2008. november 30., vasárnap

Sakál szótár

Budapest utcáin járva gyűjtöm a sakálmondatokat. Van kéznél egy jegyzetfüzetem, hogy ne veszítsek szem elől egy kifejlett sakált sem. Ha hallottál újabbakat, írd meg légy szíves nekem!

Anyuka, bevásárlás közben a kisfiának, ingerülten: Kérem a kezed! Kérem a kezed! MOST!
EMK tréningről beszélgetve: Az EMK lefáraszt, nem csak ülsz és vigyorogsz...
Baráti tanács: Nyakon kell vágni, hogy megjegyezze egy életre.
Férj a feleségnek: Mit dumálsz itt fölöslegesen?!
Fiatal hölgy mobiltelefonos beszélgetés közben: Odamegyek, a szemedbe mondom, majd hátat fordítok és otthagylak.
Mozitulajdonos a szervezésről: Szégyenlem magam. Nyugodtan le lehet verni rajtam.
Valaki az élettársának: Ha izomszakadásod lesz, kikapsz tőlem!
Metróról leszálló utas a szembenálló felé: Engedjen már ki! Válasz: Hamarabb kell gondolkozni. Degenerált hülye!
Tréner a tanítványnak: Ne izgulj, jókat mondasz! Nyugi! (Mi lesz, ha rosszat mond?)
Ha szeretsz, beültél volna az autódba, és itt aludtál volna...
Hadd folytassam; belém fojtottad a szót!
Kiskomám, kapsz egy frászt!
Ha engednéd, hogy végigmondjam...
Kérlek, ne magyarázd félre!
Akkor sem tudlak elfogadni, úgyhogy ezt vedd tudomásul.
Úgy gondolom... pontosabban: úgy érzem, hogy a munka számomra ellenség.
Most ne sértődj meg, nem volt ebben semmi bántó!
X mondja Y-ról Z-nek: Az rendben van, hogy mindig asszociál, de miért mindig rosszakat asszociál?!

Spanyol még...



Kelly Family - Santa Maria

Para el cielo y la montaña
Para el rio y el valle
Para mi pueblo y mi país
Para el sitio donde yo naci

Para mi madre y mi padre
Para mis hermanas y mis hermanos
Para mis amigos y Para mi
Para los que tanto amorio

Santa Maria pregga per noi
Santa Maria pregga per noi

Para el mundo y el peublo
En sus crisis en sus penas
Para los niños del futuro
Para las gueras que nunca terminan

Santa Maria pregga per noi
Santa Maria pregga per noi

Para el cielo y la montaña
Para el rio y el valle
Para mi pueblo y mi patria
Para el sitio donde yo naci

Para los heroes de hoy
Y los solitarios sin poder llorar
Y las madres la fuente de la vida
Para estemundo con tanta pena

Santa Maria pregga per noi
Santa Maria pregga per noi
Santa Maria pregga per noi

Minden nyelven egy a dal

Templomot építek

Elfogtunk egy beszélgetést:

Szia! Mi újság nálad?
Köszi, jól vagyok! Elkezdtem templomot építeni.

Komolyan? Mióta csinálod?
Már három hónapja. Hetenként két-három este foglalkozom vele.

És szépen alakul?
Az alapozásnál tartok, így még nem túl látványos...

Egyedül végzed, vagy vannak segítőid?
Egyszemélyes vállalkozás. Többen támogatnak: van aki anyagilag, van aki bátorítással.

Merre folyik ez az építkezés?
A Gyöngyösi utcánál, a Duna Plaza parkolója fölött.

És nem zavarja a bevásárlóközpont életét.
Csöppet sem.

Mekkora lesz, ha elkészül?
Szokatlanul kicsi, egy személy befogadására alkalmas elmélkedőhely lesz, extrák nélkül.

Fűtés, világítás???
Minden automatikus benne. A belső takarítása is önműködően történik.

Kaptál területfoglalási engedélyt?
Nincs rá szükség. Ez egy hordozható Isten-háza.

OK. Szabad a gazda!
1 Kor 3,16-17

2008. november 28., péntek

Húsos fazekak és Kánaán között

Ébren és álmomban előjön az a kép, hogy milyen lenne a korábbi szerzetesi közösségben, intézményrendszerben élni. Valójában a főállású papság az igazi tétje ezeknek a gondolatfutamoknak. Fizetett alkalmazottként, napi 8 órában teológiával, lelkivezetéssel, hitoktatással foglalkozni, misézni, esketni...

Ma este ismételte az ATV a Luther filmet; már láttam legalább kétszer, mégis ottmaradtam a befejezésig. Zavarba ejtő, hogy a Biblia betűje IS öl, hogy nincs szellemi-lelki szilárd pont a világ kimozdításához.

A János szerinti örömhír első mondata: "Kezdetben volt az Ige..." arra utal, hogy Isten léte lényegéből fakadóan önközlés (bonum diffusivum sui, azaz a jó magától kiárad - tanítja Aquinoi Tamás). Ezért lesz hússá (Jn 1,14) és veri fel közöttünk a sátrát. A Krisztus-képmás (ikon) a megtestesülést jelképezi; élő valóságot tükröz, az isteni inkarnáció történelmi tényét (azt, hogy az Isten valóban emberré lett, hogy átisteníthesse az embert), és hogy tökéletesebb állapotban vezethesse vissza őt magához. Emberré lett az Isten, hogy az ember visszanyerhesse isteni állapotát.

A theozis görög fogalma az ember végső célját, a Teremtőként elfogadott személyes intelligenciával vagy abszolútummal való egyesülést jelenti. Népszerűen ez az üdvösség állapota. Az ikon tükör tehát: felkent vagyok (krisztosz) a keresztség és bérmálás (a beavató szentségek) révén tagja vagyok a Szentháromságnak. Mielőtt ide érkezünk, a kenózis (önmagunk kiüresítése) az út ahhoz, hogy helyt adjunk magunkban a theozis-nak (azaz az Istenhez hasonlóvá válás), az Istennel való közösség örömének.

Útban az Ígéret földje felé, Krisztussá válhatok a világban, mert Ő az emberség teljes megvalósítója. Ebben a vállalkozásban az elengedés művészete a belépő: a húsos fazekak biztonságát és az udvari prófétaság kényelmét is nélkülözve tudok kitalálni Egyiptomból.

"Hármunk közűl legmaradandóbb örökké fénylő ikonod..." Pilinszky: A harmadik

2008. november 27., csütörtök

Egész nap duruzsol a fülemben



Bony M - Mary's Boy Child

Teo(s) ré(m) ma?

Egészen mást akartam írni ma. Ami eltérített eredeti szándékomtól: megtaláltam egyik feljegyzésemet, amelyet 2004. januárjában egy színházi élmény ihletett. Érdekes volt újraolvasni. Pier Paolo Pasolini Teoréma című regénye alapján Vörös Róbert írta a darabot Holnap érkezem címmel, melyet Alföldi Róbert rendezett az új Nemzetiben.

A Teoréma az 1968. évi Velencei Filmfesztiválon a Katolikus Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége díját nyerte el. Ennek ellenére ebben az évben - a római bemutató alkalmával - a Vatikán lapja megtámadta a filmet, majd az olasz püspöki kar által felállított bizottság minden hívőnek megtiltotta a film megtekintését. Ugyanekkor az ügyészség betiltotta a filmet és vádat emelt az alkotó és a producer ellen. Ez az egész nemzetközi filmszakma tiltakozását kiváltotta.

Leginkább az gyönyörködtetett a darabban, hogy az emberi kapcsolatok és a transzcendens világgal való viszony kusza egymásba ágyazottságát hűen ábrázolta. Minden csókban, szerelemben azt a felkavaró nyugalmat, feloldódás nélküli egyesülést óhajtjuk, amit Isten ad(hat).

A "csak másokban moshatod meg arcodat…" túlhajtása, az üdvösség egymáson való bevasalásának hamis reménye is hitelesen megcsillant. Megnyugtató módon képtelenek vagyunk boldoggá tenni bárkit is, mégis újra nekilendülünk. Kívül keressük azt a teljességet, amit senki (úgy hiszem - legalább is hagyományos értelemben), még az Örökkévaló sem adhat meg. Nem valakinek vagy valaminek az elérésétől, birtoklásától, befolyásolásától… leszek több vagy jobb, hanem a bennem feltáruló hiány magamhoz ölelése által. Elfogadom a félkész, még-úton-lévő valómat, amivel bátran társulhatok, baráti jobbot nyújthatok, de az "egészet" nem ajándékozhatom oda. Már pusztán magányunk számbavétele is örömhír, az pedig különösen szívet melengető, hogy ezzel a beteljesülésre váró valónkkal gyógyíthatjuk, hordozhatjuk egymás terhét.

A második felvonás vezeklése erre utalt számomra. Logikus "behajtása" volt annak, hogy a megoldást, a beteljesítés felelősségét átruházzuk, vagy legalábbis megkíséreljük. A vallási téboly, az kontroll-vesztett és lerágott szerelmi élet, a becsavarodás vagy halál csupán tünetek. A helyes diagnózis: melléfogtunk.

A mégis világa talán vigasztalóbb ezeknél. A legállatibb ösztönéletünk mélyén is megérintjük a közöttünk bujkáló, önmagát rejtegető Nagyszerűt. Itt van, tagadhatatlanul. Apám koporsója mellett éppúgy éreztem, mint a leggyengédebb simogatásakor. A szúró meleg kocka alján (ahogy Pilinszky egész életműve rájajdul) ott lobog az egész mennyei világ. A nyomor, eszköztelenség, fájdalom, hideg, semmibe zuhanás mind-mind alkalom megérinteni, közösségbe lépni vele. Ez a második megtalálás boldogsága.

Az első ünnepi majális szétfoszlik, megkopik, elfásul. Ha csupán ebben reménykedek, a nosztalgia vizenyős világának foglya maradok. Van egy elvesztés utáni találkozás is, ami maradandóbb a gyémántnál. Kierkegaard azt írja a Félelem és reszketés első lapjain, hogy "…nagy dolog a vágyról lemondani, de nagyobb azt megtartani, miután lemondtunk róla; nagy dolog az örökkévalót megragadni, ám nagyobb dolog a mulandót megtartani, miután már lemondtunk róla." A hit nem tragikus hőst farag belőlünk, hanem érzékennyé tesz a mátrixon túlira. Ábrahám vagy gyilkos, vagy hívő, lagymatag feloldás nem létezik…

Talán az teszi mégis elviselhetővé szenvedésünket, hogy megsejtjük a paraván mögött zajló szerelmet, a követelőzés alján kuporgó alázatot, a harsány diadalmenet mélyén didergő magányt, és az én cikornyás mondataim alatt a helyesebb olvasatot… ;)

Isten számomra egyre inkább az igazi, a teljes szabályozatlanság, meglepetéseivel szétrobbantja a szokvány liturgiáját, fogalomkészletét, udvariaskodását. Éppúgy kedvét leli a katolikus idősek klubjának olcsó csevegésében, mint egy autóbusz katasztrófa áldozatainak utolsó sikolyában. Feloldhatatlan, kibogozhatatlan, néha iszonyatos, néha szépséggel terhes.

A kétértelmű világban, az értelmezhetetlen kábulatban mégis eltalálhatok hozzá. Nem a felfedezők elégedett mosolyával a csúcson, de a megtalálás tévedhetetlen békéjével. A második megtalálás visszavonhatatlan. Ilyenféle, identitáson túli állapotban leledzek jó ideje. Nem szeretnék semmivé sem válni, csak lenni. Itt és most rendelkezésre állni annak, aki akarja. Olyan egyszerű lenne, ha valóban megérteném, hogy minden jó, ami megtörténhet, és szent, amennyiben megtörtént. (Vagy fordítva...)

A Megváltó állandóan érkezésben van, és állandóan távolodni látszik. Valójában elszakíthatatlan része mindannak, ami a szemünkben reménytelennek, elveszettnek tűnik, így a saját sorsunknak is. Én nem tudom, mit akar Isten. Annyit tudok, hogy létezik, számomra felfoghatatlan módon kínálja a barátságát. Néha megrettent, néha egészen megvigasztal. Van, hogy a hiánya gyötör. Akkor is bíznék benne, ha megölne. Izsák nem lesz depressziós, nem dobálja alvadt vérét az ég felé, mint Julianus aposztata.

"Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj. Erősebb voltál nálam és legyőztél." - kiált fel Jeremiás. (Jer 20,7) Szinte minden imádságom prototípusa ez a gyötrelem. Ha van Isten, hogyan bírja elnézni ezt a förtelmet? Ha nincs, miért hiányzik annyira?

Nem vagyok nyugtalan attól, hogy felkavar.

2008. november 24., hétfő

2008. november 23., vasárnap

2008. november 21., péntek

A virtuális zsiráf és az elolvasott levél

Mi tagadás, a címválasztásban erősen befolyásolt, hogy Csabi barátommal megnéztük Hajdú Eszternek A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció című filmalkotását.

Dénes Balázs kritikájából idézek:
Az első fejezet Székely Gábor, a Szerencsejáték Zrt. vezérigazgatója és Sebes Gábor fideszes önkormányzati képviselő barátságának megszakadásáról szól, illetve azokról a mediátor által segített tétova lépésekről, amelyet a két megbántott barát egymás felé tesz. Az epizód azt a képtelenséget mutatja, hogy addig egymást tisztelni tudó emberek miként fordulnak el egymástól miután egyikük a másik fél és egy közösség által teljességgel szalonképtelennek minősített dolgot tesz - zsidóként a Fideszben politizál. Miként lehetséges, hogy mára odáig jutott a helyzet, hogy a politikai hitvallás, a meggyőződés megváltozása miatt sokak számára képtelenségnek tűnik a személyes kapcsolat megőrzése? Mikor a Gáborok kísérletet tesznek, némi külső segítséggel, a megbékélésre, a metakommunikáció arról árulkodik - különösen Székely Gábor esetében -, hogy milyen nehezen tudjuk véleményünket, saját magunkat felvállalni, ha az konfrontációval és hibánk elismerésével járhat. Ennyire félnénk attól, hogy kevesebbnek látszunk a magunk és a másik szemében?!

A szavak mágikus ereje - ez lehetne a Tóth családon belüli ellentéteket dokumentáló epizód alcíme. Lajos és felesége, Zsuzsa ugyancsak különböző politikai-világnézeti földrészen áll - átjárást csak a lányuk iránti szeretet jelent. A férj a 2002-es áprilisi Kossuth téri Fidesz-gyűlés után lelkesen követi a pártot és annak vezérét, minden kétely nélkül elfogadja a ködös, nemzet(sz)építő narratívát. A feleség mintha sokkal élénkebben emlékezne még a rendszerváltás tanulságaira, és nem szeretné, ha mások súgnák a fülébe a szívének oly kedves meséket. Zsuzsa nem annyira az "egyetlen igazság" híve, mint inkább a választás szabadsága mellett kardoskodó, de időnként már érezhetően cinikus asszony.

Egyfelől szembesülhetünk azzal, hogy a hétköznapok világától, a realitástól elszakadt politikai vezetőink, ideológusaink által teremtett virtuális világ, amelyben (tév)hitük szerint mindig tisztán elválik jó és rossz, igaz és hamis, mennyire veszedelmes. Ha elfogadjuk a fekete-fehér gondolkodásmódot, az irtózatos károkat okoz, nem csak a velejéig gonosznak vélt ellenfélnek, hanem az egész társadalomnak. A nagypolitika torz világképe, a gyűlölködés leszivárog a kisközösségekbe, tönkreteszi a családokat, a barátságokat.
A film a tekintetben is nagyon tanulságos, hogy szereplői akaratlanul is többet mondnak magukról, mint talán elsőre szeretnének, tisztelet nekik a bátorságért, hogy ha hezitálva is, de másoknak is példát mutatnak arra vonatkozóan, hogy sok év valós vagy vélt sérelmei ellenére is lehetséges leülni és beszélgetni a másikkal.

Ami a poszt címét illeti: a kállói rabbi szerint a megfejtetlen álom olyan, mint egy el nem olvasott levél. Két napja apámmal álmodtam: hívott engem a falunk kocsmájába, hogy igyak meg vele (nem tudom mit), de én nem akartam. Éber üzemmódban eszembe jutott, hogy volt ilyen ténylegesen megélt jelenetünk is. Az EMK-ról szólva már az elején tisztázni szoktuk, hogy a zsiráf csak a valós helyzetekkel tud mit kezdeni, nem boncolgat elvont filozófiai, vagy etikai kérdéseket. A valóság azonban nem föltétlenül reális. A virtuális térben is van ereje a zsiráfnyelvnek.

Megfigyelés (vagy inkább jelentés) szinten azt látom, hogy apám szülőként büszke volt rám, szerette volna ezt elismerésként megkapni a cimborái részéről is. Valószínű, hogy szomorú, zavart volt, amikor nem talált együttműködésre nálam, mert tiszteletre, elfogadásra vágyott. De hogyan lehet ezt neki elmondani egyes szám első személyben? Megpróbáltam. Működik. Nem csupán magamnak adtok empátiát, hanem ezzel együtt gyógyul a közös múltunk és jövőnk is.

Ma hívott Viki, hogy meghalt a papája. Beszélgetés közben jött az a fordulat, hogy nincs vége... Az egész múltunk a kezünkben van.

2008. november 16., vasárnap

Édes otthon

Ha valaki megkérdezi, hogyan érzem magam, szívesen válaszolok úgy, hogy "köszönöm szépen, otthon vagyok magamnál..." Egy tegnapi beszélgetés során gondoltam bele abba, mit is jelent számomra az otthon. Albérletben élek, ami havonta egyszer tűnik fel, mikor átutalom a lakás rezsijét.

Első és állandó otthonom a saját testem. Mióta edzőterembe járok, egyre tudatosabban figyelek a jelzéseire. A ruhám és a lakás falai mintha meghosszabbítanák a csontom-izmom-bőröm bio-szkafanderét. Segítenek élnem, bekapcsolódni a nagyobb valóság: a város vérkeringésébe. A nyelvi, kulturális régió is hordoz engem, bennfentességgel, családiassággal bélelik ki számomra a Kárpát-medencét. A gazdasági régiók még messzebb nyújtják csápjaikat, végül is kapcsolatba kerülök az egész bolygó működésével, mozgásaival. És utazhatunk tovább-tovább csillagászati méretekben. Végül mindent átfog és éltet ő, aki a hajam szálait is számom tartja, jelen van bennem és a világban egyaránt.

Ma viszont arra kérdésre, milyen karriertervvel rendelkezem, csak az üdvösség jött a nyelvemre. Milyen lesz majd elköszönni a testemtől? Otthonosabb atyai házban együtt lenni annyi drága személlyel... Ravasz László, református püspök, élete utolsó imájában így elmélkedik:

Mintha üvegfal ereszkedett volna közém és a világ közé... Isten készítget arra, hogy Hozzá térjek... Betakart engem a világnak ezerféle viszonylatában. Most bont ki belőle... Készítget arra, hogy csak Vele legyen társalkodásom. Ő legyen mindenem, mert nemsokára át kell mennem azon a keskeny pallón, ahol mindenki elhagy, senki sem segíthet. Ahol az emlékek teherré válnak, egyedül Ő a segítség. Egyedül Ő tart meg és szállít át erős karjaival a túlsó partra.

Elment, hogy helyet készítsen nekem, hogy ott legyek én is vele. Otthon, édes otthon.

Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.

Mindíg,
mindíg is hazavágytam.

(Pilinszky János: Egy szép napon)

2008. november 13., csütörtök

Eliramlik az élet

Maradj velem,
alkonyodik
a Rupphegyen.
Maradj velem,
fogd a kezem
virradatig,
maradj velem,
alkonyodik.

(Szedő Dénes: Két triolett)

Néma sakálnak az anyja se...

Az EMK-ban beszélünk kifelé és befelé fordított fülekről is.

Amikor a sakál a másikat hibáztatja, és felelőst keres, hogy megbüntesse, akkor kifelé fordítja a füleit, a környezete irányába. Másként szólva: kifelé robban. A zsiráf is tudja ezt, csak a hallószervei használatával a másiknak ad empátiát. (Azt kérdezi: "Mi történt veled?")

Befelé fordított füllel a sakál a kudarcáért önmagát okolja; így a bűntudata megbénítja abban, hogy kapcsolatba lépjen másokkal. A belső világát támadja. A zsiráffül is hajlik befelé, ha úgy dönt, hogy most önmagának ad empátiát. (Ekkor azt tudakolja, hogy: "Mi történt velem?") Szinte hihetetlen, hogy a virtuális térben, csak magamban "lejátszva" is gyógyító hatása van a zsiráftáncnak.

Azt is köztudjuk, hogy az EMK nem csak iskolás stílusban beszélhető, sőt van szavak nélküli (néma) verziója, amikor a gesztusaim, a jelenlétem hordozza a nyitottságot, a másikra való figyelést, stb. Viszont van néma sakál is, akit nem a lelkiismerete mardos, hanem a pechtudata. Éppen azon töpreng, hogyan vághatna vissza. Az agresszióját nem magába fojtja, nem a másikra önti ki, csak keresi az alkalmat, hogy "méltó" módon állhasson majd bosszút.

Ezt a néma sakált talán a legnehezebb tetten érni és megszólítani. Egy munkahelyi vita után úgy tűnik, hogy rend van, a beosztottak tudják a dolgukat. Egy kapcsolatban béke honol a felszínen, a tányérok nyugodtan pihennek a konyhában...
Csak az a puskapor szag, csak az nem akar megszűnni.

2008. november 11., kedd

Bodies

A kiállítás preparátumai aprólékos műgonddal részekre bontott, valódi emberi testek, testrészek és szervek, melyeket egy újszerű eljárással tartósítottak és a gazdáikat megillető tisztelettel mutatnak be abból a célból, hogy a látogatóknak lehetőségük legyen megcsodálni saját szerveik és szervrendszereik szépségét és összetettségét.

Mivel a tárlat valódi emberi testek gyűjteménye, így a látogatók életkortól függetlenül egészen különleges módon nézhetnek szembe önmagukkal. A kilenc galériában több mint kétszáz preparált szerv és egész test mutatja be, milyen hihetetlenül összetett rendszert alkotnak testünk csontjai, izmai, idegei, véredényei és szervei.

A legelgondolkodtatóbb az a páros volt, amelynek mindkét tagját ugyanazon ember alakította. Egyikük a csontváza, másik az izomzata:


Egészen természetesnek tűnt, hogy valamikor eleven emberek test-gubói között sétálok, egy centire közel hajolhatok csontjaikhoz, izmaikhoz. Saját halálomról gondolkodva olyan vigasztaló számomra, hogy elbúcsúzhatok majd a kezemtől, lábamtól, megköszönve nekik a sok éves szolgálatot. Saint-Exupéry írja Az Emberek földjé-ben:

Néhány évvel ezelőtt hosszú körutazást tettem Franciaországban; három napra vonatba zárkóztam, három napra foglya voltam a vonat tompa búgócsiga-zajának; fölkeltem, hajnali egy órakor egész hosszában végigmentem a szerelvényen. A hálókocsik üresek voltak. Az első osztályú fülkék üresek voltak. A harmadosztályú kocsikban azonban több száz lengyel munkás szorongott...

Egy gyerek szopott egy anya mellén; az anya olyan fáradt volt, hogy úgy látszott, alszik. Az élet továbbáramlott e lehetetlen, zűrzavaros utazásban. Most az apát néztem. Egy nehéz koponya, csupasz, mint a kő. Egy kényelmetlen, álmában meggörnyedt, munkaruháiba börtönzött test - púpok és üregek. Olyan volt, mint egy agyagtömb. Így hevernek éjszaka a vásárcsarnokok padjain a formátlan koncok. "A kérdés lényege - gondoltam - nem itt, nem ebben a nyomorban, rútságban, piszokban van. De ugyanez az ember egy napon megismerkedett ugyanezzel az asszonnyal, s a férfi bizonyára rámosolygott a nőre, és munka után bizonyára virágot vitt neki. Félénken, esetlenül rettegett talán, hogy a nő megveti. A nő pedig, természetes kacérságával s bája tudatában talán csak incselkedett vele. S a másik, aki ma már nem egyéb csákányozó- vagy kőfejtő gépnél, boldog szorongást érzett. A titok az, hogy ilyen agyagtömbökké váltak. Milyen szörnyű malmon mentek keresztül? Egy kivénült állat megőrzi báját. Miért kell hát az embernek lezüllenie?" ...

Leültem egy párral szemben. Férfi és nő közé jól-rosszul befészkelődött s aludt a gyerek. Álmában megfordult, arcára ráhullott a lámpafény. Milyen gyönyörű arc: mint egy hamvas gyümölcs, mint a kedvesség és báj összhangja - ez született ettől a lompos emberpártól. Sima homloka, kedves, duzzogó ajka fölé hajoltam, s ezt gondoltam: "íme egy muzsikusarc, egy gyerek-Mozart, az élet egy szép ígérete". Semmit nem különbözött a legendabeli hercegfiúcskától: ha óvják, foglalkoznak vele, tanítják, mivé lehetne!

Ha egy kertben sikerül egy új rózsafajtát kitenyészteni, a kertészeket mind izgalom fogja el. Elkülönítik, gondozzák, ápolják a rózsát. Az embereknek azonban nincsenek kertészeik. A gyerek-Mozart éppúgy bekerül a fogaskerekek közé, mint a többiek. Legfőbb öröme a nyikorgó muzsika lesz a zenés kávéházak bűzében. Mozartnak vége.
Visszatértem fülkémbe. "Ezek az emberek nem szenvednek sorsuk miatt" - gondoltam. És engem nem a részvét nyugtalanít. Nem arról van szó, hogy meghatódjak egy örökké újra fölnyíló seb fölött. Azok, akik viselik, nem is érzik. Nem egyeseket ért: az egész emberi nemet érte itt sérelem. Nem hiszek a szánalomban. Ami nyugtalanít - a kertész szempontja, és nem ez a nyomor, amelyben végeredményben éppen olyan jól el lehet helyezkedni, mint a tunyaságban. Keleten egész nemzedékek élnek a mocsokban, és nagyon jól érzik magukat benne. Azt, ami engem nyugtalanít, nem gyógyítják meg a népkonyhák ingyen levesei.

Nem ez bánt, ezek a púpok, ezek az üregek, ez a rútság. Hanem, egy kicsit, ezekben az emberekben itt, a meggyilkolt Mozart.

Csak a Lélek fuvalma teremtheti meg az agyagból az embert.

2008. november 10., hétfő

Hol van az a nyár?


Sokan Ada Bojanát természeti rezervátumnak tekintik. Ez egy folyami sziget, rögtön a Nagy Strand mellett, ahol a Bojana folyó elválik tőle. A sziget mesterségesen alakult ki: a XIX. század közepén egy vihar folyamán elsüllyedt a "Merito" hajó. Ezen a helyen két kis sziget volt, éveken keresztül a hajó és a szigetek körül lerakódott a folyami hordalék hozta létre a mai szigetet.


A sziget a folyót két részre osztotta, az alakja háromszögletű, két oldalát a Bojana folyó mossa, a harmadikat az Adriai tenger, ezen a részen van a homokos strand, hossza 2.880 méter.


A strand és a tengerfenék is finom homokkal van behintve.


Ada Bojana legszebb naplementekor, gyönyörű játéka van a színeknek, amit a tenger, a homok, a nap és az ég adnak együtt.

2008. november 9., vasárnap

2008. november 8., szombat

A legpontosabb diagnoszta

Nem csak a tudás törekszik pontos ismeretre - gondolom - hanem a költő is. Ennek a megismerésnek a neve: szeretet. Oda akarom magamat adni valaminek, vagy valakinek. Szeretni akarom, hogy megismerhessem, és meg akarom ismerni a világot, hogy szerethessem. Fel akarom fedezni, és meg akarom segíteni a dolgokat, hogy ajándékképp visszakapjam tőlük önmagamat. Hogy élni segítsenek. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha mezítelen valóságukban szemlélem őket, sőt; bajukban, szegénységükben, árvaságukban, azon a ponton, ahol szükségük van rám.

A szeretet a legpontosabb diagnoszta. Csak a mezítelenül őszinte ember képes a valóság egy mezítelen darabjának bizalmába férkőzni, és cserébe kiérdemelni annak viszont bizalmát.

Az írás - úgy hiszem - nem beszámoló a világ megoldott tájairól, hanem cselekedet. Nem konyhakertészet, hanem expedíció. A költő szeretni kívánja a világot, s igyekszik az Univerzumnak legesettebb csillagai fele fordulni. Az éhezőkért és mezítelenekért jött a világra. S dicsősége, ha minél nagyobb mezítelenséget ruházhat fel, s minél esendőbb kezekből kapja meg viszonzásul a maga ünneplő ruháját. De erről már nem beszél, csak a megközelítés folyamatáról szólhat a költemény. A szeretet csodáját - ha bekövetkezik - némaság kell, hogy óvja, takarja. Ami drága azt nem koptatjuk. Azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy pillanatra sem.

(Pilinszky János)

2008. november 6., csütörtök

Barack-os forradalom


Barack lett a "világ ura".
Alleluja, alleluja.

Két macska


Továbbá azt álmodtam, hogy két macska voltam, és játszottam egymással.

(Karinthy Frigyes: Ötórai záróra)

2008. november 2., vasárnap

Eszperente nyelven verselve

Telepszegleten szeszelde, - Falu végén kurta kocsma,
csermely mellett elhelyezve, - Oda rúg ki a Szamosra,
benne kedve tetszelegne, - Meg is látná magát benne,
teszem fel, nem esteledne. - Ha az éj nem közelegne.

Egek rendre estelednek, - Az éjszaka közeledik,
erek, berkek csendesednek. - A világ lecsendesedik.
Dereglye sem megy keresztbe, - Pihen a komp, kikötötték,
hever e fekete csendbe. - Benne hallgat a sötétség.

Szeszelde bezzeg nem csendes, - De a kocsma bezzeg hangos,
zeng-peng benne zene rendes. - Munkálódik a cimbalmos.
Szesz ereje szerteterjed, - A legények kurjogatnak,
embereknek kedve gerjed. - Szinte reng belé az ablak.

"Hej, menyecske, kedves lelkem, - "Kocsmárosné, aranyvirág,
erjedt hegylevet kell nyelnem! - Ide a legjobbik borát!
Legyen hetven esztendeje, - Vén legyen, mint a nagyapám,
de meg heves szesz ereje! - És tüzes, mint ifjú babám!

Zenemester, sebesebben! - Húzd rá cigány, húzzad jobban!
Kerekedett fene kedvem. - Táncolni való kedvem van.
Keresetem szerteverem, - Eltáncolom a pénzemet,
lelkemet meg eltemetem!" - Kitáncolom a lelkemet!"

Megjelennek rendelettel: - Bekopognak az ablakon:
"Csendesebben kedvetekkel! - "Ne zúgjatok olyan nagyon!
Telep feje heveredne, - Azt üzeni az uraság,
esetleg elszenderedne! - Mert lefeküdt, alunni vágy."

"Legyen vele beste lelke, - "Ördög bújjék az uradba,
te meg eredj fene helyre!... - Te pedig menj a pokolba!...
Zene zengjen, szedte-vedte, - Húzd rá, cigány, csak azért is,
pendelyemnek lehet veszte!" - Ha mindjárt az ingemért is!"

Esmeg mennek, reteszt vernek: - Megint jőnek, kopogtatnak:
"Legyenek csendesek kendtek! - "Csendesebben vigadjanak!
Szentek lelke legyen velek, - Isten áldja meg kendteket,
kedves egyetlenem beteg." - Szegény édesanyám beteg."

Feleletet egy meg nem tett, - Feleletet egyik sem ad,
berekesztnek szesznyeletet. - Kihörpentik boraikat.
Zene menten befejezve, - Végét vetik a zenének,
s szertemennek csendesedve. - S hazamennek a legények.

Eszperente (Petőfi Sándor)

Omnia tempus habent

Halottak napi bejegyzésként talán jobban illene valami fennkölt gondolat, az élet megismételhetetlen voltáról vagy a titokzatos végről. Tegnapelőtt kaptam a húgomtól a mobilomra három képet apánk új kopjafájáról.


Furcsa volt a nevemet látni egy temetőben.


Mondják, hogy az élet elég hosszú, csak nem elég széles... Ma reggel azon törpögtem, vajon mire fordítjuk a "kiszabott" időt. A neten a következőket találtam:

Egy átlag 70 éves embert tekintve sorban állással például 500 egész napot töltünk el, öltözködéssel 531 napot, alvással 23 évet, autóvezetéssel 5 évet, a televízió előtt pedig 6-ot. Köszönéssel 8 napot, nevetéssel 1 évet és 258 napot, adóbevallással 5 napot, a vécén pedig 159 napot. 30 évet állunk, 17 évet ülünk, 16-ot járunk, 6-7 évet eszünk, életünkben 4 teljes éven át álmodunk, 250 napot átolvasunk, és 110 napon át szerelmeskedünk. 1 évet és 195 napot töltünk főzéssel, és 180 napot telefonálunk. 92 napig mossuk a fogunkat, viszont csak 50 napon át sírunk. És három napot tölt ki az életünkből, hogy az idő folyását figyeljük: vagyis az óránkra nézünk...

(Forrás: a francia INSEE statisztikai adatai)

2008. november 1., szombat

Gyakorlatok depresszióra

Milyen depressziósnak lenni? - Íme néhány gyakorlat a gyakorlatlanoknak: Vigyázat! Csak saját felelősségére hajtsa végre a gyakorlatokat. Fájdalmat érezhet.

1. gyakorlat

a) Írja le a nevét, ahogy aláíráskor szokta!

b) Írja le újra a nevét a bal (illetve balkezeseknél a jobb) kezével!

Milyen különbséget érzett a kétféle aláírás között? A tudatos gondolkodás erőfeszítésére, az izmok engedelmeskedésének fokára, az általános kényelmetlenség-érzésre gondoljon. Milyen erőfeszítést kellett kifejtenie a második esetben, amire az első esetben nem volt szüksége? Mire nem hagyatkozhatott már, amire mindig számíthatott a mindennapokban?

c) Fogjon egy cellux-szalagot vagy más ragadós anyagot, és kösse össze szorosan a mutatóujját és a gyűrűsujját a bal (illetve jobbkezesek esetén a jobb) kezén! Próbálja megint leírni a nevét. Milyen érzés? Hogyan különbözik az előző kísérlettől? Milyen lett az eredmény? Mennyire felismerhető az aláírás? Nehéz volt szilárdan tartani a tollat?

d) Most pedig írja le a nevét úgy, hogy közben nem néz a papírra! Ne nézze meg az eredményt. Mit gondol, hogy néz ki? Elfogadnák ezt az aláírást a bankjában? A rendőrségen, amikor az útlevelét ki akarja váltani? Amikor egy állásra jelentkezik? Hogy érezte magát? Frusztráló érzés volt?

e) Nézze most meg az eredmény! Hogy néz ki? Jobb vagy rosszabb, mint várta? Olvasható? Mennyire elégedett a teljesítményével? Frusztrálja, hogy nem képes irányítani a saját mozdulatait?

f) Még ne szedje le a ragasztószalagot az ujjairól! Milyen érzés, hogy össze vannak ragasztva?

És most tűnődjön el a következő metaforán: az aláírás egyszerű, de igen szükséges készség, enélkül nem igen boldogul az ember a mindennapi életben. A nem depressziós emberek képesek a domináns kezükkel, az automatizálódott készségekre, a testi memóriára és a megszokásra hagyatkozva produkálni az aláírásukat: ezek azok az érzelmi védőhálók, amelyek révén a mindennapok ismerősnek és biztonságosnak tűnnek.

Ahogy végrehajtotta a gyakorlat egyes lépéseit, lassacskán behatolt a depresszió birodalmába. Először a 'balabb' kezével kellett írnia. Már ekkor sem támaszkodhatott e megnyugtató készséges és érzelmek némelyikére. Nagyon keményen meg kellett dolgoznia valamiért, ami egyébként teljesen egyszerű és nem igényel erőfeszítést. Azután meg kellett bénítania a kezét, meg kellett fosztania magát a teljesítményhez szükséges testi erőforrások egy részétől. Végül mindezt úgy kellett végrehajtania, hogy azt sem tudta, tulajdonképpen hogyan teljesít. Bizonyosan frusztrációt, dühöt, félelmet és csalódottságot érzett közben. Nem szeretné, ha más is látná, milyen felemás lett az eredmény - annak ellenére, hogy előre tudta, hogy nem sülhet el jól a dolog.

Ilyen érzést kelt a depressziósban a mindennapi létezés minden egyes kis aspektusa. Persze egyénenként változik a bénultság és a frusztráció foka, de talán ez a kis gyakorlat megmutatott abból valamit, milyen érzés ebben a rettenetes, bénító betegségben szenvedni.

2. gyakorlat

a) Nézze meg az órát és írja le, hány óra van!

b) Gondoljon élete legfájdalmasabb pillanatára! Gondolja végig a legiszonyatosabb kudarcokat, amelyeket valaha elszenvedett, a hibákat, amelyeket vétett, mindent, amit utólag megbánt. Idézze fel azokat a pillanatokat, amikor a világ iszonyatosan kegyetlennek tűnt, és hirtelen úgy érezte, legszívesebben feladná.

c) Ha ezek különböző események, kösse őket össze: próbálja elképzelni, hogy mind egyszerre történetek! És élje át az érzelmeket, élje át a megalázottság-érzést, a bűntudatot, a szégyent, a kudarc fájdalmát, a visszautasítás fájdalmát. Próbálja felidézni a szavakat, az események részleteit, adja át magát a fájdalomnak. Ne védekezzen: fáj, fogadja el.

d) És most engedje, hogy a védekező ösztöne leküzdje a fájdalmat, eltávolítsa az emlékeket, visszahozza a jelenbe. Gondolja végig, milyen érzés volt az egész. Szívesen csinálná végig naponta ezt a gyakorlatot? Képes volna rá? Elviselné nap mint nap ezt a fájdalmat?

e) Most nézze meg az órát! Mennyi idő telt el?

f) Számolja ki, hányszor kéne elvégeznie e gyakorlatot, hogy a nap 24 órájában érezze a fájdalmat, a maga égető valóságában. Mit gondol, milyen volna?

(www.bura.hu)

Semper reformanda II.

Pluralisztikus teológia

A maga kizárólagosan egyedülálló, abszolút és végérvényes voltáról való meggyőződése történelme során sajnos gyakran vezette a kereszténységet más vallásokkal szemben arrogáns, fölényes, türelmetlen magatartáshoz. Nemcsak történelmünk eseményei relatívak, hanem megismerésünk maga is, a belőle származó igazságainkkal együtt. "Becsülettel el kell ismernünk, hogy emberi körülmények között lehetetlen a végső szót kimondani az igazságról, s úgyszintén lehetetlen, hogy csak egy út vezessen hozzá." Isten valósága mindig nagyobb, mint a mi róla való ismereteink és kijelentéseink (Deus semper maior). Ahogy önmagában áll, mindig egy mély, végtelen, kimeríthetetlen és felfoghatatlan Titok marad. Ezért mindaz, amit a különböző vallások elmondanak róla, nem magának a transzcendens "Reálisnak" a tulajdonságai, hanem a saját "szemüvegeinkéi", amelyeken keresztül nézzük őt. Az egyes vallások igazságai nem zárják ki, hanem kiegészítik egymást.

A fent vázolt szemlélet követelményeinek a teológiában való érvényesítése masszív ellenállásba ütközik a hagyományos keresztény álláspont abszolútsági igénye részéről. A régi szövegek mondanivalójának van egy idő fölötti magva és egy korhoz kötött héja. A hermeneutika célja éppen az előbbinek az utóbbiból való kihámozása.
Jézus minden bizonnyal egy ablak, amelyen keresztül kilátás nyílik számunkra az Isteni Valóság felé. Ilyen ablak azonban több is lehetséges. Mindez azonban semmivel sem csökkenti Jézus személyének egyedülálló voltát, sem művének egyetemes érvényét. Egyedülállósága konkrét, empirikus-történelmi személye által adott. Egyetemessége sem rövidül meg: mondanivalója az egész világ számára szól. Egyik hagyománnyal a másik ellen érvelni az igazság nevében már önmagában nézve is kétséges, mert az, hogy közülük melyiket fogjuk igaznak tartani, végül a saját igazság-kritériumunktól függ.

A vallások egymásra kölcsönös befolyást fognak gyakorolni a jövőben, ami bizonyos - néha esetleg egészen mélyreható - változásokat hozhat létre önmaguk értelmezése terén, s alapvető hittételeik átfogalmazásához vezethet. Ez a jelenség, bármennyire is tiltakoznak ellene egyes hittudósok, közismert ténye a vallások történetének. (Az itt vázolt felfogás Lessing Bölcs Náthánjának gyűrű-parabolájára emlékezetet. A 18. századi német drámaíró híres gyűrű-parabolája a toleranciát állítja olvasói elé. A Bölcs Nátán három fivérről mesél, akik három egyforma gyűrűt kaptak, és nem tudják, hogy melyik az eredeti. Képletesen a három monoteista vallás (a zsidó, a keresztény és az iszlám) képviselőiről szól, hogy ki a valódi örököse az atyai gyűrűnek és így a vallási igazságnak. Ez az örökség jó tettek révén mutatkozik meg. Ebben kell egymást felülmúlniuk a fivéreknek.)

Szekularizáció - túl a valláson

A szekularizáció teológiájának atyja, Dietrich Bonhoeffer már 1944-ben jelzi az új helyzetet: "Olyan kor felé haladunk, mely teljesen vallás nélküli lesz; a mai ember természeténél fogva képtelen arra, hogy vallásos legyen." A vallás - barthi örökségből - egyértelműen negatívat, a kereszténység szellemétől teljesen idegent jelent számára. Az evangélium ennek a világnak, erről a világról szól. Az egyháznak és a teológiának ezt a világot kell szolgálnia. Ez a transzcendencia annyit jelent, mint szabadnak lenni önmagunktól - másokért. "Isten azt akarja, hogy az ember ne ővele, hanem a felebarátjával törődjék."

Ha a dialektikus teológia a vallás fogalmán halálos sebet ejtett, akkor a szekularizáció teológiája végleg eltemette azt. Mi lehet a kereszténység viszonya a nem-keresztény kultúrájú és civilizációjú országokhoz? A múlt század hatvanas éveiben mindennapos dolognak számított a misszió területén elhagyni a vallási terminológiát, és a két világ találkozását tisztán társadalmi kategóriákban fogalmazni meg. Összefügg ez a harmadik világ "nemzetépítési" (nation-building) jelenségével. A misszionáriusok fő feladatának számított, hogy ezeket az országokat támogassák új nemzeti, kulturális, gazdasági és társadalmi identitásuk kiépítésében. A hangsúlyt tudatosan és radikálisan az illető országok szociális realitására helyezték, miközben azok vallásait fejlődésüket hátráltató tényezőként értelmezték. E megközelítés legmarkánsabb képviselője a holland A. Th. van Leeuwen. Nézeteit a Christianity in World History című, 1964-ben kiadott könyvében terjedelmes formában találjuk. Végső fokon a Kelet és a Nyugat találkozásáról van szó, rendszere két alapfogalomra, az "ontokráciára" és a "teokráciára" épül.

Semper reformanda I.

Ecclesia semper reformanda et renovanda - ezt a régi figyelmeztetést erősítette fel Martin Luther. Rá és egyházjobbító szándékára emlékezve időszerű áttekintenünk a jelen kor protestáns teológusainak, teológiai irányzatainak véleményét a vallások közötti viszonyról. A vallások (katolikus) teológiája nagyszerű kísérlet volt arra a kihívásra, amelyet a kereszténység számára a mai vallási pluralizmus jelent. Ezzel szemben a protestantizmus területén létrejött hasonló kísérletek rendszertelenek, töredékesek és főként nem egységesek, náluk ez a kérdés sohasem vált a dogmatika szerves részévé. A reformáció egyházaiból hiányzik egy pontosan meghatározott, hivatalos egyházi tanítás, így aztán csak egyes teológusok (vagy legfeljebb teológiai irányzatok) nézetei állnak rendelkezésünkre. A protestáns egyházakat nagymértékben gátolta az, hogy a teológiai gondolkodásban mélyen és hosszú időn át gyökeret vert a barthi vallásfogalom.

A dialektikus teológia

Karl Barth tömör megfogalmazása, hogy a vallás az ember legmagasabb lehetősége annak felismerésére, hogy semmi lehetősége sincs (Römelbrief). Isten az ember számára megismerhetetlen és elérhetetlen; természeténél fogva "egészen más". Barth az egész liberális teológiát feje tetejére állítja azzal, hogy a vallás nem az egész emberi kultúra szilárd és biztos alapja, hanem annak válsága. A Kirchliche Dogmatikban még messzebb megy: "A vallás hitetlenség (Unglaube). Az istentelen ember ügye." - mert Isten az ember számára csak a kinyilatkoztatásban közelíthető meg. Feuerbach nyomát követve a vallásos ember szerinte maga teremti isteneit, melyek saját vágyálmainak projekciói. Számára minden más vallás az ember műve csupán. A keresztény hit sem saját érdeméből kifolyólag igaz vallás, hanem Isten kiválasztása révén. A nem-keresztény vallásokat tisztán antropológiai kategóriákban értelmezi, vagyis csupán a természetes vallásosság termékeit látja bennük, melyeknek az evangéliumok Istenéhez semmi közük sincs.

Emil Brunner sokkal több érzéket mutat más vallások realitása iránt: "Minden fantáziaszüleményen, projekción túl van valami, amit Feltétlennek, Normatívnak, Természet- és Időfelettinek tapasztalunk meg. Még mielőtt az ember a saját vágyait megtenné Istennek, már rendelkezik az Isteni, az Abszolút és a Szent fogalmával, már tud valamit, ami több mint az ember és ez az egész világ." Isten az embert olyannak teremtette, hogy képes legyen a kijelentést felfogni, a bűn azonban ezt az Őskijelentést eltorzította. Ezért mondja, hogy "nem létezik bálványimádás Istenről való tudás nélkül, másrészt viszont nem létezik olyan nem-keresztény vallás, amelyik ezt az Isten felőli tudást ne deformálná." Brunner szerint ez az egyetemes kinyilatkoztatás személytelen és nincs üdvözítő hatása. Az embereknek semmilyen síkon nincs adekvát ismerete Istenről. Interpretációja végül ugyanolyan negatív, mint Barthé.

Hendrik Kraemer holland teológus és valláskutató az ökumené élvonalbeli harcosa, mint misszionárius, közvetlen és sokoldalú kapcsolatban állt a vallásokkal. Az emberi történelem döntő eseménye és a kinyilatkoztatás központi mozzanata - írja - az inkarnáció, melyben Isten, mint a "világ megváltásának és megújításának szent és szerető munkálója" nyilatkozik meg számunkra. A nem-keresztény vallások szerinte az ember egyetemes vallási tudatának termékei. Mint ilyenek, az ember művei, de egyúttal Isten vele való "tusakodásáé" is (ez utalás a Ter 32,23-32 versekre, ahol Jákob megküzd Izrael Istenével).

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a dialektikus teológia diszkontinuitást hirdet minden vonalon: Isten és az ember, a kinyilatkoztatás és a természetes vallásosság, a keresztény hit és a nem-keresztény vallások között. Ennek a megközelítésnek a hátterében egy sajátos (voluntarisztikus) értelmezés áll: mintha az ember Istenhez való viszonya nem a véges és relatív lét kapcsolódása lenne a Végtelenhez és Abszolúthoz, hanem egy személyes akaraté egy másik személyes akarathoz.
A kinyilatkoztatás tehát nem Isten egyetemes, mindig és mindenütt történő önmaga-megmutatása, hanem az emberre vonatkozó szándékainak egy bizonyos konkrét formában való feltárása. A nem-keresztény vallások végeredményben emberi alkotások. Hogyan magyarázzuk meg akkor az "istenfélő pogányok" létezését, akikről tud és beszél a Biblia? Barth ezt az egész bonyolult és súlyos problémát megkerülte. E. Benz a maga megszokott radikális módján így fogalmaz: "Az az Isten, aki az emberiséget barlangjaiban évmilliókon keresztül a démonok, a bálványimádás, a mágia és a varázslás prédájául hagyta, hogy aztán végül, miután már nemzedékek tízezrei a teljes sötétség és lelki vakság üdvnélküli állapotában halván meg elmasíroztak a pokolba, egy alaposan megkésett üdvtörténetet rögtönözzön, melyből csak néhány késői nemzedékből önkényesen kiválasztott, elenyésző kisebbség profitált - egy ilyen Isten inkább hasonlít Markion Istenéhez, vagy még inkább magához a Sátánhoz, mintsem az Újszövetség Istenéhez." (Markion a kisázsiai szinopei püspökének a fia, akit saját apja közösített ki, ezért 144 körül Rómába ment. A 2. század második felében ott gnosztikus egyházat alapított, miután a római egyház is kiközösítette. Antitézisek c. művében azt igyekezett bizonyítani, hogy a zsidók Istene egy nyomorúságos világ teremtője, aki nem lehet azonos Jézus Krisztus irgalmas atyjával.)

Univerzalisztikus teológia

A dialektikus teológia kizárólagosságával szemben Paul Tillich radikális univerzalizmust hirdet: Az istennel, mint a lét mélyével való kommunikáció nem korlátozódik valamilyen speciális, szakrális, vallási területre, hanem mindenütt, az élet profán területein is lehetséges. Számára a kinyilatkoztatás Isten legbensőbb valójának feltárása; nem a létező világ dolgairól ad számunkra ismereteket, hanem felnyitja szemünket életünk - és egyben az egész mindenség - végső alapjának és értelmének meglátására. Ezzel megszűnik a vallási és a profán szféra közötti megkülönböztetés, mert a kettő átfedi egymást. Ha a vallás a szellemi élet minden funkciójában jelen van - kérdezi - miért csinálunk akkor belőle egy sajátos szférát, mítoszok és istentiszteleti kultuszok, egyházi intézmények formájában? Válasza: mindezek az ember elesett állapotának az eredményei. A vallásnak ez a túlhaladottsága végérvényesen csak a "mennyei Jeruzsálemben" valósul meg, ahol nem lesz szükség templomra [vö.: Jel 21,22-27].

Az Isten-fogalom tág értelmezése (mint az, "ami feltétlenül érint bennünket") kézenfekvővé teszi annak feltételezését, hogy igaz vallás, vagyis az élet mélyével való kommunikáció a kereszténység területén kívül is lehetséges. A Végtelen, a Szent, az Isteni mindig csak valami végesen, profánon, e világból valón keresztül nyilatkozik meg számunkra. A kereszténység viszonya más vallásokhoz sohasem lehet a teljes elutasítás, sem a teljes elfogadás, hanem e kettő dialektikus egysége. A más vallásokkal való találkozása során tehát nem azon kell igyekeznie, hogy a maga partikuláris formáját (dogmáit, szertartásait, szervezetét, stb.) azokra erőszakolja, hanem az Univerzális felé kell mutatnia. Önmaga abszolutizálása a krisztusi princípium elárulását jelentené.

A vallások azonban csak a maguk sajátos mivoltukban létezhetnek, nem adhatják fel magukat valami általános érdekében. A dialógus segít nemcsak a másik, hanem saját vallásunk jobb megértésében is. "Minden élő vallás mélyén van egy pont, ahol a vallás maga elveszíti jelentőségét, s az, ami felé mutat, áttör partikuláris mivoltán, és fölemeli őt a szellem szabadságának magaslataiba, ahonnan láthatóvá válik számára az Isteni jelenléte az élet és a kultúra valamennyi formájában."
Ez a koncepció ugyan nagyon jól elfogadható olyan vallások részéről, melyeknek magvát egy hasonló ontologizmus alkotja (mint a hinduizmus, a buddhizmus vagy a taoizmus esetében), de szinte elfogadhatatlan például az iszlám vagy a zsidóság számára, amelyek a kereszténységhez hasonlóan ragaszkodnak a maguk konkrét tanításának egyedülállóságához és abszolútságához.