A hatalom minden vallásban az istenség lényeges tulajdonsága. A keresztény hit szerint ez a mindenhatóság végtelenül bölcs a teremtés művében és a világ kormányzásában; és az üdvösség történetében bontakozik ki. A pátriárkák életére vonatkozó elbeszélésekben szuverén módon mutatkozik meg ez a hatalom: Istennek semmi sem lehetetlen, mindenütt meg tudja oltalmazni választottait és megvalósítja érdekükben azt, amit akar. Ez az Isten erős kezével és kinyújtott karjával (MTörv 4,34) megszabadítja népét a kivonuláskor; ezzel a példátlan szabadítással Jahve, Izrael Istene úgy nyilatkoztatja ki magát, mint az egyedüli Mindenható égen és földön.
A hamis istenekkel szemben Jahve Szabaoth neve új értelmet kap; az igaz Isten a seregek Istene, vagyis a mindenség minden hatalmáé, a csillagvilágé és az angyalseregeké egyaránt. Ez az Isten szól bele az ember történelmébe, hogy megszabadítsa őt.
Néha úgy avatkozik be Jahve, hogy erőssé teszi népét és vezéreit: a bírákat, mint Gedeont, vagy a királyokat, mint Dávidot. A Makkabeusok erre az Istentől jövő és győzhetetlenné tevő erőre számítanak. A zsoltárok dicséreteiben Izrael föltétlenül megmenekül, mert ereje Istené, aki szereti őt. Az Istenben hívő ember a Mindenható munkatársa lesz, hiszen nemcsak teremtménye, hanem képmása is. Isten-arcúságunk olyan hatalmat jelent, amely csak a szelídség és a béke jegyében gyakorolható.
Isten a bűntől akar megmenteni minden nemzetet. Ezt az üdvözítő szándékát egy titokzatos Szolga által hajtja végre, aki szenvedéssel és gyalázatta elhalmozva hal meg (Iz 53), de a halálából az isteni hatalom sok-sok megigazult ember életét fakasztja.
A buddhizmus szerint a szenvedésteli, tisztító reinkarnáció egyik oka az erőszak; az ember ezért ne okozzon semmilyen szenvedést. A hinduizmus is az erőszakról való lemondást javasolja, ugyanakkor bizonyos kivételeket elfogad. A Kelet nagy spirituális hagyományainak tiszteletben tartása mellett - geopolitikai helyzetünkből adódóan - figyelmünket most inkább az egyistenhívő vallások erőszakról szóló tanítása felé fordítsuk.
Az iszlámban az Isten akaratának érvényesítéséért vívott harc megkövetelheti erőszak alkalmazását is. A dzsihád "szent háború"-ként való értelmezése azonban pontatlan. A szó eredeti jelentése: valamiért a legvégsőkig fáradozni, azaz a mindennapi erőfeszítések az isteni parancsolatok teljesítésére szintén dzsihádnak tekinthető. Mohamed prófétának tulajdonított mondat, hogy a muszlim ember legnagyobb dzsihádja, hogy legyőzze zsarnokságát és önzőségét. Amikor egy muszlim megvédi országát az idegen támadóktól, tilos az olyan polgári személyek életét kioltania, akik nem vesznek részt közvetlenül a hadműveletekben, s a foglyokkal emberhez méltóan kell bánni. Fontos alapelv továbbá, hogy a földek, a gyümölcsfák, települések, templomok és állatok elpusztítását lehetőleg el kell kerülni.
Az emberi jogok alatt valójában Allah garantálta jogokat értenek, melyek örökérvényűek. Az első és legfontosabb az élethez való alapvető jog, mely minden embert megillett a születés jogán. A Korán lefekteti, hogy: Ha valaki megöl egy emberi lényt anélkül, hogy [annak halála megtorlás lenne] valaki más [megöléséért], vagy azért, hogy az romlást [okozott volna] a földön, akkor az olyan, mintha megölné az egész emberiséget… (5:32). A halálbüntetést csak bíróság szabhatja ki, hogy ezzel elejét vegyék az önbíráskodásnak. A gyilkosság tilalma mellet megtalálható az élet megmentéséhez való jog pozitív megfogalmazásban is: Aki ellenben életben tart valakit, olyan az, mintha az összes embert életben tartotta volna.
Az élet fölötti őrködés magában foglalja azt is, hogy az élet alapvető feltételeihez személyválogatás nélkül hozzá kell juttatniuk mindenkit: És javaikban jogos része van a koldusnak és a szűkölködőnek. (51:19). Tilos egy szabad embert rabszolgává tenni és eladni; a méltányossághoz való jog pedig megköveteli: Ne indítson benneteket túlkapások elkövetésére [bizonyos] emberek iránti gyűlölet. (5:2) És ne indítson benneteket [bizonyos] emberek iránti gyűlöletetek arra, hogy eltérjetek az igazságtól. (5:8) Később megerősíti: Ti hívők! Ha Allah előtt tanúkként léptek föl, legyetek sziklaszilárdak a méltányosságban! (4:135).
A kereszténységet, a zsidóságot és az iszlámot időről-időre mégis erőszakos konfliktusok rendítik meg, melyek a vallások fundamentalizmussal szembeni tehetetlenségéről tanúskodnak.
A teológiatörténetben az erőszak, mint etikai probléma mindig is vita tárgya volt. Korlátozott értelemben megengedettnek számít, hogy keresztények erőszakot gyakoroljanak: nevezetesen az illetékes szervek, az emberi jogok védelmében (bűntettek megakadályozására és elhárítására), "igazságos háború" esetén meghatározott feltételekkel (ilyen mindenekelőtt az eszközök arányossága) és önvédelemből. Újabban az a kérdés is felmerül, hogy ha a saját politikai vezetés tömeges jogsértéseket követ el, vagy ha meghatározott társadalmi körülmények között strukturális erőszakról van szó, megengedett-e istenhívő embernek is az erőszakos ellenállás, illetve a forradalom. A többségi vélekedés igent mond erre a kérdésre.
Ezen kívül az újabb viták az erőszak tágabb fogalmára is kiterjednek, amely a pszichikai erőszakot (lelki zsarolás és kényszerítés, szeretetmegvonás) is magában foglalja. A személyes viszonyok körében (szomszédsági viszályok, szülő-gyermek viszony, házasság) a keresztény etika szigorúan elutasít mindenfajta erőszakot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése