A héten kaptam meg Balázstól Ádám meséit (Tales of Adam), melyeket Daniel Quinn - többszöri átdolgozás során - az Izmael végleges szövegéből kiszerkesztett. A kultúránk szerinte úgy viselkedik, mint egy őrült oroszlán, aki nem éri be a neki jutott zsákmánnyal, hanem így "gondolkodik":
Ha mindenkit megölök, akit csak látok, akkor az isteneknek nem lesz hatalmuk felettem, sosem tudják majd azt mondani, hogy 'Ma az oroszlánon van a sor, hogy éhezzen, ma az oroszlánon van a sor, hogy meghaljon.' A világon mindent megölök és csak én élhetek. Megeszem a mezei nyulat, ami a rókáé lett volna, így a róka meghal; megeszem az antilopot, ami a farkasnak jutott volna, így a farkas meghal; de én élni fogok! Én döntöm el, ki ehet és ki nem, ki élhet, és ki nem. Így én örökké élhetek, kijátszva az isteneket.
És ez - a halálfélelemből táplálkozó - őrület az oroszlánt minden élő pusztítójává teszi. Pedig eljöhet az idő, mikor nincs több menekülő ösvény, és megadjuk magunkat a halálnak. Előtte számtalanszor keresztezzük egymás ösvényeit:
A nyomvonalak úgy fonódnak össze isten kezében, mint egy vég nélkül szőtt háló, és a tiéd vagy az enyém semmivel sem jelentősebb vagy jelentéktelenebb, mint egy bogáré, a mókusé vagy a verébé. Mind összetartoznak.
Egyek vagyunk minden létezővel, és bár tanításuk felszínén a spirituális utak ezt szajkózzák, a gyakorlati következmények terén az általunk ismert vallások - szinte kivétel nélkül - az elvevő paradigma részei. Mert a nagy felejtés következtében kialakult állapotok megjobbítására (vagy primitívebb verzióban: a legitimálására) jöttek létre, még ha az alapítók maguk nem látták pontosan a saját ketrecük rácsait. Sajnos természetük szerint vonzódnak a hatalomhoz. Nem von le semmit az előző állítás igazságtartalmából, ha időnként - egy-egy fáraó, Néró vagy Sztálin - pár évtized erejéig kirugdossa őket a trónusukból. Az első adandó alkalommal, térddel-nyelvvel-könyökkel visszamásznak ugyanoda.
Az intolerancia nem keresztény vagy muszlim belügy, civilizációs betegség, és ilyen szinten diagnosztizálható, ha nem is kezelhető egykönnyen. Ugyanaz a vírus pusztítja az összes társaságot: saját mémjének szaporítása, akár mindenki más elvesztése árán is. A vetélytársak kiiktatása azonban - csakúgy, mint a biológiai fajok szintjén - nem pusztán elszegényedéshez vezet, hanem már az élhetőség határát feszegeti. A szellemi fasizmus semmivel sem különb, mint az ökológia.
Ideológiával persze tele a padlás... az eretnekek testének elégetését például gyógyító hatásúnak gondolták a közösség szempontjából, hiszen ennek árán a lélek megmenekült az örök kárhozat veszélyétől. Ezért mondja Frau Hartmann a B történetében, hogy "Soha ne bízz a keresztényekben!"
A másik hűsége [...] mindig megváltozhat valamilyen rejtett minta szerint. Ma a barátom vagy, de van benned egy rejtett határ, ahonnan Istennek engedelmeskedsz. Ha öntudatlanul átlépem ezt a vonalat, akkor, bár továbbra is úgy mosolyogsz rám, mint barátodra, meglehet, szent kötelességednek tekinted, hogy elpusztíts. Ezen a héten a barátom vagy, de jövő héten azt mondják, hogy boszorkány vagyok, és Isten azt akarja, hogy égessék meg a boszorkányokat, úgyhogy megégetsz. Ezen a héten a barátom vagy, de jövő héten azt mondják, hogy anabaptista vagyok, és Isten azt akarja, hogy fojtsák vízbe az anabaptistákat, úgyhogy vízbe fojtasz...
Volt olyan korszak az életemben, amikor (hívőként) megbízhatónak és kiszámíthatónak gondoltam magam. Akkor rosszul esett volna ezt a kritikát elolvasnom. Valószínű, hogy iktattam volna az érdemtelen és igazságtalan üldözés mappámba és próbáltam volna mosolyogni hozzá, mint egy jó keresztény. Úgy szeretném azt remélni, hogy nincs olyan eszme, társulat vagy személy, akinek a kedvéért a jövőben az ember elé helyezném a szombatot (Mk 2,27).
[Az "ember" szó itt az izmaelita életközösséget jelenti, mely milliószor át van hatva egymással és az élettelen anyaggal.]
Megosztás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése