Az életem negyedét a jelenlegi munkahelyemen töltöttem. Ha még húsz évig itt maradok, akkor éppen a felét dolgozom végig egy munkáltatónál. Mielőtt bárkinek felkelteném a szöveges példák iránti ellenérzését, a megoldás: 40 (szeptemberig).
A zsoltáros szerint éveink száma a hetvenet ha eléri, vagy jobb esetben lehet nyolcvan is (90,10). Gyerekkoromban hosszú és békés öregséget terveztem a sorskönyvemben. Egy napfényben aranyló, kellemes őszi napon fogank eltemetni, hatalmas tömeg kíséretében. Szegény Mozart!
Amikor a már távozott szeretteimre, tanáraimra gondolok, olykor elfog a kíváncsiság. Már mennyi mindent tudhatnak ők. Lehet hogy itt járnak velünk, észrevétlenül? Meg-meg állva képes névsorolvasást tartok időnként, magam elé idézve az arcukat, kedves gesztusaikat, vagy maradandó mondataikat. Sokan vannak. Mit üzennek? Gondolnak ránk, gondoskodnak rólunk? Hogyan fogunk újra találkozni?
De van valami érdekes a halál előtt? Ha ma este kérdezném meg magam, hogy hová tart az életem, akkor ilyen féle válaszokra lennék képes: egy identitáson túli azonosságot építek. Biztonságot, derűt és békét keresek, néha a sorok között tapogatózva. Pál azzal bíztat, hogy a kincsünk törékeny cserépedényben van... (2Kor 4,7) A bizonytalanságok és feszültségek közepette tudunk harmóniát teremteni és ajándékozni. Halandó testünkön keresztül úgy ragyog fel az élet, mint a repedezett cserépkorsóban ropogó, eleven tűz. Veronika (őrbottyáni kolléganőm) hosszú szünet utáni találkozásunk alkalmával - anélkül, hogy érdeklődött volna hoggylétem felől -, belenézett a szemembe, és örömmel nyugtázta, hogy még mindig benne van a fény. Egyszerű diagnózis.
Nagyon keveset tudhatunk még arról, hogy mit jelent embernek lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése