Világunkban az agressziónak van egy speciális törvénye, a lehető leggyorsabban továbbadjuk azt, mint forró krumplit dobáljuk egymásnak. Hasonlóan univerzális szabály, hogy végül a legkisebbeknél, a legszegényebbeknél landol. A munkahelyen a főnök kiabál a beosztottaival. Bár ez nem tetszik nekik, nem merik kikérni maguknak, ezzel veszélyeztetni az állásukat. Hazaérve azonban drámát rendeznek, ha nincs kész időre a vacsora, vagy valami nem kedvük szerint történik. Házastársuk is nyel egyet, és bemegy a gyerekszobába, lekeverni egy maflást a házifeladat megírása helyett számítógépező gyereknek. A zsebpénz érdekében ő sem lázad nyiltan, inkább belerúg a kutyába. Az megkergeti a macskát, a történet pedig egy kisegér halálával végződik...
Mások hibáztatása és büntetése dühünk felszínes megnyilvánulása. Ha dühünket teljes mértékben szeretnénk kifejezni, akkor az első lépés, hogy a szóban forgó embert megszabadítjuk a dühünkkel kapcsolatos minden felelősségtől. Tudatosságunk fénycsóváját saját érzéseinkre és szükségleteinkre irányítjuk. Szükségleteink kifejezésével sokkal több esélyünk van azok kielégítésére, mint az ítélkezéssel, a szemrehányások szórásával, vagy mások megbüntetésével. Lépésenként:
(1) álljunk meg, lépjünk ki a csöndbe (engedjük magunkat levegőhöz jutni…);
(2) azonosítsuk ítéleteinket (anélkül, hogy megítélnénk önmagunkat);
(3) kapcsoljuk össze szükségleteinkkel, és adjunk empátiát;
(4) fejezzük ki érzéseinket és kielégítetlen szükségleteinket, melyek a bírálatunk hátterében állnak.
Utolsó lépésként meghatározzuk, hogy mit mondanánk a másik embernek, miután a fenti gondolatmenetet végigvezettük. Először elmondjuk neki, mi az amit tett, ami ellentétes a mi szükségleteinkkel. Másodszor kifejezzük, mit érzünk. Ekkor már nem vagyunk mérgesek, mert a haragot más érzéssé alakítottuk. Fontos, hogy nem elnyomjuk a haragot, figyelmünk nyomán a harag olyan érzésekké alakul, mint a szomorúság, fájdalom, félelem, tehetetlenség és hasonlók. Érzéseink kifejezése után a kielégítetlen szükségleteinket fejezzünk ki. Ezután hozzátesszük világos és érthető kérésünket: hogy mi az a konkrét kérés, amit a másik ember felé intézünk az érzéseink és szükségleteink kielégítésével kapcsolatban.
Mindannyiunk anyanyelve a sakál, azaz valamennyien erőszakos környezetben nőttünk fel, ezért az ítélkezés és a szemrehányás emiatt természetünkké vált. Az emberek minél inkább szemrehányást hallanak ki a szavainkból, annál kevésbé értik meg a fájdalmunkat; azt hiszik, hogy valami rosszat tettek és nem tudnak többé az érzéseinkre figyelni. Védekezésbe vagy támadásba kényszerülnek velünk szemben.
A düh minden megnyilvánulása az életidegen, erőszakot kiváltó gondolkodásmód eredménye. Vészjelzőként működhet számunkra: ahogy az adott pillanatban gondolkodunk, az valószínűleg nem fog segíteni abban, hogy szükségleteink kielégüljenek, és valószínűleg éppen olyan párbeszédeket kezdeményezünk emiatt, amelyek senki számára sem építő jellegűek. A harag sajnos energiát pazarol el mások büntetésére, ahelyett, hogy saját szükségleteink kielégítésére hasznosítaná azt.
Ha pl. egy számunkra fontos személy késve érkezik a találkozónkra, megsértődünk. Ha viszont az a fontos, hogy az időt hatékonyan töltsük, akkor türelmetlenné válunk. Ha azonban egy kis egyedüllétre vágyunk, hogy 30 percet pihenhessünk, még hálát is érzünk, ha félórát késik az illető. Nem az ő viselkedése, hanem saját szükségletünk az érzésünk kiváltó oka! A düh olyan életidegen gondolkodásmód eredménye, amely nincs kapcsolatban a szükségleteinkkel. Azt is választhatjuk, hogy tudatosságunk fénycsóváját társunk érzéseire és szükségleteire irányítjuk.
Amikor közvetlen veszély fenyeget és nincs lehetőség a kommunikációra, oltalmazóerő alkalmazására kényszerülhetünk. A szándék a testi sérülés vagy az igazságtalanság elkerülése, és sohasem mások megbüntetése, kínzása, bűntudatra sarkallása vagy megváltoztatása. A büntetőerő mögötti szándék az, hogy valaki fizessen meg a hibásnak ítélt tettéért. A megtorlás célja, hogy a másikban szenvedést keltsen: fizikai fájdalmat okozzon, megszégyenítsen vagy megtagadja, korlátozza valamilyen vágy kielégítését. A büntetés csökkenti a jóindulatot és az önbizalmat. (Ha egy dolgozó teljesítményét a büntetéstől való félelem táplálja, akkor elvégzi ugyan a feladatát, de a munkafegyelem és a termelékenység is csökkeni fog általa.) Sokan inkább választják az ellenállást, csakhogy ne kelljen meghunyászkodniuk az erőszakkal szemben.
Ha erőszakot alkalmazunk, kiválthatunk vele engedelmességet, ezzel a tettünkkel viszont hozzájárulunk a nézeteltérések erőszakkal történő megoldásának társadalmi elfogadásához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése