2015. december 6., vasárnap

korai sirató

anyám fekszik az ágyán, mikor meglát felül és köszönt / kamaszkorom óta nem beszéltünk ilyen hosszasan és tisztán / összetartozunk a sejtjeink mélyén, az emlékek örvényében / tiszta az arca, viccel magával és a dologtalan lábaival / az élete feladta rejtvényen gondolkozik / most lehetne újra kezdeni, behozni ezt az irdatlan kiesett időt / naponta ideülni mellé és meghallgatni, mesélni egymásnak / de nem kaptunk több dobást / csak ezt a kurta, napfényes búcsúzást / virágot, gyertyát viszünk apánk kopjafájához, az övé helyére is kerül / van, akit alig találunk meg a sírok erdejében, valakit már nem is keresünk / porladoznak csendesen egymás mellett / az autóban dübörög gyermekkorunk / megyek a vonathoz, haza… már saját macskánk van / elvisz a munka, a magam választotta kényszer / pedig anyám ágya mellett van egy szék / talán a lelkében is ott van az a hely, amit csak nekem őriz / lehetnék hűségesebb? / viszem a szemét és az arcát, a beszédem is tőle kaptam / első tanító nénink is már rég a föld alatt van / a falu díszlete kicsit pofásabb, a lakói már odébb álltak / egy-két arc visszaköszön / visz a vonat tovább, az örökségem itt van az ujjaimban / a szókincsemben, a gondolataimban / a földszagú egyszerűség bűvöletében / és abban a békében, amit anyám fotója őriz / találkoztunk végül