Semper reformanda II.

Pluralisztikus teológia

A maga kizárólagosan egyedülálló, abszolút és végérvényes voltáról való meggyőződése történelme során sajnos gyakran vezette a kereszténységet más vallásokkal szemben arrogáns, fölényes, türelmetlen magatartáshoz. Nemcsak történelmünk eseményei relatívak, hanem megismerésünk maga is, a belőle származó igazságainkkal együtt. "Becsülettel el kell ismernünk, hogy emberi körülmények között lehetetlen a végső szót kimondani az igazságról, s úgyszintén lehetetlen, hogy csak egy út vezessen hozzá." Isten valósága mindig nagyobb, mint a mi róla való ismereteink és kijelentéseink (Deus semper maior). Ahogy önmagában áll, mindig egy mély, végtelen, kimeríthetetlen és felfoghatatlan Titok marad. Ezért mindaz, amit a különböző vallások elmondanak róla, nem magának a transzcendens "Reálisnak" a tulajdonságai, hanem a saját "szemüvegeinkéi", amelyeken keresztül nézzük őt. Az egyes vallások igazságai nem zárják ki, hanem kiegészítik egymást.

A fent vázolt szemlélet követelményeinek a teológiában való érvényesítése masszív ellenállásba ütközik a hagyományos keresztény álláspont abszolútsági igénye részéről. A régi szövegek mondanivalójának van egy idő fölötti magva és egy korhoz kötött héja. A hermeneutika célja éppen az előbbinek az utóbbiból való kihámozása.
Jézus minden bizonnyal egy ablak, amelyen keresztül kilátás nyílik számunkra az Isteni Valóság felé. Ilyen ablak azonban több is lehetséges. Mindez azonban semmivel sem csökkenti Jézus személyének egyedülálló voltát, sem művének egyetemes érvényét. Egyedülállósága konkrét, empirikus-történelmi személye által adott. Egyetemessége sem rövidül meg: mondanivalója az egész világ számára szól. Egyik hagyománnyal a másik ellen érvelni az igazság nevében már önmagában nézve is kétséges, mert az, hogy közülük melyiket fogjuk igaznak tartani, végül a saját igazság-kritériumunktól függ.

A vallások egymásra kölcsönös befolyást fognak gyakorolni a jövőben, ami bizonyos - néha esetleg egészen mélyreható - változásokat hozhat létre önmaguk értelmezése terén, s alapvető hittételeik átfogalmazásához vezethet. Ez a jelenség, bármennyire is tiltakoznak ellene egyes hittudósok, közismert ténye a vallások történetének. (Az itt vázolt felfogás Lessing Bölcs Náthánjának gyűrű-parabolájára emlékezetet. A 18. századi német drámaíró híres gyűrű-parabolája a toleranciát állítja olvasói elé. A Bölcs Nátán három fivérről mesél, akik három egyforma gyűrűt kaptak, és nem tudják, hogy melyik az eredeti. Képletesen a három monoteista vallás (a zsidó, a keresztény és az iszlám) képviselőiről szól, hogy ki a valódi örököse az atyai gyűrűnek és így a vallási igazságnak. Ez az örökség jó tettek révén mutatkozik meg. Ebben kell egymást felülmúlniuk a fivéreknek.)

Szekularizáció - túl a valláson

A szekularizáció teológiájának atyja, Dietrich Bonhoeffer már 1944-ben jelzi az új helyzetet: "Olyan kor felé haladunk, mely teljesen vallás nélküli lesz; a mai ember természeténél fogva képtelen arra, hogy vallásos legyen." A vallás - barthi örökségből - egyértelműen negatívat, a kereszténység szellemétől teljesen idegent jelent számára. Az evangélium ennek a világnak, erről a világról szól. Az egyháznak és a teológiának ezt a világot kell szolgálnia. Ez a transzcendencia annyit jelent, mint szabadnak lenni önmagunktól - másokért. "Isten azt akarja, hogy az ember ne ővele, hanem a felebarátjával törődjék."

Ha a dialektikus teológia a vallás fogalmán halálos sebet ejtett, akkor a szekularizáció teológiája végleg eltemette azt. Mi lehet a kereszténység viszonya a nem-keresztény kultúrájú és civilizációjú országokhoz? A múlt század hatvanas éveiben mindennapos dolognak számított a misszió területén elhagyni a vallási terminológiát, és a két világ találkozását tisztán társadalmi kategóriákban fogalmazni meg. Összefügg ez a harmadik világ "nemzetépítési" (nation-building) jelenségével. A misszionáriusok fő feladatának számított, hogy ezeket az országokat támogassák új nemzeti, kulturális, gazdasági és társadalmi identitásuk kiépítésében. A hangsúlyt tudatosan és radikálisan az illető országok szociális realitására helyezték, miközben azok vallásait fejlődésüket hátráltató tényezőként értelmezték. E megközelítés legmarkánsabb képviselője a holland A. Th. van Leeuwen. Nézeteit a Christianity in World History című, 1964-ben kiadott könyvében terjedelmes formában találjuk. Végső fokon a Kelet és a Nyugat találkozásáról van szó, rendszere két alapfogalomra, az "ontokráciára" és a "teokráciára" épül.