Mielőtt valaki is kegyeletsértéssel vádolna meg, Jean-Baptiste Botul könyvének címéről van szó, mely 2004-ben jelent meg az Új Palatinus-nál.
Előljáróban egy anekdota: az alföldi plébános gyakran hivatkozott a königsbergi filozófusra. A harmadik "Kant azt mondta..." kezdetű idézet után az egyik gazda türelmetlenül közbeszólt: "Tisztelendő Úr, maga csak beszéljen a Jóistenről, a kant pedig bízza ránk!"
Visszatérve a könyvhöz, van egy számomra termékeny gondolatsora:
Kant forradalmasította a morált. Előtte az alapvető etikai kérdés a jó meghatározása volt. Ez az, amit az összes ókori filozófus megkísérelt: felállítani egy hierarchiát a jó dolgok között, felfedezni a Legfőbb Jót (lat. summum bonum), a Tökéletes Jót, melyet egyes szerzők Örömnek, Igazságnak vagy Erénynek neveztek. Az ember külső értékeiből még nem találtak ki olyat, amely felülmúlná ezt.
Ez az, amit Kant meghökkentő módon kitalált. Számára a moralitás kritériuma nem abban jelenik meg, hogy mit cselekszünk, hanem ahogyan cselekszünk. Nem a cselekmény következménye számít, mert a legmegátalkodottabb bűnöző is biztos lehet abban, hogy a közösség jámbor intézményeit a rablott pénzzel támogatva, egyenes utat talál a paradicsomba. Nem, ami számít, az a cselekedet moralitása, az elhatározás tisztasága és az akarat őszintesége. Elismerten itt olyan beállítottságról van szó, amelyeket kívülről nehéz megítélni. Mégis ez az egyedüli szempont, amely lehetővé teszi, hogy megmeneküljünk a magazin-erkölcstől, vagyis a hetilapok tanácsainak dömpingjétől és a boldogság receptjeitől. Mivel Kant szerint nem az a kérdés: "Hogyan lehetek boldog?" hanem "Hogyan lehetünk méltóak a boldogságra?"
Az első kérdésnél arról van szó, hogy mi a különbség a mi állapotunk és a legfőbb boldogság között. A bölcsesség abban áll, hogy csökkentjük ezt a különbséget, mint ahogy megmászunk egy hegyet, hogy közelebb jussunk a célhoz. A második kanti megfogalmazásban az a kérdés, hogy ez a különbség a Személyes Én-re vagy arra a képzetre vonatkozik, amelyet az Én-ről alkotunk. Ez a méltóság kérdése. Vállalja önmaga törvényét, ami nem hull az égből. A kanti ember saját maga irányítja a lelkiismeretét, nincs szüksége gyóntató papra, sem gurura... Kant csodálta Rousseau-t, aki szerint a morál forrása a lelkiismeret, az "isteni sugallat, hallhatatlan és égi hang".
A lelki mesterek egybehangzó tanítása, hogy az életünk minden egyes pillanatában az összes eszköz a rendelkezésünkre áll ahoz, hogy boldogok legyünk. Mert nem a külső körülmények függvénye a valódi öröm és megelégedettség, hanem a létre való nyitottság titka. Ki lehet méltó a boldogságra? Aki képes felfogni és elviselni azt. Érettséget, autonómiát igénylő munkáról van szó, nem adják kilóra és árengedménnyel sem.
A szeretetet sem lehet átélni, csak megélni. A szentséggel nem kompatibilis a tükör (a nárcisztikus tetszelgés), belevész a köznapok zagyvaságába, lemond a befektetései mennyei tőzsdeindexének elemezgetéséről is. Nem akarja Istent sem örökre, hanem (Barsi B. szavaival) Istené akar lenni csupán, vele maradni. És ha ő örökkévaló, akkor örökké vele maradni.
Isten a kapcsolat, aki kapcsolatban van, benne él. Lehet nagyobb boldogság ennél?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése