Egészen mást akartam írni ma. Ami eltérített eredeti szándékomtól: megtaláltam egyik feljegyzésemet, amelyet 2004. januárjában egy színházi élmény ihletett. Érdekes volt újraolvasni. Pier Paolo Pasolini Teoréma című regénye alapján Vörös Róbert írta a darabot Holnap érkezem címmel, melyet Alföldi Róbert rendezett az új Nemzetiben.
A Teoréma az 1968. évi Velencei Filmfesztiválon a Katolikus Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége díját nyerte el. Ennek ellenére ebben az évben - a római bemutató alkalmával - a Vatikán lapja megtámadta a filmet, majd az olasz püspöki kar által felállított bizottság minden hívőnek megtiltotta a film megtekintését. Ugyanekkor az ügyészség betiltotta a filmet és vádat emelt az alkotó és a producer ellen. Ez az egész nemzetközi filmszakma tiltakozását kiváltotta.
Leginkább az gyönyörködtetett a darabban, hogy az emberi kapcsolatok és a transzcendens világgal való viszony kusza egymásba ágyazottságát hűen ábrázolta. Minden csókban, szerelemben azt a felkavaró nyugalmat, feloldódás nélküli egyesülést óhajtjuk, amit Isten ad(hat).
A "csak másokban moshatod meg arcodat…" túlhajtása, az üdvösség egymáson való bevasalásának hamis reménye is hitelesen megcsillant. Megnyugtató módon képtelenek vagyunk boldoggá tenni bárkit is, mégis újra nekilendülünk. Kívül keressük azt a teljességet, amit senki (úgy hiszem - legalább is hagyományos értelemben), még az Örökkévaló sem adhat meg. Nem valakinek vagy valaminek az elérésétől, birtoklásától, befolyásolásától… leszek több vagy jobb, hanem a bennem feltáruló hiány magamhoz ölelése által. Elfogadom a félkész, még-úton-lévő valómat, amivel bátran társulhatok, baráti jobbot nyújthatok, de az "egészet" nem ajándékozhatom oda. Már pusztán magányunk számbavétele is örömhír, az pedig különösen szívet melengető, hogy ezzel a beteljesülésre váró valónkkal gyógyíthatjuk, hordozhatjuk egymás terhét.
A második felvonás vezeklése erre utalt számomra. Logikus "behajtása" volt annak, hogy a megoldást, a beteljesítés felelősségét átruházzuk, vagy legalábbis megkíséreljük. A vallási téboly, az kontroll-vesztett és lerágott szerelmi élet, a becsavarodás vagy halál csupán tünetek. A helyes diagnózis: melléfogtunk.
A mégis világa talán vigasztalóbb ezeknél. A legállatibb ösztönéletünk mélyén is megérintjük a közöttünk bujkáló, önmagát rejtegető Nagyszerűt. Itt van, tagadhatatlanul. Apám koporsója mellett éppúgy éreztem, mint a leggyengédebb simogatásakor. A szúró meleg kocka alján (ahogy Pilinszky egész életműve rájajdul) ott lobog az egész mennyei világ. A nyomor, eszköztelenség, fájdalom, hideg, semmibe zuhanás mind-mind alkalom megérinteni, közösségbe lépni vele. Ez a második megtalálás boldogsága.
Az első ünnepi majális szétfoszlik, megkopik, elfásul. Ha csupán ebben reménykedek, a nosztalgia vizenyős világának foglya maradok. Van egy elvesztés utáni találkozás is, ami maradandóbb a gyémántnál. Kierkegaard azt írja a Félelem és reszketés első lapjain, hogy "…nagy dolog a vágyról lemondani, de nagyobb azt megtartani, miután lemondtunk róla; nagy dolog az örökkévalót megragadni, ám nagyobb dolog a mulandót megtartani, miután már lemondtunk róla." A hit nem tragikus hőst farag belőlünk, hanem érzékennyé tesz a mátrixon túlira. Ábrahám vagy gyilkos, vagy hívő, lagymatag feloldás nem létezik…
Talán az teszi mégis elviselhetővé szenvedésünket, hogy megsejtjük a paraván mögött zajló szerelmet, a követelőzés alján kuporgó alázatot, a harsány diadalmenet mélyén didergő magányt, és az én cikornyás mondataim alatt a helyesebb olvasatot… ;)
Isten számomra egyre inkább az igazi, a teljes szabályozatlanság, meglepetéseivel szétrobbantja a szokvány liturgiáját, fogalomkészletét, udvariaskodását. Éppúgy kedvét leli a katolikus idősek klubjának olcsó csevegésében, mint egy autóbusz katasztrófa áldozatainak utolsó sikolyában. Feloldhatatlan, kibogozhatatlan, néha iszonyatos, néha szépséggel terhes.
A kétértelmű világban, az értelmezhetetlen kábulatban mégis eltalálhatok hozzá. Nem a felfedezők elégedett mosolyával a csúcson, de a megtalálás tévedhetetlen békéjével. A második megtalálás visszavonhatatlan. Ilyenféle, identitáson túli állapotban leledzek jó ideje. Nem szeretnék semmivé sem válni, csak lenni. Itt és most rendelkezésre állni annak, aki akarja. Olyan egyszerű lenne, ha valóban megérteném, hogy minden jó, ami megtörténhet, és szent, amennyiben megtörtént. (Vagy fordítva...)
A Megváltó állandóan érkezésben van, és állandóan távolodni látszik. Valójában elszakíthatatlan része mindannak, ami a szemünkben reménytelennek, elveszettnek tűnik, így a saját sorsunknak is. Én nem tudom, mit akar Isten. Annyit tudok, hogy létezik, számomra felfoghatatlan módon kínálja a barátságát. Néha megrettent, néha egészen megvigasztal. Van, hogy a hiánya gyötör. Akkor is bíznék benne, ha megölne. Izsák nem lesz depressziós, nem dobálja alvadt vérét az ég felé, mint Julianus aposztata.
"Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj. Erősebb voltál nálam és legyőztél." - kiált fel Jeremiás. (Jer 20,7) Szinte minden imádságom prototípusa ez a gyötrelem. Ha van Isten, hogyan bírja elnézni ezt a förtelmet? Ha nincs, miért hiányzik annyira?
Nem vagyok nyugtalan attól, hogy felkavar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése