2008. március 28., péntek

Okébb vagyok, oké vagy...

Jézus és a kereszténység európai kultúránk meghatározó szereplői, anélkül is, hogy az Alkotmányba iktatnánk bármelyiket. Ezt az állítást alátámasztja az a statisztikai tény is, hogy a Biblia máig a legnagyobb példányszámban eladott könyv. Ismerete nélkül érthetetlen lenne számunkra az európai építészet, képzőművészet, irodalom és zene egyaránt. Elég csak a nagy katedrálisokra, vagy Dante, Michelangelo, Bach műveire gondolnunk. Hosszú ideig ez a szellemiség határozta meg a tudományos fejlődés irányát és tempóját. A Kopernikusz, Galilei, Darwin névsor ismételten magáért beszél. Honnan meríti ez a vallás hallatlan történelem- és társadalomformáló erejét?

Egyik tizenkilencedik századi történész, W. Lecky - bár egyáltalán nem hitt a kinyilatkoztatáson alapuló vallásban - ezt írta róla: "Jézus alakja nemcsak az erény legteljesebb példája, hanem a legerősebb ösztönzőerő is annak gyakorlására, és olyan nagy hatású, hogy nyugodtan állíthatjuk, az élete három aktív évéről szóló egyszerű feljegyzés többet tett az emberiség megújításáért és megszelídítéséért, mint a filozófusok összes értekezése, és a moralisták összes jóra buzdítása."

Személye mégsem egyszerű kérdés több évszázad távlatából sem. Bár történetisége vitán felül álló tény, a hitelesség szempontjából megoszlanak a vélemények. Amennyiben teret adunk a jóhiszeműségének, hogy nem akart megtéveszteni minket, még akkor is fennáll a skizofrénia lehetősége: egyszerűen tévedett abban, amit olyan meggyőző erővel hitt és hirdetett magával kapcsolatban.

J. T. Fisher elmeorvos így foglalja össze a problémát: "Ha vennénk az összes mérvadó cikket, melyeket a legképzettebb pszichológusok és elmeorvosok a mentálhigiénia témájában valaha írtak - ha tömöríteni és finomítani akarnánk ezeket, kivágva a fölösleges szószaporításokat -, ha csak a lényeget szeretnénk, s ezt a hígítatlan, tiszta, tudományos tudást megpróbálnánk tömören megfogalmaztatni a ma élő legjobb képességű költővel, a Hegyi beszéd esetlen és hiányos összegzését kapnánk, mely igencsak megsínylené az összehasonlítást, hiszen a keresztény világ majdnem kétezer éve tartja kezében a teljes választ nyughatatlan és hiábavaló vágyódásaira. Ebben rejlik az optimális szellemi egészséggel és elégedettséggel leélhető sikeres emberi élet terve."

Balázs kérdésére, hogy mi lehet a kereszténység metaszintje, ami túlmutat a jelenlegi állapotán, Thomas Harris-t olvasva találtam egy érdekes szempontot:
"A jézusi tanítás tengelyében a kegyelem fogalma áll… (ami) az oké vagyok - oké vagy teológiai megfogalmazása. Nem az tehát, hogy »oké lehetsz«, s nem is az, hogy »befogadunk, ha«, hanem inkább ez: be vagy fogadva, feltétel nélkül… Jézus nem bocsát meg az asszonynak, hanem kijelenti, hogy bűnei meg vannak bocsátva… (Az asszony) valószínűleg messze elkerülte volna, ha nem tudja eleve, hogy Jézus el fogja fogadni a szeretetben vagy kegyelemben, vagy az oké vagyok - oké vagy állapotban. A filozófusok Istene »gondolati« konstrukció… Ezzel szemben Ábrahám, Izsák és Jákob »Istennel sétált«: ők megtapasztalták a transzcendenciát… Végtére Ábrahám, aki az Úr földjéről elindulva követte Istent, nem olvasta a Tórát, és Pál sem ismerte az Újszövetséget, amikor megtért. Ők ketten hírt adtak egy élményről, és az élmény megváltoztatta az életüket. »Amit hallottunk és láttunk, amit a kezünk tapintott… azt hirdetjük nektek.« - írta János apostol (1Ján 1,1-2). Az ősi egyház talán éppen annak a ténynek köszönhette frissességét és spontaneitását, hogy nem volt még formális keresztény teológiája. A korai keresztény irodalom lényegében beszámoló volt arról, ami történik, és amit az emberek beszélnek. »Vak voltam, és most, íme, látok«: egy élmény megfogalmazása ez, s nem valamely érdekes teológiai gondolat. Az őskeresztények azért jártak össze, hogy beszámoljanak egy izgalmas találkozásról, arról, hogy érintkeztek egy Jézus nevezetűvel, aki velük járt-kelt, velük sírt és nevetett, és akinek nyíltsága és együttérzése voltaképp az oké vagyok - oké vagy történelmi jelentőségű iskolapéldája… Az őskeresztények bíztak benne, hittek neki, és megváltoztak. Beszélgettek egymással mindarról, ami történt. A mai egyházakra jellemző rituális, nem tapasztalati tevékenység mellékes volt."

A valláskutatók kezdettől fogva igyekeztek egyes vallásokat néhány alaptípusba beosztani. Találunk pszichológiai, szociológiai, faji vagy egy bizonyos teológiai szempontból megírt tipológiákat, s találkozunk a vallásnak "introvertált és extrovertált" (Jung), "matriarchális és patriarchális" (Bachofen), "semita és indogermán", "cselekedet- és kegyelem-vallások" stb. felosztásaival.

Formai szempontból megkülönböztethetünk univerzális és partikuláris vallásokat. Az első magát egy egyetemes valóság relatív megnyilvánulásának tekinti, ami önmagán túlra mutat. A másik típus magának abszolút jelentőséget tulajdonít, az igazság tökéletes és kizárólagos megtestesülésének értelmezi önmaga létét. E két ellentétes vonás különböző világnézeti háttérből forrásozik, ezért tartalmi szempontból megkülönböztethetjük az ontologikus és teisztikus irányzatokat. Mindkettő a lét teljességének más-más felfogásából, a kinyilatkoztatás és az Isten-ember kapcsolat egymástól eltérő értelmezéséből épül fel.
(1) Az ontologikus-univerzális vallásokat a lét kérdésének kutatása jellemzi, ide sorolható a buddhizmus, a hinduizmus és a taoizmus. A tanítások nem azonosak a kinyilatkoztatással, csak afelé mutató útjelzők. Az Istennel való találkozásukban nem annak tudomásul vétele, hanem a találkozás maga a döntő. Az igazság a tárgyát soha ki nem merítő, így mindig relatív természetű, a helyes gyakorlatra (ortopraxis) összpontosít és belülről fakadóan toleráns.
(2) A teisztikus-partikuláris vallásoknak (a zsidóság, a kereszténység és az iszlám alkotta csoportnak) az előzőektől eltérő világszemlélete szerint Isten nem csupán a "lét mélyét", hanem a legfensőbb Lényt jelenti. A kinyilatkoztatás lényegében Isten akarata tudtul adásának folyamata, egy bizonyos, egyedül álló cselekedet útján. Forrása tehát elsődlegesen nem a vallási élmény, hanem a tan, az üzenet. Döntő szerepe a helyes hitnek (az ortodoxiának) van. Teológiai síkon abszolutizmus és ebből forrásozó intolerancia jellemzi.

Ahhoz, hogy a kereszténység és a más vallások közti kibékíthetetlen ellentét megszűnjön, a hivatalos tanítás szintjén is bekövetkező vallástípus váltásra van szükség: a teisztikusból az ontologikusba, mely döntő mértékben hat magára az egyházi hivatalra és alapjaiban formálja át az egész dogmatikát. Ennek a megújulás utáni igénynek a lenyomata az a prófécia, hogy a 21. századi kereszténység vagy szemlélődő, meditáló közösség lesz, vagy egyszerűen nem lesz.

Nincsenek megjegyzések: