A keresztény credo „értünk, emberekért…” kitétele az ember istenítésének előszobája, éppen ellenkező irányú mozgása annak, amit ez a vallás az Isten emberiesítéséről (inkarnációjáról) vall. De ez sem véletlen. Tudatos létünk hajnalán őseink nagy valószínűséggel védtelennek és kiszolgáltatottnak érezték magukat egy ismeretlen, veszélyes világban. Évezredek teltek el, amíg meg tudták győzni magukat, hogy nem tehetetlen áldozatai, hanem uralkodói ennek a világnak. Mítoszaik és vallásaik, kultúrájuk és művészetük segítségével elődeink a perifériáról lassan és fokozatosan a világ középpontjába küzdötték be magukat (legalábbis a képzeletükben, hiedelmeikben). Amikorra az egyistenhit megszilárdult, ez a dogma (vagy mém) szintén egyeduralkodóvá lett. Az tudat, hogy mi vagyunk a világ centruma, két évezreden át alapvető alkotóeleme, pillére volt a nyugati civilizációnak, a középkoron át egészen a modern időkig. Bár gondolhatnánk, hogy időközben különféle agnosztikus áramlatok ezt megkérdőjelezték, ez a hit tovább élt az emberek fejében és szívében, túlélte Galilei, Kopernikusz vagy akár Kepler felfedezéseit. Sőt, túlélte még a 18. századi szkepticizmust és a 19. századi materializmust is.
Hankiss Elemér Az emberi kaland c. könyvében idézi Ernest Beckert, aki szerint az emberi élet legfőbb hajtóereje a halálfélelem. Minthogy képtelen elfogadni a halál végzetszerűségét, az ember tragikus helyzete és „a halál rettenete” arra kényszeríti, hogy narcisztikus módon különleges és következésképpen halhatatlan értékként mutassa fel önmagát. Hangsúlyozza, hogy a társadalom alapvető funkciója nem más, mint hogy tagjait ellássa értelemmel teli szerepekkel, és ezáltal segítsen nekik megfeledkezni a Lét ürességéről és életük mulandóságáról.
Civilizációnk az élet értelmének, a szabadságnak, az emberiség fontosságának és halhatatlanságának káprázatos tűzijátéka. Ámítás és önámítás, de segít nekünk élni egy olyan univerzumban, amelyben lehetséges, hogy nincs értelem, nincs szabadság, és az ember számára nincs halhatatlanság.
Az emberi világot a káosz és az értelmetlenség (értelmezhetetlenség) végső formája, a halál fenyegeti. A vallás „bátor kísérlet” arra, hogy megvédjük magunka e már-már legyőzhetetlen szorongással szemben azzal, hogy rendet vetítünk a világba, és „az egész univerzumot emberileg jelentőségteljesnek tételezzük fel”.
A szimbolikus védőszférák léte élet és halál kérdése az emberi közösségek számára. Ha ezek megsérülnek, súlyos spirituális és társadalmi válság alakulhat ki.
„Elsőként Kopernikusz alázta meg az embert, kiábrándítván narcisztikus illúziójából, hogy az emberiség lakóhelye a világegyetem nyugvó középpontja. A kozmológiai megaláztatást követte a biológiai, amidőn Darwin véget vetett az emberek hitének, hogy áthidalhatatlan szakadék választja el őket a többi élőlénytől. Harmadikként jött a pszichológiai megaláztatás: az ember, aki már tudta, hogy nem ura a világegyetemnek, sem az élőknek, felfedezte, hogy saját pszichéjének sem ura és parancsolója.” (S. Freud)
Ma már a kopernikuszi és einsteini, darwini és freudi forradalmak után kevés indokunk van arra, hogy higgyünk központi helyünkben és fontosságunkban, de akarva-akaratlan még ma is küzdünk ezért a hitért vagy illúzióért. Nem túlzás, hogy az emberek és emberi közösségek egyik legfőbb tevékenysége mindenkor az volt és részben még ma is az, hogy fenntartsa magában ezt a látszatot.
Egy civilizáció két nagy korszaka közötti átmenet általában a hagyományos nooszféra összeomlásával és egy új nooszféra fokozatos kialakulásával jár együtt. Az átmenet évtizedeiben-évszázadaiban az emberek nehéz helyzetbe kerülnek. Már elvesztették a hagyományos civilizációjuk védelmét, és még nem találtak menedéket egy új civilizáció szimbólumrendszerén belül. Többé-kevésbé védtelenné váltak az őket körülvevő kaotikus világgal szemben.
„A hagyományos társadalmak egyik jellegzetessége a számukra magától értetődő ellentét az általuk lakott terület és az azt körülvevő ismeretlen és meghatározatlan tér között. A terület, amelyen élnek: a »világ« (pontosabban: »a mi világunk«), a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta »másik világ«, idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és »idegenek« (akiket a démonokkal és a holtak lelkével azonosítanak) lakoznak.” (Mircea Eliade: A szent és a profán)
A lakóhely tehát a társadalom szerkezetétől függetlenül szent volt, mert az a világ tükörképe, a világ pedig isteni alkotás.
„Az emberi gondolkodás és tevékenység mintegy természetes és magától értetődő horizontja egészen a felvilágosodás koráig a vallásos, istenhívő alapfelfogás vagy szemlélet volt… Az izraeliták és az újszövetség első generációinak a hívője számára a pogányok vallása jelentette a kihívást – a pogány istenek kultusza, és nem az ateizmus. Ez a vallási és művelődéstörténeti szellemi háttér megmaradt ugyan egészen a második ipari forradalomig, tehát csaknem napjainkig, a korunkat jellemző vallástalanság azonban a felvilágosodással indul történelmi útjára.” (Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus)
Samuel Beckett Godot-ra várva című drámájában a két főhős (Estragon és Vladimir) megtestesítői annak a helyzetnek, amikor az ember már elvesztette érték- és szimbólumvilágának a védelmét: elvesztette az őt körülvevő nooszférát. Már meg van fosztva az emberi élet minden oltalmazó eszközétől és szimbólumától, a biztonság és remény minden illúziójától. A szereplők meg vannak fosztva az eszmék és a logika kognitív szférájától… már képtelenek megérteni és értelmezni a körülöttük lévő világot. … A társadalom eltűnt körülük, egyedül maradtak egy üres világban. … Elvesztették emberi azonosságukat és méltóságukat… Nincs múltjuk és nincs jövőjük… az üres jelenben, az értelmetlen időtlenségben élnek. Elveztették hitüket és mítoszaikat is. Az Édenkert sivár pusztává vált körülöttük… Estragon megpróbálja felakasztani magát, de már nincs lehetőség a méltóságteljes halálra sem: az ág leszakad alatta.
Mi történik akkor, ha egy emberi közösség körül leomlanak vagy megrendülnek azok a szimbolikus szférák, amelyek a biztonság, a szabadság és az értelem világát teremtik meg az ember számára ebben az univerzumban? Hogyan hordozható el ép elmével és lelkülettel az a gondolat, hogy „elhanyagolható tényezők” vagyunk egy süket és hideg világban, csak kapaszkodunk a mindenség peremén.
Megosztás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése