2011. január 31., hétfő

Ők hárman

Kiscserkész koromban három emberrel szerettem volna személyesen találkozni. Sajnos mindhárman meghaltak már. Nagy öröm, hogy sikerült mindhármukkal kezet fogni egyszer az életükben. Úgy látom egymást is megtalálták, még időben. :)



Sírni volna jó...

Ma találtam a Facebook segítségével ezt a fotót:


Erőszakmentesség, bátorság, emberi arcok. Hogyan lehetne megütni valakit, aki megcsókol? Hogyan lehetne haragudni arra, aki engedi magát megcsókolni? Hogyan lehetünk olyan barbárok, hogy eddig kelljen elmenni? Sírni volna jó, embernek lenni újra. Megcsókolni azt, aki éppen szembe jön az utcán, és engedni, hogy bárki közel lépjen hozzám...

Elmélkedés a posztról

Ebben a gondolatsorban nem a naplóbejegyzésre utalok, hanem a betölthető posztra, arra a helyre, ami valakinek készült.

Tegnap este egy kb. 10 éve látott ismerősömmel azon töprengtünk, mi lehet a párkapcsolat nyitja, hol csúszhatunk félre. Azon túl, hogy gyakorlatilag bárhol, valami összeállt számomra a társalgás végén. Ilyen estetekben hajlottam arra, hogy valami nem tökéletes bennem (nem vagyok elég neki), vagy a másik nem tökéletes (ő nem rendelkezik elengedhetetlen tulajdonságokkal). Összefoglalva kívül néztem az okok után, a felszínen kapirgáltam. Ebben a kontextusban vagy képletben szerepel egy hiány, amit valamelyik félnek kell betöltenie, ő erre a kérdésre a megoldás, a válasz.

Van egy másik modell: hogy magamban rendben vagyok, és egész az életem. Nem eszközként keresek megoldást a társam személyében valamilyen életproblémára, hanem ebben az elért harmóniában osztozok vele örömmel. Mert jó megosztani. Amennyiben a szeretet azt jelenti, hogy helyet készíteni valakinek önmagamban, akkor ez a teremtés a kérdés. Van-e szándékom erre a munkára, elég tágas és vonzó-e ez a poszt a másiknak. Ha arra gondol, hogy velem, mellettem van, öröm tölti el a gondolatától? Egyáltalán eszébe jut, mikor engem lát? Vajon mit üzenek kifelé?

Tamási Áron után, szabadon: "Azért vagyunk a világban, hogy valakinek az otthonává váljunk, és valakinél mi is otthon érezzük magunkat..."

Boldog az az ember...


Kedves Barátaink!

Szeretettel meghívjuk Önöket a Zarándokolni jó című konferenciára, melyet a Párbeszéd Háza és a Pesti Jézus Szíve jezsuita templom közösen szervez. A program megnyitójaként László Dániel Mária út című kiállítását tekinthetik meg, február 17-én, 19 órakor a Párbeszéd Házában.

A tárlatot Székely Miklós művészettörténész fogja megnyitni. Az azt követő két napban, február 18 és 19 között kerül megrendezésre a konferencia, melynek mottójaként a 84. zsoltár következő sorai szolgának:

Boldog az az ember, akit te segítesz,
Akinek a szíve zarándokútra készül.
Átkelnek a kiaszott völgyön és forrássá teszik azt,
És a korai eső is áldásodba öltözteti.
Erősségről erősségre mennek, mígnem meglátják az istenek Istenét a Sionon.


Helyszín és időpont:
Párbeszéd Háza (1085 Bp., Horánszky utca 20.)
Február 18-19 (péntek 16:30 - szombat 18:00)

A konferencia idején teát, kávét kínáló zarándokfogadó működik, valamint interaktív zarándoklaton való részvételi lehetőség lesz mindkét napon.

A belépés díjtalan.

Minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!

Üdvözlettel:
a Szervezők

Február 18., péntek:
16:30 Köszöntő ─ Kocsis Fülöp püspök
16:45 A zarándoklás biblikus gyökerei ─ Nemeshegyi Péter SJ
17:15 A zarándoklás története és néprajza ─ Csukovits Enikő történész, Barna Gábor néprajzkutató
18:15 Kávészünet
18:30 Jelek az úton ─ Vértesaljai László SJ
18:45 Szent Ignác, lovag, zarándok és rendalapító ─ Lukács János SJ
19:00 Kerekasztal az előadókkal

Február 19., szombat:
9:30 A keleti zarándok ─ Orosz Atanáz gk. szerzetes
10:00 A zarándoklás lélektana ─ Rozsnyai Margit pszichológus
10:30 Ágoston zarándokpasztoráció ­─ Mezősi Erika OSA
11:00 Kávészünet
11:30 Kerekasztal (az előadókkal)

12:30 Ebédszünet (szendvics, kávé)

13:30 Kerekasztal öt zarándokhely képviselőjével: Máriazell, Máriapócs, Mátraverebély-Szentkút, Csíksomlyó
14:30 Előadó az El Caminóról ─ Papp János színművész
15:30 Kávészünet
15:45 Zarándokok (4-5 tanúságtevő) és Papp János beszélgetése
16:45 Zárszó

2011. január 23., vasárnap

Fiók alja

Karácsony óta átforgattam minden zugot és minden fiókot. Hetente egy zsáknyi szemetet, vagy valamiremégjólesz apróságot viszek ki a kukákhoz. A hajléktalanoknak szánt, használható cuccokat tiszta zacskókban a szemetes tetejére teszem. Egyre vidámabban nézek körül a lakásban. Van hely, sok tiszta hely körülöttem. Ha szabad akarsz lenni, dobj ki valamit naponta!

Elkezdtem szelektálni több kilónyi kéziratot: régi vázlatokat, előadásokat. Így került elő ez a vers:
Akartalak mielőtt megszerettelek.
Megszerettelek mielőtt akartam volna.
Éltem mielőtt meghaltam.
Meghaltam mielőtt élni tudtam volna.

(Baranyi Tamás)

2011. január 21., péntek

Támadás érte hazánkat?



Ovi szerint megsértették Magyarországot. Valaki árulja már el ennek a beteges, öntelt fasznak, hogy ő nem az ország! Lehet ezt? Kommentár

2011. január 16., vasárnap

Ne a mozdulatot

Pilinszky János: Intelem

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.

Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.

Zárókör

A 150 órás drámacsoportunk tegnap ért véget. Az egész alkalom az elengedésről, a búcsúról szólt: ki, milyen játékban szerepelt, mit köszönünk egymásnak és mit nem szerettünk másokban...

Utoljára szorosan egymás mellé állva kört alkottunk, és egy közös ölelésben még egyszer átéreztük az együtt töltött időt. Aztán szép lassan távolodva végül elengedtük egymás kezét. Békével, megelégedetten kifordultam a körből, mindegyikünk elindult a maga céljai irányába.

Valami lezárult és nem jön vissza. A vég ebben a lekerekedett valóságában ünnepelhető és elhordozható. A francia úton idéztem, hogy az elköszönésben válik nyilvánvalóvá számunkra, mi is történt velünk a találkozás során. Amit átéltünk, az itt van velünk, bennünk kiszabadult az idő szorításából. Mert szabadon felidézhetem, tovább szőhetem, finomíthatom magamban.

Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. (József Attila: A Dunánál)


Hálás vagyok a vezetőkért és a csoporttársaimért. A módszerért, azokért akik ezt tovább adták, míg eljutott hozzám is. Akik a fizikai létemet adták át emberöltőkön keresztül. Azokért a fajokért, amik elvezettek a homo sapiensig. Azokért a molekulákért, amikből összeállt a bolygónk... Minden rezdülésért, ami elősegítette vagy lehetővé tette, hogy itt legyek én is ebben a talányos álomban.

2011. január 12., szerda

2011. január 11., kedd

Az én országom

Reggeli impulzus: a szemétszállító autón dolgozó két férfi hangosan köszönt és integetett a buszmegállóban várakozó gyerekeknek. Magyarország, én így...

2011. január 10., hétfő

[BUSY] Sátán ellen sátánfű

Biztosan kaptok ti is tucatnyi bárgyú üzenetet a levlistákon, közösségi oldalakon. Némelyik évek óta kering, mint gazdátlan bőrönd a repülőtér gumiszalagján. A fel nem vett ünnepi bugyitól a halott elefánt lábához láncolt HIV pozitív kis rabszolga felszabadításáig nagyon kreatív ötletekkel zabálják a sávszélességet. Már ösztönszerűen tudom törölni egyik-másikat; az alábbitól nem tudtam ilyen könnyen megválni. Az csak hagyján, hogy jól tapintható a protestáns fundis ihletettsége. A befejezésre koncentráljatok, attól lehet padlót fogni; nyelvi zsenialitásának méltatására sajnos szegényes az én fantáziám:

A Sátán konferenciát tartott. Összehívta a démonokat a világ minden tájáról. A megnyitó beszédében ezt mondta:

Nem tarthatjuk vissza a keresztényeket attól, hogy eljárjanak istentiszteletre.

Nem tarthatjuk vissza őket attól, hogy olvassák a Bibliájukat és hogy tudják az igazságot. Még csak attól sem tarthatjuk vissza őket, hogy egy bensőséges kapcsolatot alakítsanak ki a Megváltójukkal. Ha egyszer megszerezték ezt a kapcsolatot Jézussal, megtört a hatalmunk felettük. Úgyhogy engedjétek, hogy elmenjenek istentiszteleteikre, engedjétek, hogy magukhoz vegyék az úrvacsorát, de lopjátok el az idejüket annyira, hogy ne legyen idejük arra, hogy igazi kapcsolatot alakítsanak ki Jézus Krisztussal!

- Ezt akarom tenni. - mondta a Sátán. Eltéríteni őket attól, hogy megragadják a kapcsolatot a Megváltójukkal és fenntartsák ezt az éltető kapcsolatot egész napon át!

- Hogyan tegyük ezt? - kiabálták a démonjai.

- Kössétek le őket az élet mellékes dolgaival és találjatok ki számtalan cselt, amikkel lefoglalhatjátok a gondolkodásukat - válaszolta.

- Kísértsétek őket arra, hogy költsenek, költsenek, költsenek és kérjenek kölcsön, kérjenek kölcsön, kérjenek kölcsön.

- Győzzétek meg a feleségeket, hogy dolgozzanak hosszú órákat és a férjeket, hogy dolgozzanak 6-7 napot egy héten, 10-12 órát egy nap, így megengedhetik maguknak az üres életformát.

- Tartsátok vissza őket attól, hogy időt töltsenek a gyerekeikkel. Ahogy a családok darabokra hullanak, hamarosan, az otthonaik többé nem lesznek biztonságos menedékek a munka nyomása alól!

- Stimuláljátok túl az agyukat, hogy ne legyenek képesek meghallani azt a "halk, szelíd hangot".

- Csábítsátok őket arra, hogy kapcsolják be a rádiót vagy a magnót, amikor vezetnek... hogy hagyják bekapcsolva a tévét, videót, CD lejátszót és a számítógépet az otthonaikban folyamatosan, és gondoskodjatok arról, hogy minden üzletben és étteremben a világon nem biblikus zenét játsszanak folyamatosan. Ez majd bezsúfolódik az agyukba és megtöri a kapcsolatot Krisztussal.

- Töltsétek fel a dohányzóasztalokat magazinokkal és újságokkal. Nyomjátok bele az agyukba a híreket 24 órán keresztül. Törjetek be a vezetés perceibe hirdetőtáblákkal. Árasszátok el az e-mail postafiókjaikat szeméttel, katalógusokkal, amikből online lehet rendelni, sorsolásos játékokkal és mindenféle hírlevéllel és promóciós ingyenes ajánlatokkal, szolgáltatásokkal és hiú reménnyel.

- Tetessetek sovány, gyönyörű modelleket a magazinokba és a tévébe, hogy a férjek azt higgyék, hogy a külső szépség a fontos és aztán elégedetlenekké váljanak a feleségükkel.

- Tartsátok fáradtan a feleségeket olyannyira, hogy ne tudják éjjel szeretni a férjüket. Adjatok nekik fejfájást is! Ha nem adják meg a férjüknek azt a szeretetet, amire szüksége van, hamarosan máshol fogják azt keresni. Ez jó hamar szétszakítja a családokat!

- Adj nekik télapót, hogy eltérítsd őket attól, nehogy megtanítsák a gyerekeiknek a karácsony igazi jelentését.

- Adj nekik húsvéti nyuszit, így nem fognak beszélni az Ő feltámadásról és a bűn és a halál feletti hatalmáról.

- Még ha el is utaznak pihenni, tegyetek arról, hogy hajszolják ott is túl magukat... hogy kimerülten térjenek vissza.

- Tartsátok őket túl elfoglaltan ahhoz, hogy kimenjenek a természetbe, és Isten teremtményeit csodálják.

- Küldd el őket inkább vidámparkokba, sporteseményekre, színdarabokra, koncertekre és moziba.

- Tartsátok őket elfoglaltan, elfoglaltan, elfoglaltan! És amikor lelki találkozóra mennek, nyugtalan lelkiismerettel fognak távozni.

- Zsúfoljátok tele az életüket sok jó kifogással, hogy ne legyen idejük keresni Jézus hatalmát. Így egy idő után a saját erejükből fognak dolgozni, felfogják áldozni az egészségüket és a családjukat egy elég jó cél érdekében.

- Működni fog! Működni fog!

Mekkora terv volt! A démonok buzgón indultak teljesíteni a megbízatásukat, hogy a keresztények minél kevesebb időt hagyjanak Istenre és a családjaikra szerte a világon, hogy a Feltámadás ünnepe a nyúl és tojás ünnepe legyen, és hogy minél kevesebb idejük maradjon arra, hogy meséljenek másoknak arról, hogy Jézus hatalma hogyan változtatta meg az életüket.

Azt hiszem a kérdés az, hogy sikeres volt-e a Sátán ebben a cselben. Döntsd el te magad!

Az "elfoglalt" [angolul: busy] azt jelenti: Sátán Rabigája Alatt Lenni. [B-eing U-nder S-atan's Y-oke]

Küldd ezt tovább, ha nem vagy túl elfoglalt! Köszönöm Uram, hogy nem voltam túl elfoglalt ahhoz, hogy továbbküldjem ezt! Legyen áldott napotok!


Valaki elmagyarázná nekem, mint kezdő kis ateista gyereknek, hogy mi a különbség aközött, hogy valakik azon görcsölnek, hogy "Megváltójukkal fenntartsák ezt az éltető kapcsolatot egész napon át" és aközött ha pl. a plázákban basszák el az idejüket? Szerintem mind a kettő jó eséllyel távol tarthat a gondolkozástól és az élettől. Unalom ellen viszont kifejezetten ajánlom ilyen irodalom szerkesztését, küldözgetését és mantrázását. Én is ezt teszem, ígérem, utoljára ezen az oldalon. ;)

2011. január 5., szerda

Dinamikus BKV

Hihetetlen a változás, pár év leforgása alatt. Tegnap kiváltottam a pszichodráma leckekönyvemet, gondoltam tesztelem a kedvenc közlekedési vállalatomat is. Lássatok csodát!

Ilyen volt a régi bérlet:


És már ilyen gyönyörű:

2011. január 4., kedd

Un - dos - ?

(Mo)chilával pillanatokra találkozunk, többnyire életre szóló pillanatokra. Úgy várom már a következőt...



Ezt írta még:
Akik már voltak az Úton, utána ha nincsenek épp az Úton, de valami, vagy valaki eszükbe juttatja a Caminon átélteket, akkor rájuk ül ez a kis szomorúság...

2011. január 3., hétfő

Instant nemzedék (IN)

Pár hete kaptam egy levelt, amit most nyitottam meg. Ami benne várt: igazi meglepetés. Idézetek következnek ebből a blogból.

Mondom G.I. Joe-nak, minden rendben velem, szépen berendezkedem a társtalanságra, dolgozom, elvagyok. Azt nem merném állítani, hogy élek, de létezem, ez fix. Azt mondja, az élet azért nem csak ennyi. Ó, dehogynem! Az élet pontosan annyi, amennyit belerakunk.

Megdolgozunk a társtalanságért. Döntések sorát hozzuk, néha éveken át hazudunk magunknak és másoknak. Aztán jön egy varázslatos pillanat, amikor már nem lehet, vagy nem érdemes ugyanúgy folytatni. Eljön a pillanat, ez biztos.

Akkor az addig őrzött és fontosnak vélt sms-eket, neveket töröljük a telefonból, mintha minden rossz döntésünket ezzel meg nem történtté tehetnénk. Azt hisszük, az élet megy tovább, de ez csak részben igaz, mert az élet néhány pillanatra, hétre megállt. És bár folytatódik ugyan, ám mégsem ugyanúgy. Elmegyünk fodrászhoz, levágatjuk, begöndörítjük a hajunkat, új ruhát veszünk, végre lelkiismeret-furdalás nélkül szabadon rágyújtunk egy cigire, mélyre slukkoljuk, le a tüdőcsúcsokig. Azt hisszük ennyi elég, új emberek lettünk.

Hazudunk? Nem, mi magunk vagyunk a hazugság.

Ez éppúgy illúzió, mint az a buborék, amit hazugságokból, elhallgatásokból éveken keresztül fújtunk magunk köré.

Egyszeri kávézós ismerős azt mondja, jön majd a harmadik világháború, jönnie kell, túl sokan vagyunk, nem mehet ez tovább, minden gazdasági válság megoldása egy nagy háború volt.

Csakhogy ez a háború nem lesz, már van, az agytekervényeinkben, számítógépek áramköreiben, pendrive-okon tárolt titkosított fájlokban, kémcsövekben őrzött vérmintákban. A háború része mindennapjainknak a boltok polcainál. A háromszor hosszabb szempillákkal lövöldözünk, az egyre nagyobb és laposabb tévékkel bombázunk. Ezekkel öljük meg magunkat minden nap.

Este tarkólövés, reggel feltámadás. A kettő között a halott remény.

Egyszeri kávézós ismerős gyereket akar. Nem szeretne, akar. Ő így harcol, neki a gyerek a fegyver a múltja és jelene ellen. Ő már tudja, az igazi, a valóságos háború a fejünkben zajlik, ott csatázik az igazi és a valóság.

Valóság a kórházi ágy, a rivotril és az összetört cukortartó, a speed a vénában. Igazi az alkohol, az üres poharak, üvegek, amikről azt gondoltuk megfelelő és praktikus eszközök a túlélésre. Mert ezt, ami van, ezt a világot csak túlélni lehet, csakis így lehet életben maradni mindaddig, amíg változás lesz.

Tagadunk? Nem, mi magunk vagyunk a tagadás. A tegnap és a holnap nem létezik, csak a mindent betöltő egyszeri, egyszerű és megismételhetetlen most. A Szent Most, az életben tartó, túlélést ígérő napi emberáldozatokkal.

Mert túlélni akarunk, ahelyett, hogy megélnénk.

Ahogy rutinná válik a reggeli fogmosás, a borotválkozás, úgy válik rutinná önmagunk átverése. Nem látunk minden fogat, minden apró fehéredő szőrszálat az állunkon. Vakon siklik a fogkefe, a borotva, múltunk minden begyakorlott mozdulatai tisztítanak, nyírnak. Eszközök, amik a külsőt élhetővé teszik.

De mi a célszerszám a belső nyírásra? Nincs még 4 életünk, nem dobhatunk hatost, hogy újra kezdjük az egészet. A kihullott fog nem nő újra, és a szakáll sem lesz sötétebb.

Ki alkotta a teremtőt? Ha a saját képmására teremtett, akkor olyanok vagyunk, mint ő.

A lelki konzervnyitó szériafelszerelés?

Hol van elrejtve bennünk az a 21 grammnyi valami?

Miért halunk meg, ha olyanok vagyunk, mint ő? Akkor ő is meghalt? A teremtés egyetlen logikus magyarázata csak ez lehet. Az örökélet nem követel utódot.

Az lennék, aki sosem akartam lenni: az instant nemzedékből (IN) egy?

&

Nagyjából egyformák voltak a hajnalok a Gergely utcában. Korán ébredtem, nem ment az alvás. Néhány óra öntudatlan regenerálódás után a szétzilált, kemikáliákkal kent agy újra dolgozott, az elektromosságtól világos lett odabent... és már az íróasztalon ültem, bögrében kávé, az ablakpárkányon hamutartó, láb a fűtőtesten.

A harmadik emelet biztonságából néztem a még sötétben futókat, kutyát sétáltatókat, a szemközti idősek otthona fénytelen ablakait.

Egy idegvégződés pillanatnyi disszonanciája volt a gondolat – az éjjel meghalt-e valaki? – és máris vissza az élőkhöz. Sötétben egyformák az arctalanok.

Magasan voltam, az ajtó zárva.

Jó volt, a falak közt kétdimenzióssá szűkült a tér és a lét.

A harmadik kávé és a sokadik cigaretta után gondolkodás nélkül nyitottam a könyvet. Nem értettem a szavakat, minden mondatot felejtettem, a fejezetnek úgy lett vége, hogy a belső mozim el sem kezdődött. Ha volt is lenyomat, az láthatatlan. Éreztem az ürességet, hallottam az utcát. Néztem, és nem láttam.

Ezt a kegyelmi állapotot rúgta fel Molly. (Anne Wilson Schaef: Menekülés a meghittség elől). Olvastam a családanya önvallomását, és éreztem, sőt, tudtam, ez az én történetem, az én mozdulataim, az én gondolataim, az én életem.

Hogyan kerültem illusztrációnak ebbe a könyvbe?

Betűről betűre, sorról sorra erősebb lett az érzés, kataklizma-közeli állapotba került az agyam. Valami történt, valami, ami még soha.

Most, most kellene meghalni, most fogok belehalni. Istenek ott fent, mi van velem?

Ott volt, eljött, rámtörte az ajtót az a varázslatos pillanat. Nem volt visszaút, már nem lehetett ugyanúgy folytatni. Ültem tükörrel a kezemben, és az összes elhagyott év, kimondott szavak, minden kapcsolat és viszony egyetlen kérdőjel lett az "ez vagyok én" után.

Rohanni akartam, elfutni, hirtelen szűk lett a Gergely utca, fojtogatott a 29 négyzetméter. Elfogyott a levegő, csak a vákuum volt kint és egy robbanás bent, mert a lelki konzervnyitóm működni kezdett.

Azon az április végi reggelen megváltozott a múlt, megszűnt a jövő, és lett felkiáltójel az "ez vagyok én" után.

&

Ülünk egymás mellett a metrón, mondja régi ismerős, öröm van, férjhez megy, lesz esküvő, dínom és dánom.

- Gyerek, vagy bankkölcsön?

Néz, mosolyog.

- Gyerek.

Barát is megnősül, mert elege van a hideg vacsorákból, a koszos gatyákból.

Hatmilliárd sziget, akik számítógéppel születtek, az internetet anyatejjel szívták magukba.

Huszonéves "genetikai hulladékok" koldulnak tartós kapcsolatot éretlen testtel, éretlen szívvel. Milliónyi monitoron fejetlenek keresnek barátot, szerelmet. Az első találkozás egy kattintás, szavak sem kellenek – "leave a footprint". A "no thanks" és a "wanna have sex" kód lett a DNS-ünkben, retinánkra hatvan MHz-en kék fénnyel sugárzik a szegénység, a leértékelt önérzet.

Lehet totálban fényképezett seggel barátot, szerelmet keresni. Hová lettek a szemek?

Vakon üldözzük az ideált, a magas, széles vállút, kockahasút, fekete fürtöst. Lehet a szerelem fél fejjel alacsonyabb, pocakos, kopasz?

Írjuk, a "külső ami megfog, a belső ami megtart". A forma mindenek előtt. Lapos a has, lapos a tévé, lapos az életünk. Nejlonszatyorban álmokat cipelünk, keresve a boldogságot, a mámort, a soha nem múlót. A gondolatok, érzések csak akkor fontosak, ha nem esztétikai környezetszennyezés a csomagolásuk.

"Mert megérdemlem!" "Te is más vagy, te sem vagy más!"

És lettek saját szavak helyett idézetek, megapixeleken hirdetve a magányt.

A belső ami megtart? Mi van belül? A zsíroskenyér újságpapírban és díszdobozban is zsíroskenyér.

Két ember között a legrövidebb út a mosoly, de a mosoly ma már csak maximum 3 karakter abból a százhatvanból, amibe minden belefér: havonta egyszer új szerelemnek vallunk, szakítunk, vágyakozunk és terrorizálunk, benne van Isten, a kamatláb, a bevásárló lista; rövidítünk, már nem központozunk, ügyesek vagyunk, spórolunk, benne van az egész életünk. A százhatvan karakterben elférők az IN feltörhetetlen alapjai.

Ami kívül van gombnyomásra működik, ami belül, azt tabletták irányítják.

Önnek egy új üzenete érkezett

&

- "AIDS-es vagy?

- Igen.

- Bocs a kérdésért. Ez nem fáj?"

Nem. Ez nem. Fáj minden beírt és kitörölt nick, telefonszám, elküldött és fogadott üzenet, minden kapcsolatnak nevezett viszony. Fájnak a szembe és tarkóba lőtt hazugságaim. A névtelen, arctalan szeretetigazolások, az egyszeri "szükségvanrád"-szexek.

Mint részecskegyorsítóban az atomok, fejemben a gondolatok pörögtek, ütköztek, darabjaira hullott minden mondat, mozdulat.

Mi van a semmi után?

Lett oszlop a tisztaságnak, lett a függőségnek, és gyűltek az utóbbiba a nevek, arcok, arctalan testrészek, egyszeri szobák, ágyak, hömpölygött a szilikonos síkosító parttalan, és nem volt sziget, mentőöv.

Ki van a senki után?

Fel-le. Bejárattól-ablakig.

Hang nélkül üvöltöztem, míg lett egy, kettő, három, négy név a tisztaságnál. Reméltem, vártam, nagyon akartam többet, de nem lett.

Leltárt, őszintét, mélyrehatót? Lehetetlen!

De igen! És jóvátételt, megbocsátást, mert most system error és moral insenity!

És mégsem lehet. A belső, az eddig jónak, biztosnak, bölcsnek hitt belső már nem tartott meg tovább.

Hazudtam?

Nem, én magam voltam a hazugság.

A tehetetlenség az egyik legerősebb fájdalom.

Ültem az íróasztalon, bögrében kávé, lábaim a fűtőtesten, az ablakpárkányon a hamutartó észrevétlen lett tele csikkekkel. Eltűnt a bezárt ajtó, a 29 négyzetméter, a négy életem, nem volt már az az egy sem, egydimenziós lett az élet és a lét. Történelmem legtökéletesebb háborúját vívtam, percek alatt pusztult el minden, amire büszke voltam.

"Mert megérdemlem!" Én is más vagyok, Te sem vagy más!

És hajnalból reggel lett, rutinosan mozdult a kéz, kattant a villanykapcsoló.

Minden idegvégződés üzente, ma meghalt valaki.

Kataklizma, Isten left a footprint.

Wanna have life?

No, thanks.

&

Rendíthetetlenül keresünk.

Távcsövek nézik a láthatatlant, a fényt, a felfoghatatlan messzeséget. Spektrumokra bontunk, szenet, vizet remélünk, gyártunk új műszereket, amikkel még messzebb nézünk, oda, ahová a gondolat sem ér el két emberöltő alatt.

És már nem elég a föld, orbitális pályán keringő műszemünk van, űrhajóban, aranylemezen üzenünk.

Tudósok elemeznek, kiértékelnek, lett új lépték a csillagrendszer, galaxis, univerzum, világegyetem, már tudjuk, nagyon messze van feketelyuk, és szól a verdikt: nincs ott senki.

A tudomány a magányt szolgálja.

Földalatti csőrendszerekben bontjuk mind kisebb darabokra a már így is láthatatlant. Gépeket gyártunk, amikkel újabb gépeket készítünk. Nincs empíria, nincs tapasztalat, marad az elmélet, a spekuláció.

Tudósok elemeznek, kiértékelnek, műszerekkel vizsgálnak, lett új lépték a mikro-, nano-, és a mégkisebb. Ott vagyunk, ahol nincs már anyag, csak a rezgés, és szól a verdikt: nincs ott semmi.

A tudomány igazolja a semmit.

Rendíthetetlenül reménykedünk.

Mi az a kérdés, amire nincs válasz?

Nekünk bizonyíték kell. Nézzük az eget, várjuk az azonosítatlan repülőt, becsukott szemmel – hisszük –, érezni véljük a teremtőt. Tizenkétmilliárd szem a távoli múltban, a sosemlesz jövőben.

Így vagyunk láthatatlanok, megyünk el egymás mellett folyton, keresve a bizonyosságot: nem vagyunk egyedül.

Tudjuk a lakatlan bolygókat, a tizenhárom holdat sorban.

És nem ismerjük a szomszédot.

Itthon is


2011. július 18-25. Budapest (0 km vagy Normafa) - Lébény. Hétfőtől hétfőig. www.szentjakabut.hupont.hu

2011. január 2., vasárnap

Odébb lépni a piramistól?

Daniel Quinn: A civilizáción túl c. könyvében kibontja egy új forradalom lehetőségét. Az alulról jövő támadások ellen a hierarchia félelmetes védelmi rendszereket tart fenn - írja -, de az elhagyás ellen nem. A lázadást bekalkulálja, de azt képtelen számításba venni, hogy egyszerűen faképnél hagyják.


Képtelenség megakadályozni, hogy az ember ne tegyen valamit: az elhagyás nem támadás, csupán a támogatás megvonása. Hacsak nem az a mániánk, hogy Bill Gates és társai piramisának felépítésén szorgoskodjunk.

Mivel nem számíthatunk a kormányok megdöntésére, a kapitalizmus eltörlésére, a civilizáció eltűnésére, vagy minden ember földön járó Buddhává változtatására... vagy, hogy gyógyírt találjunk az összes társadalmi és gazdasági betegségünkre, nincs mire várnunk. Nincs szükségünk egyik szervezet támogatására sem. Nem kell egyik párthoz vagy mozgalomhoz sem csatlakoznunk. Nincs szükségünk egyetlen új törvényre sem. Nincs szükségünk engedélyre. Nincs szükségünk alkotmányra! :) Nincs szükségünk adómentességre. (Bár valószínűleg fel kell készülnünk szomszédaink felháborodására.)

Nincs semmi velünk született emberi abban, hogy "vinni akarjuk valamire", "előrébb jutni" vagy karriert építeni, szakmát és hivatást szerezni. A legtöbb őslakos nép számára idegenek az effajta elképzelések. Bár híresek vendégszeretetükről, ezek a zárt törzsek nem engedhetik meg maguknak, hogy befogadjanak minden - a törzs túléléséhez szükséges képességet egyébként nélkülöző -, vágyakozó embert, aki megjelenik az ajtajukban.

Az etnikai törzsiség egyáltalán nem szent és sérthetetlen. Ma már senkit sem lep meg, hogy az emberek gyakran közelebb állnak a barátaikhoz és a kollégáikhoz, mint a családjukhoz. A modern világ vállalkozásai azonban nem nehezítik életüket törzsi kötelezettségekkel. Nyilvánvalóan nem "gondoskodnak" dolgozóikról, hiszen ezzel egy rakás olyan új problémát vennének a nyakukba, ami nem hoz semmiféle profitot. Inkább kifizetik a bérüket, és elvárják a munkásaiktól, hogy gondoskodjanak önmagukról. Hiába vándorolnának cégről cégre, mert a börtönök mindig a börtönőröknek kedveznek. A belépés a törzsbe a börtönből való kilépést jelenti.

A civilizáció nem egy földrajzi terület. Ahol a fáraók uralkodnak és a tömegek piramisokat építenek az egy társadalmi és gazdasági terület. Nem kell "elmennünk valahová", hogy meghaladjuk a civilizációt. A megélhetésünket kell máshogy megoldanunk. A törzs nem más, mint emberek szövetsége, akik egyenrangú félként dolgoznak a közös megélhetésükért. A megvalósításnak nincs egyetlen helyes útja.

A Föld minden élőlényének energiát kell fordítania arra, hogy megszerezze azokat a dolgokat, amik az életben maradásához szükséges. A törzs valójában csak egy csodálatosan hatékony társadalmi szerveződés, ami a megélhetést mindenki számára egyszerűvé teszi - szemben a civilizációval, ami ezt csak a kiváltságosai szűk csoportjának biztosítja. (A kommunák az együttélésről szólnak és nem feltétlen járnak azzal, hogy együtt is dolgoznak, a törzs esetében ez éppen fordítva igaz.)

Ha a törzsi foglalkozásunkból akarunk megélni, akkor ki kell terjesztenünk a csoport keresőképességét addig a pontig, amikor már minket is elbír. A teljes mértékben önzetlenek törzse ugyan úgy kudarcot fog vallani, mint a teljesen önző emberek törzse.