2008. június 22., vasárnap

Anyám...

Génjeink egy kicsiny hányada nem a sejtjeink sejtmagjában, hanem a mitokondriumokban található. E mitokondriális DNS csak anyai ágon öröklődik, tehát mindnyájan anyánktól, anyai nagyanyánktól, anyai-nagyanyai-dédnagyanyánktól stb. örököltük. Őseink minden generációjában tehát csak egyetlen olyan nő volt, akitől e mitokondriális géneket örökölhettük.

A molekuláris óra technikával végzett összehasonlító vizsgálatok alapján a mitokondriális Éva kb. 150.000 évvel ezelőtt, valószínűleg Kelet-Afrikában élhetett. Természetesen nem az egyetlen nő volt, aki abban az időben élt. Az emberi fajnak ebben az időben akár 20.000 egyede is élhetett, de közülük egyedül Éva genetikai vonala maradt fent kizárólag nőági leszármazási sor mentén is.

De miért lehetett Éva közössége olyan kicsi? Az egyik lehetséges magyarázat szerint Éva korában a világ emberi népessége éppen egy kihalás közeli állapotba került. Egy másik szerint Éva egy olyan kis populációban élt, mely később felváltotta a többit. Más vélemény szerint Éva röviddel azután élt, hogy egy kisebb népesség kivált a fő népességből, elkülönült és átalakult, majd e népesség vezetett a Homo sapiens , a mai modern ember kialakuláshoz. Erre utalhat az a tény, hogy Éva korából származnak azok a ma ismert legősibb olyan csontvázak, melyek a ma élő emberre hasonlítanak. Ez utóbbi nézetek tehát azt jelentik, hogy ugyan élhettek Éva népességével egyidőben más, sokkal nagyobb emberi népességek is, csakhogy azok leszármazottak nélkül kihaltak. Mi annak a viszonylag kicsiny népességnek a leszármazottai vagyunk, melyhez Éva is tartozott.

Csak ne most olvasnám újra Izmaelt.

2008. június 17., kedd

Szárnyas zsiráf

Együttérzés önmagunkkal

Az EMK talán legfontosabb alkalmazási területe az, ahogy önmagunkkal bánunk. Meggyászolhatjuk hibáinkat: moralizáló önkritika helyett előre tekintve megbocsáthatunk magunknak. A változás felé nem a szégyen, a bűntudat, a düh vagy a depresszió lök minket, hanem az őszinte vágy, hogy hozzájáruljunk önmagunk és mások jólétéhez. Nem kötelességtudatból, a büntetés miatti félelemből vagy elismerést szomjazva cselekszünk többé, hanem önmagunk iránt érzett tiszteletből és együttérzésből. Önkritikus énünk megakadályozhatja, hogy meglássuk magunkban a szépséget.

Arra tanítottak minket, hogy ítéljük el magunkat rossz vagy helytelen cselekedeteink miatt. S mivel felelősek vagyunk magunkért, értelemszerűen megérdemeljük a szenvedést. Profitálhatunk is tévedéseinkből, amelyek megismertetik korlátainkat és jelzik továbbfejlődésünk irányát is. A szégyen az önutálat egyik formája, ezért amit hatására teszünk, nem lesz felszabadító számunkra. A változás egyértelmű motivációját abban kell keresnünk, hogy az életet önmagunk és mások számára teljesebbé tegyük.

A gyászolásban összekapcsolódunk azokkal a kielégítetlen szükségleteinkkel és érzéseinkkel, amelyek akkor keletkeznek, amikor valamilyen cselekedetünkkel elégedetlenek vagyunk. Amikor szükségleteinkre koncentrálunk, természetes módon működésbe lép kreativitásunk. Az önvádaskodás erkölcsi ítéletei ezzel épp ellentétes hatásúak: eltakarják előlünk a lehetőségeket, és állandósítják az önbüntetés állapotát.

Minden cselekedetünkkel értékeinket szeretnénk megvalósítani. (A rosszat is csak a jó látszataként vagyunk képesek választani.) Ha együttérzéssel figyeljük szükségleteinket, empatikusan kezeljük a megbánást tanúsító és a tettet elkövető önmagunkat is, a megbocsátás felszabadítólag hat ránk.

"Ne tégy olyat, ami nem szórakoztat!" - ami nem járul hozzá az élet gazdagságához…

Miért szoktunk teljesíteni és áldozatokat vállalni?
(1) Pénzért: ami nem szükséglet, csupán a számtalan lehetőségeink egyike, amellyel az kielégíthető. Társadalmunkban a kívülről jövő jutalmazás leggyakoribb formája.
(2) Elismerésért: kultúránk arra tanít, hogy ki legyünk éhezve a jutalomra. Iskolában, családban, munkahelyen is erre a függőségre szoktattak, hogy elismerésért, elfogadásért tegyük a dolgunkat. Azaz meg kell tagadnunk magunkat, és másokért kell cselekednünk, ha azt akarjuk, hogy szeressenek minket. Ha erőinket az élet szebbé tételére fordítjuk, az elismerés csak visszajelzésként szolgál majd, hogy jó úton járunk. Önmagunk ünneplésének az öröme minden külső jutalmazást messze felülír.
(3) Elkerülni a büntetést: jónak lenni önmagában jó dolog. Pl. azért fizetek adót, mert a közösség céljaihoz hozzájárulok.
(4) Elkerülni a szégyent: nem mások kedvéért, hanem belső igényességből és következetességből választom a jót.
(5) Elkerülni a bűntudatot: idővel utálni fogjuk érte magunkat, szenvedni fogunk szigorú önkritikánktól. Önmagam és mások boldogsága mozgat. A szenvedéssel teli világból egy játékkal telibe lépek be. "Isten rajtad végtelen könny, Isten benned végtelen mosoly." (Weöres S.)
(6) Kötelességből: olyan nyelvezetet használunk, amely tagadja a választás lehetőségét (kéne, kell, illene, muszáj, nem tehetem meg, az a dolgom stb.) A kötelességtudat nem a saját szükségleteinkkel, hanem a mások akaratának való engedelmességgel kapcsol össze minket. A diktatúrák üzemeltetői úgy küldenek halálba tízezreket, hogy ez érzelmileg nem érinti meg őket, a tetteikért személyes felelősséget nem vállalnak. Amikor ezt a nyelvet beszéljük, akkor elevenségünket gépies gondolkodásmódra cseréljük le, ami elválaszt valódi önmagunktól.

Összefoglalva:

I. Saját „szárny”

1. Őszintén elmondom, hogy érzem magam, szemrehányás és kritika nélkül.
"Amikor azt (látom, hallom)…"
"…érzem magam"
"mert szükségem lenne …-ra."

2. Világosan és követelés nélkül kérem azt, ami gazdagítaná az életemet.
"és azt kérem tőled, hogy …"

II. Partneri „szárny”

1. Empátiával figyelem, hogy te hogy vagy, anélkül, hogy szavaidat kritikának tekinteném.
"Amikor azt (látod, hallod)…"
"azt érzed-e…(?)"
"mert szükséged lenne …-ra."

2. Empátiával és követelés nélkül fogadom azt, ami gazdagítaná az életedet.
"és szeretnéd-e, ha én …?"

2008. június 15., vasárnap

ÉN a legszebb lányok közül TÉGED...

Önmagunk felszabadítása

Az EMK javítja önmagunk belső kommunikációját, mert segít lefordítani saját magunkat illető legsúlyosabb ítéleteinket is érzésekre és szükségletekre. Ha képesek vagyunk felfedezni belső világunkat és empátiával viszonyulni hozzá, akkor megszabadulhatunk a depressziónktól, mely éppen azt jelzi, hogy eltávolodtunk a szükségleteinktől. Válasszuk szét megfigyeléseinket és ítéleteinket, hogy felismerjük az érzéseinket alakító gondolatainkat és szükségleteinket.

Kiteljesedésünk korlátait a szülői jóindulat, a tanárok, az egyházak és hasonló tényezők határozzák meg. A generációkon és évszázadokon át belénk épült beidegződés olyan mély, hogy ma már észrevétlenül fejti ki hatását. Ha kritikai, szemrehányó vagy mérges gondolatainkkal vagyunk leterhelve, akkor nehéz fenntartanunk egy egészséges belső lelkiállapotot. Az EMK egy békésebb kedélyállapothoz segít hozzá azzal, hogy arra összpontosítunk, amit igazán szeretnénk, s nem arra, hogy mi a bajunk.

Újragondolhatjuk a kötelességeinket, amelyeket nem szeretünk elvégezni. A "… kell csinálnom" jellegű mondatokat "én … elvégzését választom, mert azt akarom, hogy …" mondattá alakíthatjuk. Van választási lehetőségünk, még ha olykor a lehetőségek egyike sem kedvünkre való.

Az elismerés kifejezése

A dicséret és az udvariasság is lehet életidegen, amennyiben keveset árul el önmagáról a beszélő, miközben ítéleteket hirdet ki. A dicséretben részesülők hatékonysága visszaesik, miután felismerik a megjegyzés mögött megbújó manipulációs szándékot. Az EMK-val az elismerés szavait kizárólag az ünneplésre használjuk, a fölötti örömünk megosztásához, hogy mások hozzájárultak életünk gazdagodásához. Így elkerülhetjük az álszerénységet és a felsőbbrendűségi érzést, mert együtt örülünk az elismerést kifejező személlyel.

(1) Jókedvünket előidéző cselekedetek;
(2) azok a szükségleteink, amelyek kielégültek; és
(3) azok a kellemes érzések, amelyeket ezeknek köszönhetünk.

Az elemek sorrendje változó, néha egy egyszerű mosoly vagy "köszönöm" mindhármat hordozhatja. Minden csalódás ellenére szinte mindannyian vágyunk a szívből kapott megbecsülésre, a manipulált "simogatások" helyett a valódi elismerésre. Mégis feszültekké válunk, nehezünkre esik olykor az elismerést könnyed módon elfogadni. Azon aggódunk, hogy valóban megérdemeltük-e, illetve hogy vajon mit várnak el érte cserébe. Esetleg attól félünk, hogy nem tudunk megfelelni az elismerés mögötti várakozásnak. Olyan társadalomban, ahol a "megszerzem, kifizetem, megérdemlem" az árucsere megszokott formája, idegenül hat az egyszerű ajándékozás és annak elfogadása.

Általában két véglet között választunk: vagy azt hisszük egoista módon, hogy az elismerés mások fölé emel minket, vagy álszerénységgel hárítjuk az elismerést. Az EMK arra bátorít, hogy ugyanolyan empátiával fogadjuk az elismerést, mint minden más üzenetet. Szívünkbe zárjuk azt a mámorító igazságot, hogy hozzá tudtunk járulni mások életének a szebbé tételéhez.

Sakálszájú zsiráf

Szabad-e a zsiráfnak sakálkodnia?

Gyakran elhangzik ez a kérdés, amikor az EMK lépéseit és szellemiségét megértjük. A válasz tömören így szól:
- Igen. De miért tenné?

Balázs tollából:

Amikor valaki háttérbe szorítja a saját szükségleteit, csak a környezetéért él (és hal), mindenkit kiszolgál, mindenkinek a kedvét keresi, mindenki fontosabb nála stb. - ez az önfeláldozó attitűd par excellence a befelé fordított fülű sakál attitűdje. Amikor nem mondjuk ki az indulatainkat, az valóban kárt tesz bennünk: az agresszió bennünk marad és belülről rombol. A zsiráf azonban nagyon is kimondja az indulatát! Ha épp nagyon fáj neki valami, annyira, hogy ordítani tudna, akkor alkalmasint zsiráf sikoly hagyja el az ajkát. (Szépirodalmi példa erre József Attila Nagyon fáj című költeménye.)

Szó sincs arról, hogy az erőszakmentes kommunikációban ne volna helye az indulatok megélésének. A dühöt (mérget, haragot stb.) az EMK nagyon fontos dolognak tartja, de nem tekinti önálló érzésnek, hanem olyasvalaminek, ami nagyon élesen jelzi egy súlyos érzés, egy ki nem elégített szükséglet jelenlétét. Az, hogy "nem tekinti önálló érzésnek", nem azt jelenti, hogy nem is szabad megélni. Ellenkezőleg: épp hogy a düh teljes megéléséről beszél. Teljesebb megélésről, mint ahogy a hörgő-morgó-ordító sakál megéli. Az ordítás ugyanis önmagában kevés a düh feldolgozásához. Fontos része a folyamatnak, de kevés. A düh mélyére hatolni (és ily módon feldolgozva teljesen megszabadulni tőle) úgy lehet, ha az ember meg is érti a dühét: ez pedig azt jelenti, hogy elhelyezi az érzések és szükségletek kontextusába. (A kontextus ez esetben jelenti mind önmaga, mind a másik ember érzéseit és szükségleteit.)

Csaknem valamennyi indulatunkat valamilyen módon szocializálva éljük meg. Azt éljük át, hogy legszívesebben "megölnénk" a másikat, mégsem öljük meg. És a legtöbb esetben ezt különösebb egészségkárosodás nélkül elviseljük. A baj akkor van, ha az indulatot nemcsak a maga zsigeri módján nem éljük meg, hanem ha sehogy sem. Nem öljük meg a másikat, mert megtanultuk, hogy nem megölni kell (mert azt a régi, elavult, 1.0-s sakál tette), hanem (modern sakálhoz méltóan) pokollá tenni az életét. Ténylegesen natív módon megélt agresszióval (vagyis artikulálatlan bömböléssel, a környezetben levők rúgásával, harapásával) egy bizonyos életkor fölött csak a pszichiátrián találkozunk. A tanult dolgok újratanulhatóak. Újra, másképp, hatékonyabb módon. Ahogy megtanultuk, hogy ne öljünk, hanem kiabáljunk, ugyanúgy megtanulható, hogy kiabáljunk (valami mást), vagy kiépítsünk bármilyen egyéb kijáratot az indulatnak. Nem szükséges az sem, hogy verbális legyen; egy dolog szükséges: hogy ténylegesen kijárat legyen. És hogy ezt a kijáratot ne torlaszoljuk el mindenféle szólamokkal. A jól bevált "dühös vagyok rád, mert te..." fordulat helyett például készségszinten elsajátítjuk a "dühös vagyok, mert arra lenne szükségem, hogy..." formulát.

Nem leszünk-e szükségszerűen frusztráltak a megszakítás nélküli zsiráftánctól? Senki sem kötelez a zsiráfozásra. Az erőszakmentes kommunikáció nem azt jelenti, hogy a régi szuperegónkat lecseréljük egy újabbra, amely szerint "az az élet egyetlen helyes útja, ha zsiráftáncot lejtesz, és ha nem ezt teszed, akkor rossz ember vagy." A zsiráfozás - aki próbálta, tapasztalhatta - hatékony. Emellett kimerítő. A sakálkodás - mindannyian tapasztalhatjuk egy-egy veszekedés után - ugyancsak kimerítő. Emellett viszont nem hatékony. A zsiráfnak annyi helyzeti előnye van legalább, hogy amikor belefáradt a zsiráftáncba, amikor egyedül érzi magát, amikor unja az egészet, amikor fásult - akkor képes megfogalmazni, hogy fáradtságot, magányt, unalmat, fásultságot érez; képes felismerni, hogy mire volna szüksége az adott helyzetben (elfogadásra, biztatásra, félrevonulásra…), és e képességeit kiaknázva talán még változtatni is képes a helyzeten. Szemben mondjuk egy fáradt, magányos, unott és fásult sakállal.

A sakálban az a szép, hogy újra és újra jön, amíg nem tudunk vele szót érteni. Nem fárad el, ismét lehetőséget ad számunkra, hogy másként tegyünk vele.
A zsiráffá válás útja, ha merek igazán sakál lenni. A harmónia a konfliktuson keresztül érhető el, amikor vele tudok lenni a fájdalmában. Nem kerülöm ki ezt az értékes lehetőséget, mert jobb leszek általa. Harmóniát teremthetek szeretettel, erővel, bölcsességgel és intelligenciával

Amikor sakálként működünk, azzal sincsen semmi baj - ha utána elő tudjuk venni a helyzetet, és elgondolkozunk rajta. Amennyiben képesek vagyunk azt elemezni, megérteni, és bölcsességet, együttérzést, őszinteséget teremteni belőle, az majd később fog gyümölcsöt hozni. Ha haragszom magamra azért, mert "sakál voltam", akkor hamar elkeseredem, reménytelen leszek és abbahagyom a növekedést. Ezért kulcsfontosságú: tartsam értéknek, amikor sakál voltam, mert most már meg merem látni, hogy az voltam, és nyitott vagyok arra is, hogy tanuljak belőle.

Az élet nem sakál és zsiráfhordák összecsapása! A sakál beszédhibás zsiráf.

2008. június 8., vasárnap

Megy a krumpli vándorútra...

A düh kifejezése

Világunkban az agressziónak van egy speciális törvénye, a lehető leggyorsabban továbbadjuk azt, mint forró krumplit dobáljuk egymásnak. Hasonlóan univerzális szabály, hogy végül a legkisebbeknél, a legszegényebbeknél landol. A munkahelyen a főnök kiabál a beosztottaival. Bár ez nem tetszik nekik, nem merik kikérni maguknak, ezzel veszélyeztetni az állásukat. Hazaérve azonban drámát rendeznek, ha nincs kész időre a vacsora, vagy valami nem kedvük szerint történik. Házastársuk is nyel egyet, és bemegy a gyerekszobába, lekeverni egy maflást a házifeladat megírása helyett számítógépező gyereknek. A zsebpénz érdekében ő sem lázad nyiltan, inkább belerúg a kutyába. Az megkergeti a macskát, a történet pedig egy kisegér halálával végződik...

Mások hibáztatása és büntetése dühünk felszínes megnyilvánulása. Ha dühünket teljes mértékben szeretnénk kifejezni, akkor az első lépés, hogy a szóban forgó embert megszabadítjuk a dühünkkel kapcsolatos minden felelősségtől. Tudatosságunk fénycsóváját saját érzéseinkre és szükségleteinkre irányítjuk. Szükségleteink kifejezésével sokkal több esélyünk van azok kielégítésére, mint az ítélkezéssel, a szemrehányások szórásával, vagy mások megbüntetésével. Lépésenként:

(1) álljunk meg, lépjünk ki a csöndbe (engedjük magunkat levegőhöz jutni…);
(2) azonosítsuk ítéleteinket (anélkül, hogy megítélnénk önmagunkat);
(3) kapcsoljuk össze szükségleteinkkel, és adjunk empátiát;
(4) fejezzük ki érzéseinket és kielégítetlen szükségleteinket, melyek a bírálatunk hátterében állnak.

Utolsó lépésként meghatározzuk, hogy mit mondanánk a másik embernek, miután a fenti gondolatmenetet végigvezettük. Először elmondjuk neki, mi az amit tett, ami ellentétes a mi szükségleteinkkel. Másodszor kifejezzük, mit érzünk. Ekkor már nem vagyunk mérgesek, mert a haragot más érzéssé alakítottuk. Fontos, hogy nem elnyomjuk a haragot, figyelmünk nyomán a harag olyan érzésekké alakul, mint a szomorúság, fájdalom, félelem, tehetetlenség és hasonlók. Érzéseink kifejezése után a kielégítetlen szükségleteinket fejezzünk ki. Ezután hozzátesszük világos és érthető kérésünket: hogy mi az a konkrét kérés, amit a másik ember felé intézünk az érzéseink és szükségleteink kielégítésével kapcsolatban.

Mindannyiunk anyanyelve a sakál, azaz valamennyien erőszakos környezetben nőttünk fel, ezért az ítélkezés és a szemrehányás emiatt természetünkké vált. Az emberek minél inkább szemrehányást hallanak ki a szavainkból, annál kevésbé értik meg a fájdalmunkat; azt hiszik, hogy valami rosszat tettek és nem tudnak többé az érzéseinkre figyelni. Védekezésbe vagy támadásba kényszerülnek velünk szemben.

A düh minden megnyilvánulása az életidegen, erőszakot kiváltó gondolkodásmód eredménye. Vészjelzőként működhet számunkra: ahogy az adott pillanatban gondolkodunk, az valószínűleg nem fog segíteni abban, hogy szükségleteink kielégüljenek, és valószínűleg éppen olyan párbeszédeket kezdeményezünk emiatt, amelyek senki számára sem építő jellegűek. A harag sajnos energiát pazarol el mások büntetésére, ahelyett, hogy saját szükségleteink kielégítésére hasznosítaná azt.

Fejezzük ki teljes szívünkből dühünk lényegét. Sohasem azért leszünk dühösek, mert valaki valamit tett. Válasszuk szét a kiindulási pontot a kiváltó októl! Olyan kultúrában élünk, ahol az emberek irányítására a bűntudatkeltést (vagy a jutalmazást) használják. Ezért fontos elhitetni az emberekkel, hogy képesek vagyunk őket valamilyen érzésre rábírni. Nyelvünk is támogatja ezt: "feldühítettél", "megbántottál" stb. Amikor dühösek vagyunk, valójában felelőst találunk érzéseinkért; mások elítélésével és hibáztatásával eljátsszuk a bíró szerepét.

Ha pl. egy számunkra fontos személy késve érkezik a találkozónkra, megsértődünk. Ha viszont az a fontos, hogy az időt hatékonyan töltsük, akkor türelmetlenné válunk. Ha azonban egy kis egyedüllétre vágyunk, hogy 30 percet pihenhessünk, még hálát is érzünk, ha félórát késik az illető. Nem az ő viselkedése, hanem saját szükségletünk az érzésünk kiváltó oka! A düh olyan életidegen gondolkodásmód eredménye, amely nincs kapcsolatban a szükségleteinkkel. Azt is választhatjuk, hogy tudatosságunk fénycsóváját társunk érzéseire és szükségleteire irányítjuk.

Amikor közvetlen veszély fenyeget és nincs lehetőség a kommunikációra, oltalmazóerő alkalmazására kényszerülhetünk. A szándék a testi sérülés vagy az igazságtalanság elkerülése, és sohasem mások megbüntetése, kínzása, bűntudatra sarkallása vagy megváltoztatása. A büntetőerő mögötti szándék az, hogy valaki fizessen meg a hibásnak ítélt tettéért. A megtorlás célja, hogy a másikban szenvedést keltsen: fizikai fájdalmat okozzon, megszégyenítsen vagy megtagadja, korlátozza valamilyen vágy kielégítését. A büntetés csökkenti a jóindulatot és az önbizalmat. (Ha egy dolgozó teljesítményét a büntetéstől való félelem táplálja, akkor elvégzi ugyan a feladatát, de a munkafegyelem és a termelékenység is csökkeni fog általa.) Sokan inkább választják az ellenállást, csakhogy ne kelljen meghunyászkodniuk az erőszakkal szemben.

Ha erőszakot alkalmazunk, kiválthatunk vele engedelmességet, ezzel a tettünkkel viszont hozzájárulunk a nézeteltérések erőszakkal történő megoldásának társadalmi elfogadásához.

2008. június 7., szombat

Horcrux pókusz

A hókusz-pókusz szójáték a latin mise szövegét figurázza ki. Az utolsó vacsora elbeszélésében Jézus a megtört kenyeret ezekkel a szavakkal osztja szét tanítványainak: Hoc est enim corpus meum, quod pro vobis tradetur. (Ez az én testem, mely értetek adatik.)

A Halál ereklyéi könyv végén világosodik meg Harry számára, hogy ő az utolsó horcrux, akinek az a dolga, hogy nyugodt lélekkel a halál kitárt karjaiba sétáljon. A bibliai beszámoló szerint Jézus tudatosan vállalja a kikerülhetetlenül közeledő végzetét. Szeretetének utolsó jeleként adja övéinek teste és vére emlékét. Az is közös a kis túlélővel, hogy mindketten vágytak ebben a nehéz órában barátaik támogatására, végül Harry is arra a megállapításra jut, hogy ez egyszemélyes utazás. Amikor már nem maradt ereje patrónusa megidézésére sem (mert erőt vett rajta a dementorok keltette depresszió), belátta, hogy nem könnyű a halálba menni. Drága kincsnek érzett minden másodpercet... csodának a fű illatát, az arcát simogató hűs fuvallatot. Hiszen alig élt még. Miután kimondta, hogy "most megyek meghalni", végre kinyilt a cikesz, és megmutatta makacsul őrzött titkát: a Feltámadás Kövét, hogy rövid szívmelengető használat után zsibbadt ujjai a fűbe ejtsék...

Annak, hogy hagyta magát megölni, hogy nem védekezett, annak köszönhetünk mindent! A túloldali Dumbledore-nak ebben a tömör mondatában összegezhető az egész keresztény tanítás a megváltásról, a helyettesítő szenvedés értelméről. Mintha húsvéti öröm és fényár járná át a King's Cross pályaudvar minden szegletét. A halálnak már nincs hatalma többé. "Csak az uralkodik a Halál fölött, aki nem akar megszökni előle. Elfogadja, hogy meg kell halnia, és tudja, hogy a halál fenyegetése messze nem a legszörnyűbb dolog itt, az élők világában."

Nem pusztán a halál gondolata okoz rettenetet bennünk, inkább a hozzá vezető úttól félünk. Olyan társadalomban nőtünk fel, amely nem tanított meg a halál elfogadására, nem éltünk meg vele kapcsolatban természetes élményeket. (Azon kevesek közé tartozok, aki még gyerekfejjel láthatta, hogy az otthon meghalt nagymamámat síró lányai öltöztetik át fekete, temetési ruhába, és a fiai teszik a koporsójába.) Kórházi zárt osztályok fehér paravánjai mögé száműzve azonban fenyegető ismeretlenné vált számunkra az elmúlás. Ezért saját halálunkat is nehezebben dolgozzuk fel, ha nem segít ebben gyermekkortól a minket körülvevő közösség.

A hit meggyöngülése is rontja az esélyeinket, mert vele együtt előtérbe kerül az a gondolkodásmód, amely az élet teljességét a pillanatnyi örömökben látja. Ránkszűkül az élet, s ha kizárólag ebből a beszorítottságból tekintünk a világra, a szűk kereteket szűk tartalommal töltjük ki. Kultúrkörünket jellemzi egy pánikhangulat. Ez a beszűkülés valakire sorsszerűen is rászakadhat, hirtelen és tragikus életkörülményei folytán. Úgy találjuk magunkat, mint Rilke párduca, amelyet egy éjszaka ketrecbe zárnak, és "úgy érzi, mintha ezer rúd lenne, s az ezer rúd mögött nincsen világ." Ha valaki az élet teljességét a szűk ketreccel azonosítja, akkor beszorítottságában tombolni kezd. Azt mondja Jung: "ha az ember valamennyi reményét visszavonja a kozmoszból, olyan magányossá válik, hogy képtelen önmagát elviselni..."

Ha nincs a biológiai megsemmisülésen túlmutató reményem, ha nem épülök bele a mindenségbe, és a mindenséget nem építem önmagamba, akkor a személyiségem az elviselhetetlenségig beszűkül. A félelemből kilépve, egészséges haláltudattal élve van esélyünk arra is, hogy függetlenedjünk az értelmetlen anyagi hajszától. Létünk részévé válik az Abszolút, ami felé egy kisfiú az Abszol útra lépve indult el.

Hasonló kérdéseket feszeget Viktor E. Frankl, a Mégis mondj igent az életre! c. írásában. A következőkben tőle idézek:

Azt hihetnők, hogy az emberi lelket kényszerűségből és egyértelműen végső fokon a környezet határozza meg, hiszen éppen a lágerélet az, amely az ember magatartását látszólag törvényszerűen alakítja. Joggal lehet tehát ellenérveket felhozni és feltenni a kérdést: hol marad akkor az emberi szabadság? Az ember valóban nem egyéb, mint többszörös, akár biológiai, akár pszichológiai, akár szociológiai értelemben vett meghatározottság puszta terméke? ...
Maga a lágerélet bizonyította, hogy az ember mást is tehet... hogy változatlanul fennáll a szellemi szabadság, az Én szabad magatartása a környezettel szemben, még ebben a belsőleg és külsőleg egyaránt abszolútnak látszó kényszerhelyzetben is. A tábor mindent elvehet az embertől, csak egyet nem: azt a végső emberi szabadságjogot, mely szerint eldöntheti, hogyan álljon hozzá az adott körülményekhez.
Dosztojevszkij egyszer azt mondta: "Csak egytől félek, hogy kínomra méltatlan vagyok." Ezek a szavak elég gyakran jártak a fejemben, amikor megismertem azokat a mártír-embereket, akiknek a magatartása, szenvedése és halála bizonyságul szolgált arra, hogy létezik az ember elveszíthetetlen belső szabadsága. Ők bebizonyították, hogy a valódi szenvedésben teljesítmény rejlik. Az ember szellemi szabadsága lehetővé teszi, hogy még utolsó leheletéig is alkalmat találjon arra, hogy az életét értelmessé tegye. Úgy a teremtő, mint az élvező élet régen bezárult előtte. De nemcsak a teremtő és az élvező életnek van érteme, hanem: ha egyáltalán van értelme az életnek, a szenvedésnek is kell, hogy értelme legyen. Hiszen a szenvedés valahogyan ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a halál. Bajtól és haláltól válik az emberi lét teljes egésszé.
Míg a legtöbb foglyot az a kérdés gyötörte, hogy túl fogjuk-e élni a lágert? - mert ha nem, akkor ennek az egész szenvedésnek semmi értelme - addig az engem nyomasztó kérdés másként hangzott: van-e ennek az egész szenvedésnek, a bennünket körülvevő halálnak értelme? Mert ha nincs, akkor végső soron a láger túlélésének sem lenne értelme. Mert az olyan élet, melynek egyetlen értelme azon áll vagy bukik, sikerül-e megúszni vagy sem... olyan élet tehát, melynek értelme egy ilyen véltlen kegyelmétől függ, az olyan életet tulajdonképpen élni sem lenne érdemes.
Csak azt ne gondolja senki, hogy az ilyesféle megfontolások az élettől távolállóak, vagy világidegenek lennének. Bizonyos azonban, hogy ilyen magasságok elérésére csak kevés és kivételes ember képes és érett, és csak kevesen voltak, akik a lágerben is hitet tettek belső szabadságuk mellett... De ha csak egyetlenegy lett volna, egymagában elegendőnek bizonyult volna tanúként arra, hogy az ember bensőleg erősebb lehet, mint külső sorsa. Eszébe juthat az embernek ennek vagy annak a történetnek egyik-másik részlete a belső nagyságról - mint például annak a fiatal asszonynak a haláláról, melynek tanúja voltam. A történet egyszerű, nincs is róla sok mondanivaló, mégis oly költői, hogy szinte kitaláltnak tűnik. Ez a fiatal asszony tudta, hogy néhány napon belül meg kell halnia. Ennek ellenére vidáman beszélgetett velem. "Hálás vagyok a sorsomnak, hogy ilyen keményen bánt velem - mondta nekem szó szerint - mert korábbi, polgári életemben túlságosan el voltam kényeztetve, és szellemi törekvéseimet sem vettem igazán komolyan." Utolsó napjaiban teljesen befelé fordult. "Ez a fa az egyetlen barátom magányomban", vélekedett és kimutatott a barakk ablakán. Kint éppen virágban állt egy gesztenyefa és - lehajolva a beteg fekhelyéhez - a piciny ablakon keresztül még éppen látni lehetett egy zöldellő ágatkét virággyertyával. " Ezzel a fával szoktam beszélgetni", mondja. Meghökkenek és nem tudom szavait mire vélni. Delíriumban lenne és időnként hallicunálna? Kíváncsian megkérdeztem tehát, hogy vajon felel-e neki a fa, igent mond e vagy mi mást? Erre azt válaszolja: "Azt mondja nekem, hogy itt vagyok... én... itt... vagyok... én vagyok az élet, az örök élet..."

Ne feledjük Dumbledore utolsó szavait: "attól, hogy mindez a fejedben történik, miért ne volna valóságos?"

2008. június 5., csütörtök

Képmutatás

Az EMK (kapcsolat-centrikus kommunikáció) lépéseinek összetartozása hasonlít egy székhez. Bármelyik lábát kivesszük, megbillen az egyensúlya:

Felülnézetben mindez így fest:


A négy elem alkotja azt a folytonos áramlást a partnerek között, amelyet a végtelenség jel szimbolizál:













Kérés megfogalmazása nélkül nem jön létre a kapcsolódás, csupán önközlés történik, párhuzamos monológot folytatunk:













A körök bezárulnak:



Az itt szereplő ábrák elkészítését a Jónai Éva Hava által vezetett társ-tréner képzéseken elhangzottak ihlették. Részben továbbgondoltam az ott tanultakat. Szigorúan non-profit oktatásokon való alkalmazásukat minden előzetes jóváhagyásom nélkül engedélyezem.

Szimpátia vagy empátia?

"Űzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad." (Weöres Sándor: Tíz lépcső)

Az empátia mások tiszteletteljes megértése. Empátia helyett gyakran hajlunk arra, hogy vagy tanácsokkal, biztató szavakkal álljunk elő, vagy saját helyzetünket (hasonló tapasztalatainkat), érzéseinket kezdjük el ecsetelni. Az empátia ezzel szemben azt követeli meg, hogy ürítsük ki az elménket, és teljes lényünkkel fogadjuk be a másikat. Az EMK-ban, függetlenül attól, hogy társunk milyen szavakkal fejezi ki önmagát, csak a megfigyeléseire, érzéseire, szükségleteire és kéréseire figyelünk. Ezután visszamondjuk azt, amit megértettünk. Fenntartjuk az empátiát, lehetőséget adva társunknak, hogy teljesen kifejezhesse önmagát, mielőtt figyelmünket a megoldásokra vagy kérései teljesítésére fordítanánk. Ahhoz, hogy empátiát nyújthassunk, nekünk magunknak is empátiára van szükségünk.

Felelős jelenlétet kíván, hogy teljes figyelmünket a másik ember üzenetének szenteljük. Együtt legyünk vele abban, amit megél. (Az az elképzelés, hogy egy adott szituációt meg kell "javítanunk", hogy mások jól érezzék magukat, megfoszt minket jelenlétünktől. Ez a tanácsadók, terapeuták nagy kísértése.) Ha pontosan megértettük társunk üzenetét, akkor a hallottak visszamondása megnyugtatja őt. (Lehetősége nyílik esetleg kijavítani minket.) Adjuk meg a lehetőséget, hogy kibeszélje magát, mielőtt problémája megoldásával vagy a gondolataira adott válasszal foglalkoznánk.

A számunkra szörnyetegnek tűnő egyének emberi természetét csupán a viselkedésük takarja el előlünk. Minden kritika, támadás, sértés és ítélet elpárolog, ha figyelmünket az üzenet mögött lévő érzésekre és szükségletekre fordítjuk. Minden olyan üzenet mögött, amelyet eddig ijesztőnek tartottunk, olyan személy áll, aki arra kér minket, hogy segítsük hozzá ahhoz, hogy jól érezze magát. (Megalázóvá akkor válhatnak, ha mások minket hibáztató gondolataiból a magunk számára megalázó képet gyártunk.) Ilyenkor többnyire megkönnyebbül (elhallgat).

Ha azt vesszük észre, hogy minden erőfeszítésünk ellenére képtelenek vagyunk empátiával fordulni valakihez, az általában azt jelzi, hogy mi magunk vagyunk annyira kiéhezve empátiára, hogy azt másoknak sem tudjuk fölkínálni. Sikolthatunk - erőszakmentesen. Ilyenkor mások hibáztatása nélkül beszélhetünk a fájdalmunkról; a pillanatnyi elkeseredettségemre és szükségletemre hívom fel a figyelmet.

Az empátiára való képességünk teszi lehetővé, hogy sebezhetőek maradjunk, hogy elkerüljünk olyan helyzeteket, amelyek erőszakhoz vezethetnek. Segít a "nem" szót nem elutasításként értelmezni, életet lehelni élettelen beszélgetésekbe, és még a csend mögötti érzéseket és szükségleteket is meghallani. Az emberek legyőzhetik lelki fájdalmaik bénító hatását, ha elég időt töltenek olyan valakinek a társaságában, aki empátiával hallgatja őket. Carl Rogers így fogalmazta meg az empátia hatását: "Amikor… valaki úgy hallgat meg, hogy közben nem ítél meg, nem próbál felelősséget vállalni helyetted, nem próbál megváltoztatni téged, az remek érzés… Amikor figyelnek rám és meghallgatnak, képes vagyok újszerűen érzékelni és megélni a körülöttem lévő világot. Káprázatos, ahogy megoldhatatlannak látszó dolgok megoldódnak, ha valaki figyel rám! Amikor meghallgatnak, az átláthatatlannak tűnő zűrzavarban sok minden a helyére kerül."

Elutasító válasz esetén is fontos az üzenő felé empátiával fordulnunk. Ha magunkra vesszük, megsértődhetünk, anélkül, hogy megértenénk, mi zajlik ilyenkor a másik emberben. Amikor tudatosságunk fénycsóváját a társunk "nem"-je mögötti érzéseire és szükségleteire összpontosítjuk, rájövünk, hogy mi az, amit szeretne, s mi az, ami megakadályozza őt abban, hogy számunkra kedvező választ adjon.

Kiapad az életerő azokból a beszélgetésekből, amelyekből hiányzik a kapcsolatunk a hozzánk beszélő szavait meghatározó érzésekkel, szükségletekkel, és az azokból eredő kérésekkel. Ilyenkor nem egészséges energia-csere részesei vagyunk, hanem "szemetes kosárrá" válunk, szedett faként találjuk magunkat. A motivációnk nem az, hogy minden áron átvegyük a dialógus irányítását, hanem hogy segítsünk a beszélőnek életerővel megtölteni a szavait. Amikor a társalgás a hallgatóság és a beszélő számára is egyaránt unalmasnak tűnik, nagyobb figyelmességet jelent félbeszakítani valakit, mint úgy tenni, mintha figyelnénk rá. Mindannyian arra vágyunk, hogy szavainkkal gazdagítsunk, ne pedig untassunk másokat.

Honnan tudom, hogy a másik ember felkészült rá, hogy meghallgassa a hozzá intézett kérésemet? Addig folytatom a párbeszédet, amíg azt nem érzem, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy kölcsönösen tudjuk, mit érez a másik. Nem könnyű megállapítani, mikor érjük el ezt a pontot. Személyes kapcsolatunkban lemérhető, hogy bizonyos mértékben csökken a feszültség. Egy nagy sóhaj hangzik el, aztán az illető ilyenkor általában elhallgat, nem folytatja tovább. Hasznos, ha ilyenkor lassítunk és óvatosak vagyunk mielőtt a figyelmet a másikról magunkra irányítjuk. Segítő kérdés, hogy: "Akartál még valamit tudni?". Hagyjuk, hogy elmondják, mit éreznek. Szeretném biztosítani arról, hogy olyan megoldásokat keresek, mellyel mindkettőnk szükségletei kölcsönösen kielégülnek. Amikor a másik megbízik abban, hogy nekem legalább olyan fontos az ő szükségletük, mint az enyém, akkor a problémát nagyrészt már megoldottuk.

...a gazdagság legyél te magad!

Olyat kérni, ami gazdagítja az életet

Az EMK negyedik alkotóeleme: érthetően közölni, mit szeretnénk kérni a másiktól azért, hogy egymás életét kölcsönösen gazdagíthassuk. Ennek során kerüljük a homályos, elvont vagy kétértelmű kifejezések használatát, és pozitív megfogalmazásokra törekszünk; tehát arról beszélünk, amit kérünk, és nem arról, amit kerülni szeretnénk. Minél egyértelműbben tudjuk kifejezni, hogy mit várunk, annál valószínűbb, hogy azt meg is kapjuk. Üzenetünk nem mindig szándékaink szerint jut el a másikhoz, ezért meg kell tanulnunk megbizonyosodni arról, hogy a mondanivalónkat pontosan értették-e. Ezzel sok időt takaríthatunk meg.

A kérések követelésnek hangzanak, ha a másik úgy hiszi, hogy ellenkezése esetén hibáztatni vagy büntetni fogjuk őt. Bizalmat ébreszthetünk a másikban, ha mondanivalónkhoz hozzátesszük, hogy csak akkor kívánjuk kérésünk teljesítését, ha azt önszántából teszi meg. Az EMK célja nem a beszélgetőpartnerünk és az ő viselkedésének a megváltoztatása, abból a célból, hogy saját törekvésünk megvalósulhasson; hanem olyan (együttérzésen és őszinteségen alapuló) emberi kapcsolat kialakítása, amelyben mindkét fél szükségletei kielégülnek. Ha csak saját akaratunkat szeretnénk keresztülvinni, óhatatlanul csalódni fogunk.

Minden esetben, amikor valakihez odafordulunk, azt azért tesszük, mert valamit kérünk tőle. Talán egyszerűen csak együttérzést…

"Hálás vagyok, hogy visszamondtad azt, amit hallottál. Látom, hogy nem fejeztem ki magam olyan érthetően, ahogy szerettem volna. Hadd próbáljam meg újra!"

"Szeretném neked megmutatni a különbséget aközött, amit mondani szándékoztam, és aközött, amit visszajeleztél számomra."

(Tegyük világossá, hogy nem a szövegértését vizsgáztatjuk, hanem arról akarunk meggyőződni, hogy vajon világosan fejeztük-e ki magunkat.) Hogy egy megfogalmazás kérést vagy követelést takar-e, a reakcióból is kiolvasható. Amennyiben az eseteleges nemleges válaszra együttérzéssel és érdeklődéssel felel, akkor kérés volt; ha a másik hibáztatása követi, akkor követeléssel állunk szemben.

Érezz!

Az érzelmek azonosítása és kifejezése

Arra treníroztak bennünket, hogy fogadjuk el mások irányítását, s nem arra, hogy kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal. Azt tanultuk meg, hogy folytonosan a fejünkben éljünk, azt találgatva: "vajon mások szerint most mit helyénvaló mondanom és tennem?" Az érezni igét sokszor használjuk a gondolataink, vagy ítéleteink kifejezésére. Ha az érzem szót a következő szavak valamelyike követi, akkor általában nem érzések világos megfogalmazásával állunk szemben:

a) hogy, mint, mintha ("Ennél jobban kéne ezt tudnod.")
b) én, te, ő, ők, ez, az névmások ("Nekem állandóan készenlétben kell állnom.")
c) emberekre utaló elnevezések, illetve főnevek ("A főnököm nagyon manipulatív.")

Mások tetteinek az értelmezése is megbújhat érzésként megfogalmazott impulzusok mögött. Ilyen áldozati érzések: az alábecsült, elnyomott, meggyötört, sarokba szorított… melyek közös jellemzője, hogy külső személyek viselkedésére utalnak. Az EMK az autonóm érzések kimondására bíztat. Érdemes az általános, semmitmondó vagy homályos tartalmú kifejezések helyett pontosan néven nevezni a bennünk kialakult érzéseket. Milyen melléknevekkel fejezhetjük ki, ha megkapjuk, vagy nem kapjuk meg azt, amire vágyunk?

Önmagunk kifejezésének második alkotóeleme az érzésünk. Ha olyan szókincset fejlesztünk ki, amivel már pontosan és egyértelműen tudjuk megnevezni aktuális érzésünket, könnyebben tudunk egymással kapcsolatba lépni. Segítheti a konfliktusok megoldását, ha érzéseink kimutatásával hajlandók vagyunk jelezni sebezhetőségünket. Az EMK különbséget tesz a tényleges érzéseket, illetve a gondolatokat, értékítéleteket és értelmezéseket tükröző szavak között.

Felelősséget vállalni érzéseinkért

Az EMK segít tudatosítani, hogy a másik ember tetteivel és szavaival egyidőben megélhetünk ilyen-olyan érzést, de azok soha nem kiváltó okai annak. Érzéseink gyökere bennünk található.


Amikor valaki negatív tartalmú üzenetet kommunikál felénk, általában négyféle lehetőség közül választhatunk:

a) Magunkra vesszük, mert jogos kritikának tekintjük azt.
b) Beszélgetőpartnerünket hibáztatjuk: hárítunk, bűntudatot keltünk a másikban.
c) Tudatosságunk fényét saját érzéseinkre és szükségleteinkre irányítjuk.
d) Beszélgetőpartnerünk érzéseit és igényeit érzékeljük.

A bűntudatkeltéssel való ráhatás alapsémája, hogy az érzéseinkért a másikra hárítjuk a felelősséget. ("Fáj a mamának, ha rossz jegyeket kapsz az iskolában…") Mivel tudjuk elfedni az érzéseinkért vállalandó felelősséget:

a) Személytelen névmások használata: "… Ez nagyon zavar!"
b) Mások cselekedeteire fókuszálunk: "Bánt, hogy ezt tetted…"
c) Az "Én … érzem maga, mert te/ő …" mondatfűzés.

Másokra vonatkozó bírálataink, kritikáink, diagnózisaink és értelmezéseink valójában mind saját szükségleteink átruházott kifejezései. Ha szükségleteinket közvetett módon, tehát értékítélet, értelmezés vagy kép formájában fejezzük ki, akkor beszélgetőpartnerünk azt valószínűleg kritizálásnak tekinti majd. Várhatóan önvédelemre vagy ellentámadásra fordítja majd az energiáját.

Minél közvetlenebbül tudjuk az érzéseinket az igényeinkhez kapcsolni, annál könnyebb mások számára, hogy együttérzéssel reagáljanak a szükségleteinkre.

Az érzelmi szabadság felé vezető úton három stádiumot különíthetünk el:

Az első szakaszban (érzelmi rabszolgaság) úgy hisszük, hogy felelősek vagyunk mások érzéseiért. Ennek idővel könnyen lehet az az eredménye, hogy a hozzánk legközelebb álló emberek végül terhessé válnak számunkra.

A második stádium (undok szakasz) során rájövünk arra, milyen sokba kerül mások érzelmeiért felelősséget vállalni, csak azért, hogy a kedvükben járjunk. Tisztában vagyunk azzal, miért nem vagyunk felelősek, de azzal még nem, hogy miként viselkedjünk felelősen másokkal úgy, hogy az már ne vezessen érzelmi rabsághoz.

A harmadik lépés (érzelmi felszabadulás) szakaszában együttérzéssel reagálunk a másik szükségleteire, de nem félelem, bűntudat vagy szégyenérzet ösztönöz minket ere. Így önmagunk és társunk életét is egyaránt gazdagítjuk, mert mások kárára nem tudjuk kielégíteni a szükségleteinket.

2008. június 4., szerda

Marslakó szemmel

Ítélkezés nélkül figyelni

Wendell Johnson, szemantikával foglalkozó szakember mutatott rá először arra, hogy milyen sok gondot okozunk magunknak azzal, ha az állandóan változó valóság leírására statikus megfogalmazást használunk: "Nyelvünk tökéletlen eszköz, amit régen élt őseink alkottak meg. […] A világ azonban, amelyet ezzel a nyelvvel akarunk szimbolizálni, a folyamatok, a változások, a különbségek, a dimenziók, a tevékenységek, a kapcsolatok, a növekedés, a kölcsönhatások, a fejlődés, a tanulás és a komplexitás világa…"

J. Krishnamurti, indiai filozófus egyszer megjegyezte, hogy az emberi értelem legmagasabb fokára szerinte az lépett föl, aki már mindent értékelés és ítélkezés nélkül tud megfigyelni. Szembetűnő módon harmonizál ez a felszólítás Jézus figyelmeztetésével: "Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket. Mert amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak megítélni titeket is…" (Mt 7,1-2)

A következő táblázat a véleménnyel kevert és az értékeléstől különválasztott megfigyelésekre mutat példákat:

Kommunikáció

ítélettel keveredő…

és tiszta megfigyelések

1. A lenni ige használata annak jelzése nélkül, hogy az értékelő felelősséget vállalna a véleményéért.

Túlságosan bőkezű vagy.

Amikor azt látom, hogy az ebédpénzedet az utolsó fillérig másoknak adod, azt gondolom, hogy túl bőkezű vagy.

2. Ítélkezést is sugalló igék használata.

Dani halogatja a teendőit.

Dani a vizsgáira csak az azokat megelőző este kezd tanulni.

3. Olyan állítás, ami azt sugallja, hogy egy másik személy gondolatai, érzései, szándékai vagy vágyai alapján ez az egyetlen következtetés vonható le.

Nem készül el időre a dolgozatával.

Nem hiszem, hogy időre elkészül a dolgozatával. Vagy: Azt mondta, hogy „nem készülök el időre a dolgozatommal”.

4. A jóslás és a bizonyosság összekeverése.

Ha nem harmonikusan összeállított étrenden élsz, akkor romlani fog az egészségi állapotod!

Ha nem harmonikusan összeállított étrenden élsz, akkor attól tartok, esetleg romlani fog az egészségi állapotod.

5. Az állítással kapcsolatos konkrétumok mellőzése.

A cigányok elhanyagolják a házuk körüli területet.

Még sohasem láttam a Rózsa utca 16. alatt lakó cigány családot a járdájukon havat lapátolni.

6. Képességeket megjelölő szavak használata a bennük rejlő ítélkezés jelzése nélkül.

Kiss Béla rossz focista.

Kiss Béla az utóbbi 20 meccsen egyetlen gólt sem lőtt.

7. Határozószavak és melléknevek használata a bennük rejlő ítélkezés jelzése nélkül.

Imre csúnya.

Nekem nem tetszik Imre külseje


Ha a mindig, soha, valaha, valahányszor szavakat túlzások kifejezésére használjuk, akkor reakcióként többnyire nem együttérzést, hanem védekezést tapasztalhatunk. A gyakran, ritkán és hasonló szavak szintén a vélemény és megfigyelés összekeveréséhez vezethetnek. Az EMK első alkotóeleme a megfigyelés és a véleménynyilvánítás szétválasztása. Ha ugyanis összekeverjük e kettőt, akkor beszélgetőpartnerünk hajlamos a szavainkból kritikát kihallani és ellenállni annak, amit mondunk. A zsiráf dinamikus nyelv, ami ellenzi a merev általánosításokat. Helyettük konkrét időponthoz és helyzethez kapcsolt megfigyeléseket javasolja.

2008. június 1., vasárnap

Együttérzés nyelve

Szívből adni

Az erőszakmentes kommunikáció olyan készségeken alapszik, amelyek a legnehezebb helyzetekben is segítenek megtartani emberségünket. Valójában nincs benne semmi új. Arra szoktat rá, hogy őszintén és tisztelettel fejezzük ki magunkat, miközben tisztelettel és együttérzéssel figyelünk a másikra. Kapcsolataink új megvilágításba kerülnek, ha figyelünk önmagunk és a másik ember mélyén meghúzódó szükségletekre. Szándékaink és kapcsolataink is új értelmet nyernek. Nevezhetjük akár az "együttérzés nyelvének", az EMK mégis több, mint egy metódus vagy egy nyelvezet. Nem szómágia, azaz nem a kiejtett hangsorok hatásával manipulálja a hallgatóját. Mélyebb megközelítésben a módszer egy folyamatosan működő emlékeztető, ami segít figyelmünket odairányítani, ahol az általunk keresett dolgok valószínűleg rejlenek.

Egy kissé becsípett ember négykézláb keres valamit az utcán. Az arra járó rendőr megkérdezi, hogy mit csinál.
- Az autókulcsaimat keresem - válaszolja a férfi.
- Itt veszítette el?
- Nem. Egy mellékutcában ejtettem le, de itt sokkal jobb a világítás…

Kulturális örökségünk legtöbbünket arra késztet, hogy olyan helyekre összpontosítsuk a figyelmünket, ahol valószínűleg nem kapjuk meg azt, amit keresünk. Az EMK használatának nem feltétele, hogy a beszélgetőpartnerünk is értse ezt a nyelvet, sőt még az sem, hogy hajlandó legyen irántunk együttérzéssel viseltetni. Ha hűségesek maradunk az alapelveihez, akkor az együttérzés idővel kibontakozik. Úgy lépünk vele kapcsolatba, hogy először tudomásul vesszük az ő megfigyelését, érzését és szükségletét, majd a kérése meghallgatásával megtudjuk, hogy mivel gazdagíthatnánk az életét.

Ez az érzelemközpontú kapcsolódási mód nem merev előírások halmaza! Minden élethelyzetben a személyes és a kulturális sajátosságokkal összhangban ajánlatos azt bevetni. A modell négy elemét ki lehet úgy is fejezni, hogy eközben egy szót sem szólunk: lényege ezen alkotórészeknek a tudatosításában rejlik és nem az alkalmazott fordulatokban. (Tehát nem egyszerűen egy nyelvezet, vagy holmi szóhasználati technika, hanem olyan gondolkodásmód és hozzáállás, ami sok esetben csönddel, erőteljes jelenléttel, mimikával vagy testbeszéddel is kifejezhető.)

Az EMK alkalmazása - önmagunkkal, egy másik emberrel vagy embercsoporttal való - érintkezéseinkben állandósítja bennünk a természetes együttérzésünket. Figyelmünket négy dolgora irányítja: a megfigyelésünkre, érzésünkre, szükségletünkre és kérésünkre. Mindezek célja életünk gazdagítása. Fokozza a figyelem összpontosítását, a másik iránti tiszteletet, az empátiát és azt a vágyat, hogy az egymással kommunikáló felek egyaránt szívből adjanak egymásnak.

Életidegen kommunikáció

Rumi, a szufi költő, így írt: "Túl a helyes és a helytelen cselekedetekről vallott gondolatokon van egy rét. Ott várok rád." A szemrehányások, sértések, rendreutasítások, címkézések, kritikák, összehasonlítások és diagnózisok mind ítélkezési módok. Amikor ezt a nyelvet használjuk, akkor gondolatainkban és beszédünkben azzal foglalkozunk, hogy mi a hiba a másikban, hogy viselkedik. Ritkábban gondolunk arra, hogy mi a hiba bennünk, hogy nem úgy értünk valamit vagy nem úgy reagálunk valamire, ahogy szeretnénk. Így válik a párom "követelődzővé és magatehetetlenné", ha több kedvességet szeretne, mint amennyit én nyújtok neki. Ha azonban én vágyom több kedvességre, mint amennyit nyújt nekem, akkor már "zárkózott és érzéketlen". Ha a munkatársamnak fontosabbak a részletek, mint nekem, akkor ő "szőrszálhasogató és rugalmatlan". Ha viszont nekem fontosabbak a részletek, mint neki, akkor ő "hanyag és rendetlen".

Embertársaink ilyen elemző véleményezése saját értékeink és igényeink tragikus módon történő kifejezése. Fontos különbséget tenni értékítélet és morális ítélet között. Értékítéleteink tükrözik arra vonatkozó hitrendszerünket, hogy szerintünk miként tudjuk az életet a legjobban szolgálni. Morális ítéleteket olyan emberekről és magatartásformákról hozunk, akik, illetve amelyek nem igazodnak értékítéleteinkhez. A nyelv és az erőszak kapcsolata O. J. Harvey-nek, a coloradoi egyetem pszichológia professzorának a kutatási témája. Számos ország irodalmának véletlenszerűen vett mintáiban megvizsgálta azon szavak gyakoriságát, amelyek embereket osztályoznak és minősítenek. Szoros összefüggést talált e szavak használatának gyakorisága és az adott országban előforduló erőszakos cselekmények száma között! Az amerikai gyerekek által leginkább nézett televíziós programok 75 %-ában a főhős embereket gyilkol vagy ver meg. Ez az erőszak általában a műsor "csúcspontja". A nézők, akiket megtanítottak arra, hogy a rossz embereket meg kell büntetni, gyönyörködve nézik az erőszakot…

Az életidegen kommunikáció elkeni a tényt, hogy mindannyian felelősek vagyunk gondolatainkért, érzéseinkért és tetteinkért. Az együttérzés egy másik jellegzetes akadálya, ha vágyainkat követelések formájában fogalmazzuk meg. A követelés nyíltan vagy burkoltan szemrehányással vagy büntetéssel fenyegeti meg azt, aki nem tesz neki eleget.

Legtöbben gyermekkoruktól kezdve az olyan beszédmódba tanulunk bele, ami arra ösztönöz, hogy minősítsünk, összehasonlítsunk, követeljünk és hangsúlyozzuk a véleményünket, ám az érzéseinkről és a szükségleteinkről lehetőleg hallgassunk. Az életidegen kommunikáció gyökerei az emberi természetről vallott nézeteink több évszázada kialakult rendszerébe nyúlnak vissza. Ezek a nézetek a velünk született gonoszságot és tökéletlenséget hangsúlyozzák, és nemkívánatos természetünk megzabolázására a nevelést hívják segítségül. Az ilyen nevelés gyakran kételyeket ébreszt bennünk érzéseink és igényeink jogosságát illetően. Már igen fiatalon megtanuljuk elvágni magunkat a bensőnkben zajló folyamatoktól. Az életidegen kommunikáció egyszerre forrása és fenntartója a hierarchikus társadalomnak, amelynek működése nagyszámú befolyásolható, szolgalelkű állampolgárt feltételez. Ha kapcsolatba kerülünk érzéseinkkel és szükségleteinkkel, akkor többé már nem leszünk jó szolgák, nem leszünk az élet alárendelt szereplői.