Szimpátia vagy empátia?

"Űzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad." (Weöres Sándor: Tíz lépcső)

Az empátia mások tiszteletteljes megértése. Empátia helyett gyakran hajlunk arra, hogy vagy tanácsokkal, biztató szavakkal álljunk elő, vagy saját helyzetünket (hasonló tapasztalatainkat), érzéseinket kezdjük el ecsetelni. Az empátia ezzel szemben azt követeli meg, hogy ürítsük ki az elménket, és teljes lényünkkel fogadjuk be a másikat. Az EMK-ban, függetlenül attól, hogy társunk milyen szavakkal fejezi ki önmagát, csak a megfigyeléseire, érzéseire, szükségleteire és kéréseire figyelünk. Ezután visszamondjuk azt, amit megértettünk. Fenntartjuk az empátiát, lehetőséget adva társunknak, hogy teljesen kifejezhesse önmagát, mielőtt figyelmünket a megoldásokra vagy kérései teljesítésére fordítanánk. Ahhoz, hogy empátiát nyújthassunk, nekünk magunknak is empátiára van szükségünk.

Felelős jelenlétet kíván, hogy teljes figyelmünket a másik ember üzenetének szenteljük. Együtt legyünk vele abban, amit megél. (Az az elképzelés, hogy egy adott szituációt meg kell "javítanunk", hogy mások jól érezzék magukat, megfoszt minket jelenlétünktől. Ez a tanácsadók, terapeuták nagy kísértése.) Ha pontosan megértettük társunk üzenetét, akkor a hallottak visszamondása megnyugtatja őt. (Lehetősége nyílik esetleg kijavítani minket.) Adjuk meg a lehetőséget, hogy kibeszélje magát, mielőtt problémája megoldásával vagy a gondolataira adott válasszal foglalkoznánk.

A számunkra szörnyetegnek tűnő egyének emberi természetét csupán a viselkedésük takarja el előlünk. Minden kritika, támadás, sértés és ítélet elpárolog, ha figyelmünket az üzenet mögött lévő érzésekre és szükségletekre fordítjuk. Minden olyan üzenet mögött, amelyet eddig ijesztőnek tartottunk, olyan személy áll, aki arra kér minket, hogy segítsük hozzá ahhoz, hogy jól érezze magát. (Megalázóvá akkor válhatnak, ha mások minket hibáztató gondolataiból a magunk számára megalázó képet gyártunk.) Ilyenkor többnyire megkönnyebbül (elhallgat).

Ha azt vesszük észre, hogy minden erőfeszítésünk ellenére képtelenek vagyunk empátiával fordulni valakihez, az általában azt jelzi, hogy mi magunk vagyunk annyira kiéhezve empátiára, hogy azt másoknak sem tudjuk fölkínálni. Sikolthatunk - erőszakmentesen. Ilyenkor mások hibáztatása nélkül beszélhetünk a fájdalmunkról; a pillanatnyi elkeseredettségemre és szükségletemre hívom fel a figyelmet.

Az empátiára való képességünk teszi lehetővé, hogy sebezhetőek maradjunk, hogy elkerüljünk olyan helyzeteket, amelyek erőszakhoz vezethetnek. Segít a "nem" szót nem elutasításként értelmezni, életet lehelni élettelen beszélgetésekbe, és még a csend mögötti érzéseket és szükségleteket is meghallani. Az emberek legyőzhetik lelki fájdalmaik bénító hatását, ha elég időt töltenek olyan valakinek a társaságában, aki empátiával hallgatja őket. Carl Rogers így fogalmazta meg az empátia hatását: "Amikor… valaki úgy hallgat meg, hogy közben nem ítél meg, nem próbál felelősséget vállalni helyetted, nem próbál megváltoztatni téged, az remek érzés… Amikor figyelnek rám és meghallgatnak, képes vagyok újszerűen érzékelni és megélni a körülöttem lévő világot. Káprázatos, ahogy megoldhatatlannak látszó dolgok megoldódnak, ha valaki figyel rám! Amikor meghallgatnak, az átláthatatlannak tűnő zűrzavarban sok minden a helyére kerül."

Elutasító válasz esetén is fontos az üzenő felé empátiával fordulnunk. Ha magunkra vesszük, megsértődhetünk, anélkül, hogy megértenénk, mi zajlik ilyenkor a másik emberben. Amikor tudatosságunk fénycsóváját a társunk "nem"-je mögötti érzéseire és szükségleteire összpontosítjuk, rájövünk, hogy mi az, amit szeretne, s mi az, ami megakadályozza őt abban, hogy számunkra kedvező választ adjon.

Kiapad az életerő azokból a beszélgetésekből, amelyekből hiányzik a kapcsolatunk a hozzánk beszélő szavait meghatározó érzésekkel, szükségletekkel, és az azokból eredő kérésekkel. Ilyenkor nem egészséges energia-csere részesei vagyunk, hanem "szemetes kosárrá" válunk, szedett faként találjuk magunkat. A motivációnk nem az, hogy minden áron átvegyük a dialógus irányítását, hanem hogy segítsünk a beszélőnek életerővel megtölteni a szavait. Amikor a társalgás a hallgatóság és a beszélő számára is egyaránt unalmasnak tűnik, nagyobb figyelmességet jelent félbeszakítani valakit, mint úgy tenni, mintha figyelnénk rá. Mindannyian arra vágyunk, hogy szavainkkal gazdagítsunk, ne pedig untassunk másokat.

Honnan tudom, hogy a másik ember felkészült rá, hogy meghallgassa a hozzá intézett kérésemet? Addig folytatom a párbeszédet, amíg azt nem érzem, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy kölcsönösen tudjuk, mit érez a másik. Nem könnyű megállapítani, mikor érjük el ezt a pontot. Személyes kapcsolatunkban lemérhető, hogy bizonyos mértékben csökken a feszültség. Egy nagy sóhaj hangzik el, aztán az illető ilyenkor általában elhallgat, nem folytatja tovább. Hasznos, ha ilyenkor lassítunk és óvatosak vagyunk mielőtt a figyelmet a másikról magunkra irányítjuk. Segítő kérdés, hogy: "Akartál még valamit tudni?". Hagyjuk, hogy elmondják, mit éreznek. Szeretném biztosítani arról, hogy olyan megoldásokat keresek, mellyel mindkettőnk szükségletei kölcsönösen kielégülnek. Amikor a másik megbízik abban, hogy nekem legalább olyan fontos az ő szükségletük, mint az enyém, akkor a problémát nagyrészt már megoldottuk.