Templomosok és zarándokok

A templomos lovagrend (latinul milites templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött, akik életüket a Szentföld zarándokai védelmének szentelték. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi. Clairvaux-i Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását. A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. Egy pápai bulla a templomosokat a püspökök kegyelmi jogával ruházza fel; birtokaik minden üldözött számára menedéket jelenthettek. Kasztília és León együttesét 24 körzet alkotta – az ide tartozó erődök és keresztes várak a Santiago de Compostelai zarándokút vonalán sorakoztak.

Az utak összekötötték a keresztes várakat, ahol az utazó bármikor megpihenhetett; egyszerre nyújtottak menedékhelyet és vendégfogadót. Ebben a korban a vendégfogadás kötelezettségét szigorú előírások szabályozták. Ha a zarándok elhagyta az északára menedéket nyújtó kolostort, vállalnia kellett az út minden veszélyét. Az egyik legveszélyesebb a törvényen kívüliekből összeverődött rablóbandák támadása volt. A mocsarak, erdők, vadállatok s főleg a paraszti vagy nemesi rablóbandák miatt a középkorban óriási gondot jelentett a közlekedés, a személy és teherszállítás egyaránt. Aki útra kelt az életét vagy legalábbis a magával vitt vagyontárgyakat kockáztatta. Csak az élvezhetett bizonyos fokú védelmet, aki valamiféle hatalomhoz tartozott. A templomosok házai általában elég közel voltak egymáshoz; a keresztes várak többnyire gázlók vagy hidak közelében, illetve az utat megszakító folyó két partján helyezkedtek el. A zarándokmeneteket felfegyverzett lovagok kísérték, e védelmi szolgálatuk még a kereskedők konvojaira is kiterjedt. A nyugati világ embere komoly spirituális jelentőséget tulajdonított a zarándokhelyek védelmének. A Szentföldet, amelyet hite szerint Isten fiának lába érintett és vére öntözött, ahol eltemették, hogy harmadnapra feltámadjon a halálból, mindenáron meg akarta óvni a „hitetlenektől”, akik – így gondolta – megszentségtelenítik azt a jelenlétükkel. Legalább ilyen fontos volt számára az is, hogy a keresztény zarándokok biztonságban jussanak el úti céljukig. A templomos lovagok rendje ideális hely volt a latin egyház tagjai számára, hogy vezekeljenek bűneikért, ezáltal visszakerüljenek Isten szeretetébe, és haláluk után a mennybe jussanak. Szilárdan bíztak abban, hogy az elszenvedett mártírhalál jutalma az azonnali üdvözülés lesz. Az élet abban a korban rövid volt és bizonytalan, a nép széles rétegei számára az örök élet ígérete jelentette az egyetlen támaszt, mely elviselhetővé tette az e világi létezés nyűgeit. Csatában, hősként meghalni és fennmaradni a közösség emlékezetében sokkal vonzóbb volt, mint napestig robotolni, éhezni, majd kimúlni valami ragályos betegségtől.

De nem minden indíték volt ilyen emelkedett. Azokat, akik nem örököltek birtokot és vagyont, az érvényesülés vágya vezette. A rend tagjaként bárki kibontakoztathatta képességeit, és alacsony származása dacára is jelentős hatalomra, befolyásra tehetett szert. A kívülállók szemszögéből a templomosok kényelmes életet éltek: a rend etette és ruházta őket, ami ebben az időben nem volt szokványos a fegyverforgatók körében. Minden bizonnyal akadtak olyanok is, akik csak világot akartak látni, vagy a szent helyekre voltak kíváncsiak. A templomos rend korai szakaszában a testvérek nem fogadtak soraikba olyan személyeket, akiket a keresztény egyház vétkeik miatt kiközösített; a kívülállók azonban úgy ítélték meg, hogy a lovagok képesek „megtéríteni” a bűnöző életmódot folytatókat, és rendre hozzájuk irányították őket. Bernát, a ciszterci rend főapátja, a templomosok egyik legkorábbi patrónusa az 1130-as években feljegyezte, hogy „Hitetlenek, leányrablók, szentségtörők, gyilkosok, esküszegők, házasságtörők és más gonosztevők indultak a szentföldi szaracénok ellen, ami kétszeres áldás: a helybeliek végre megszabadultak tőlük, a Jeruzsálemi Királyság frankjai pedig jó hasznát veszik a segítségüknek.”

Az európai ítélőszékek gyakran küldtek elítélt lovagokat Jeruzsálem védelmének megerősítésére. 1224-ben például maga a pápa (III. Honorius) ajánlott a nagymester figyelmébe egy bizonyos Bertran lovagot, aki egy püspök megöléséért hétéves szolgálattal vezekelt a rendben. A templomosok a pillanatnyi szükségelteknek megfele-lően zsoldosokat is alkalmaztak, és ugyanúgy fizettek nekik, mint bármely munkaadó. Noha a lovagtestvérek vállvetve küzdöttek a keresztesekkel, ők maguk nem voltak azok. A kereszteseket csak ideiglenes eskü kötötte, míg az ájtatos ordók tagjai egész életre elkötelezték magukat. A templomosok az utak kiépítésével s az utak mentén a pihenőhelyek, vendégfogadók, raktárak felállításával a biztonságos árucseréhez szükséges feltételeket akarták megteremteni. Ebben a korban a váltópénz fémből készült, a fém pedig nehéz, nagyobb pénzösszeg szállításához többnyire igavonó állatokra volt szükség. A kockázat csökkentése érdekében birtokaik egész területén bevezették a váltólevél rendszerét; a megbízó a „fémet” letétbe helyezte valamelyik keresztes vár raktárában. A vár könyvelője e letét ellenében kiállított egy váltólevelet, amely egy másik keresztes várban volt érvényesíthető. A bankjuk olyan megbízhatóan működött, hogy egy idő múlva, akinek volt valamilyen megtakarítása az a templomosok felügyeletére bízta azt. Több püspökség is náluk helyezte el a vagyonát. Franciaország királya a rend párizsi szerzetes házában tartotta kincstárát. Mivel a rend könyvelői kiválóan értettek az adók kezeléséhez, a király nemegyszer a rendet bízta meg a királyi adók behajtásával. Pénzbőségük lehetővé tette, hogy kölcsönzéssel is foglalkozzanak. A rendelkezésükre álló összegeket mindig birtokvásárlásra fordították. Ez a területnövekedés rövid időn belül olyan méreteket öltött, hogy Szép Fülöp – alig valamivel a rend letartóztatása előtt – dekrétummal próbálta megakadályozni a további vásárlásokat. 1307. szeptember 14-én IV. Fülöp elrendelte, hogy tartóztassák le a királyság összes templomosát. Egyre növekvő hatalmuk súlyosan fenyegette a fennálló érdekviszonyokat. Végül rágalomhadjáratot indított ellenük és hamis tanúkat keresett eretnekségük és erkölcstelenségük bizonyítására. Ezek a tanúk többnyire a rendből kizárt szerzetesek voltak. A templomosokat kínvallatással akarta rávenni, hogy az ellenük felhozott vádakat beismerjék. 1314. március 18-án Jacques de Molay nagymestert, aki nyilvánosan visszavonta korábbi vallomását, az Ile de la Cité csúcsán, mint eretneket és visszaeső bűnöst, máglyára vetették.