Dénes Balázs kritikájából idézek:
Az első fejezet Székely Gábor, a Szerencsejáték Zrt. vezérigazgatója és Sebes Gábor fideszes önkormányzati képviselő barátságának megszakadásáról szól, illetve azokról a mediátor által segített tétova lépésekről, amelyet a két megbántott barát egymás felé tesz. Az epizód azt a képtelenséget mutatja, hogy addig egymást tisztelni tudó emberek miként fordulnak el egymástól miután egyikük a másik fél és egy közösség által teljességgel szalonképtelennek minősített dolgot tesz - zsidóként a Fideszben politizál. Miként lehetséges, hogy mára odáig jutott a helyzet, hogy a politikai hitvallás, a meggyőződés megváltozása miatt sokak számára képtelenségnek tűnik a személyes kapcsolat megőrzése? Mikor a Gáborok kísérletet tesznek, némi külső segítséggel, a megbékélésre, a metakommunikáció arról árulkodik - különösen Székely Gábor esetében -, hogy milyen nehezen tudjuk véleményünket, saját magunkat felvállalni, ha az konfrontációval és hibánk elismerésével járhat. Ennyire félnénk attól, hogy kevesebbnek látszunk a magunk és a másik szemében?!
A szavak mágikus ereje - ez lehetne a Tóth családon belüli ellentéteket dokumentáló epizód alcíme. Lajos és felesége, Zsuzsa ugyancsak különböző politikai-világnézeti földrészen áll - átjárást csak a lányuk iránti szeretet jelent. A férj a 2002-es áprilisi Kossuth téri Fidesz-gyűlés után lelkesen követi a pártot és annak vezérét, minden kétely nélkül elfogadja a ködös, nemzet(sz)építő narratívát. A feleség mintha sokkal élénkebben emlékezne még a rendszerváltás tanulságaira, és nem szeretné, ha mások súgnák a fülébe a szívének oly kedves meséket. Zsuzsa nem annyira az "egyetlen igazság" híve, mint inkább a választás szabadsága mellett kardoskodó, de időnként már érezhetően cinikus asszony.
Egyfelől szembesülhetünk azzal, hogy a hétköznapok világától, a realitástól elszakadt politikai vezetőink, ideológusaink által teremtett virtuális világ, amelyben (tév)hitük szerint mindig tisztán elválik jó és rossz, igaz és hamis, mennyire veszedelmes. Ha elfogadjuk a fekete-fehér gondolkodásmódot, az irtózatos károkat okoz, nem csak a velejéig gonosznak vélt ellenfélnek, hanem az egész társadalomnak. A nagypolitika torz világképe, a gyűlölködés leszivárog a kisközösségekbe, tönkreteszi a családokat, a barátságokat.
A film a tekintetben is nagyon tanulságos, hogy szereplői akaratlanul is többet mondnak magukról, mint talán elsőre szeretnének, tisztelet nekik a bátorságért, hogy ha hezitálva is, de másoknak is példát mutatnak arra vonatkozóan, hogy sok év valós vagy vélt sérelmei ellenére is lehetséges leülni és beszélgetni a másikkal.
Ami a poszt címét illeti: a kállói rabbi szerint a megfejtetlen álom olyan, mint egy el nem olvasott levél. Két napja apámmal álmodtam: hívott engem a falunk kocsmájába, hogy igyak meg vele (nem tudom mit), de én nem akartam. Éber üzemmódban eszembe jutott, hogy volt ilyen ténylegesen megélt jelenetünk is. Az EMK-ról szólva már az elején tisztázni szoktuk, hogy a zsiráf csak a valós helyzetekkel tud mit kezdeni, nem boncolgat elvont filozófiai, vagy etikai kérdéseket. A valóság azonban nem föltétlenül reális. A virtuális térben is van ereje a zsiráfnyelvnek.
Megfigyelés (vagy inkább jelentés) szinten azt látom, hogy apám szülőként büszke volt rám, szerette volna ezt elismerésként megkapni a cimborái részéről is. Valószínű, hogy szomorú, zavart volt, amikor nem talált együttműködésre nálam, mert tiszteletre, elfogadásra vágyott. De hogyan lehet ezt neki elmondani egyes szám első személyben? Megpróbáltam. Működik. Nem csupán magamnak adtok empátiát, hanem ezzel együtt gyógyul a közös múltunk és jövőnk is.
Ma hívott Viki, hogy meghalt a papája. Beszélgetés közben jött az a fordulat, hogy nincs vége... Az egész múltunk a kezünkben van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése