Provokátor

Egyik besnyői hittanóra közben kaptam a következő észrevételt:
- Brúnó testvér! Szerintem Jézust nem az Atya támasztotta fel, hanem ő egyedül tette.
Már jótékony homály fedi a válaszom, de valami jóváhagyásféle lehetett. Azzal a kiegészítéssel, hogy több száz éve küzdenek ezzel a nagy teológusok is.

Ma újra "provokál" a fenti dilemma, a szó eredeti (kihívni) értelmében.

A) Jézus a saját erejéből támadt fel, bizonyítva ezzel isteni hatalmát. Vö.: Senki sem veszi el az életem... hatalmam van odaadni és újra visszavenni. Jn 10,18

B) A feltámadás Isten hatalmas cselekedete, Fia hűségét és bizalmát jutalmazó aktus. Erre utal Péter pünkösdi beszéde: A názáreti Jézust megöltétek, Isten azonban föloldozta a halál bilincseit és föltámasztotta őt... ApCsel 2,22-24

Amennyiben az Isten tökéletesen emberré lett, és mindenben hasonló lett hozzánk (Zsid 4,15), akkor nemcsak valóságosan szenvedett a halál közelségétől (a rettegéstől vért "izzadva"), hanem visszafordíthatatlanul meg is halt. A lélek örök halhatatlansága görög - zsidó szempontból pogány - gondolat. A héber hulla kifejezés, a nefes met annyit tesz, mint halott lélek. A keresztény tanítás nem az, hogy így is, úgy is átsétálunk a halál kapuján, legfeljebb ott rossz páholy vár minket, hanem az, hogy a vég totális. Nincs folytatása a létezésünknek, ha Isten utánunk nem nyúl a halálba. Szeretete okán létezhetünk, mert megszánta azokat, akik nincsenek (többé).

Ez a pusztulásból való kihívás, "provokáció" a húsvét hiteles tartalma számomra. Nem teszi elviselhetőbbé a szürkeséget, mégis titokzatos módon átragyogja azt.

A zsidó nyelvben a "szent" (kados) szó szerinti fordításban egészen mást, a hétköznapi megismerésünktől elütőt, otthonos sémáinkon kívülit jelent. Isten egészen más, mint a róla alkotott képeink: bármennyire is feltárja magát a kinyilatkoztatásban, mégis a távoli, elrejtett, a mindig nagyobb Isten, aki kérdésessé teszi az embert és egyben fel is bátorítja a kérdezősködésre. Gondoljunk csak arra a vakmerő módra, ahogyan az "istenfélő Jób" kérte számon Isten jóságát, ahogyan Mózes kérdezi Isten nevét (Kiv 3,13), vagy ahogyan csak "rész szerintinek" nevezi Pál a hitből eredő megismerést (1Kor 13,12), azaz elégtelennek, további keresésre ösztökélőnek, ami megtiltja a megelégedést, az elért eredmény véglegessé tételét.