2008. május 15., csütörtök

Mit se sejtek

Megállapíthatjuk, hogy az agresszió provokatív helyzetben keletkezik és a célok elérésében keletkező gátoltság (frusztráció) szüli? Az agresszív feszültségből lesz-e az agresszív viselkedés? Amikor az erőszak és agresszió összetett kérdéskörét vizsgáljuk, szinte elháríthatatlan az a kérdés is, hogy nem a közös, megzabolázhatatlan "állati" énünk űz-e velünk csúf játékot. Illetve amennyiben ilyen mélyen kódolt tulajdonságokról beszélünk, van-e egyáltalán helye a morális megítélésnek, nyílik-e még tér az emberi szabadság számára.

A Pszichológiai szótár így fogalmaz: "A humán pszichológia terén az agresszivitást a személyiség általános tulajdonságaként is tárgyalják. Értelmezésére különböző származtatott fogalmak szolgálnak, többek között a frusztráció, ill. a halálösztön... A szociálpszichológiából ismeretes, hogy az agresszivitás a beállítódás és a viselkedés síkján összefügg a csoportok életét irányító vezetési stílusokkal (pl. az autoriter stílus a nagy testvér távollétében fokozott agresszivitáshoz vezet). ... A fajon belüli konfrontáció alkalmával az állatoknál legfeljebb ritkán kerül sor az élet kioltására. Az alulmaradó fél behódoló gesztusai egy veleszületett gátlási program folytán megfékezik az erősebbik további támadásait. Konrad Lorenz azon az állásponton van, hogy az emberiség fejlődése folyamán az agresszív viselkedés csak a fegyverhasználat bevezetése után ment át emberölésbe."

Minden testi sejtünk 46 darab (23 pár) kromoszómát tartalmaz, ebből 22 pár páronként egyforma, de a 23. pár (a szex kromoszómák) férfiaknál egy X és egy Y kromoszómát jelent, nőknél a 23. pár két X-ből áll. Az ivarsejtekben csak 23 darab kromoszóma található és a 23. kromoszóma a petesejtben mindig X, a spermiumokban X vagy Y. Eszerint ha X-et tartalmazó hímivarsejt termékenyíti meg a petesejtet kislány (XX) születik, Y-t tartalmazó spermium esetében a megtermékenyített petesejtből fiúmagzat (XY) fejlődik. Jól ismert genetikai rendellenességek esetén, pl. azoknál a férfiaknál, ahol egynél több Y kromoszóma fordul elő (XYY vagy XYYY) igen gyakori a fokozott agresszivitás. Életellenes bűncselekményt elkövetők között viszonylag gyakoribb ez a genotípus, mint az átlag népességben. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyes konkrét tulajdonságok vannak az emberi genomban valamiképpen kódolva. Azt sem jelenti, hogy adott esetben környezeti hatások, tanulás nem hozhatnak létre kiemelkedően nagy változásokat a viselkedés rendszerében. Kizárólag azt, és csakis azt jelenti, hogy egy-egy jellegzetesség megjelenésében, vagy az arra való képesség, affinitás, érzékenység kialakulásában genetikai tényezők is működnek.

Az első humánetológiáról szóló gondolatok az etológia alapítójának, K. Lorenznek az írásaiban jelentek meg és annak idején nagy vitákat váltottak ki. Elsősorban azért, mert Lorenz az embert mint az állatvilág egyik tagját kezelte és úgy gondolta, hogy viselkedésének alapvető struktúrája homológ az emberszabású majmokéval. Különösen nagy felháborodást keltett az a lorenzi feltételezés, hogy az agresszió az embernél is éppen olyan faji jellegzetesség, mint az állatoknál. Blurton-Jones gyermekpszichológus kisgyermekek kapcsolatainak elemzésére használt először etológiai módszereket. Egy óvodában figyelte a gyerekeket, akik kis csoportban tevékenykedtek. Huszonkét viselkedési egységet regisztrált (mosolyog, lök, üt, elvesz, odaad, sír stb.). Minden gyermeket azonos, meghatározott ideig figyelt, majd azt vizsgálta, hogy a különböző magatartási egységek milyen csoportokban fordulnak elő. A tanulmány rámutatott, hogy élesen meg lehet különböztetni az agresszív intenciók nélküli játékos verekedést az agresszív verekedéstől.

Az etológia, így a humánetológia is, a fajspecifikus, öröklött viselkedésformák vizsgálatát tartja legfontosabb feladatának. Az emberi viselkedés etológiai módszerekkel történő vizsgálata ellenzőinek egyik legfőbb érve az a feltételezés, hogy az embernek nincsenek öröklött magatartásformái, tehát nem jogos az etológiai módszerek és elméleti koncepciók alkalmazása. E gyakran hangoztatott ellenvetés mögött valószínűleg az az ideológiai töltetű félelem van, hogy az öröklött magatartásformákat nem lehet megváltoztatni, ezért az ember mintegy rabja az örökletes tulajdonságainak, szabadsága nincs, vagy nagymértékben korlátozott. Ezek teljesen alaptalan feltételezések, amelyek főként a genetikai ismeretek hiányából fakadnak.

A gyermekek közötti agresszió, valamint az agresszió leszerelése olyan viselkedésformák, amelyek függetlenek az adott kultúrától, de tanítással nagymértékben befolyásolhatók, alakíthatóak.
Az emberrel kapcsolatos modern magatartás-genetikai kutatások olyan módszereket dolgoztak ki, amelyek segítségével egészen komplex emberi viselkedési jegyekről, például a személyiség egyes komponenseiről pontosan meg lehet állapítani a környezeti tényezők és a genetikai hatások közötti arányokat. Még olyan esetekben is, amikor a környezeti hatások nyilvánvalóak, sokszor azt mutatták ki, hogy bizonyos génkomplexek meghatározzák, hogy tulajdonosuk milyen tapasztalatoknak teszi ki magát. Tehát az ember aktívan választja meg közvetlen környezetét még akkor is, ha a külső körülmények ezt egy-egy esetben éppen megnehezítik. Az öröklött és tanult elemek kombinálódhatnak is. Sok esetben több velünk szüle-tett lehetséges viselkedési minta van, és az adott környezet hatására, esetleg tanulás során, egyes viselkedésminták felerősödnek, mások elhalnak.

A korai vitákhoz képest nagymértékben árnyaltabb a felfogásunk jelenleg a gének szerepéről. A DNS felfedezése, a molekuláris biológia kialakulása idején sokan úgy gondolták, hogy az élőlények tulajdonságai valamiképpen kódolva vannak a génekben. Ez a nézet igazából egy metafora túlhangsúlyozásának bizonyult. A szervezetben zajló kémiai reakciók katalizátorainak, a fehérjéknek a szerkezete valóban kódolva van a DNS-ben, azonban a DNS és az egyéb óriásmolekulák szinte önálló életet élnek. Bonyolult kölcsönhatásokban vesznek részt, amelyek közül egy kisebb rész okozza vagy befolyásolja azokat a folyamatokat, melyeket mi a felszínen tulajdonságnak észlelünk.

A tulajdonságok kialakulása leginkább a szakácstudományra hasonlít. A mesterszakács is bonyolult műveleteket hajt végre a hozzávalókkal; annyi bizonyos, hogy ha nem a megfelelő sorrendben és alkotóelemekkel végzi a főzést, akkor az étel rossz ízű vagy ehetetlen lesz. Recept tehát van, de kódolás nincsen. A séf valójában nem ismeri sem a készítési folyamatokat, sem a hatás igazi algoritmusát, a szükséges vegyületeket, a lezajló kémiai folyamatokat... Meglévő, nagyon összetett nyersanyagokat használ, és ahol szükséges kever, roncsol, old és köt. Ezt teszi az örökítő anyag is a sejtekben.

Az embernél a gének száma kb. százezer. A biokémia a genetika jelenlegi fejlődési szakaszában úgy tekint a gének és a tulajdonságok összefüggésére, mint több, egymásra épülő szerveződési szinttel rendelkező bonyolult rendszer mesterségesen definiált komponensei közötti laza kapcsolatra. Természetesen van néhány tucat olyan tulajdonság is, ahol a gének és a felsőbb szerveződési szintek közötti kapcsolat már pontosan ismert. Az emberi természetről azonban nagyon sok mindent meg lehet tudni anélkül, hogy a gének és a tulajdonságok közötti bonyolult kölcsönhatások szerveződését pontosan ismernénk. De nem szabad azt hinnünk, hogy egy-egy emberi tulajdonság elkülönítve, megtervezett, kompakt formában öröklődik, és valamiféle biológiai tervrajzban pontosan kimutatható. Az emberi tulajdonságok a gének szakácsművészetének eredményei.

Jó étvágyat!

Nincsenek megjegyzések: