Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Az igazság nem a mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.
2008. július 21., hétfő
Szkafander és pillangó
Ma délután egyik kollégámmal megnéztem a filmet, amiről egy február végi kritika azt írta, hogy "szárnyak nélkül, hangtalan suhan":
A Cannes-i pálmákkal és az idén Golden Globe és BAFTA-díjakkal kitüntetett film furcsa módon egy végtelenül szűk sztorival bír. Adott egy szkafander - a megbénult testbe zárt lélek -, és egy pillangó: az emlékek és a képzelőerő szárnyain szálló remény. Egy agyvérzés következtében beálló Locked-in szindróma teljes bénultságba kényszeríti a főhőst, az Elle főszerkesztőjét, akinek élete hirtelen eldöntendő kérdésekre korlátozódik. Csupán egy szemének pislogásával tud választást vinni életébe. S bár eleinte legszívesebben a halált választaná, később felismeri, hogy az emlékei és a fantáziája sértetlenül az övéi maradtak; megtanul hát ezeknek, ezekből élni. S bár szorít a szkafander, mélyre húz az új való, a megnyomorodott, leredukált én, mégis szárnyra kap az a bizonyos pillangó. És érzik ezt a kívülállók is: a főhős szerettei, szerelmei, és persze a néző.
Egy mozdulatlan test, egy szem igen-nem kommunikációja, ennyi marad egy tegnap még aktív emberből. De megmarad apának, gyermeknek, volt férjnek, elvesztett szeretőnek. Megindító, ahogy e sokféle szeretet megelevenedik a filmben, és pusztán színészi játékkal, csöndekkel is érezhetővé válik. Hol tehetetlen, kőbe zárt fájdalomként, hol pedig határtalan, minden földi szférát túlszárnyaló pillangóként. Az apa-gyermek kapcsolat kétszeresen is tökéletes alakítást nyer, az idős Max von Sydow, az apa, valamint a főhős és filmbéli gyermekeinek viszonyában.
Elkerüli a legnagyobb kísértést, hogy érzelgőssé váljon. Sebészi pontossággal rajzolja meg a magányunk és megoszthatatlanságunk kontúrjait, hogy mégis tegyen egy próbát a meghaladásukra. A lakásához kötött apa felismeri fia "szkafanderében" saját képét, és ez a mintázat folytatódik az unoka levegőt markolászó kezében is...
Nem az a csoda, hogy beszélni tudunk, hanem, hogy meghalljuk egymást. Nem az ámulatba ejtő, hogy testi közelségbe kerülhetünk, sokkalta nagyobb ügy a belső szobánkba pillantani. Az apaság csúcsa legalább annyira eltemetni tudni saját gyerekünket, mint életre segíteni. Valami furcsa ellentétek egybeesése ez a történet, könnyek nélkül megható, nagy szavak nélkül gondolkodtató, igazi mestermű.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése