Arra treníroztak bennünket, hogy fogadjuk el mások irányítását, s nem arra, hogy kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal. Azt tanultuk meg, hogy folytonosan a fejünkben éljünk, azt találgatva: "vajon mások szerint most mit helyénvaló mondanom és tennem?" Az érezni igét sokszor használjuk a gondolataink, vagy ítéleteink kifejezésére. Ha az érzem szót a következő szavak valamelyike követi, akkor általában nem érzések világos megfogalmazásával állunk szemben:
a) hogy, mint, mintha ("Ennél jobban kéne ezt tudnod.")
b) én, te, ő, ők, ez, az névmások ("Nekem állandóan készenlétben kell állnom.")
c) emberekre utaló elnevezések, illetve főnevek ("A főnököm nagyon manipulatív.")
Mások tetteinek az értelmezése is megbújhat érzésként megfogalmazott impulzusok mögött. Ilyen áldozati érzések: az alábecsült, elnyomott, meggyötört, sarokba szorított… melyek közös jellemzője, hogy külső személyek viselkedésére utalnak. Az EMK az autonóm érzések kimondására bíztat. Érdemes az általános, semmitmondó vagy homályos tartalmú kifejezések helyett pontosan néven nevezni a bennünk kialakult érzéseket. Milyen melléknevekkel fejezhetjük ki, ha megkapjuk, vagy nem kapjuk meg azt, amire vágyunk?
Önmagunk kifejezésének második alkotóeleme az érzésünk. Ha olyan szókincset fejlesztünk ki, amivel már pontosan és egyértelműen tudjuk megnevezni aktuális érzésünket, könnyebben tudunk egymással kapcsolatba lépni. Segítheti a konfliktusok megoldását, ha érzéseink kimutatásával hajlandók vagyunk jelezni sebezhetőségünket. Az EMK különbséget tesz a tényleges érzéseket, illetve a gondolatokat, értékítéleteket és értelmezéseket tükröző szavak között.
Felelősséget vállalni érzéseinkért
Az EMK segít tudatosítani, hogy a másik ember tetteivel és szavaival egyidőben megélhetünk ilyen-olyan érzést, de azok soha nem kiváltó okai annak. Érzéseink gyökere bennünk található.
Amikor valaki negatív tartalmú üzenetet kommunikál felénk, általában négyféle lehetőség közül választhatunk:
a) Magunkra vesszük, mert jogos kritikának tekintjük azt.
b) Beszélgetőpartnerünket hibáztatjuk: hárítunk, bűntudatot keltünk a másikban.
c) Tudatosságunk fényét saját érzéseinkre és szükségleteinkre irányítjuk.
d) Beszélgetőpartnerünk érzéseit és igényeit érzékeljük.
A bűntudatkeltéssel való ráhatás alapsémája, hogy az érzéseinkért a másikra hárítjuk a felelősséget. ("Fáj a mamának, ha rossz jegyeket kapsz az iskolában…") Mivel tudjuk elfedni az érzéseinkért vállalandó felelősséget:
a) Személytelen névmások használata: "… Ez nagyon zavar!"
b) Mások cselekedeteire fókuszálunk: "Bánt, hogy ezt tetted…"
c) Az "Én … érzem maga, mert te/ő …" mondatfűzés.
Másokra vonatkozó bírálataink, kritikáink, diagnózisaink és értelmezéseink valójában mind saját szükségleteink átruházott kifejezései. Ha szükségleteinket közvetett módon, tehát értékítélet, értelmezés vagy kép formájában fejezzük ki, akkor beszélgetőpartnerünk azt valószínűleg kritizálásnak tekinti majd. Várhatóan önvédelemre vagy ellentámadásra fordítja majd az energiáját.
Minél közvetlenebbül tudjuk az érzéseinket az igényeinkhez kapcsolni, annál könnyebb mások számára, hogy együttérzéssel reagáljanak a szükségleteinkre.
Az érzelmi szabadság felé vezető úton három stádiumot különíthetünk el:
Az első szakaszban (érzelmi rabszolgaság) úgy hisszük, hogy felelősek vagyunk mások érzéseiért. Ennek idővel könnyen lehet az az eredménye, hogy a hozzánk legközelebb álló emberek végül terhessé válnak számunkra.
A második stádium (undok szakasz) során rájövünk arra, milyen sokba kerül mások érzelmeiért felelősséget vállalni, csak azért, hogy a kedvükben járjunk. Tisztában vagyunk azzal, miért nem vagyunk felelősek, de azzal még nem, hogy miként viselkedjünk felelősen másokkal úgy, hogy az már ne vezessen érzelmi rabsághoz.
A harmadik lépés (érzelmi felszabadulás) szakaszában együttérzéssel reagálunk a másik szükségleteire, de nem félelem, bűntudat vagy szégyenérzet ösztönöz minket ere. Így önmagunk és társunk életét is egyaránt gazdagítjuk, mert mások kárára nem tudjuk kielégíteni a szükségleteinket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése