkal érdemlegesen vagy legalábbis értékelően foglalkozni.
Az idegen vallások értékelésében tehát a legpozitívabb megfogalmazásokat Alexandriai Kelemennél találjuk. Olyan korban élt, amikor a keresztények történelmileg talán a legkedvezőbb - bár nem ideális - körülmények között párbeszédet folytathattak az idegen vallásokkal; viszonylag megfelelő közegben, kellő szabadságban tárhatta fel tanítását, és hallgatói különösebb kényszerítő körülmények nélkül fogadhatták el és választhatták a krisztusi hitet. A Severus dinasztia toleráns volt a keresztény vallással szemben, sőt Alexander Severus kifejezett szimpátiát mutatott iránta; és mivel az imperátorok még nem tették államideológiává, államvallássá a keresztény tanítást, ezért az érdekből felvett keresztények még nem jelentkeztek. A keresztény tanítóknak továbbá küzdeniük kellett azért, hogy a régi vallásoknak méltó szellemi partnerei legyenek, az egyház missziójának követelménye volt, hogy tanításának megnyerje a nemesen emberi eszmék után törekvőket, nem bénították erőszakos beavatkozások és nem ernyesztette a földi hatalmat magáénak tudó biztonságérzet.

Origenész volt az, aki az idegen vallások teológiai értékelését felvázolta. Az ő szellemi örökségére építve Caesareai Euzébiosz az egyes részleteket művelte ki. A későbbi atyák, a patrisztikus aranykor tanítói ezt a teológiai értékelést visszhangozzák. A 3. században és a 4. század első évtizedeiben is nagyvonalú nyitottság mutatkozott meg az Egyház életében a pogány vallások irányában. A Nagy Konstantin biztosította lehetőségek folytán a keresztény tanítók igyekeztek megnyerni a régi vallások híveit. De tanításukban a dialógus jelleg egyre inkább háttérbe szorul. A hagyományos vallás elveszti az Impérium támogatását, a keresztény hithez nemcsak tanításának igazságáért, hanem a császári kegy elnyeréséért is közelítenek. A diokleciánuszi nagy üldözés kegyetlenségének emlékét hordozó keresztények inkább megtörni akarják a pogány vallásosság képviselőit, mintsem meggyőzni. A század közepére, de főképpen Julianus császár kudarcot vallott kísérlete után a régi vallás kiszorulása szinte feltartóztathatatlan. Nagy Theodosius után pedig, mikor a kereszténység államvallás lett, a korábbi vallások híveinek száma és minősége olyan hirtelen lezuhant, hogy a keresztény tanítás érdemlegesen nem is foglalkozott vele, figyelmét főként az ortodox dogmatika kibontakoztatása kötötte le.

2008. május 18., vasárnap

Elfelejtett ember

A melbourne-i National Gallery of Victoria gyűjteményében található egy 1500 körül élt flamand festőnek a kánai menyegzőt ábrázoló képe. Jézus első csodáját éppen egy esküvő alkalmával tette, amikor meglátta a szervező családnak a bor fogytán előállt zavarát, és feloldotta megszégyenüléstől való félelmüket. A kép érdekessége, hogy a szárnyas oltárként készült mű alakjai között különböző, egymástól több generációs távolságban élet hercegek és feleségeik (közöttük Jó Fülöp három hitvese) is helyet kaptak. A 15. század művészetében nem volt ritka jelenség, hogy bibliai személyek mellett történelmi szereplők bukkantak fel.

Jézus alakja nem tornyosul a többiek fölé és nem áll glóriásan középen sem. A bal alsó sarokban szinte belesimul a mellékszereplők csoportjába. Számomra ez teszi a festményt hiteles interpretációvá. Egyben felmerül a kérdés: Miért van az, hogy a szakrális ábrázolásokban az Angyali üdvözlet, vagy a Jézus születése és szenvedéstörténete körüli események mellett olyan ritkán látjuk a Kánai menyegzőt, a Szamariai asszonyt vagy a bethesdai, 38 éve beteg ember gyógyításának jelentét? Az utóbbiak nem nagy teológiai témák, "csupán" Jézus emberségének találkozásai a gyakran névtelenségbe vesző, kis emberek hétköznapjaival (ünnepeivel és gyászaival), apró-cseprő és egzisztenciális problémáival.

Minél kisebb a szerkesztésre való késztetés a szentíró részéről, annál nagyobb az esélyünk arra, hogy a földi Jézus praxisáról kapunk hiteles, "életszagú" beszámolót. Arról az Emberfiáról, aki alkalmasint önfeledten nevet, máskor együttérzően sír társainak nyomora láttán, aki észreveszi az özvegyasszony két-filléres adakozását, a bűnös asszony szeretetét... Ez a retusált Jézus-kép segít meggyógyítani bennünk az évszázadok alatt tökéletességig csiszolt (és ezáltal az elérhetetlenség talapzatára száműzött) terminátor-istenfia képzetét, aki rezzenéstelen arccal vonul végig siralomvölgyünk stációin, hogy véghezvigye nagy mutatványát: a halálból való feltámadását, mellyel elkápráztatja a világmindenséget.

"Ti, orgazdái a Konstantin elrabolta nagy reménynek, adjátok őt vissza nekünk! Élete és halála a mienk is, mindazoké, akik értelmét látják. Mindannyiunké, akik megtanultuk tőle, hogy az ember teremtőnek van teremtve." (Garaudy)

2008. május 16., péntek

Megszeghetetlen Eskü

A H. P. sorozatból több varázscikk megnyerte már a tetszésemet. Az egymáshoz átruccanó, mozgó festmények és integető fotóalbumok mellett Mrs Weasley családi órája küzdött a dobogós helyért, amíg a megszeghetetlen esküvel nem találkoztam.

Bár önmagában az eskü kifejezés is nagyon ünnepélyes és komoly első hallásra. Vajon az teszi ilyenné a mi fogadalmainkat, hogy végül mégis meg lehet szegni őket? Egy házassági vagy szerzetesi ígéretet egyáltalán mi tehet megtörhetetlenné? Inkább törékenységükben-csodálni-való virágok között járunk, amikor valamit (a magunk kiforratlanságában, pillanatnyi érett vagy félérett valóságunkban) egy életre bevállalunk? A buddhizmus ismeri az ideiglenes szerzetesség intézményét, amikor valaki stigma nélkül módosíthat az életpályáján, újra szabadon választhat. Ha az ismerősem között körbepillantok, alig találok olyat, akinek az első kapcsolata, házassága működik jelenleg is, vagy a papi/szerzetesi életformában kitartott. Feltéve, de meg nem engedve, hogy én választom meg nagyon egyoldalúan a társaságomat, itt valami fundamentálisan hibázhat. Képesek vagyunk egyáltalán ilyen "emberfeletti" teljesítményekre? Vagy nem lehetetlen, csak természetfölötti dolog hűségesen kitartani az első szeretet állapotában?

R. Pál, büntetlen előéletű budapesti lakos eredeti megállapítása, hogy "a szerelem örök, csak mindig más iránt érezzük". Mi számít árulásnak? A szexuális hűtlenség, vagy ha valaki a közös álmot, az együtt felépített lelki-szellemi fészket hagyja el? Lehet-e egyáltalán rangsorolni a hétköznapi és holtomiglan-fajsúlyú árulásaink között?

dr. L. Tamás, bűntelen előéletű országgyűlési képviselő már nem először esküszegéssel gyanúsította meg Balázs barátomat. Mondanom sem kell, hogy ártatlanul. Csak Isten a tudója (feltéve, hogy ért KDNP-ül), hogy a szerzetesi örökfogadalomra, vagy a cölibátusi ígéretre gondolt-e a szóban fogó honatya, így is sikerült - talán szándékán kívül - elgondolkodtatnia engem. Végül az ördög is csak az Isten szekerét tolja…

Ma hajlok arra, hogy méricskélés nélkül, nagy fájdalmat tudok okozni egy súlytalannak tűnő ígéret kihagyásával, egy-egy időpont lemondásával is. Mire lenne jó egy megszeghetetlen eskü?

2008. május 15., csütörtök

Mit se sejtek

Megállapíthatjuk, hogy az agresszió provokatív helyzetben keletkezik és a célok elérésében keletkező gátoltság (frusztráció) szüli? Az agresszív feszültségből lesz-e az agresszív viselkedés? Amikor az erőszak és agresszió összetett kérdéskörét vizsgáljuk, szinte elháríthatatlan az a kérdés is, hogy nem a közös, megzabolázhatatlan "állati" énünk űz-e velünk csúf játékot. Illetve amennyiben ilyen mélyen kódolt tulajdonságokról beszélünk, van-e egyáltalán helye a morális megítélésnek, nyílik-e még tér az emberi szabadság számára.

A Pszichológiai szótár így fogalmaz: "A humán pszichológia terén az agresszivitást a személyiség általános tulajdonságaként is tárgyalják. Értelmezésére különböző származtatott fogalmak szolgálnak, többek között a frusztráció, ill. a halálösztön... A szociálpszichológiából ismeretes, hogy az agresszivitás a beállítódás és a viselkedés síkján összefügg a csoportok életét irányító vezetési stílusokkal (pl. az autoriter stílus a nagy testvér távollétében fokozott agresszivitáshoz vezet). ... A fajon belüli konfrontáció alkalmával az állatoknál legfeljebb ritkán kerül sor az élet kioltására. Az alulmaradó fél behódoló gesztusai egy veleszületett gátlási program folytán megfékezik az erősebbik további támadásait. Konrad Lorenz azon az állásponton van, hogy az emberiség fejlődése folyamán az agresszív viselkedés csak a fegyverhasználat bevezetése után ment át emberölésbe."

Minden testi sejtünk 46 darab (23 pár) kromoszómát tartalmaz, ebből 22 pár páronként egyforma, de a 23. pár (a szex kromoszómák) férfiaknál egy X és egy Y kromoszómát jelent, nőknél a 23. pár két X-ből áll. Az ivarsejtekben csak 23 darab kromoszóma található és a 23. kromoszóma a petesejtben mindig X, a spermiumokban X vagy Y. Eszerint ha X-et tartalmazó hímivarsejt termékenyíti meg a petesejtet kislány (XX) születik, Y-t tartalmazó spermium esetében a megtermékenyített petesejtből fiúmagzat (XY) fejlődik. Jól ismert genetikai rendellenességek esetén, pl. azoknál a férfiaknál, ahol egynél több Y kromoszóma fordul elő (XYY vagy XYYY) igen gyakori a fokozott agresszivitás. Életellenes bűncselekményt elkövetők között viszonylag gyakoribb ez a genotípus, mint az átlag népességben. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyes konkrét tulajdonságok vannak az emberi genomban valamiképpen kódolva. Azt sem jelenti, hogy adott esetben környezeti hatások, tanulás nem hozhatnak létre kiemelkedően nagy változásokat a viselkedés rendszerében. Kizárólag azt, és csakis azt jelenti, hogy egy-egy jellegzetesség megjelenésében, vagy az arra való képesség, affinitás, érzékenység kialakulásában genetikai tényezők is működnek.

Az első humánetológiáról szóló gondolatok az etológia alapítójának, K. Lorenznek az írásaiban jelentek meg és annak idején nagy vitákat váltottak ki. Elsősorban azért, mert Lorenz az embert mint az állatvilág egyik tagját kezelte és úgy gondolta, hogy viselkedésének alapvető struktúrája homológ az emberszabású majmokéval. Különösen nagy felháborodást keltett az a lorenzi feltételezés, hogy az agresszió az embernél is éppen olyan faji jellegzetesség, mint az állatoknál. Blurton-Jones gyermekpszichológus kisgyermekek kapcsolatainak elemzésére használt először etológiai módszereket. Egy óvodában figyelte a gyerekeket, akik kis csoportban tevékenykedtek. Huszonkét viselkedési egységet regisztrált (mosolyog, lök, üt, elvesz, odaad, sír stb.). Minden gyermeket azonos, meghatározott ideig figyelt, majd azt vizsgálta, hogy a különböző magatartási egységek milyen csoportokban fordulnak elő. A tanulmány rámutatott, hogy élesen meg lehet különböztetni az agresszív intenciók nélküli játékos verekedést az agresszív verekedéstől.

Az etológia, így a humánetológia is, a fajspecifikus, öröklött viselkedésformák vizsgálatát tartja legfontosabb feladatának. Az emberi viselkedés etológiai módszerekkel történő vizsgálata ellenzőinek egyik legfőbb érve az a feltételezés, hogy az embernek nincsenek öröklött magatartásformái, tehát nem jogos az etológiai módszerek és elméleti koncepciók alkalmazása. E gyakran hangoztatott ellenvetés mögött valószínűleg az az ideológiai töltetű félelem van, hogy az öröklött magatartásformákat nem lehet megváltoztatni, ezért az ember mintegy rabja az örökletes tulajdonságainak, szabadsága nincs, vagy nagymértékben korlátozott. Ezek teljesen alaptalan feltételezések, amelyek főként a genetikai ismeretek hiányából fakadnak.

A gyermekek közötti agresszió, valamint az agresszió leszerelése olyan viselkedésformák, amelyek függetlenek az adott kultúrától, de tanítással nagymértékben befolyásolhatók, alakíthatóak.
Az emberrel kapcsolatos modern magatartás-genetikai kutatások olyan módszereket dolgoztak ki, amelyek segítségével egészen komplex emberi viselkedési jegyekről, például a személyiség egyes komponenseiről pontosan meg lehet állapítani a környezeti tényezők és a genetikai hatások közötti arányokat. Még olyan esetekben is, amikor a környezeti hatások nyilvánvalóak, sokszor azt mutatták ki, hogy bizonyos génkomplexek meghatározzák, hogy tulajdonosuk milyen tapasztalatoknak teszi ki magát. Tehát az ember aktívan választja meg közvetlen környezetét még akkor is, ha a külső körülmények ezt egy-egy esetben éppen megnehezítik. Az öröklött és tanult elemek kombinálódhatnak is. Sok esetben több velünk szüle-tett lehetséges viselkedési minta van, és az adott környezet hatására, esetleg tanulás során, egyes viselkedésminták felerősödnek, mások elhalnak.

A korai vitákhoz képest nagymértékben árnyaltabb a felfogásunk jelenleg a gének szerepéről. A DNS felfedezése, a molekuláris biológia kialakulása idején sokan úgy gondolták, hogy az élőlények tulajdonságai valamiképpen kódolva vannak a génekben. Ez a nézet igazából egy metafora túlhangsúlyozásának bizonyult. A szervezetben zajló kémiai reakciók katalizátorainak, a fehérjéknek a szerkezete valóban kódolva van a DNS-ben, azonban a DNS és az egyéb óriásmolekulák szinte önálló életet élnek. Bonyolult kölcsönhatásokban vesznek részt, amelyek közül egy kisebb rész okozza vagy befolyásolja azokat a folyamatokat, melyeket mi a felszínen tulajdonságnak észlelünk.

A tulajdonságok kialakulása leginkább a szakácstudományra hasonlít. A mesterszakács is bonyolult műveleteket hajt végre a hozzávalókkal; annyi bizonyos, hogy ha nem a megfelelő sorrendben és alkotóelemekkel végzi a főzést, akkor az étel rossz ízű vagy ehetetlen lesz. Recept tehát van, de kódolás nincsen. A séf valójában nem ismeri sem a készítési folyamatokat, sem a hatás igazi algoritmusát, a szükséges vegyületeket, a lezajló kémiai folyamatokat... Meglévő, nagyon összetett nyersanyagokat használ, és ahol szükséges kever, roncsol, old és köt. Ezt teszi az örökítő anyag is a sejtekben.

Az embernél a gének száma kb. százezer. A biokémia a genetika jelenlegi fejlődési szakaszában úgy tekint a gének és a tulajdonságok összefüggésére, mint több, egymásra épülő szerveződési szinttel rendelkező bonyolult rendszer mesterségesen definiált komponensei közötti laza kapcsolatra. Természetesen van néhány tucat olyan tulajdonság is, ahol a gének és a felsőbb szerveződési szintek közötti kapcsolat már pontosan ismert. Az emberi természetről azonban nagyon sok mindent meg lehet tudni anélkül, hogy a gének és a tulajdonságok közötti bonyolult kölcsönhatások szerveződését pontosan ismernénk. De nem szabad azt hinnünk, hogy egy-egy emberi tulajdonság elkülönítve, megtervezett, kompakt formában öröklődik, és valamiféle biológiai tervrajzban pontosan kimutatható. Az emberi tulajdonságok a gének szakácsművészetének eredményei.

Jó étvágyat!

2008. május 12., hétfő

Firenze - Róma 1:0

XVI. Benedek pápa május 10-én délelőtt fogadta az ad limina látogatáson Rómában tartózkodó Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjait, és beszédet intézett hozzájuk. Többek között ezeket mondta: "Jogos volt kritikátok a homoszexuálisok együttélésének polgárjogi elismerésével kapcsolatosan, mert az nemcsak az Egyház tanításával ellentétes, hanem a magyar Alkotmánnyal is... Természetes ezért, hogy e nehézséget nem csupán a családok érzik meg, hanem még inkább a fiatalok. A városokban a szórakozás új formái várnak rájuk, a falvakban pedig sokszor magukra vannak hagyatva. Ezért nagyra értékelem a számos kezdeményezést, amelyet az Egyház támogat a rendelkezésre álló eszközök szűkössége közepette. Továbbképzésekkel és az irántuk érzett barátság kifejezésével neveli őket a felelősségvállalás fontosságának felismerésére. Gondolok például az egyházi kórusokra, amelyek dicséretes módon ápolják és terjesztik a szent zenét..." Szólt még ezen kívül a zarándoklatok és a Biblia évének fontosságáról is.

Szentatyánk amellett, hogy mindent-jobban-tudó módján újra beavatkozik egy állam polgári berendezkedésébe, az egyházi kórusok igen hatékony pasztorális értékét is felimerte. Kriptaszagú malasztja olyan messze van a magyar valóságtól, mint az a bizonyos Makó nevű zsidó férfiú a Szent Várostól.

A H. P. ismét arról győzött meg, hogy lehet másként is viszonyulni a magunk igazához.
"Az ifjú hallgatóság sosem vett még részt ennél furcsább tanórán. Valóban zsályát és mályvalevelet égettek a teremben - Firenze arra biztatta őket, hogy keressenek bizonyos formákat, szimbólumokat a gomolygó, csípős füstben, de mikor kiderült, hogy senki nem lát egyetlenegyet sem a leírt alakzatok közül, a kentaur a legkevésbbé sem háborodott fel. Kijelentette, hogy csak elvétve akad olyan ember, akinek van szeme az ilyesmihez, s hogy maguk a kentaurok is hosszú évekig tanulják a jelek olvasásának művészetét. Egyébként is, mondta, botorság vakon bízni a jövendölésekben, mert néha a kentaurok is félreértik a jeleket. Harry nem győzött csodálkozni rajta, mekkora a különbség Firenze és az embertanárok között: a kentaur nyilvánvalóan nem arra törekedett, hogy megtanítsa a diákoknak, amit ő maga tud, hanem arról igyekezett meggyőzni őket, hogy minden tudás hiányos, bizonytalan, s még a kentaurok se tévedhetetlenek..."

Hogy a csudába lehetne a következő konklávéra bíborossá kreálni Firenzét?

2008. május 10., szombat

A függönyön innen és túl

Siriusz halála után Harry reménykedve fordul Félig Fej Nélküli Nick-hez, hogy valami bennfentes információhoz jusson a túlvilági életről. Nick már a kimúlás napi partijával belopta magát a szívembe (egyébként vicces lenne így nevezni a nagypénteki szertartást), amit viszont most mondott, az nagyon megérintett: Nem tud a halál titkáról az, aki félelemből az élet hitvány utánzatát választja. Tanult varázslók vizsgálják a problémát a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon, mégsem jutottak még a titok közelébe. Pál is csak annyit mond költői képekbe öltöztetve, hogy "romlandóságban vetik el, romolhatatlanságban támad fel..." (1Kor 15,42)

Akár életünk elején vagy közepén járunk, nap mint nap újra szembesülünk az elmúlással. Kapcsolatok, munkák, tervek, hétvégék csúsznak ki a kezeink közül, és ez nem mindig kellemes érzés. Szenvedünk az elszigeteltség és magány terhétől, szeretnénk újra megtalálni a közösséget másokkal. Olyan el nem múló viszonyokba ágyazódni, ahol értékelik egyediségünket, elfogadnak feltétel nélkül. És akkor jön vágyaink és alkotásaink kérlelhetetlen ítéletvégrehajtója, a halál.

Szép példája az öregkor és halál előtti felvirágzásnak Morris West: Az ördög ügyvédje c. regénye, amely középpontjában egy angol prelátus áll, aki életét az íróasztal mellett töltötte valamelyik vatikáni kongregációban. Monsignor Blaise Meredith jó ember, de hideg egyénisége gátolja a fejlődését. Fegyelmezett, szenvtelen, ápolt és korrekt. Személyiségéből hiányzik a részvét és a szeretet, az emberek örömének-bánatának, szenvedélyeinek és kínjainak a megértése. Egy napon megtudja, hogy halálra van ítélve: rákja van, és már csak fél vagy egy éve lehet hátra. Elküldik egy olasz faluba, mint az ördög ügyvédjét, hogy a szentté avatási eljárás számára kikutassa: valóban hősiesen szent életet élt-e - mint a hír tartja - Giacomo Nerone.

Innen kezdve a regény gyönyörűen írja le a hideg, kiszáradt, elméleti bürokrata átváltozását megértő és szerető pappá. Megtanulja azt a mély igazságot, hogy aki nem szereti embertársait, Istent sem szeretheti. Ez az öregember, aki egy életen át precíz, tartózkodó volt, aki azt állítja, hogy sohasem szomjazott semmire, most, élete utolsó évében személyesen belebonyolódik egy apró olasz falucska lakóinak büszkeségébe és szenvedésébe, szerelmeibe és gyarlóságaiba. A regény végén már nem az a fontos, hogy Giacomo Nerone csakugyan szent volt-e, hanem a rideg prelátus ragyogó átváltozása. Mielőtt rákjába belehalna, kibontotta saját emberségének gazdagságát, amire azelőtt sohasem eszmélt rá teljesen.

Mozart 35 évesen halt meg. Négy évvel előbb így írt: "Minthogy a halál - szabatosan szólva - életünk igazi végcélja, az elmúlt néhány évben gondom volt rá, hogy megismerjem az embernek ezt az igazi, ezt a legjobb barátját. Olyan jó ismeretségbe kerültem vele, hogy a rágondolás nemcsak, hogy nem rémít meg, hanem egyenesen nagy vigasztalást és lelki békét hoz. Köszönöm Istenemnek, hogy megadta nekem az alkalmat rá, hogy a halálban fölismerjem igazi boldogságunk kulcsát. Sohasem fekszem le anélkül, hogy meg ne gondolnám: talán, bármilyen fiatal is vagyok, másnap reggel már nem élek. És senki, aki ismer, nem foghatja rám, hogy a társas érintkezésben mogorva vagy szomorú lennék. Ezért a boldogságért minden nap köszönetet mondok Teremtőmnek, és egész szívemből kívánom embertársaimnak is."

Mielőtt elfogadtam a keresztény örömhírt, nem tudtam mit kezdeni a halállal, sem a saját halálommal. Kevésnek találtam a kollektív utópia vigaszát, hogy magam is hozzájárulhatok az emberiség fejlődéséhez. Így utólag visszanézve elég gyenge kapaszkodó Izmael szempontjai nélkül is. Számomra az teszi "érthetővé"(ami több, mint elviselhető) a napjaimat, évtizedeimet, hogy az üdvösség, Isten országa, a Szentháromság közössége a teljes realitás. Martin Buberrel szólva: hogy a tér van az áldozatban, az idő pedig az imádságban és nem fordítva.

2008. május 2., péntek

Dél Keresztje alatt

az indián és a néger
tüzet rakni éppúgy térdel
mint a hargitán a pásztor
számolni ujjain számol
különbség ha van az égen
itt a göncöl jön föl este
fölöttük a dél keresztje

a poncsónak nincsen ujja
ritkán telik mégis újra
rojtosul a rojtja rongya
kigyérül akár a condra
különbség ha van az égen
itt a göncöl jön föl este
fölöttük a dél keresztje

egy útmenti fogadóban
talán még boldog is voltam
rióból murryba tartón
a gitárszót most is hallom
más a dallam egy a nóta
itt a göncöl jön föl este
odalenn a dél keresztje

ó te istenáldott földrész
lenn vagy - a szemem rád fölnéz
érett banán az újholdad
íve akár a sarlónak
nézem hosszan vágyakozva
ha feljön a göncöl este
szívemen a dél keresztje

(Kányádi Sándor, 1983)

2008. május 1., csütörtök

Nulladik lépés

Sokat idézett kínai (vagy dakota) mondás szerint: "a leghosszabb utazás is az első lépéssel kezdődik." Az EMK-ban van egy nulladik lépés, ezt hívjuk kopogtatásnak.

Lehet olyan helyzet, amikor már türelmetlenül várom, hogy elmondjam, mi van bennem. Ilyenkor érdemes megkérdezni: "Nyitott vagy arra, hogy meghallgasd, mi van bennem ezzel kapcsolatban?" Mielőtt ajtóstól betörnék a másik személyes szférájába, érdeklődöm, hogy nyitott-e arra, hogy fogadjon. Hogy legyen ideje mentálisan felöltözni, felkészülni a vendégfogadásra. Csak addig vagyok nála, amíg ő azt kéri. Hagyok neki időt, hogy feldolgozza a történteket. A Harry Potter és a Főnix Rendjében egy rosszul sikeredett kviddics meccs után a "kisfiú" vár néhány percig, csak azután követi barátját a hálóterembe: időt hagy Ronnak, hogy alvást színlelhessen, ha akar...

Amikor valaki megosztja velem mély sebezhetőségét, első vágya, hogy visszajelzést kapjon arról, hogy én hogyan érzem magam, miután meghallgattam őt. Ha olyanokat mond, mint pl.: "Biztos eleged van már belőlem/a nyavalygásomból, stb...", "Ne haragudj, hogy ilyen hülyeségekkel foglalkoztatlak!", "Ne haragudj, hogy elpazaroltam az idődet.", akkor jól teszem, ha őszintén elmondom, hogyan érzem magam ebben a pillanatban.

Más esetben partnerem arra kíváncsi, hogy milyen tanácsot tudnék adni neki, mit gondolok a helyzetéről, vagy támogatást és bátorítást szeretne kapni. Ilyenkor visszakérdezhetek, hogy biztos legyek benne, mit is szeretne pontosan: "Szeretnéd hallani, hogy én mit tennék egy hasonló helyzetben?", "Szeretnéd tudni, hogy én mit gondolok erről a helyzetről?" Előfordul, hogy rákérdez, hogy velem mi van, és mégis, ha megkérdezem, hogy szeretné-e tudni, mit gondolok erről a helyzetről, akkor újra magáról kezd beszélni. Kiderül, hogy valójában még nem kapott meg minden empátiát, amire szüksége van, és nem igazán képes még rám figyelni. Ilyenkor nincs még helye annak, hogy magamról beszéljek, folytatom az empatikus figyelmet.

Mindezt megalapozza az a bevezető csend, aminek az a szerepe, hogy a zavart körülveszi békével. (A tanú jelenlétébe helyezkedem.) Megkülönböztető-készség szükséges ahhoz, hogy ne bonyolódjam bele a saját értelmezésem "pókhálójába". Ez a tudatosság működteti és tartja karban a megfigyelőkészségemet. Tiszta, friss levegőt biztosít az együttlátáshoz, összegséghez.

Fokozatosság van ebben a folyamatban:
1. Nem tudom, hogy nem tudom (teljes összevisszaságban vagyok).
2. Tudom, hogy nem tudom (a zavar egy jól körülhatárolt területet képez, ezáltal kezelhetővé válik).
3. Tudom, hogy tudom (a zsiráftánc lépései elkülönülnek egymástól).