2011. május 14., szombat

Kis humán abszurd: a kétszemélyes törzs

Öreg vagyok, csúnya és szegény...
Keresem szép, fiatal, gazdag férfi társaságát!

- így szól az abszolút párkereső hirdetés teljes szövege. Azon túl, hogy jópofán karikírozza a tökéletes légy kutatását a halpiacon, tartalmaz még egy izgalmas réteget.
A kapcsolat-kezdeményezéseink alapvető rugója leginkább a biztonság utáni vágyban érhető tetten. A férfi és nő közötti átlagos korkülönbség több utód nemzését / szülését engedte, akikre majd öregkorban támaszkodni lehet. A csecsemőhalandóságot is felvéve a képletünkbe, a sokgyermekes családmodell sem pusztán szellemi igény - inkább egy biztosítási forma.

Hosszú ideig bajlódtam azzal a talánnyal, hogy mi a csuda hozta létre és tartja fenn olyan kérlelhetetlenül a meleg közösségen belüli ifjúság-kultuszt. Az internetes oldalakon és beszélgetőszobákban tíz évek röppenek le a valós életkorból, hátha így nő az esély. Kár, hogy aztán személyesen is a szemébe kell nézni az átvert fickóval... vagy lelépni, mielőtt komolyra fordul az ügy. Az izmos test esztétikája és a nagyobb szexuális élvezet csak részben adnak magyarázatot erre. Ezeken túl az évek hiánya nem garancia sem az emberi érettségre, sem a szerelmi teljesítőképességre. A közeli napokban beszélgettem valakivel, aki váratlan gyorsasággal veszítette el a nála fiatalabb társát. A "pedig azt hittem, hogy majd ő fog gondozni..." mondata orkánszerűvé erősödött a fülemben.

Hajlok arra a leegyszerűsítő tételre, hogy a legtöbb félelmünk, szorongásunk mélyén a halálfélelmet találjuk. Az a bizonytalanság, hogy létbe hívtak bennünket a megkérdezésünk nélkül (általunk nem ismert helyen, időben és körülmények között), majd ráeszméltünk arra is, hogy a távozás sem lesz más protokoll alapján. E két megfoghatatlan pont között tele vagyunk döntési helyzetekkel, és azok olykor nyomasztó sürgetésével. Minden elhatározásunk következménye, hogy a szabadságunk kapuit csapják be sorra. Ez sem kevéssé riasztó, főként ha a szilveszterek is sűrűsödnek egyre... Nem pusztán filozofikus tény: a munkahely elvesztése is a halál előszobája, hiszen az élelemforrástól vagy a lakhatástól való megfosztottság szele legyint meg ilyenkor minket.

A vágyott aranykor pedig a törzsi élet holtig tartó hálója, a kiszámíthatóság és intimitás, egymásra hagyatkozás és megbecsülés. Ahol egyedi nevünk és történetünk van, ahol csakis közös koplalás és együttes jóllakás képzelhető el. Ahol nincs, mert szükségtelen az autóriasztó, értékpapírszámla, közlekedési bérlet, nyugdíjpénztár, rendőrség, bürokrácia... Ezt a halom vágyat egybegyúrjuk, amikor a szerelemben egy megbízható és egészséges társat, gyakorlatias és okos felünket, elbűvölő és szórakoztató partnerünket óhajtjuk. Nem kevesebbet, mint hogy töltse be az orvos, a pap és a varázsló, a szakács és bohóc szerepét egy gázsiért. Ő legyen minden kérdésemre a válasz, adjon biztonságot az öregség és a halál idejére, legalább egy kis nyugalmas oázist gondozzon számomra a pörgés napjaiban.

Egy szóval is tudom mondani: tökéletes legyen. A vicc az, hogy mindannyian azok vagyunk már születésünk óta. A biblikus irodalomban van egy józan interpretációja ennek a szónak. Egy rozoga ladik, ami átsegít engem a túlsó partra (ezzel betölti az igényem szerinti célját), tökéletes a maga módján. Ha egy rozsdás, girbegurba kalapáccsal tudok szöget verni a falba, az szintén tízből tíz pontot kap.

Már csak azt lenne jó tudnunk, hogy mi egy párkapcsolat "feladatköre". Mikor mondható ki, hogy a viszonyunk betölti azt a reményt, amit elvárhatunk tőle? Megnyugtat? Gyönyörködtet? Elgondolkoztat? Anyagi biztonságot nyújt? Csillapítja a magányomat? De jó, hogy nincs hivatalos verziónk.

Az álmaink darabokra esnek, ha egy megmászhatatlan hegy oldalának rugaszkodunk nap mint nap. A kétszemélyes törzs törékeny és sérülésre hajlamos. Nem válthatja be azt a reményünket, hogy egy önfenntartó közösség családiasságát és biztonságát adja nekünk. Alapítsunk törzset, amíg még merünk álmodni róla!

Megosztás

6 megjegyzés:

d_v írta...

Tetszik, különösen ez a rész: "Az a bizonytalanság, hogy létbe hívtak bennünket a megkérdezésünk nélkül (általunk nem ismert helyen, időben és körülmények között), majd ráeszméltünk arra is, hogy a távozás sem lesz más protokoll alapján."

Viszont a konklúzió nem egészen. Ha jól értem, úgy gondolod, hogy egy kétszemélyes törzs törékenyebb, sérülésre hajlamosabb egy önfenntartó közösségnél, sőt, ez utóbbi családiasabb (családiassága magasabb rendű)?

Brúnó írta...

Nincs magasabb rendű, vagy etikusabb, vértelenebb, stb. Egyszerűen a működő és nem működő kategóriákban beszélek. A közösség családiassága abban nyilvánul meg, hogy személy vagyok és nem egy statisztikai adat, aki bármikor lecserélhető. Ezek nem egymás ellen ható, hanem kiegészítő, koncentrikus körökként elképzelhető minőségek.

zsolt írta...

o.k., csak volt egy ilyen olvasata...

Kállai Ákos írta...

tehát a közösség családias biztonsága sem egyéb, mint egy jobban működő felmentés az idevetettségünk megértése alól. még szerencse, h nem lehet visszaállítani

Brúnó írta...

A lét alapvetően értelmetlen számomra, ezért nem hiányolom senki részéről, hogy magyarázattal szolgáljon. Jobban esne feltételezni egy titkos célszerűséget, valami rejtett teremtői szándékot, csak önbecsapás lenne tőlem. Mivel senki sem ígért megoldókulcsot nekem, nincs is kivel harcolnom érte. Ezek mind egyes szám első személyben szólnak és csakis így hiteles az értelmezésük. :)

Kállai Ákos írta...

akkor csak nekem tűnt úgy, mintha a soha el nem érhető személy helyébe a soha el nem érhető közösséget állítanád