2008. július 13., vasárnap

A fény túlsó oldalán

Kb. 15 éve vettem egy könyvet, amit két hete kezdtem olvasni. A szerzője Rithnovszky János, egy tűzszerész munka közben megvakult katona, aki elveszette egyik kezét is a balesetben. Aprólékos beszámolója segít elképzelni, hogy mit jelent a látástól megfosztva élni, újratanulni az élet olyan kicsiny dolgait, mint a járás, olvasás-írás, önálló étkezés.

Első csetlő-botló éveiben többször szemére vetették, hogy túlzottan optimista, szükségtelenül megbízik bárki emberfiában. Azt válaszolja, hogy "képtelenség az embernek állandóan bizalmatlanságban élni. Vagy bízom abban, hogy a kitűzött célt elérem, és épp optimizmusomra építve keresem az utat, a lehetőségeket annak megvalósítására, vagy a bizalmatlanságomból eredően, immár nemcsak fizikai, hanem lelki vaksággal is megverve próbálkozom. Nem lehet, hogy az ember félelemben, rettegésben, mások iránti gyanakvásban éljen, és mindenben valami hátsó szándékot keressen, a mint űzött vad, azt lesse: vajon a környezetéből hogyan, ki és mikor, milyen módon fogja őt félrevezetni. Én erre képtelen vagyok! Amíg ténylegesen meg nem győződtem arról, hogy az a személy vagy személyek, akikkel kapcsolatban állok, rossz szándékúak irántam, vagy visszaélnek helyzetemmel, addig én megbízom bennük."

Amikor egy sakkversenyen a szintén vak partnere mást mondott és mást lépett (a szerző ugyanis csak fejben játszik, nem tapogatja ki ellenőrzésképpen a figurákat), ő emiatt természetesen rosszul kombinált a folytatásban. Rövidesen elvesztette a vezérét, de nem problémázott ezen. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy kissé hevesen állt fel az asztaltól, így a készlet táblán lévő bábui az illető ölébe borultak.

Hogyan válik egy barátság vagy párkapcsolat, munkahelyi viszony, BKV-s utazás bizalommal telivé? Ez az alapállás, amitől jó-rossz tapasztalataink birtokában, eltérő mértékben valamennyien eltávolodunk; vagy érettség, belső tartás kérdése, hogy ki mikor jut el erre a pontra?

Korábbi tanítványom, aki már nem dolgozik nálunk, megkeresett az IWIW-en, hogy nem esett-e bajom a Méltóság Menet kapcsán. Róla kivételesen azt is tudom, hogy jobboldali szimpatizáns. (Már majdnem azt írtam, hogy gondolkozású.) Csabi a szabadsága idején hívott telefonon, hasonló kérdéssel. Régi katonatársam (jelenleg baptista lelkész), szintén egy bejelölés kapcsán viszont arról győzköd, hogy a melegség a Biblia félremagyarázása útján igazolható, és miért nem szeretnék egy szép családot... Hol kezdjem számára a válaszomat? Fel tudja fogni a nem válasz erejét?

Mi van a fény túlsó oldalán? Valódi testi-lelki vakoskodás vagy bizalom az ismeretlen iránt... Talán a társam élesebben érzékeli a valóságot, messzebb elhelyezett összefüggéseket is átfog, egybeveti a múlt és jövő síkjait. A szentírásban a próféták egyik megnevezése a roé (látó ember). Aki lelki intelligenciája révén átlát a szitán, a sorok között olvas (lat. inter legere).

Ha vak vezet világtalant - mondja Jézus - mindketten a verembe esnek. (Lk 6,39) Nem tét nélküli a bizalom megajánlása, de kérése sem. Síkországban egy gömb látogatása csak semmi-pont-kör-pont-semmi képre korlátozott. Magyarázkodjak, vagy hagyjam meg a boldog tudatlanságában? És mikor, milyen szempontból vagyok a fény egyik vagy mások oldalán? Bár látnám élesen legalább ezt a különbséget!

Nincsenek megjegyzések: