Szent Mihály kardja

Masszív tapasztalat, hogy akkor tudunk megnyugtató válaszokat találni, ha szembenézünk a leginkább zavarba ejtő kérdésekkel is. Számomra ilyen felkavaró élmény volt Israel Shamir cikke, melyet a következőkben összegzek:

A támadó kimerülhet és törekedhet a békére; a megtámadottnak a győzelmért kell harcolnia… A vietnami háborúban a jó amerikaiak békét követeltek, de a vietnami nép és a támogatóik, bárhol voltak is, a támadót legyőzni akarták. Ezt a szabályt gyakran elfelejtik a pacifizmus és az erőszakmentesség mai képviselői. Erőszakmentességet szónokolnak az elnyomottnak, mintha az volna a mindenható orvosság. Nem meglepő, hogy az erőszakmenteség nagy teret kap a tömegtájékoztatásban, és bőkezűen szolgálják fel a letiportaknak…

Ennél is bosszantóbb az a törekvés, hogy az erőszakmentességet úgy állítsák be, mint a lázadás vallásilag ortodox módját. "Semmi sem igazolja az erőszakot", vagy "két rossz eredője nem lehet jó" - hallja naponta az ember az efféle álbölcsességeket. Ez semmilyen szempontból sem igaz. Még a legmagasabb erkölcsi alapon is igazolt, sőt parancsolt az erőszak egy másik ember életének és méltóságának a megmentése érdekében. Egy jámbor ember követheti szóról szóra a Hegyi Beszéd tanítását és odatarthatja a jobb orcáját, hogy üssék meg, de nem mehet el egy erőszakot tevő vagy egy gyilkos mellett, amikor az éppen elköveti a gonosztettét, úgy, hogy zavartalanul hagyja. Ha nincs más módja a gyilkos megfékezésére, meg kell ölnie. Szabadon lemondhatunk az életünkről vagy a méltóságunkról, de kötelességünk, hogy másokat megvédjünk. Ugyanígy az igazságszolgáltatás is "rosszat cselekszik", amikor bebörtönöz, megbírságol vagy kivégez egy embert, mert gyilkossággal, megerőszakolással "rosszat" tett; de ezen a módon a "két rossz eredője jó"…

A keresztény hit látszólag ellentétes eszméket tartalmaz; ez az egyik sajátos minősége. Benne van Assisi szent Ferenc példája... De benne van szent Mihály kivont kardja is. Ezt az ellentétet a mi Isten és embertársaink iránti szeretetünk békíti össze. Ez a szeretet késztethet minket arra, hogy mindent odaadjunk, akár az életünket is, de késztethet arra is, hogy elvegyük mások életét… Az erőszakmentesség túl gyakran nem alázatból és önfeláldozásból fakad, hanem biztonságkeresésből és félelemből, félelemből attól, hogy a háborúban a jó oldalt támogassuk. Sokkal egyszerűbb "háború és erőszak ellenesnek" lenni általában, mintsem kiállni a támadóval és betörővel szemben, különösen akkor, ha történetesen a saját országunk a támadó és betörő…

Némely háború ostoba: senki sem tudta, hogy az Első Világháborút miért vívták - még csak egy szép Heléna sem volt, akit hazahozzanak a Spree folyó partjairól … azonban van egy jó és egy rossz oldal, nekünk meg kötelességünk, hogy támogassuk a jót.

Ami a Palesztinában, Irakban, Afganisztánban és másutt megindított Harmadik Világháborút illeti, nem elég, hogy "háborúellenesek" legyünk, és mindkét félnek az "erőszakmentességről" szónokoljunk. Az embernek teljes erkölcsi támogatást kell nyújtania azon harcosoknak, akik ellenállnak a betörőnek... A pacifizmus a gyáváknak kínál menekülési utat, hogy elkerüljék az erkölcsi döntést… Röviden, a pacifizmus őszintétlen, kétséges és sikertelen elmélet.

A társdalom, miként minden a világon, akkor van a legjobb állapotban, amikor egyensúlyban van a yin (a passzív nő-elv) és a yang (az aktív férfi-elv). A kereszténység hatalmas volt, amikor a yang erős volt benne. Akkor az egyház sok bajnokot áldott meg, és azok is őt. Sárkányölő szent György és szent Johanna kardforgató volt. A nyugati egyház ismerte a templomos és a szent János lovagokat, a keleti egyház padig szent Alexander Nyevszkijt, aki megverte a németeket, és szent Szergejt, aki a tatárok feletti győzelemért imádkozott. Mert a háborúnak is lehet szellemi jelentése. Nekünk pedig el kell ismernünk, hogy "a háború egy lehetséges aszkétikus és halhatatlanságra vezető út", ahogy azt Julius Evola összegezte a középkori keresztény hagyományban…

Ma a yin összetevő győzött a nyugati lélek felett, miközben természetes és nem legyőzött yang része békében elvált tőle. A békemozgalomban nőké a vezető szerep, és ez nem véletlen. (…) Owen Owens a "Kis öregasszonyok a békéért" c. cikkében a béketábor tömegeit úgy jellemzi, hogy "nőneműek, öregek és alacsonyak". Biztos, hogy áldásra méltók, de meghatározó szerepük az egyensúlyvesztés jele. A yin békemozgalom mellett ott van - vagy ott kéne lennie - a yang győzelemmozgalomnak. Ők azok a harcosok, akik AK géppisztolyaikkal óvatosan tapossák Nablusz vagy Fadzsulla keskeny utcáit, a bove-i francia gazdák, akik szétverik a McDonaldsot a bulldózereikkel, Seattle és Genova tüntetői, Che Guevara partizánjai és Mishima lázadói lettek Krisztus bajnokai a legutóbbi időkben, akik kitartanak a kereszténységnek a történelemben valaha volt legnagyobb keresztényellenes erői ellen. Üdvözlet a bajnokoknak. Ne kapaszkodjatok tüzelő karjukba. Lehet, hogy nem lesz békénk, de győzni fogunk.

Lendületes, határozott, sőt ellentmondást nem tűrő gondolatsor. Csupán az a kérdés: mi végre e diadal? Az agresszió történelmében kis csatákat lehet nyerni, a háborúnak csupán vesztesei és mérhetetlen áldozatai vannak. Vagy tényleg a szelídek öröklik a földet, vagy - fáj leírni is - nem lesz örökségünk.

Fogat fogért?

Az erőszakmentesség gyakorlása a jézusi tanítás morális imperatívuszai közé tartozik. A jusztícia gyakran szemben áll a dikaiosüné-vel (igaz-volttal). A jusztícia jogi fogalom, és magában foglalja azt a lehetőséget, hogy valakit elítéljenek vagy megbüntessenek. Az ellenségszeretet parancsában (Lk 6,27.29.37) Jézus a szeretet mellett és az igazságos megoldás ellen dönt. A szeretet nem teszi lehetővé, hogy rákényszerítsünk másra valamit, akár morálisan jót is. Többet tehet az egyenlőség megteremtésénél, mégpedig nem azáltal, hogy a kiváltságokat elítéli vagy erőszakkal megszünteti, hanem hogy önként többet ad a másiknak, mint amennyire jogilag köteles. A jogi erőszak-alkalmazást is elveti, és nem a "lex naturalis"-ra, hanem a "lex evangelica"-ra szólít föl.

Pozitív módon a juhokat állítja példaképül a tanítványai elé, akiket a farkasok közé küld; viselkedjenek úgy, mint a juhok: legyenek erőszakmentesek, béketeremtők. Jézus tanítványai csak akkor tudják áttörni az erőszak ördögi körét, ha készek arra, hogy meghaljanak a gonoszokért, ha "egyszerűen" kilépnek a mindig legitimizálható erőszak köréből.

Az erőszakmentesség a politika világára is kiterjed. Jóllehet Jézus csaknem mindig elkerülte, hogy mondjon valamit népe politikai problémáiról, egyfelől mégiscsak felszólították, hogy feleljen meg az adókötelesség kényes kérdésére, másfelől gyakran üldözték a politikai erők, és ezért ki kellett használnia a politikai meghatározottságú határzónákat, nehogy időnek előtte üldözői kezébe essen. Az "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené" igével apolitikus választ adott. Azonban nem tanúsított passzív ellenállást, mint a farizeusok vagy Gandhi. Ez a magatartás legfeljebb pre-politikus lehet, mivel erőszakmentesen akar hatalomra jutni, a despotikus hatalmat erőszakmentességgel próbálja meghódítani. Jézus semmiféle hatalmat nem akart meghódítani, és semmilyen "e világi" hatalmat nem akart gyakorolni. Isten népe lojális a császár iránt. Ő azonban alattvalóként semmilyen totális hatalmat nem ismer el, mivel a császárt nem illeti meg minden.

Ezt az erőszakmentes alapmagatartást Jézus prófétai álmokkal is kifejezte, és remélte, országa azáltal jön létre, hogy mindazok, akik vonakodnak életüket erőszakkal megvédeni, béketeremtő szeretetükkel meg tudják győzni az erőszakosakat. Ez szemben áll Konstantin és Marx "jövendöléseivel", s ugyanúgy a neokonstantini reménnyel is, amely úgy véli, az atomfenyegetéssel ki lehet küszöbölni a világból az erőszakot.

Máté-Tóth András: Bulányi György teológiája (Erőszakmentesség és üldözöttség); A mű eredeti címe és a fordítás alapja: András Máté-Tóth: Bulányi und die Bokor-Bewegung Eine pastoraltheologische Würdigung, Wien 1996, 198–322 o.; fordította: Gromon András

Sakálok öröksége

Elengedhetetlen, hogy a felnövekvő generációk számára is világossá válhasson a szerelem és a birtoklás közötti különbség, ami jó eséllyel mindkét félnek segít az erőszakos párkapcsolatokba való belesodródás elkerülésében.

Többször hangoztatott érv, hogy valaki a gyerekek érdekében nem szakít agresszív partnerével. Pedig az erőszakos családban felnövő gyerekek szintén áldozatokká válnak: félnek a bántalmazás megismétlődésétől. Egyfajta trauma-alapú világszemlélet alakul ki bennük - a világot veszélyekkel teli, igazságtalan, kiszámíthatatlan helynek élik meg, ahol éppen azok bántják őket, akiktől szeretetet és védelmet remélnek.

A bántalmazó családban élő gyerekben erős düh gyülemlik fel, ami számos módon ölthet testet. Sok gyerek önmaga ellen fordítja indulatát: ez önvád vagy bűntudat formájában jelenik meg. A másik gyakori megküzdési mechanizmus az, amikor a kiskorú haragja külső személyek felé irányul, és főként a kortársai vagy a testvérei elleni erőszakos viselkedésben testesül meg, vagy az elkövető szülőre üt vissza (szó szerinti értelemben is). Egyes esetekben a gyerek a bántalmazó nézőpontját teszi magáévá. Ilyenkor ő is az áldozatot hibáztatja az otthoni feszültségek és incidensek miatt, netán nyíltan megveti, vagy maga is bántalmazóként lép fel vele szemben.

Az erőszakos légkörben élő családokban a gyerekeket mind érzelmileg, mind fizikailag elhanyagolják szülei. Egyrészt, mert maguk is krízisben vannak, másrészt mert az erőszak közegében nem képesek biztonságot, elfogadást teremteni a számára. Az ilyen mikroklímában kevés és szegényes a kommunikáció, hideg a légkör, a konfliktusokat erőszakkal vagy hárítással próbálják megoldani. Felnővén gyakran teljes mértékben elsajátítják szüleik viselkedésmintáit. Az elkövetők nagy részét bántalmazták gyerekkorában, vagy tanúi voltak más családtagjaik bántalmazásának.

Kant szexuális élete

Mielőtt valaki is kegyeletsértéssel vádolna meg, Jean-Baptiste Botul könyvének címéről van szó, mely 2004-ben jelent meg az Új Palatinus-nál.

Előljáróban egy anekdota: az alföldi plébános gyakran hivatkozott a königsbergi filozófusra. A harmadik "Kant azt mondta..." kezdetű idézet után az egyik gazda türelmetlenül közbeszólt: "Tisztelendő Úr, maga csak beszéljen a Jóistenről, a kant pedig bízza ránk!"

Visszatérve a könyvhöz, van egy számomra termékeny gondolatsora:

Kant forradalmasította a morált. Előtte az alapvető etikai kérdés a jó meghatározása volt. Ez az, amit az összes ókori filozófus megkísérelt: felállítani egy hierarchiát a jó dolgok között, felfedezni a Legfőbb Jót (lat. summum bonum), a Tökéletes Jót, melyet egyes szerzők Örömnek, Igazságnak vagy Erénynek neveztek. Az ember külső értékeiből még nem találtak ki olyat, amely felülmúlná ezt.

Ez az, amit Kant meghökkentő módon kitalált. Számára a moralitás kritériuma nem abban jelenik meg, hogy mit cselekszünk, hanem ahogyan cselekszünk. Nem a cselekmény következménye számít, mert a legmegátalkodottabb bűnöző is biztos lehet abban, hogy a közösség jámbor intézményeit a rablott pénzzel támogatva, egyenes utat talál a paradicsomba. Nem, ami számít, az a cselekedet moralitása, az elhatározás tisztasága és az akarat őszintesége. Elismerten itt olyan beállítottságról van szó, amelyeket kívülről nehéz megítélni. Mégis ez az egyedüli szempont, amely lehetővé teszi, hogy megmeneküljünk a magazin-erkölcstől, vagyis a hetilapok tanácsainak dömpingjétől és a boldogság receptjeitől. Mivel Kant szerint nem az a kérdés: "Hogyan lehetek boldog?" hanem "Hogyan lehetünk méltóak a boldogságra?"

Az első kérdésnél arról van szó, hogy mi a különbség a mi állapotunk és a legfőbb boldogság között. A bölcsesség abban áll, hogy csökkentjük ezt a különbséget, mint ahogy megmászunk egy hegyet, hogy közelebb jussunk a célhoz. A második kanti megfogalmazásban az a kérdés, hogy ez a különbség a Személyes Én-re vagy arra a képzetre vonatkozik, amelyet az Én-ről alkotunk. Ez a méltóság kérdése. Vállalja önmaga törvényét, ami nem hull az égből. A kanti ember saját maga irányítja a lelkiismeretét, nincs szüksége gyóntató papra, sem gurura... Kant csodálta Rousseau-t, aki szerint a morál forrása a lelkiismeret, az "isteni sugallat, hallhatatlan és égi hang".

A lelki mesterek egybehangzó tanítása, hogy az életünk minden egyes pillanatában az összes eszköz a rendelkezésünkre áll ahoz, hogy boldogok legyünk. Mert nem a külső körülmények függvénye a valódi öröm és megelégedettség, hanem a létre való nyitottság titka. Ki lehet méltó a boldogságra? Aki képes felfogni és elviselni azt. Érettséget, autonómiát igénylő munkáról van szó, nem adják kilóra és árengedménnyel sem.

A szeretetet sem lehet átélni, csak megélni. A szentséggel nem kompatibilis a tükör (a nárcisztikus tetszelgés), belevész a köznapok zagyvaságába, lemond a befektetései mennyei tőzsdeindexének elemezgetéséről is. Nem akarja Istent sem örökre, hanem (Barsi B. szavaival) Istené akar lenni csupán, vele maradni. És ha ő örökkévaló, akkor örökké vele maradni.

Isten a kapcsolat, aki kapcsolatban van, benne él. Lehet nagyobb boldogság ennél?

Egy mondat a zsarnokságról

A cím Illyés Gyula 1950-ben írt versének címe, amely először az Irodalmi Újság 1956. november 2-ai számában jelent meg.

"…hol zsarnokság van, ott van jelenvalóan
mindenekben, ahogy rég istened sem;
ott zsarnokság van az óvodákban,
az apai tanácsban, az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek idegennek felelget;
nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban butító szólamokban..."

Kalkuttai Teréz anya frappáns gondolata, hogy "a világ békéje otthon kezdődik". Lenore Walker pszichológus (Denver, USA) tanulmányozta a bántalmazó párkapcsolatokban lezajló folyamatokat. Az ő elmélete az "erőszak ciklusának" fogalma, amely segít megérteni az ilyen kapcsolatok dinamikáját. Az erőszakos párkapcsolat egyfajta körforgás-jellegű, ciklikus mintázatot követ, melyben három jól elkülöníthető szakaszt figyelhetünk meg: a feszültség felgyülemlésének idejét, az erőszakkitörést és a "mézeshetek" fázisát.

(1) Az első szakaszban egyre sűrűsödnek és súlyosbodnak a súrlódások; az agresszor fél mindenben hibát talál (beleköt), és szóban bántalmazza partnerét. Az áldozat igyekszik megfelelni az őt számonkérő vélt vagy valós elvárásainak, hátha ezzel csökkentheti annak idegességét.

(2) A feszültség egészen az erőszakos kitörésig növekszik, majd az erőszakcselekményben oldódik. A kitörés történhet szóban vagy tettlegesen; elcsattan egy pofon vagy akár nemi erőszakba is torkollhat a folyamat.

(3) Ezt követően az elkövető nemegyszer mélységes megbánást mutat: bocsánatot kér, kedvesen és szeretetreméltóan viselkedik; fogadkozik, hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő. Mivel ebben a fázisban az udvarlási időszak kedvességei is megjelennek (virágcsokor, bonbon, ékszer formájában), ezért ezt az időszakot a "mézeshetek" kifejezéssel jelölik.

A harmadik - átmeneti - szakaszt, mely gyakran a gyengébb fél ellenállásának a megtörése, ismét a feszültség felgyülemlésének ideje követi, és így tovább. A folyamat további jellemzője, hogy a megjelenő erőszak idővel súlyosbodik, eszkalálódik. Egyrészt a szakaszok időben egyre gyorsabban követik egymást, másrészt az erőszakos fél mind durvább módszereket alkalmaz. (Nem minden bántalmazó kapcsolat írható le a fenti modell segítségével. Az érzelmi és gazdasági erőszakot a bántalmazó sokszor folyamatos és állandó stratégiaként használja, ezért ez mindennapi normává válhat, amely mindenfajta ciklikusságot nélkülöz.)

Ezek a kapcsolatok alapvetően három módon végződhetnek: a bántalmazó külső segítséget kér és kap, az áldozat kilép a kapcsolatból, vagy minden marad "változatlan", ami katasztrofális következményekkel járhat az áldozat és a bántalmazó fél számára egyaránt. Az áldozat az erőszakkitörések közben súlyos sérüléseket szerezhet (a partnere meg is ölheti). Szintén megtörténhet, hogy önvédelemből öli meg az erőszakkal közeledőt, netán az állandó félelem vagy reménytelenség miatt a saját életének vet véget.

A legtöbb eset szerencsére nem jut el erőszakos halálig, de az erőszakos légkör nagy árat követelhet mindkét résztvevőtől. Az áldozat depresszióval, pánik- vagy kényszerbetegséggel, netán skizofréniával kapcsolatos tünetekkel küzdhet. Szintén gyakori, hogy alkohol-, drog- vagy gyógyszerfüggőséggel próbálja enyhíteni állandó testi-lelki fájdalmát. Jelentkezhetnek különféle testi (pszicho-szomatikus) betegségek is: daganatok, emésztési zavarok, fej- vagy hátfájás, erős fogyás.

Az évek során ugyanakkor a bántalmazó állapota sem javul: sokan erősen leépülnek, alkoholfüggőség vagy egyéb mentális zavar hatalmasodik el rajtuk. Az erőszak az elkövető személyiségét is súlyosan rombolja, ezért neki is támogatásra van szüksége a kialakult mintázat megtöréséhez. Az öregedés beköszöntével a párkapcsolat jellege bizonyos változáson mehet át: sok esetben testi ereje csökkenésével a bántalmazó arra kényszerül, hogy felhagyjon a veréssel. Ilyenkor sem szűnik meg azonban a szóbeli, lelki terror, ami továbbra is pokollá teszi környezete életét. Olykor éppen ellenkező folyamatot tapasztalhatunk. Természetesen arra is van példa, hogy a pár öregedésével az erőszak spontán módon megszűnik, mintegy "kikopik" a kapcsolatból, azonban ezt nem érdemes szabályként kezelnünk. Valószínűtlen ugyanakkor, hogy az ilyen módon "erőszakmentessé" vált kapcsolat megfelelő életteret nyújtana bármelyik félnek, hiszen a sokéves sérelmek és harag továbbra is jelen van a partnerek között.

Kicsit szomorkás...

Edith Piaf - L'Hymne à l'amour

Szkafander és pillangó

Ma délután egyik kollégámmal megnéztem a filmet, amiről egy február végi kritika azt írta, hogy "szárnyak nélkül, hangtalan suhan":

A Cannes-i pálmákkal és az idén Golden Globe és BAFTA-díjakkal kitüntetett film furcsa módon egy végtelenül szűk sztorival bír. Adott egy szkafander - a megbénult testbe zárt lélek -, és egy pillangó: az emlékek és a képzelőerő szárnyain szálló remény. Egy agyvérzés következtében beálló Locked-in szindróma teljes bénultságba kényszeríti a főhőst, az Elle főszerkesztőjét, akinek élete hirtelen eldöntendő kérdésekre korlátozódik. Csupán egy szemének pislogásával tud választást vinni életébe. S bár eleinte legszívesebben a halált választaná, később felismeri, hogy az emlékei és a fantáziája sértetlenül az övéi maradtak; megtanul hát ezeknek, ezekből élni. S bár szorít a szkafander, mélyre húz az új való, a megnyomorodott, leredukált én, mégis szárnyra kap az a bizonyos pillangó. És érzik ezt a kívülállók is: a főhős szerettei, szerelmei, és persze a néző.

Egy mozdulatlan test, egy szem igen-nem kommunikációja, ennyi marad egy tegnap még aktív emberből. De megmarad apának, gyermeknek, volt férjnek, elvesztett szeretőnek. Megindító, ahogy e sokféle szeretet megelevenedik a filmben, és pusztán színészi játékkal, csöndekkel is érezhetővé válik. Hol tehetetlen, kőbe zárt fájdalomként, hol pedig határtalan, minden földi szférát túlszárnyaló pillangóként. Az apa-gyermek kapcsolat kétszeresen is tökéletes alakítást nyer, az idős Max von Sydow, az apa, valamint a főhős és filmbéli gyermekeinek viszonyában.

Elkerüli a legnagyobb kísértést, hogy érzelgőssé váljon. Sebészi pontossággal rajzolja meg a magányunk és megoszthatatlanságunk kontúrjait, hogy mégis tegyen egy próbát a meghaladásukra. A lakásához kötött apa felismeri fia "szkafanderében" saját képét, és ez a mintázat folytatódik az unoka levegőt markolászó kezében is...

Nem az a csoda, hogy beszélni tudunk, hanem, hogy meghalljuk egymást. Nem az ámulatba ejtő, hogy testi közelségbe kerülhetünk, sokkalta nagyobb ügy a belső szobánkba pillantani. Az apaság csúcsa legalább annyira eltemetni tudni saját gyerekünket, mint életre segíteni. Valami furcsa ellentétek egybeesése ez a történet, könnyek nélkül megható, nagy szavak nélkül gondolkodtató, igazi mestermű.

Demokrácia a demokratáknak

Kedden, egy szupervíziós beszélgetésen a felvonulással kapcsolatos élményeket dolgoztuk fel. Az alkalom vezetője dobta be a címben idézett mondtot, ami azóta dolgozik bennem. Eszembe jut a középiskolás éveim során hallott szlogen, miszerint: "A proletárdiktatúra demokrácia a szocializmus híveinek, és diktatúra a rendszer ellenségei számára." Akkor sem tartottam szellemileg kósernek ezt a megállapítást, most sem hagy nyugodni.

Egyik felvonuló gondolata, hogy ő többek között az ellentüntetők érdekében jött ki az utcára, hogy nekik is módjuk legyen szabadon megtenni ezt, ha kívánják.

De megtűrheti a demokrácia az esküdt ellenségeit (akik felszámolására törnek) a maga sorai között? Demokráciát a demokratáknak?

Balázs naplójában olvastam:

És a történtek után óhatatlan, hogy ugyanez lesz a célja jövőre is: kiállnia demokrácia mellett, felmutatni, hogy nem a nyilas hordák irányítják az országot, és nem fogadjuk el, ha ők akarják irányítani. Meg akarjuk mutatni, hogy ez a mentalitás nem a társadalmi lét kellemetlen, de saját jogán létező mellékterméke, hanem idegen test a társadalomban: a demokratikus társadalomnak mint rendszernek olyan „gödeli állítása”, amelyet nem tud és nem akar integrálni: ezt csak kivetni lehet.

A gyülekezési törvény világosan kimondja, hogy "a gyülekezési jog gyakorlása keretében békés összejövetelek, felvonulások és tüntetések tarthatók" [2. §. (1)]. Kifejezetten leszögezi, hogy "a gyülekezési jog gyakorlása nem valósíthat meg bűncselekményt vagy bűncselekmény elkövetésére való felhívást, valamint nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével" [2. § (3)]. A békésnek, jogkövetőnek, mások jogait és szabadságát tiszteletben tartónak ígérkező rendezvényekről mondja ki, hogy jóllehet ezek a gyülekezési szabadság oltalma alatt állnak, védettségük nem abszolút: korlátozhatók, "ha megtartásuk a népképviseleti szervek vagy a bíróságok zavartalan működését súlyosan veszélyeztetné, vagy ha a közlekedés más útvonalon nem volna biztosítható". [8. §. (1)].

Kis János július 12-i, Népszabadság beli cikke így viszi tovább a gondolatot:

A randalírozásra szerveződő erődemonstrációk bejelentését egészen más alapon lehet és kell visszautasítani. Miként az AB sokat emlegetett, május végi határozata leszögezi, a békés gyülekezés fogalmába "nem tartozik bele a bűnelkövetés, a jogsérelem-okozás vagy a fegyveres megmozdulás". Az efféle akciók megelőzése nem abban áll, hogy egy jog gyakorlását közérdekből korlátozzák, hanem abban, hogy elejét veszik a jogtiprásnak. A gyülekezési törvény nem beszél róla, hogy ilyenkor mi a teendő, ám hallgatásából nem az következik, hogy a rendőrségnek jóváhagyólag tudomásul kellene vennie a készülő bűncselekményt, és karhatalmi erővel biztosítani hozzá a helyszínt. Hanem az következik belőle, hogy ilyenkor - nem a gyülekezési jog körébe tartozó cselekményről lévén szó - más törvényt kell alkalmazni. A rendőrségi törvényt és - 2004 óta - a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló törvényt.

Czene Gábor másnapi írásában tisztázza az erőviszonyokat:

Maradjunk annyiban, hogy a Meleg Méltóság Menete körül bőrfejűnek, futballhuligánnak, családapának, hétköznapi járókelőnek, félmeztelen idiótának, nyugdíjasnak öltözött majdnem nácik teremtettek lincshangulatot.

Tisztázzuk: nem a felvonulók bénították meg a főváros közlekedését, hanem ők; nem a felvonulók handabandáztak az Andrássy úton, hanem ők; nem a felvonulók okádták magukból a mocskot, hanem ők. Ezek a majdnem nácik. Most büszkék magukra, fürdőznek a hasonszőrűek gratulációiban, annyira odavannak a gyönyörűségtől, hogy észre sem veszik, mekkora bakot lőttek. Mert milyen kifogásokat is szokás felhozni a melegparádéval szemben? Egy: semmi baj nem lenne, ha kulturált formában vonulnának, a hetero többségben csak a női ruhában vonagló férfiak látványa kelt viszolygást. Kettő: a szexuális hovatartozás a magánszféra része, senkinek semmi köze hozzá, ízléstelen az ilyesmit közszemlére tenni.

A majdnem nácik sikeresen bizonyították, hogy egyik érv sem tartható.

Méltatlanul elfeledett epizód, hogy a kordonon kívül összeverődött tömeg (jellemző a színvonalra) tévedésből a tomcates ellenmenetelőket is megdobálta.
A támadásokat tehát nem a felvonulók provokatív fellépése váltotta ki, hanem a puszta létezésük...

Ha viszont így van, akkor a homoszexualitás - emberi jogi szempontból - végképp nem tekinthető magánügynek. Már csak azért sem, mert ebben a torz értelmezésben a magánszféra nem jelent egyebet, csak szégyenteljes titkolózást és az ezzel járó önvádat, a lelki meghasonulást.
A régi magyar deviancia: ha valamiről nem beszélünk, akkor az nincs. Honfitársaink tíz- és százezreit akarják folytonos hazudozásra kényszeríteni valamiféle elfuserált erkölcsiség nevében, nem válogatva az eszközökben. Különös pikantériát kölcsönöz ennek a felfogásnak, hogy a melegek nyilvános szereplésén olyanok is szívesen háborognak, akik egy magától értetődő, születésüktől meglévő "tulajdonságukat" lépten-nyomon hirdetik: a magyarságukat. Pontosabban azt, ahogyan a magyarságot elképzelik. Piros-fehér-zöld karkötő a kézen, csodaszarvasos tetoválás a háton, nagy-magyarországos jelvény a rovásírásos pólón, ősmagyar tarsolylemez az övön, árpádsávos turulmedál a nyakláncon. Úgy járkálnak fel s alá, mint egy groteszk, túldíszített nemzeti karácsonyfa. Szerintük ez teljesen rendben van, sőt elvárható lenne mindenkitől, hogy legalább a zoknijába belehímezze a Székely Himnusz első sorát, de az, hogy néhány száz vagy ezer meleg évente egyszer megmutatja magát, a tűrhetetlenség netovábbja.

A zsigermagyaroknak nincs egyetlen nyugodt percük sem. Annyi a hazára leselkedő veszély, mint szittya förgetegben a zúgás: cigányok, zsidók, liberálisok, ateisták, drogosok, kínaiak, románok, volt kommunisták, mai kommunisták, nem eléggé jobboldaliak, nem eléggé keresztények, szektások, multik, globalisták. Valamint a díjbeszedők és a szotyiárusok. Tudjuk jól, még egy jegyiroda is lehet magyarellenes: legjobb az ilyet felgyújtani.

Azt hiszem, mégis igaz az axióma: demokráciát a demokratáknak, és megfelelően elrettentő jogalkalmazást azok számára, akik bűncselekményekkel kívánják kifejezni a véleményüket. Mert így normális.

Méltóság Menet 2008

Az alábbi képen több elem is található. De melyik gyalázza a kereszténységét? A helyes megfejtők között piros női melltartókat sorsolunk ki. Érdemes gondolkodni!

A fény túlsó oldalán

Kb. 15 éve vettem egy könyvet, amit két hete kezdtem olvasni. A szerzője Rithnovszky János, egy tűzszerész munka közben megvakult katona, aki elveszette egyik kezét is a balesetben. Aprólékos beszámolója segít elképzelni, hogy mit jelent a látástól megfosztva élni, újratanulni az élet olyan kicsiny dolgait, mint a járás, olvasás-írás, önálló étkezés.

Első csetlő-botló éveiben többször szemére vetették, hogy túlzottan optimista, szükségtelenül megbízik bárki emberfiában. Azt válaszolja, hogy "képtelenség az embernek állandóan bizalmatlanságban élni. Vagy bízom abban, hogy a kitűzött célt elérem, és épp optimizmusomra építve keresem az utat, a lehetőségeket annak megvalósítására, vagy a bizalmatlanságomból eredően, immár nemcsak fizikai, hanem lelki vaksággal is megverve próbálkozom. Nem lehet, hogy az ember félelemben, rettegésben, mások iránti gyanakvásban éljen, és mindenben valami hátsó szándékot keressen, a mint űzött vad, azt lesse: vajon a környezetéből hogyan, ki és mikor, milyen módon fogja őt félrevezetni. Én erre képtelen vagyok! Amíg ténylegesen meg nem győződtem arról, hogy az a személy vagy személyek, akikkel kapcsolatban állok, rossz szándékúak irántam, vagy visszaélnek helyzetemmel, addig én megbízom bennük."

Amikor egy sakkversenyen a szintén vak partnere mást mondott és mást lépett (a szerző ugyanis csak fejben játszik, nem tapogatja ki ellenőrzésképpen a figurákat), ő emiatt természetesen rosszul kombinált a folytatásban. Rövidesen elvesztette a vezérét, de nem problémázott ezen. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy kissé hevesen állt fel az asztaltól, így a készlet táblán lévő bábui az illető ölébe borultak.

Hogyan válik egy barátság vagy párkapcsolat, munkahelyi viszony, BKV-s utazás bizalommal telivé? Ez az alapállás, amitől jó-rossz tapasztalataink birtokában, eltérő mértékben valamennyien eltávolodunk; vagy érettség, belső tartás kérdése, hogy ki mikor jut el erre a pontra?

Korábbi tanítványom, aki már nem dolgozik nálunk, megkeresett az IWIW-en, hogy nem esett-e bajom a Méltóság Menet kapcsán. Róla kivételesen azt is tudom, hogy jobboldali szimpatizáns. (Már majdnem azt írtam, hogy gondolkozású.) Csabi a szabadsága idején hívott telefonon, hasonló kérdéssel. Régi katonatársam (jelenleg baptista lelkész), szintén egy bejelölés kapcsán viszont arról győzköd, hogy a melegség a Biblia félremagyarázása útján igazolható, és miért nem szeretnék egy szép családot... Hol kezdjem számára a válaszomat? Fel tudja fogni a nem válasz erejét?

Mi van a fény túlsó oldalán? Valódi testi-lelki vakoskodás vagy bizalom az ismeretlen iránt... Talán a társam élesebben érzékeli a valóságot, messzebb elhelyezett összefüggéseket is átfog, egybeveti a múlt és jövő síkjait. A szentírásban a próféták egyik megnevezése a roé (látó ember). Aki lelki intelligenciája révén átlát a szitán, a sorok között olvas (lat. inter legere).

Ha vak vezet világtalant - mondja Jézus - mindketten a verembe esnek. (Lk 6,39) Nem tét nélküli a bizalom megajánlása, de kérése sem. Síkországban egy gömb látogatása csak semmi-pont-kör-pont-semmi képre korlátozott. Magyarázkodjak, vagy hagyjam meg a boldog tudatlanságában? És mikor, milyen szempontból vagyok a fény egyik vagy mások oldalán? Bár látnám élesen legalább ezt a különbséget!

Háborúban a múzsák

Háborúban hallgatnak a múzsák - tartja az ősi görög mondás. Már jó ideje nem írtam, magam sem tudom a pontos okát. Az elmúlt hétvége sok feldolgozni valóval szolgált. Hol van a méltóságunk határa és hol a szabadságunké? Miért került elérhetetlen távolba a párbeszéd esélye? Kinek mi a része ebben az össznépi zűrzavarban?

Kis országnak egy csőcseléke van, mondta a hatvanas években Királyhegyi Pál humorista. Sokan idézik mostanság. Kész vagyok belátni, hogy egyes személyekkel el kell napolnom a találkozást a halálom utáni időkre. Csak az arány nyugtalanít. Mi lesz, ha elszaporodik ez a fajta?

Hogyan lehet egy rajszöget is büntetlenül valakihez dobni? Igyekeztem szombaton zsiráfszemet nézni az engem üdítőspalckkal megdobó fital fiúval. Sarkon fordult. A véleményszabadság része lenne, hogy megrongálom mások ruháját? Hogy összetörhetem a csontjait? Hogy veszélyeztethetem testi épségét? Nehéz elfogadni épp ésszel, hogy egy csepp egészséges ivóvizet is eltékozoljunk ezen a bolygón, nemhogy kényszermosásra vesztegessük. Hogy nem tombol a felháborodástól az egész magyar igazságszolgáltatás, amikor a tettenért személyek csúfot űzhetnek a demokráciából? Dobáljuk meg szájzárat kapott elnökünket strucctojásokkal? Hány meleg életét kell kioltani ahhoz, hogy az ne rongálásnak minősüljön, hanem mondjuk gyilkosságnak?

Ma azt írta valaki a telefonszolgálat levelezőlistáján, hogy nem érdemes ebben az országban élni és adózni... Egy tévébebetelefonálósmegmondós mamika azt javasolta, hogy a melegek vonuljanak el valami félreeső helyre, és ne törjenek össze rendőrautókat! Hol a kandikamera?

Nagyon ide kívánkozik egy haszid mondás. "Három dolog illik az igaz zsidónak: állva térdelni, hangtalan kiáltani és mozdulatlan táncolni." Szedő Dénes, ferences költő így interpretálta Hátán háza c. versében:

Hátán háza, hitvány batyu,
maga békés indulatú.
Lesülti fejét, valamit szégyell,
szégyenében állva térdel.

Bekerítették a hajtók,
üvöltene egy szívszakajtót.
Meg nem futhat, falhoz lapul,
s kiált, kiált hangtalanul.

Nem őt fogják, nem őt viszik
veszejteni. Más valakit.
Jómaga megfoghatatlan
táncát járja mozdulatlan.

Mégis csak szül a harci zaj költeményeket, Auschwitz után is? A méltóság elveszíthetetlen, a szabadság érinthetetlen sajátunk. Sólyomok és más jómadarak sem képesek beárnyékolni azt.

Autonomia maxima

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között,
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal,
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó,
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.
Műveled hát saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked.
És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz…
Hogy valóban erős vagy.
És valóban értékes.

(Veronica A. Shoffstall)

El a kezekkel az öregeinktől!

Lehet, hogy az elmúlt napokban a szükséges mértéken felül időztem a kurucinfon, mert napról-napra nő bennem az aggodalom a méltóság napi felvonulással kapcsolatban. Nem a Ki képviselhet kit? gumicsont miatt, inkább a mozgalmi-jogvédő és a majális-buli elemek tisztázatlansága zavar.

Amennyiben családot szeretnénk (egyenrangú házassággal és örökbefogadással), akkor valóban oktalan belekeverni ebbe a travi show világát. Ha meg utcabálra vágyunk, rajta. Én nem, vallom a másodikra a jobb időket megért bombagyárossal. De azt sem szeretném, ha olajfestékkel tarkított ruhatáramat minden pride alkalmával kényszer-frissítenem kellene.

Ciklonnal beszélgettünk arról, hogy egy csecsemő örökbefogadásánál 10 éves várólisták vannak. Ez önmagában is tragikus. A buziellenes szlogenek között pedig számalmas az El a kezekkel a gyermekeinktől! - az előzőek fényében különösen. Szentatyánk és barátai összetörik magukat, hogy szülessenek, csak szülessenek az új palánták. De mi célból? Miért vagyunk ezen a bolygón?

Miért nincs 15 éves sorbanállás a nyugdíjasotthonok előtt, hogy mindenki magához fogadhasson legalább egy idős, esetleg magatehetetlen embert? Hogyhogy nem ürítjük ki az értelmi fogyatékosok és mozgáskorlátozottak, vakok, siketek mesetséges kolóniáit? Miért nem kell az ember? Miért nem a szerető kapcsolatban lenni a mindent megelőző főparancs?

Úgy szeretnék végigvonulni Budapest belvárosában, hogy az az egy-két "gyógyíthatatlan" ellentüntető ezt kiabálja felém: El a kezekkel az öregeinktől! A leukémiás-, AIDS-betegeinktől... Ne adjanak nektek örökbe down-kórós, vízfejű gyerekeket! Számomra ez lenne az ünnep, a buli. Ami a világ szemében botrány és balgaság. Lehet, hogy ekkor már eszembe sem jutna felvonulni?