Az erőszak - formáiban és irányultságában különféleképpen, de - a Biblia mindkét könyvgyűjteményében végig jelen van. Azok, amelyeket Isten elítél, nem jelentenek számunkra problémát. Egyéni bűnök: Káin testvérgyilkossága, Dávidnak Uriás elleni, Achábnak és Izebelnek Nabot elleni bűntette, stb. Társadalmi bűnök: Izrael népének elnyomatása a fáraó által; a népesség kitelepítése, elhurcolása, amit Ámosz próféta leplez le (1,1–2,3).
Az Ószövetség írásai sok olyan cselekedetről is számot adnak, amelyeket nem helytelenít a szentíró, hanem kommentár nélkül mond el, mivel elkerülhetetlennek tartja őket, vagy mert alapjában megfelelnek a kor erkölcsének. Mi mindenesetre igen meglepődünk ezeken az erőszakos cselekedeteken, amelyeket Isten akaratának engedelmeskedve követtek el. Legjellemzőbb eset Kánaán földjének meghódítása. "Jahve háborújának" alapszabálya értelmében Izraelnek, amikor a határaitól távol élő népek ellen kénytelen harcolni, el kell pusztítania minden legyőzött férfit, asszonyaikat és gyermekeiket azonban megtarthatja rabszolgának (MTörv 20,16). Hiteles hagyományokból tudjuk, hogy ez nem így történt: Kánaán és Izrael lakossága a hódítást követően hosszú időn keresztül keveredett; Józsué halálát követően pedig két évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy végül Dávid bevegye, és fővárossá tegye az addig kánaáni fennhatóság alatt álló Jeruzsálemet.
Az erőszak csak nagyon fokozatosan kezdett enyhülni. A Kr.e. 2. században a lázadás tétje megváltozott, mivel ekkor már nem hódításról, hanem önvédelemről volt szó; az ősatyák hitének megőrzéséről, amelyet Antiokhosz Epiphanész, Nagy Sándor utódja Szíria-Palesztina földjén meg akart semmisíteni. Izrael kétféle választ ad: vannak, akik inkább a mártíromságot választják, mint hogy engedelmeskedjenek, mások pedig véres háborúba indulnak a Makkabeus fivérek vezetése alatt. (Amikor pedig az első apostolok idején Titusz császár leveri a zsidó felkelést, a rómaiak azt mondják, hogy az egész birodalomban nem találkoztak még hasonlóan ádáz ellenféllel - a zsidók hosszú háborús múlttal bírnak.)
Szentírásunk történetén tehát végighalad az erőszak: a Bírák és Józsué korától egészen addig, amikor Izrael Messiása elszenvedi azt. Az elkövetett erőszaktól az elszenvedettig mindig egy önmagába visszatérő folyamatról van szó; a végletes ellenségeskedésre csakis a végletes szeretet lehet a megfelelő válasz.
A Biblia szívesen fejezi ki rejtvényekben magát, vagyis ami számunkra apró részletnek tűnik csupán, valójában nagy jelentőséggel bírhat, különösen, ha az őstörténet elbeszéléseiről van szó. Rejtélyességük a mítoszokhoz közelíti őket.
Az erőszak archetípusa az a szituáció, amely az emberiség özönvíz általi pusztulásához vezetett Noé idejében (Ter 6,13). Az özönvíz után Isten megtiltja a vér elfogyasztását, de feljogosítja az embert a vérontásra, amennyiben megengedi, hogy az állatok húsával táplálkozzon. A bibliában e rendelkezés jelenti az első törvényt (nem csupán elrendelő vagy tiltó parancsot), amely az első szövetségkötést kíséri. Korábban még a legalapvetőbb animális aktusnál, a táplálkozásnál sem volt szabad jelen lennie az erőszaknak (Ter 1,29). Ez az ember és az állat között egyfajta háborúskodást jelent. Az emberek életét azonban Isten szankcionálja: Aki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét (Ter 9,6). Laza összefüggés található a rituális előírás (a táplálkozási célú ölés megengedése) és az ember-gyilkosságot tiltó szabály között. A későbbi hagyomány ebből szűrte le, hogy szabályozott jogrendet kell kialakítania, hiszen a "törvényes erőszak" biblikus megalapozottságú (vö.: Róm 13,1–7).
Az őstörténet elbeszélései telve vannak gyásszal, mert az erőszak megfékezéséhez szintén erőszakra van szükségük. Izajás és Mikeás prófétáknál azonban feltűnik egy új üzenet: a kardokról szól, melyekből ekevasat kovácsolnak. Bár rövid távon azt szemlélik, hogy a választott nép kudarcot vallott, nem Isten rendje szerint él, ezért szent városa, Jeruzsálem is el fog pusztulni; a távoli jövőben Isten hegyre épült háza minden más hegy fölé emelkedik és népek özönlenek hozzá (Mik 4,1.4; Iz 2,2–4). A szöveg azt jelenti, hogy Sion lakói igazságos és békés társadalmukkal a világ minden széthúzó népe számára mintául szolgálnak, akik e példától lenyűgözve, szabadon indulnak el Isten felé.
Jézus azt mondja, hogy nem megszüntetni jött a törvényt, hanem beteljesíteni, majd pedig új igazságot hirdet: a felülemelkedés igazságát (Mt 5,20). A zsoltáros panaszaiban felsejlő "jobb áldozatnak lenni, mint erőszakos győztesnek" gondolat, mely a Szenvedő Szolga képében csúcsosodik ki (Iz 52,13–53,12), benne nyeri el értelmét. Nem kifogásolja a bíróságokat, nem oszlatja fel a katonaságot, sőt még a börtönöket sem számolja fel: Ellenfeleddel szemben légy békülékeny idejében, amikor még az úton vagy vele, nehogy átadjon ellenfeled a bírónak, a bíró a poroszlónak, és börtönbe kerülj, ahonnan nem szabadulsz ki, amíg az utolsó fillért is meg nem fizeted. Valamivel alább (Mt 5,40) pedig így folytatja: jobb, ha nemcsak a ruhádat, hanem a köntösödet is odaadod ellenfelednek, aki perbe fog.
A hegyi beszéd utolsó szavai - a ház (…) összedőlt és romhalmazzá vált - értésünkre adják, hogy Jézus nem olyan eszményről beszél, amit a legjobbaknak ajánl, hanem az egyedüli útról az ember világa számra, különben (Gyökössy Endre szavaival élve) nem lesz örökség. Ez a szélsőséges üzenet az egész emberiséghez szóló felhívás, tanítását közösen kell megélnünk, amely az üdvösség elengedhetetlen feltétele. Nem követeli meg a tanítványtól, hogy eldobja az életét; a mártíromságot tilos kiprovokálni.
Jézus annyiban sem törli el az ősöknek adott törvényt, hogy nem helyettesíti valamilyen más előírással. A hegyi beszédben megfogalmazott és a többi követelmény sem tekinthető törvénynek, olyan szellemben fogantak, amely kizár minden szó szerinti alkalmazást. A szeretet más síkon helyezkedik el, mint a törvény, de nem törli el azt.
A szeretet törvénye kifejezés paradoxon, még a Szentírásban is; semmilyen törvény nem írhatja elő ugyanis a szeretetet. Pál apostolnak a törvényről alkotott nézeteit néhány szóban összefoglalhatjuk: "minden törvény kísértésbe visz". Nemcsak arra csábítja az embert, hogy áthágja, hanem arra is, hogy bezárkózzon a betűjébe, miután rendezte az ügyeit vele. Jézusnak mindaddig nincs nyugta, amíg le nem leplezi ezt a játékot.
Miközben Isten a történelmünkben elkísért minket, olyan képet öltött magára, amelyet a mi szemeink alkottak róla: olyan nyelvezetet és formát vett föl, amelyet az emberek, akik erőszakosak maradtak, meg tudnak érteni; szelídségét arra használta, hogy befedje vele a mi erőszakosságunkat, amelynek ő maga válik majd áldozatává Fiának megtestesülése és halála által.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése