2014. január 2., csütörtök

Az elveszett szentség fosztogatói

A zarándokokat a veszélyes út megtételére a Jézus és tanítványai (Szűz Mária vagy más bibliai személyek) életével, illetve személyével kapcsolatos helyek felkeresésének vágya ösztökélte. Ezeken a helyeken tartózkodni különleges élményt jelentett; a zarándokutat a vezeklés és a bűnöktől való megtisztulás egyik formájának is tartották, és áldást, bocsánatot, gyógyulást reméltek tőle. Már a 2. századtól megtekinthették az Úr születésének barlangját és Jézus életének helyszíneit. Itt részesülhettek a szent helyeket őrző szerzetesek áldásában. Az ereklyetiszteletet szinte egykorú a kereszténységgel: a katakombák síremlékei, a vértanúk holttestei fölött emelt oltárok bizonyítják, hogy már az első századokban vallásos kultusz övezte a szentek ereklyéit. A Szent Polikárp vértanúságáról szóló feljegyzések 165 környékén úgy tudósítanak, hogy „a csontok néha nagyobb értékkel bírnak, mint a drágakövek”. A keresztényüldözéseket megszüntető Constantinus császár anyja, Szent Ilona a zarándokok példaképe lett. 326 és 328 között maga is elzarándokolt a Szentföldre. Jeruzsálemi látogatásának idején a Templom-hegyen még Hadrianus szobra állt. A legendák szerint a császárné fedezte fel a Golgotát (Jézus megfeszítésének a helyét). Origenész (185–253) görög teológus már egy évszázaddal korábban írt a zsidó hagyományról, mely úgy tartotta, hogy a Golgota (latinosan Kálvária) valójában az első ember, Ádám sírjával egyezik meg. [Ettől a kortól nem idegen az allegorikus ábrázolás- és látásmód: mivel Jézus megváltó áldozata időben korlátlan, visszamenőleg az első emberpárig, és jövőbe mutatóan a világ végéig ható erő.] 335-ben itt kezdték el építeni a Szent Sír templomot, mely épületet a történelem viharai többször leromboltak és újjá építettek. Jeruzsálem bevétele után is így történt: 1099-ben, az első keresztes hadjárat végén.
Az ereklye latin eredetű szó (hátrahagyott dolog, maradvány), eredetileg fontos történelmi eseményekkel, szent személyekkel kapcsolatos földi maradványokat, tárgyakat jelentett: testrészeiket, csontjaikat; tágabb értelemben mindazon tárgyakat, melyekkel érintkeztek (a ruhák, kínzó eszközök, stb.). Tiszteletüknek két forrása van. Az egyik általánosan emberi, amely minden népnél megtalálható, hogy az elhunyt szeretteink maradványait és hagyatékát tisztelettel övezzük. A másik az a speciális keresztény hit, hogy a szentek Isten boldog örökkévalóságában élnek, így ők az irántuk tanúsított tiszteletünkről tudomást vesznek, értünk közbenjárók (segítők) lehetnek. A vallásos ereklyetisztelet magánál az ereklyénél nem állhat meg; a hívő mindig magát a szentet tiszteli, akit Isten közelségében hisz, és akivel hite szerint belső lelki összeköttetésben él (a „szentek közössége” által). Ezért mondta ki dogmaként a tridenti zsinat, hogy a szentek ereklyeinek tisztelete helyes és üdvös dolog. A keleti egyházban már a 4. században szokássá vált, hogy az egyes csontokat, levágott tagokat, az edénybe gyűjtött vért külön ereklyetartókba tették és a templomokban helyezték el, sőt adományozták is egyes személyeknek. A nyugati egyházban ez a szokás a 6. század végéig szigorúan tiltva volt, a templomokban az oltárok alatt a szenteknek egész, csonkítatlan holttestei nyugodtak; a szentek sírjáról egy-egy követ vittek magukkal, vagy a koporsójukhoz érintett tárgyakat. Lassanként a nyugati egyházban is szokássá vált a szentek csontjainak szétszedése, hogy így a folyton szaporodó templomok ereklyéket kapjanak. Mert ősrégi szokás szerint oltárt csak vértanúk (az 5. század elejétől kezdve egyéb szentek) maradványai fölött emeltek. Ma is egyházi szabály, hogy minden oltárban legalább 2 szentnek – kik közül az egyik vértanú – ereklyéi legyenek elhelyezve. Amint megkezdődött a szentek csontjainak szétszedése, kezdetét vette azoknak az adományozása is, megnyitva ezzel a visszaélések útját. Ezek megakadályozására az 1215-ben tartott lateráni zsinat határozata szerint a pápa engedélye nélkül új ereklyék nyilvános tisztelet tárgyává nem tehetők. A tridenti zsinat határozata szerint az egyes egyházmegyékben a megyéspüspök engedélye nélkül semmi ereklye nem helyezhető ki nyilvános tiszteletre. Rómában 1689-ben egy külön kongregációt alapítottak (S. Congregatio Indulgentiarum et S. Reliquiarum), melynek egyik főfeladata az ereklyék hitelességét megállapítani s az egész világ templomai számára ereklyéket szétküldeni. Kiközösítés terhe alatt tiltották a római katakombákból engedély nélkül bármilyen kis ereklye elvitelét.
Mivel a szent iratok tanúsága szerint Jézus testben támadt fel és negyven nappal később a mennybe ment, az ő csontjai hiányoznak az ereklyék sorából. Számos olyan ereklye van azonban, amelyet vele kapcsolnak össze. Ezek közül a leghíresebbek talán a torinói lepel, amelyet a testét borító halotti lepelnek tartanak, és a Szent Grálként ismert serleg, amiben keresztre feszítésekor a vérét fogták fel. További ismert ereklyék: • a Szent kereszt darabjai és egy ortodox kolostorban őrzött Vádcímtábla (titulus crucis) az INRI felirattal; • a Keresztre feszítés köve (1804-ben, Konstantinápolyba való szállítása során a tengerbe veszett); • a Lombardiai öntöttvas korona és Constantin zablája, melyeket a keresztre feszítéshez használt szögekből készítettek; • a Szent fityma, Jézus körülmetélésekor levágott előbőr; • a Végzet dárdája, amivel Jézus oldalát átszúrta a római katona (Jn 19,34); • a Töviskorona, melyet a gúnyolódó katonák helyeztek Jézus fejére a keresztre feszítése előtt; • a Szent kehely, melyet Jézus az utolsó vacsorán használt; • Veronika kendője, mellyel Jézus homlokát törölte le, mikor Jézus a keresztet vitte; • Jézus varratmentes palástja, amit a trieri Szent Péter-dómban tartanak; • Jézus levelei, melyekben udvariasan elutasította Edessza királyának, Abgárnak a meghívását; • a Nem kézzel készült ikon, amit Jézus Abgárnak küldött a leprája gyógyítására; • a Szent köldökzsinór, Szent könnyek, Szent tejfog… A keresztények különös érdeklődése a sírok és az eltemetett testek iránt több hasonlóságot mutat az őskori halottkultuszokkal és a kelta szokásokkal, mint a nagy monoteista vallásokkal, a judaizmussal és az iszlámmal. Ennek a fokozott figyelemnek a forrása az a hit lehetett, mely a Biblia utolsó írása, a Jelenések könyve lapjaira támaszkodik. Az utolsó ítélet előtti eseményként várták a halottak feltámadását (20,11–15). Furcsa áthallás a zsidó hithez az a szokás, hogy hívő izraeliták az Olajfák hegyén létesített temetőt választják „örök” lakóhelyül, a templomhegy felé tájolt sírokkal. Abban a reményben teszik ezt, hogy a Messiás eljövetelekor, mikor majd talpra állítja őket, arccal az ő irányába forduljanak mindannyian.
Mindig sokan kételkedtek az ereklyék valódiságában. Erasmus például ironikusan megjegyezte, hogy ha az Igaz kereszt szilánkjait összegyűjtenénk, akkor láthatnánk, hogy Jézus keresztfája tulajdonképpen egy egész erdőség volt. Van ebben valami eredendően emberi vonás; önmagunk és biztonságunk fenntartása érdekében szeretnénk lecsapolni a szentséget. Kapaszkodnánk az aranykor felhőibe, amikor harmóniában éltünk magunkkal és a környezetünkkel. Kifejezőbben – és nem csupán képletesen – szólva: meg akarjuk ragadni az Isten lábát. Ez a törekvés a reformáció korára már olyan túlzó fokra jutott, hogy Luthernek szinte nem adatott más út, mint asztalt dönteni és kategorikusan elzárkózni ettől a célját tévesztett kultusztól.

2014. január 1., szerda

Álom-zsiráf

Vagy azért, mert pár napja láttuk őket az Állatkertben... vagy azért, mert a tavaszi tánctanfolyam résztvevőivel levelezek... vagy... Szóval azt álmodtam, hogy éppen zsiráftréninget tartok, ahol a megakadt élethelyzetet a gyúrótáblán leragadt tészta jelképezte. Amikor felkeltünk, hogy ezt eljárjuk a szőnyegen, valaki jegyzetelni kezdett. Akkor - álmomban - három érvem volt, hogy arra, hogy inkább figyeljen és fejben rögzítse a történteket. (1) Amikor elkezdünk zsiráfozni, még nincsenek kiérlelt mondataink. A szituációk megjelenítésének és eljátszásának a technikája abban segít minket, hogy meg tudjuk állítani az életünk filmjét, és ha szükséges, akkor kockánként elemezhetjük azt. Ezért a le- vagy feljegyzendő mondataink percről-percre gyúródnak (innen a tészta?) változik a tartalmuk és a formájuk egyaránt. (2) Amennyiben eljutunk a végére (és beáll a megnyugtató csend), akkor sem egy varázsigét kapunk, ami bármilyen szituációban bevethető, tekintet nélkül a szereplők kilétére. Egy modell nem a világ, "csak" segít eligazodni benne. (3) Feltéve, de meg nem engedve, hogy megtaláltuk a bölcsek kövét - az sem lenne életszerű, ha ezt papírról (vagy fejből) idéznénk. A zsiráflét ereje éppen a frissessége. A pillanat sűrűjében felelősen "improvizál" a megismert szabályok figyelembe vételével. Aztán felébredtem... És most indulok a napomra, mert már meg(fel)kelt a saját tésztám. ;)