Maradandó lakásunk

haza haza / ahogy a bütykös ujjú kis botanikus / mutatott egy messzi világra / ahol emlékezi testét az ágy / arcát őrzi a párna / ahol a virágai nyílnak / ahol a kedvese várja / haza bárhol / véd ölel engem / ha földbe mos a zápor / otthon van minden sejtem / ahol értik arcomon a könnyet / mert velük vagyok mind / s ha félek mind velem jönnek (Birtalan Ferenc: E.T) Apai nagymamám arca már csak fotók alapján hívható elő, az emlékeimből teljesen kifakult. A háza régóta üresen áll, várja a következő lakóját. Húsvét után egy kárpátaljai lánynak ez a vályogház a kilépés az életbe. Tervei vannak vele, képzeletben már berendezi: ablakcsere, egy jó kályha télire, a gázt bevezetni az épületbe és az öreg ásott kutat is ideje lenne már felébreszteni. Akinek háza van, valahol otthon van ebben a világban (mintha ez lenne az életünk hitelesítő pecsétje Tamási Áron után). Pedig az apostolfejedelem, Pál nevében valakik már évszázadokkal előttünk vetették papiruszra (vagy állatbőrre), hogy nincs örök hajlékunk a csillagok alatt:

„Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14) Oda van a házam a hét szilvafával, 15 év alatt – ameddig magaménak mondhattam – talán 3-4-szer láttam. Nem szedtem a hasznát, Karcsi bátyám 1 liter pálinkáját leszámítva, amit menten tovább is ajándékoztam. Ülök a vonaton, az IC-n kijelölt helyemen. 3 órára váltottam meg. Vajon meddig lakhatok egy saját ingatlanban? Fogy az erre fordítható időm. Jön egy másik tanács generációk távolából… „Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik.” (1Kor 7,29–31) Mintha-létünk akkor tud ideig-óráig megkapaszkodni a véletlenek sziklahasadékában, ha végül sík vidékre érkezünk, megszilárdul a talaj mindkét talpunk alatt. Ha lesz egy elveszíthetetlen lakásunk, otthonunk, fészkünk. „Ó, megvan-e még az az otthon?” – sajdul Radnóti szívébe a Hetedik eclogában. Az a biztonság, amit Isten készített, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott… (1Kor 2,9) Ha mégis igaz a tékozló fiú példabeszéde, ha mégis van terített asztal, atyai ház, mindenkit átölelő elfogadás… A fizikusok éppen azon a véleményen vannak, hogy az információ nem vész el a fekete lyuk belsejében sem. Ha mégis megmaradunk, ha végül megmarad a szeretet, minden, ami ebből az örök „matériából” épült bennünk és körülöttünk... A folyó nem a régi medrét keresi, hanem a tengert. Tudják ezt a Santiago felé hömpölygő zarándokok, amikor az utolsó 100–50 kilométeren belül mágnesként vonzza őket valami a célba. Aki lép még három-négy napot, a saját szemeivel is megpillanthatja a véget Finisterrében vagy Muxíában. Mert ott is haza érkezünk, a meredek sziklák és a beláthatatlan hullámok éppúgy körülvesznek biztonsággal, reménnyel, mintha ott születtünk volna. (Lehet, hogy ténylegesen ott születünk.) Kell ott fenn egy ország? Ne legyen fenn, inkább benn kezdődjön. Legyen emberléptű, felforgató és elviselhető. Legyenek benne titkok, amik nem őrölnek fel kérlelhetetlenségükkel, legyenek benne gyógyuló sebek, helyreállítható viszonyok, megújuló esélyek. Legyünk otthon az otthontalanságban is, ahol valakire rábízhatjuk magunkat, egész valónkat, ünnepi és viseltes arcunkkal.

Visz a vonat, még helyet is cserélek. megyek a ma esti célom felé, ahol szükség van rám, ahol öröm fakad. Régi otthonaim már valaki másnak adnak védelmet, menedéket szorongásai és félelmei elől. Gurulok át falvakon és városokon, egyik sem az enyém. vendég vagyok ebben a forgatagban. Vajon merre repít majd az utolsó utam? Hol lesz a kiszállás? Olyan sokan átlépték már azt a küszöböt. Talán várnak rám, talán óvó gyengédséggel követik a botladozásomat, mint amikor a kiscicót nézem a szemközti romos ház cserepein futkározni. Annyi kérdőjel, annyi talány. Ha nincs Isten, miért hiányzik annyira? Ha mégis létezik, akkor miért ilyen botrányosan kétértelmű a világa? Ha tudhatnám, hogy van maradandó hajlék… hogy mégis szeretve vagyunk, már a születésünk előtt… hogy minden könnycsepp számít… akkor elmennék érte a világ végére. Mondjuk, éppen oda készülök.