Három lépés karácsonyra

1. Megbékélés az idővel Burgos és León között a zarándokút egy fennsíkon vezet, ami olyan sima, mint az asztal lapja. Órák telnek el vég nélküli gyaloglással, és a cél nem közelít egy jottányit sem. Ez a Meseta. Könnyen elveszítem az időérzékem. Minden határtalan térré tágul, csak megyek előre, mégis minden egyforma marad. Mintha egy irreálisan lassított világba csöppentem volna. Semmi vagyok ebben a végtelen horizontban. Az idő (a dolgok logikus egymásutánisága) tud hiányozni is. Korábban szinte egyedüli ellenfelemként tartottam számon a múló percek özönét. Korlátoz, fogva tart az órák, napok és évek kérlelhetetlen malma. Közben elvesznek barátságok, kedves szórakozások. A képességeim kibontásának lehetőségeit csak morzsolgatom lyukas kezeim között. Szinte keresztül folyik rajtam az élet, anélkül, hogy komolyan megérintene. Gigantikus ellenféllé dagadt számomra az IDŐ. Egy rablóvá, aki elragadja az életemet, a lehetőségeimet és a szeretteimet. A minap találkoztam egy érdekes megfogalmazással Farkas József, néha református lelkész tollából: az idő nem ellenfél, hanem raktáros. az emlékezés teljességében megőrzi a múltat, amíg az örök jelenné nem sűrűsödik.

2. Testi-lelki bemosakodás Santiagóhoz közeledve növekszik a forgalom, vele karöltve a zaj, a füst és a káosz is. Külön erőfeszítést igényel, ha valaki legalább az utolsó magaslaton, Monte do Gozo hegyén szeretné megélni a beérkezettek örömét és háláját. A zsoltárokban is megjelenik ez képszerűen, amikor a zarándokok megpillantják a szent várost, Jeruzsálemet (Zsolt 122,1–4). A nyugat felé tartó zarándokok szintén énekelve, várakozással telve közelítettek a céljukhoz. Egy jó órával a városba való belépés előtt megmosakodtak, az akkor még kristálytiszta vizű Lavacolla folyóban. A folyó neve drasztikusan kifejező, annyit tesz, mint 'farokmosó' (a lavar, megmosni és a cola, farok szavak összetételéből ered). Ez a rituális mosakodás olyan fontos lehetett, hogy a 12. századból származó zarándokkalauz (Codex Calixtinus) részletes leírást szentel neki. Az apostol(ok) iránt érzett szeretetből – apostoli amore – a zarándokok levették ruháikat, és egész testüket megmosták. A tisztálkodási ceremóniát napjainkban egy kiadós zuhanyzás is tudja helyettesíteni, a természet-közelség elvesztése és a mosakodás-beérkezés sorrendjének felcserélődése azonban nehezen áthidalható. Aki izzadtan, porosan veszi át az oklevelét, és utána találja meg a testi felfrissülését, az másként lépi át a templom küszöbét.

3. Áldott álom A kegyhelyen töltött idő a zarándoklat csúcspontja, mely sajátos áhítatformákban ölt testet. Ilyen a templomban alvás (lat. incubatio, a.m. keltetés, kotlás). Az utóbbi esetében vallástörténetileg ősi jelenséggel van dolgunk. Az ókori álomjóslásnak (álomfejtésnek) egyik formája abban állt, hogy a jóslatot keresők a templomban töltötték az éjjelt és eleinte véletlenül megjelent, később akarattal idézett képektől tették függővé a terveiket. Ezeket az álomképeket aztán bizonyos rendszer szerint szakszerűen fejtegettek, egyes magyarázók rendszeres kézikönyvet írtak erről. A szentek csodáiról írt beszámolók túlnyomó részét igen egyszerű, hétköznapi történetek alkották... A segítség elnyerése érdekében fohászkodni kellett a szenthez, elzarándokolni az ereklyéihez, és fizikai közelségében – azokat körbejárva, megérintve, sokszor több napon át mellettük fekve –, fogadalmi felajánlások kíséretében kérlelni őket, hogy eszközöljék ki a szenvedő beteg számára a gyógyulást. Az inkubációs álom átöröklődött a középkori miraculum-gyűjteményekbe… az alvó beteggel bekövetkezett gyógyító álomlátomás jól illeszkedik abba az antikvitásig visszanyúló hagyományba, mely szerint az inkubációs álomhoz az ereklyét őrző templom közelében kell tölteni az éjszakát. (Klaniczay Gábor: Gyógyító álmok a középkori Margitszigeten)

„Régebben, még a XIX. század folyamán is általános volt a templomalvás ősrégi szokása, így Radnán, Szegeden, Csíksomlyón. Ez azt jelentette, hogy a hívek a kegykép közelében kerestek maguknak testi-lelki bajaikra gyógyulást, ami felfogásuk szerint alvás közben lehet a legfoganatosabb. Ezért bent a templom kövén, a kolostor folyosóin és udvarán, kint a templom tövében és kertjében pihentek le. Természetes dolog különben, hogy ilyenkor a paraszti lélek ünneplő elragadtatásában rendes, pihentető alvásról nem lehet szó. Nemcsak a környezet szokatlansága miatt, hanem azért sem, mert a kisebb-nagyobb búcsús csoportok virrasztással töltik el az éjszaka jórészét, sokszor az egészet. Ez is hozzátartozik a penitencia ünnepélyességéhez…” (Bálint Sándor: Adatok a magyar búcsújárás néprajzához) A Jelenések könyve így fejezi ki a földi és az égi világ találkozását: Az Isten sátora az emberekkel van, velük lakozik, azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük (21,3). Milyen lenne Lébénybe úgy megérkezni, hogy a sportcsarnok helyett a templom fogadja be éjszakára a zarándokokat? Csak a nyugat vallásaira jellemző tudathasadás teszi ezt a gondolatot első hallásra képtelenné. A profán és a szent új-pogány megkettőzése, ami szerint törvénytelen, legalábbis illetlen a fizikai szükségletek kielégülését szent helyen keresni. A tisztálkodás, étkezés, alvás, urambocsá’ a szex nem templomba való dolgok. Hiszen ott úgy élünk, mint Isten angyalai: naponta kóruspróbákra járunk és körmenetekre gyakorlatozunk. Jó hatással lehetne a szalon-mennyország elképzelésre a száradó bugyik és sáros bakancsok sokkoló látványa. Megmutatná, hogy az Isten országa valóban köztünk van, és bátran vállalható minden megnyilatkozása.