Történik

Egyre nehezebben, kevesebbet lépek
Mert csak mozdulatlanul lehet elérni
a Mindenséget...

Mielőtt még néhány sort idézek az El Camino c. könyvből, egy személyes tapasztalatot írok le. Kb. 16 éve Sopronban nyaraltunk két hétig vak fiatalokkal. Számomra nagy élmény volt. Előtte már dolgoztam három évet gyermekotthonokban, ahol inkább gondozók, segítők voltunk a kollégáimmal. Amikor a városi strand bejáratánál a bebocsátásra vártunk, egyik idős néni odalépett hozzánk a pénztár előtt és megkérdezte:

- Ezek a gyerekek betegek?
- Nem - válaszolta azonnal a társam - nem betegek, csak vakok.

Nagy lecke volt ez számomra abban, hogy partnerként álljak mások mellé akkor is, ha a fizikai vagy egyéb képességeim a gyámkodást, hogy ne mondjam uralkodást sugallnák. Ezután vettem egy braille írógépet, így leveleztem évekig Andival.

Szintén ezen a vakáción ismertem meg Tamást, aki azóta az USA-ban él. A budapesti metrón futólag találkoztunk egyszer, talán névjegyet is cseréltünk, de semmi további kommunikáció nem volt ezt követően közöttünk. Andi múlt hónapban ment férjhez, ezek az emlékek is közrejátszhattak abban, hogy az iwiw-en rákerestem Tamásra. Több találat is volt, de egyértelműen nem ő volt az. Kicsit csalódottan zártam be az oldalt, és lefekvés előtt egy futó pillantás a blogomra. Új komment. Megállt egy kicsit az idő, amikor elolvastam. Ő írt, azóta már váltottunk is levelet.

Gondviselés, vagy a vonzás törvénye. Egyre megy. Több ezer kilométer távolágból is összekapcsolódhat az életünk, ha... És elélhetünk a másik mellett, azonos lakásban vagy ágyban. Csak ez utóbbi szomorú verzió.

És az ígért gondolatok:

A gyaloglás művészet, mint ahogy az, hogy megtaláljuk az összhangot a test és lélek között. Megtaláljuk a saját tempónkat. Ha nem a saját ritmusomat követem, kifáradok, szétesem. Ha viszont nem igazodok a környezetemhez, lehet, hogy örökre elveszítek egy ismerőst. Az is előfordul, hogy éppen ezért látok viszont valakit. [Ha Carmela-t nem hagyom ott a katedrális előtt, akkor Guido-t veszítem el, mert vele még akkor nem cseréltünk e-mail címet...]

A testünk szintén a világ része. Ugyan olyan közel van hozzánk, hogy általa érintkezünk a világgal, mégis tágabb értelemben véve egy tárgy csupán (nagyon személyes tárgy). Éppen közelsége miatt közvetlenül reagál gondolatainkra, érzéseinkre. Dolgokat emel fel, elvisz ezer mérföldeken át, energiával lát el, hogy gondolkodni, tudjak... és megbetegszik, ha valami nincs belül összhangban.

Ez a mese velünk történik, a kezeink által. Aki összekötözi magát a csuklójánál, ő is írja a történetet: AZZAL A MOZDULATTAL, AMIVEL HURKOT KÉSZÍT MINDENHATÓSÁGA SZÁMÁRA.