Ebben a gondolatsorban nem a naplóbejegyzésre utalok, hanem a betölthető posztra, arra a helyre, ami valakinek készült.
Tegnap este egy kb. 10 éve látott ismerősömmel azon töprengtünk, mi lehet a párkapcsolat nyitja, hol csúszhatunk félre. Azon túl, hogy gyakorlatilag bárhol, valami összeállt számomra a társalgás végén. Ilyen estetekben hajlottam arra, hogy valami nem tökéletes bennem (nem vagyok elég neki), vagy a másik nem tökéletes (ő nem rendelkezik elengedhetetlen tulajdonságokkal). Összefoglalva kívül néztem az okok után, a felszínen kapirgáltam. Ebben a kontextusban vagy képletben szerepel egy hiány, amit valamelyik félnek kell betöltenie, ő erre a kérdésre a megoldás, a válasz.
Van egy másik modell: hogy magamban rendben vagyok, és egész az életem. Nem eszközként keresek megoldást a társam személyében valamilyen életproblémára, hanem ebben az elért harmóniában osztozok vele örömmel. Mert jó megosztani. Amennyiben a szeretet azt jelenti, hogy helyet készíteni valakinek önmagamban, akkor ez a teremtés a kérdés. Van-e szándékom erre a munkára, elég tágas és vonzó-e ez a poszt a másiknak. Ha arra gondol, hogy velem, mellettem van, öröm tölti el a gondolatától? Egyáltalán eszébe jut, mikor engem lát? Vajon mit üzenek kifelé?
Tamási Áron után, szabadon: "Azért vagyunk a világban, hogy valakinek az otthonává váljunk, és valakinél mi is otthon érezzük magunkat..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése