Ötven pont a Griffendéltől

A szokványos oktatási hozzáállás a tanárok és a diákok többségének csak szenvedést okoz. Az előnyben részesített versenyszellem megakadályozza őket abban, hogy támogató, barátságos kapcsolatokat alakítsanak ki egymással. Olyan kultúrában élünk, amely arra kíváncsi, ki kerül az élre egy igazságtalan küzdelemben, ahol a privilegizáltak, jómódúak szinte biztosan nyernek. Ezt ügyesen korrigálta Dumbledore éleslátása, vesztes viszont maradt a "pályán".

René Lenoir a Kizártak c. könyvében kanadai indiánokról mondja el: "Ha valamelyik gyerekcsoportnak azt mondom, hogy megjutalmazom azt, aki először válaszol a kérdésemre, akkor összebújnak, együtt találják meg a feleletet, és amikor mind tudják, egyszerre kiáltják ki. Számukra elviselhetetlen volna, hogy egy közülük jutalmat kap, a többi pedig veszít. Aki nyerne, kiválna a testvéri közösségből. Megnyerné a jutalmat, de elvesztené az együvétartozást."
Nyugati civilizációnkat a versengés gondolata hatja át. A gyerek iskolás korától "nyerni" tanul. Szüleik elégedettek, ha gyermekük első az osztályban. Így anyagi érvényesülése és az a vágy, hogy egy lépcsőfokkal följebb jusson, fontosabb neki, mint a testvéri együttlét, az együttérzés és a közösség. Saját házban egyedül élni, őrizni saját javait és újabbakat hajszolni, a kapun ezzel a fölírással: Vigyázz, harapós kutya! – ez az életideál.

Az életet gazdagító szervezetben is megkapjuk, amit akarunk, de sohasem valaki más rovására. A források és kiváltságok elosztásában igazságosság és egyenlőség valósul meg. A vezető pozícióban lévők szolgálják a választóikat (a minister szó első szótári jelentése: szolga), ahelyett hogy felettük való uralomra vágynának. A szabályokat általános konszenzus alapján hozzák. Az életjobbító emberi kapcsolatokat három vonás jellemzi:
1. Empátia révén tudják, mit érez a másik, és mire van szüksége. Emiatt nem hibáztatják sem magukat, sem a társukat.
2. Tudatában vannak, hogy kapcsolataikban egymásra utaltak, így a másik szükségletét ugyanúgy szem előtt tartják, mint a sajátjukat.
3. Azért gondoskodnak magukról és környezetükről, hogy gazdagabbá tegyék az életüket. Nem motiválja őket a bűntudat, a szégyen, a kötelesség; büntetéstől való félelem vagy külső jutalmak reménye. Nem is alkalmazzák ezeket az eszközöket mások manipulálására.

Az előzőeket összefoglalva: az erőszakmentes nevelés során a résztvevők megtanulják értékelni önállóságukat, de a kapcsolataikban meglévő egymásrautaltságot is. Ebben az új iskolában a tanárok és diákok egy nyelvet beszélnek, a dolgozatokat az iskolaév elején írják meg, mégpedig annak felmérésére, hogy mire van szükségük. Osztályozás helyett értékelés zajlik, amely arról szól, hogy milyen készségekre tettek szert, mennyi tudást sajátítottak el a tanév során. A szabályokat közös megegyezéssel hozzák, az erőt pedig csak védelmi célra alkalmazzák.
A kultúra, amelyben élünk, nem tesz boldoggá bennünket saját magunkkal kapcsolatban. Nem a megfelelő dolgokat tanítjuk az utánunk jövőknek. Elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy azt mondjuk, teremtsük meg a saját kultúránkat!

A nyelvünk (amely őrzi az előző generációk örökségét) arra tanított meg bennünket, hogy értékítéletet alkossunk saját magunk és mások tetteiről, olyanokat, mint "rossz/jó", "helyes/helytelen", "normális/abnormális". Azt a hitet is belénk nevelték, hogy a vezető pozícióban lévők tudják, hogy e jelzők közül melyik az, amelyik leginkább illik egy adott helyzetre. Nyelvünk ilyetén használata hozzájárul a tekintélynek való behódoláshoz.
Akik hisznek valamiben, határozott nézetekkel rendelkeznek az emberi értékek tekintetében, de inkább mérlegelnek ezek alapján az értékek alapján, minthogy morálisan bárkit is elítélnének. Mégis nagyon nehéz leszokni a hatalmi nyelvről.

Igen hamar elérjük az iskoláinkban, hogy a diákoknak ne legyen más céljuk, mint a pozitív ítéletek elérése és a negatív visszajelzések elkerülése. Ez az ítéleten alapuló tanulás létfontosságú a hatalmi rendszerek fenntartásához, amelyben a munkát azért végezzük, hogy jutalmat kapjunk érte és elkerüljük a büntetést.
Mindezek mellett mégsem teljesen fölösleges dolog osztályzatokat adni, mert a diákokat máskor és máshol is minősíteni fogják. Hasznosabbnak tűnik ezért arra nevelni, hogy a gyerekek képesek legyenek több szempontból megítélni a saját munkájukat, és ehhez minél inkább kritikus gondolkodásmódot alkalmazzanak. Ha megtanulják értékelni társaik egyediségét, az győzi meg igazán őket arról, hogy a címkézés milyen negatív hatású kapcsolataikra és önmagukra nézve. Módot találhatunk arra, hogy a maguk által meghatározott értékelési rendszer használatával visszajelzést adhassanak a tanár munkájáról.