2011. május 23., hétfő

2011. május 16., hétfő

Pedig halott vagy

A szárdeszi egyház angyalának írd meg: Így szól, akié az Isten hét lelke és a hét csillag. Ismerem cselekedeteidet; az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy... (Jelenések könyve 3,1)

Amióta hazajöttem, temetek. Hol halottat, hol élőt. Lehámlik az udvariasság színe-máza, és megmutatja magát a valóság. Ettől még lehetne ünnep, egymásra találás, az intimitás magasabb foka. Ha szinkronban lennénk, ha közösen látnánk, legalább egy irányba néznénk. Ha kölcsönös belátás és kiengesztelődés olajozná a lépteinket.

Fáj, amikor valaki lemarad. A csalódás a saját emberismeretemnek szól. A naivitásomból veszítek ilyenkor. Mindenki olyan, amilyen. Joga van hozzá, hogy csúnya legyen, vagy felületes, vagy kicsinyes, bosszúálló. Ha követelőzik, ha vagdalkozik, azt sem kérhetem számon. Csak szomorú látni, hogy nincs tovább. Él, pedig meghalt számomra. Szerencsére más világokban folytatja, másokkal.

Jó, hogy lehet temetni élőket is. Nem ülik meg az örömünket a se kint se bent helyzetek. Sokan vannak, akik képernyőjéről én tűntem el végleg. Halott vagyok, boldog halott, hogy ezt megláthatom. Az élőimnek így leszek valóságosabb.

Megosztás

2011. május 14., szombat

Kis humán abszurd: a kétszemélyes törzs

Öreg vagyok, csúnya és szegény...
Keresem szép, fiatal, gazdag férfi társaságát!

- így szól az abszolút párkereső hirdetés teljes szövege. Azon túl, hogy jópofán karikírozza a tökéletes légy kutatását a halpiacon, tartalmaz még egy izgalmas réteget.
A kapcsolat-kezdeményezéseink alapvető rugója leginkább a biztonság utáni vágyban érhető tetten. A férfi és nő közötti átlagos korkülönbség több utód nemzését / szülését engedte, akikre majd öregkorban támaszkodni lehet. A csecsemőhalandóságot is felvéve a képletünkbe, a sokgyermekes családmodell sem pusztán szellemi igény - inkább egy biztosítási forma.

Hosszú ideig bajlódtam azzal a talánnyal, hogy mi a csuda hozta létre és tartja fenn olyan kérlelhetetlenül a meleg közösségen belüli ifjúság-kultuszt. Az internetes oldalakon és beszélgetőszobákban tíz évek röppenek le a valós életkorból, hátha így nő az esély. Kár, hogy aztán személyesen is a szemébe kell nézni az átvert fickóval... vagy lelépni, mielőtt komolyra fordul az ügy. Az izmos test esztétikája és a nagyobb szexuális élvezet csak részben adnak magyarázatot erre. Ezeken túl az évek hiánya nem garancia sem az emberi érettségre, sem a szerelmi teljesítőképességre. A közeli napokban beszélgettem valakivel, aki váratlan gyorsasággal veszítette el a nála fiatalabb társát. A "pedig azt hittem, hogy majd ő fog gondozni..." mondata orkánszerűvé erősödött a fülemben.

Hajlok arra a leegyszerűsítő tételre, hogy a legtöbb félelmünk, szorongásunk mélyén a halálfélelmet találjuk. Az a bizonytalanság, hogy létbe hívtak bennünket a megkérdezésünk nélkül (általunk nem ismert helyen, időben és körülmények között), majd ráeszméltünk arra is, hogy a távozás sem lesz más protokoll alapján. E két megfoghatatlan pont között tele vagyunk döntési helyzetekkel, és azok olykor nyomasztó sürgetésével. Minden elhatározásunk következménye, hogy a szabadságunk kapuit csapják be sorra. Ez sem kevéssé riasztó, főként ha a szilveszterek is sűrűsödnek egyre... Nem pusztán filozofikus tény: a munkahely elvesztése is a halál előszobája, hiszen az élelemforrástól vagy a lakhatástól való megfosztottság szele legyint meg ilyenkor minket.

A vágyott aranykor pedig a törzsi élet holtig tartó hálója, a kiszámíthatóság és intimitás, egymásra hagyatkozás és megbecsülés. Ahol egyedi nevünk és történetünk van, ahol csakis közös koplalás és együttes jóllakás képzelhető el. Ahol nincs, mert szükségtelen az autóriasztó, értékpapírszámla, közlekedési bérlet, nyugdíjpénztár, rendőrség, bürokrácia... Ezt a halom vágyat egybegyúrjuk, amikor a szerelemben egy megbízható és egészséges társat, gyakorlatias és okos felünket, elbűvölő és szórakoztató partnerünket óhajtjuk. Nem kevesebbet, mint hogy töltse be az orvos, a pap és a varázsló, a szakács és bohóc szerepét egy gázsiért. Ő legyen minden kérdésemre a válasz, adjon biztonságot az öregség és a halál idejére, legalább egy kis nyugalmas oázist gondozzon számomra a pörgés napjaiban.

Egy szóval is tudom mondani: tökéletes legyen. A vicc az, hogy mindannyian azok vagyunk már születésünk óta. A biblikus irodalomban van egy józan interpretációja ennek a szónak. Egy rozoga ladik, ami átsegít engem a túlsó partra (ezzel betölti az igényem szerinti célját), tökéletes a maga módján. Ha egy rozsdás, girbegurba kalapáccsal tudok szöget verni a falba, az szintén tízből tíz pontot kap.

Már csak azt lenne jó tudnunk, hogy mi egy párkapcsolat "feladatköre". Mikor mondható ki, hogy a viszonyunk betölti azt a reményt, amit elvárhatunk tőle? Megnyugtat? Gyönyörködtet? Elgondolkoztat? Anyagi biztonságot nyújt? Csillapítja a magányomat? De jó, hogy nincs hivatalos verziónk.

Az álmaink darabokra esnek, ha egy megmászhatatlan hegy oldalának rugaszkodunk nap mint nap. A kétszemélyes törzs törékeny és sérülésre hajlamos. Nem válthatja be azt a reményünket, hogy egy önfenntartó közösség családiasságát és biztonságát adja nekünk. Alapítsunk törzset, amíg még merünk álmodni róla!

Megosztás

2011. május 4., szerda

Láthatatlan előadás

Pavel Alekszejevics rendelkezett a tudós legfontosabb tulajdonságával - tudott helyes kérdéseket feltenni... Figyelmesen követte a fiziológia és az embriológia területén folyó modern kutatásokat, és mindig lenyűgözte az a fáradhatatlan, sőt bizonyos mértékig jelentéktelen törvényszerűség, amely az eljövendő ember életét már az anyaméhben meghatározza, és amelynek megfelelően minden egyes esemény nagy pontossággal - nem hétre vagy napra, hanem órára, percre - megy végbe. És ez az óramű olyan pontossággal működött, hogy éppen a hetedik napra minden egyes megtermékenyített petesejt, amely gömb formára összetorlódott egyforma sejtekből áll, két lapocskára hasadt, egy belsőre és egy külsőre, majd csodálatos dolgok kezdtek történni velük - meghajlottak, összefűződtek, kifordultak, csomókba és hurkokba rendeződtek, a felszín egy része belülre fordult, és mindez elképzelhetetlen pontossággal milliószor és milliószor megismétlődött... Ki és hogyan adja ki azokat a parancsokat, amelyek alapján ez a láthatatlan előadás lejátszódik?

A legmagasabb rendű, megnevezhetetlen bölcsesség abban fejeződött ki, hogy egyetlenegy sejtből, amely egy alig-alig mozgó és kissé szétáradó őssejtből, amit tüszős sejtek sugaras koszorúja övez, valamint egy hosszú orrú, orsófejű és spirál alakú, izgő-mozgó farkincájú spermiumból keletkezik, elkerülhetetlenül félméteres, ordítozó, háromkilós, teljesen öntudatlan emberi lény alakul ki, belőle pedig, ugyanannak a törvénynek engedve, zseni, gazember, szépség, bűnöző vagy éppen szent fejlődik ki...

(Ljudmila Ulickaja: Kukockij esetei)

De miért lenne az ember születése csodálatosabb bármelyik más lény világra jöttétől? Hacsak el nem fogadjuk azt az előfeltételt, hogy minden értünk, a mi üdvösségünkért történik az ősrobbanás óta.


Lehetséges, hogy a mi fajunk is egy láthatatlan előadás részese, aminek vannak keretei és kérlelhetetlen törvényei. Az egyik például úgy szól, hogy aki azt gondolja: rá és tetteire ezek nem érvényesek, az maga válik láthatatlanná. KIHA..LNI .ES.ÉLYES!

Megosztás

2011. május 1., vasárnap

Gyógyító gyilkosság - avagy a bizalom határai

Nagy ünnep, mikor milliók szeme könnyes egy emberre emlékezve. Őrzöm azt a fotót, amin én is kezet fogok Róma lengyel püspökével. Sokaknak ad erőt, bizalmat a hétköznapjaik berendezéséhez. És sokaknak nem.

A héten kaptam meg Balázstól Ádám meséit (Tales of Adam), melyeket Daniel Quinn - többszöri átdolgozás során - az Izmael végleges szövegéből kiszerkesztett. A kultúránk szerinte úgy viselkedik, mint egy őrült oroszlán, aki nem éri be a neki jutott zsákmánnyal, hanem így "gondolkodik":

Ha mindenkit megölök, akit csak látok, akkor az isteneknek nem lesz hatalmuk felettem, sosem tudják majd azt mondani, hogy 'Ma az oroszlánon van a sor, hogy éhezzen, ma az oroszlánon van a sor, hogy meghaljon.' A világon mindent megölök és csak én élhetek. Megeszem a mezei nyulat, ami a rókáé lett volna, így a róka meghal; megeszem az antilopot, ami a farkasnak jutott volna, így a farkas meghal; de én élni fogok! Én döntöm el, ki ehet és ki nem, ki élhet, és ki nem. Így én örökké élhetek, kijátszva az isteneket.

És ez - a halálfélelemből táplálkozó - őrület az oroszlánt minden élő pusztítójává teszi. Pedig eljöhet az idő, mikor nincs több menekülő ösvény, és megadjuk magunkat a halálnak. Előtte számtalanszor keresztezzük egymás ösvényeit:

A nyomvonalak úgy fonódnak össze isten kezében, mint egy vég nélkül szőtt háló, és a tiéd vagy az enyém semmivel sem jelentősebb vagy jelentéktelenebb, mint egy bogáré, a mókusé vagy a verébé. Mind összetartoznak.

Egyek vagyunk minden létezővel, és bár tanításuk felszínén a spirituális utak ezt szajkózzák, a gyakorlati következmények terén az általunk ismert vallások - szinte kivétel nélkül - az elvevő paradigma részei. Mert a nagy felejtés következtében kialakult állapotok megjobbítására (vagy primitívebb verzióban: a legitimálására) jöttek létre, még ha az alapítók maguk nem látták pontosan a saját ketrecük rácsait. Sajnos természetük szerint vonzódnak a hatalomhoz. Nem von le semmit az előző állítás igazságtartalmából, ha időnként - egy-egy fáraó, Néró vagy Sztálin - pár évtized erejéig kirugdossa őket a trónusukból. Az első adandó alkalommal, térddel-nyelvvel-könyökkel visszamásznak ugyanoda.

Az intolerancia nem keresztény vagy muszlim belügy, civilizációs betegség, és ilyen szinten diagnosztizálható, ha nem is kezelhető egykönnyen. Ugyanaz a vírus pusztítja az összes társaságot: saját mémjének szaporítása, akár mindenki más elvesztése árán is. A vetélytársak kiiktatása azonban - csakúgy, mint a biológiai fajok szintjén - nem pusztán elszegényedéshez vezet, hanem már az élhetőség határát feszegeti. A szellemi fasizmus semmivel sem különb, mint az ökológia.

Ideológiával persze tele a padlás... az eretnekek testének elégetését például gyógyító hatásúnak gondolták a közösség szempontjából, hiszen ennek árán a lélek megmenekült az örök kárhozat veszélyétől. Ezért mondja Frau Hartmann a B történetében, hogy "Soha ne bízz a keresztényekben!"

A másik hűsége [...] mindig megváltozhat valamilyen rejtett minta szerint. Ma a barátom vagy, de van benned egy rejtett határ, ahonnan Istennek engedelmeskedsz. Ha öntudatlanul átlépem ezt a vonalat, akkor, bár továbbra is úgy mosolyogsz rám, mint barátodra, meglehet, szent kötelességednek tekinted, hogy elpusztíts. Ezen a héten a barátom vagy, de jövő héten azt mondják, hogy boszorkány vagyok, és Isten azt akarja, hogy égessék meg a boszorkányokat, úgyhogy megégetsz. Ezen a héten a barátom vagy, de jövő héten azt mondják, hogy anabaptista vagyok, és Isten azt akarja, hogy fojtsák vízbe az anabaptistákat, úgyhogy vízbe fojtasz...

Volt olyan korszak az életemben, amikor (hívőként) megbízhatónak és kiszámíthatónak gondoltam magam. Akkor rosszul esett volna ezt a kritikát elolvasnom. Valószínű, hogy iktattam volna az érdemtelen és igazságtalan üldözés mappámba és próbáltam volna mosolyogni hozzá, mint egy jó keresztény. Úgy szeretném azt remélni, hogy nincs olyan eszme, társulat vagy személy, akinek a kedvéért a jövőben az ember elé helyezném a szombatot (Mk 2,27).
[Az "ember" szó itt az izmaelita életközösséget jelenti, mely milliószor át van hatva egymással és az élettelen anyaggal.]

Megosztás