Tiéd az ország I.

A krisztushit közel másfél-ezer éves egyeduralma miatt vallási közösség néven alapvetően egyházat vagy szektát értünk. Jézus korában, a római birodalomban viszont valójában csak a kereszténység és a zsidóság alkotott a mai értelemben vett egyház-jellegű közösségeket. Az ókor vallási tömörüléseit jelen fogalmainkkal inkább valamiféle "páholyoknak" mondhatnánk (pl. az eleusziszi misztériumok vagy gnosztikusok közösségei), mások jobban hasonlítottak az angol klubokhoz (pl. a Mithrász misztérium), vagy hivatalos ünnepségeket rendező "protokoll szervekhez" (Jupiter és a többi római főisten papi testületei). Voltak filozófiai magánintézethez hasonlóak (pitagoreus vagy újplatonikus közösségek), Aszklépiosznak és egyes gyógyító istenségeknek a szentélyeit pedig különböző szanatóriumoknak tarthatnánk.
A vallásosság fogalma keresztény hatásra szintén megváltozott, és a mi gondolatvilágunkban egyértelműbbé lett: kultikus cselekményekben való részvételt: confessio (megvallás) és a hit elfogadását tanúsító magatartást: religio (hit) jelent.

A romanitas szelleme háromféle vallásosságot ismert:
(1) A költők vallása, vagyis a mitológiára épülő vallásosság, amelyben senki sem köteles hinni, ha nem akar. Az ókor "ateistái" azok voltak, akik nem hittek a mitológia isteneiben, és közéjük számítottak a keresztények is - ebből a szempontból jogosan.
(2) A filozófusok vallásossága, amelyben az istenekről szóló tanítás az értelemhez méltó módon nyer megfogalmazást. A görög-római világban a filozófia fogalma összefonódott a vallásosságéval, még ha a kettő közt néha feszültségek is jelentkeztek. Ez a vallásosság sajátos mitosztalanítást jelentett, amelyben a mitológiai vallásosság "igazság-magvait" törekedtek racionálisan kifejezni. A Kr.e. 1. században élt Mucius Scaevola pontifex szerint a filozófiai vallásosságot jobb a néppel meg nem ismertetni, nehogy kiábránduljanak az istenekből.
(3) Az államtól megkívánt politikai vallásosság: mint az Imperium Romanum hivatalos kultuszainak együttese. Ez császáronként módosulhatott, de elfogadása kötelező volt. Nem jelentette azt, hogy szükséges volt hinni is benne, csupán hivatalos rendelkezéseit kellett végrehajtani.

Egy átlagos római polgár saját értékelése alapján és a mindennapi élet elvárásainak megfelelően sajátjának tekinthette mindhárom vallásossági formát. A hitben való összhang vagy éppen meggyőződés nélkül is részt vehetett kultuszokon; többnyire mindenki toleráns volt a másik vallási magatartásával szemben, hacsak valakit nem gátolt ebben megszállottsága, emberi gonoszsága vagy érdekeit szem előtt tartó indítékai. (Ez a türelem természetesen nem vonatkozott a betiltott kultuszokra.)
Ennek az egészen természetesnek tekintett vallási magatartásnak a nyomait fellelhetjük az első keresztény nemzedék életében. Egyes keresztények nemcsak a hivatalaikkal, állásaikkal járó kultikus kötelezettségeket gyakorolták tovább, hanem voltak, akik megmaradtak a hivatalos kultuszok funkcionáriusainak testületében. Mások távol tudtak maradni a hivatalos áldozatbemutatásoktól, de a pogány ünnepi, rituális felvonulásokra - a pompa diabolira, ahogyan keresztény tanítók nevezték - anyagi hasznuk miatt ruhákat, luxuskellékeket adtak kölcsön. Ilyen és hasonló magatartásformák nehézségeit ezek a pogány-keresztények nem nagyon érzékelték. Többé-kevésbé elfogadott vélemény volt, hogy ez valamiképpen bálványimádás. A jelenség ugyanakkor figyelmeztetés volt arra, hogy a keresztényeknek meg kell oldaniuk azt a problémát, hogy a közéletben való részvételt különválaszthassák a számukra idegen, tiltott vallási kultuszoktól. A kultikus cselekmények többsége a babona illetve a mágia erejét volt hivatott biztosítani és sokszor még a keresztény szertartásokba is belopódzott.

Ugyancsak a kezdeti időkben igen elterjedt egy szélsőséges felfogás, amely a pogány-keresztényekkel homlokegyenest ellentétes álláspontot képviselt. Ezek a zsidó apokaliptikus szemléletet továbbörökítő keresztények, akik végül is a montanizmus szélsőségébe jutottak. Az irányzat legmarkánsabb képviselője Tertullianus. Szerinte egy igazi kereszténynek mindent el kell vetnie, ami az isteni kinyilatkoztatáson kívül esik, aminek használatát nem támasztja alá az Írás tekintélye, mert ami az Isten törvényében nem található meg, az közvetve vagy közvetlenül mind a démonok találmánya.
A nagyegyház kereste a krisztusi ügynek leginkább megfelelő megoldásokat az idegen vallásokkal kapcsolatban. Ennek a folyamatnak elősegítői voltak az apologéta atyák. A keresztény vallás szabadsága érdekében császárokhoz adták be "kérvényeiket" és ezekben kifejezésre juttatták a keresztények viszonyát más vallásokhoz. Legalapvetőbb kérésük az imperátoroktól azt volt, hogy őket a bálványimádást jelentő közéleti kötelezettségek alól mentsék fel, de egyúttal biztosították az uralkodót arról, hogy a keresztények jó polgárai a birodalomnak, és a maguk vallásában Róma és az imperátorok üdvéért imádkoznak.

Az Egyház gyakorlati állásfoglalása megmutatja, hogy magát a bálványimádást a kereszténység egyértelműen visszautasította. Az első nemzedékek életében igen nagy visszatetszést keltett, hogy a gnosztikusok - akik magukat keresztényeknek vallották - elfogadták a római vallásosság mindegyik formáját. A hivatalos kultusz cselekményein gátlás nélkül részt vettek, a hittagadásból sem csináltak lelkiismereti kérdést, az alacsonyrendűek frivol kijátszása még szórakoztatta is őket. A katekumen (hittanuló) ellene mondott az "ördög pompájának", mivel az Egyház azt tanította, hogy a Sátán azért találta ki a bálványimádás különböző kultikus megnyilvánulásait, hogy az igaz Isten misztériumait elhomályosítsa az emberek előtt. Amikor ugyanis a prófétáktól hirdetni hallották (t.i. a démonok) Krisztus eljövetelét, előálltak azzal, hogy Zeusz gyermekeiről beszéltek… - írja Justinus, aki egész katalógust ad az egyes próféciák mitológiába való "démoni" átültetéséről.
A montanisták a mitológiát és a filozófiát egyformán a Sátán művének tartották, szinte a jelszavukat ismerhetjük meg Tertullianus felkiáltásából: Mi köze Athénnek Jeruzsálemhez, az Akadémiának az Egyházhoz? Tertullianus a filozófiai rendszereket az evangéliumi hit kifejlesztésére nemcsak hogy alkalmatlannak tartja, hanem azokat az evangéliumot meghamisító eretnekségek kiindulópontjának tekinti. A Gondviselés iróniája, hogy a latin teológia filozófiai alapvetését éppen neki köszönhetjük.

A józanabb, nyitottabb, de még elég szigorú felfogású keresztények álláspontját őrzi számunkra Justinus elgondolása. A mitológiai vallásosságot ő is egészében a démonok megtévesztő működésének tekinti, a filozófusokat viszont olyan embereknek tartja, akik felismerték a gonosz lelkek ármánykodásait, így szakítottak a bálványimádással. Mindezt azért tették meg, mert hallgattak a józan észt irányító Logoszra. Merésznek hangzik, de szerinte az igazságért meghalt Szókratészt az Igazság, vagyis Jézus Krisztus vértanújának kell tartanunk. Justinusnak és Origenésznek kifejezett meggyőződése, hogy ha a császárok az emberhez méltó vallást akarják birodalmukban a hivatalos kultusszá tenni, akkor ezt kizárólag csak a kereszténységben találhatják meg. A filozófiai vallásosság tehát a maga értékeivel az evangéliumi igaz vallásnak előkészítője volt. A zsidó hagyományhoz kötődő keresztények ezt kizárólag csak a Törvényről és a Prófétákról ismerték el.

Alexandriai Kelemen már a Törvényhez hasonlónak gondolta a filozófia előkészítő szerepét. Ami a törvény volt a zsidó nép számára, az volt a filozófia a görögöknél. Isten a filozófiát éppúgy angyalok közvetítésével adta át a görögöknek - igaz alacsonyabb rendű angyalok által - mint Mózesnek a Törvényt. Kelemen tanítása a pogány vallások értékelésében meglepően nyitott volt. Gondolatai már a kortársak szemében is szélsőségesnek számítottak, vagy legalább rendkívülinek. Nem volt a krisztusi hit rombolója, tanításában azt akarta hangsúlyozni, hogy minden, ami szép és jó, bárhol is lelhető fel, a gondviselő Istentől ered és Krisztus ügyét segíteni hivatott, ezért a keresztény élet kiteljesedését szolgálja. Minden megsejtett jóság, minden felcsillanó szépség valamiképpen Krisztusra mutat. Keresztény szólássá lett egyik mondása: Hellász minden lámpája Krisztusra világít.
Ő is igaznak tartja, hogy a mítoszokat az ördög találta ki, de szerinte bennük az emberek szépre és nemesre törekvését akarta tévútra vinni megbabonázó, elbűvölő álnokságával. Tanítványainak a mítoszok alján rejlő nemesen emberi értékeket akarta Krisztus tanításának igazsága szerint tisztán bemutatni. A Protreptikoszban így kiált fel:

Jöjj hát te bolond, ne támaszkodj a türszoszra, borostyánkoszorút ne tégy fejedre, dobd el a mitrádat, vesd le szarvasbőröd, légy józan! Én megmutatom neked az Igét, az Ige misztériumait, a te misztériumaid jelképein át.

A felszólítás a Dionüszosz misztérium beavatottjaihoz szól. Kelemen jól ismerte a misztérium-vallásokat, valószínű többnek is beavatottja volt, mielőtt felvette a keresztséget. A mitológiai hitvilág alapeszméit, vágyait, törekvéseit pozitívnak tartotta. Szimbólumait, kifejezéskészletét felhasználta az isteni, igaz tanítás bemutatásának megalapozásában. Ezzel művelt hallgatóinak átmenetet épített ki a mítoszok világából a keresztény hit világához. A szinkretizmus vádja elérte őt is. A mitológiai vallásban a pozitívumokat kereső kelemeni eszme nem talált követőkre. Az idő sem volt alkalmas erre. A 3. század második felének keresztényüldöző császárai az államvallás kultuszait egyre inkább keresztényellenes formában követelték meg alattvalóiktól. A nehéz időkben újra megerősödött a régi meggyőződés: a mitológia istenei a Sátánnak és angyalainak megnyilvánulásai. A konstantini fordulat keresztényei pedig inkább elfelejteni akarták a régi vallási eszméket, mintsem azokkal érdemlegesen vagy legalábbis értékelően foglalkozni.
Az idegen vallások értékelésében tehát a legpozitívabb megfogalmazásokat Alexandriai Kelemennél találjuk. Olyan korban élt, amikor a keresztények történelmileg talán a legkedvezőbb - bár nem ideális - körülmények között párbeszédet folytathattak az idegen vallásokkal; viszonylag megfelelő közegben, kellő szabadságban tárhatta fel tanítását, és hallgatói különösebb kényszerítő körülmények nélkül fogadhatták el és választhatták a krisztusi hitet. A Severus dinasztia toleráns volt a keresztény vallással szemben, sőt Alexander Severus kifejezett szimpátiát mutatott iránta; és mivel az imperátorok még nem tették államideológiává, államvallássá a keresztény tanítást, ezért az érdekből felvett keresztények még nem jelentkeztek. A keresztény tanítóknak továbbá küzdeniük kellett azért, hogy a régi vallásoknak méltó szellemi partnerei legyenek, az egyház missziójának követelménye volt, hogy tanításának megnyerje a nemesen emberi eszmék után törekvőket, nem bénították erőszakos beavatkozások és nem ernyesztette a földi hatalmat magáénak tudó biztonságérzet.

Origenész volt az, aki az idegen vallások teológiai értékelését felvázolta. Az ő szellemi örökségére építve Caesareai Euzébiosz az egyes részleteket művelte ki. A későbbi atyák, a patrisztikus aranykor tanítói ezt a teológiai értékelést visszhangozzák. A 3. században és a 4. század első évtizedeiben is nagyvonalú nyitottság mutatkozott meg az Egyház életében a pogány vallások irányában. A Nagy Konstantin biztosította lehetőségek folytán a keresztény tanítók igyekeztek megnyerni a régi vallások híveit. De tanításukban a dialógus jelleg egyre inkább háttérbe szorul. A hagyományos vallás elveszti az Impérium támogatását, a keresztény hithez nemcsak tanításának igazságáért, hanem a császári kegy elnyeréséért is közelítenek. A diokleciánuszi nagy üldözés kegyetlenségének emlékét hordozó keresztények inkább megtörni akarják a pogány vallásosság képviselőit, mintsem meggyőzni. A század közepére, de főképpen Julianus császár kudarcot vallott kísérlete után a régi vallás kiszorulása szinte feltartóztathatatlan. Nagy Theodosius után pedig, mikor a kereszténység államvallás lett, a korábbi vallások híveinek száma és minősége olyan hirtelen lezuhant, hogy a keresztény tanítás érdemlegesen nem is foglalkozott vele, figyelmét főként az ortodox dogmatika kibontakoztatása kötötte le.