A függönyön innen és túl

Siriusz halála után Harry reménykedve fordul Félig Fej Nélküli Nick-hez, hogy valami bennfentes információhoz jusson a túlvilági életről. Nick már a kimúlás napi partijával belopta magát a szívembe (egyébként vicces lenne így nevezni a nagypénteki szertartást), amit viszont most mondott, az nagyon megérintett: Nem tud a halál titkáról az, aki félelemből az élet hitvány utánzatát választja. Tanult varázslók vizsgálják a problémát a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon, mégsem jutottak még a titok közelébe. Pál is csak annyit mond költői képekbe öltöztetve, hogy "romlandóságban vetik el, romolhatatlanságban támad fel..." (1Kor 15,42)

Akár életünk elején vagy közepén járunk, nap mint nap újra szembesülünk az elmúlással. Kapcsolatok, munkák, tervek, hétvégék csúsznak ki a kezeink közül, és ez nem mindig kellemes érzés. Szenvedünk az elszigeteltség és magány terhétől, szeretnénk újra megtalálni a közösséget másokkal. Olyan el nem múló viszonyokba ágyazódni, ahol értékelik egyediségünket, elfogadnak feltétel nélkül. És akkor jön vágyaink és alkotásaink kérlelhetetlen ítéletvégrehajtója, a halál.

Szép példája az öregkor és halál előtti felvirágzásnak Morris West: Az ördög ügyvédje c. regénye, amely középpontjában egy angol prelátus áll, aki életét az íróasztal mellett töltötte valamelyik vatikáni kongregációban. Monsignor Blaise Meredith jó ember, de hideg egyénisége gátolja a fejlődését. Fegyelmezett, szenvtelen, ápolt és korrekt. Személyiségéből hiányzik a részvét és a szeretet, az emberek örömének-bánatának, szenvedélyeinek és kínjainak a megértése. Egy napon megtudja, hogy halálra van ítélve: rákja van, és már csak fél vagy egy éve lehet hátra. Elküldik egy olasz faluba, mint az ördög ügyvédjét, hogy a szentté avatási eljárás számára kikutassa: valóban hősiesen szent életet élt-e - mint a hír tartja - Giacomo Nerone.

Innen kezdve a regény gyönyörűen írja le a hideg, kiszáradt, elméleti bürokrata átváltozását megértő és szerető pappá. Megtanulja azt a mély igazságot, hogy aki nem szereti embertársait, Istent sem szeretheti. Ez az öregember, aki egy életen át precíz, tartózkodó volt, aki azt állítja, hogy sohasem szomjazott semmire, most, élete utolsó évében személyesen belebonyolódik egy apró olasz falucska lakóinak büszkeségébe és szenvedésébe, szerelmeibe és gyarlóságaiba. A regény végén már nem az a fontos, hogy Giacomo Nerone csakugyan szent volt-e, hanem a rideg prelátus ragyogó átváltozása. Mielőtt rákjába belehalna, kibontotta saját emberségének gazdagságát, amire azelőtt sohasem eszmélt rá teljesen.

Mozart 35 évesen halt meg. Négy évvel előbb így írt: "Minthogy a halál - szabatosan szólva - életünk igazi végcélja, az elmúlt néhány évben gondom volt rá, hogy megismerjem az embernek ezt az igazi, ezt a legjobb barátját. Olyan jó ismeretségbe kerültem vele, hogy a rágondolás nemcsak, hogy nem rémít meg, hanem egyenesen nagy vigasztalást és lelki békét hoz. Köszönöm Istenemnek, hogy megadta nekem az alkalmat rá, hogy a halálban fölismerjem igazi boldogságunk kulcsát. Sohasem fekszem le anélkül, hogy meg ne gondolnám: talán, bármilyen fiatal is vagyok, másnap reggel már nem élek. És senki, aki ismer, nem foghatja rám, hogy a társas érintkezésben mogorva vagy szomorú lennék. Ezért a boldogságért minden nap köszönetet mondok Teremtőmnek, és egész szívemből kívánom embertársaimnak is."

Mielőtt elfogadtam a keresztény örömhírt, nem tudtam mit kezdeni a halállal, sem a saját halálommal. Kevésnek találtam a kollektív utópia vigaszát, hogy magam is hozzájárulhatok az emberiség fejlődéséhez. Így utólag visszanézve elég gyenge kapaszkodó Izmael szempontjai nélkül is. Számomra az teszi "érthetővé"(ami több, mint elviselhető) a napjaimat, évtizedeimet, hogy az üdvösség, Isten országa, a Szentháromság közössége a teljes realitás. Martin Buberrel szólva: hogy a tér van az áldozatban, az idő pedig az imádságban és nem fordítva.