Praktikus - Jézus lábszaga

Reggelente, a csendes készülődések idején, játszok azzal, hogy megfigyelem a gondolatfűzésemet, reakcióimat. Nagyon izgalmas tevékenység, csak ajánlani tudom. Sok apró részlet kerül ilyenkor felszínre, néha több tíz éves távlatból, amik színezik, finomítják a világomról kialakított képemet. Hétfő hajnalban - amikor ezt írom - Zalába indulok. Mivel nyári meleget jósolnak, egész hétre, kevés ruhát csomagolok, az ernyőmet is kiteszem inkább. Fogkrémből és borotvahabból kis kiszerelésűt vásároltam. Ezek se húzzák a karomat hiába. Már az utcán járok, amikor a buszmegálló felé fordulva eszembe jut, hogy otthon levehettem volna a dezodor műanyag tetejét (amire úgy sincsen szükségem), azt a "fél" grammot is megspórolva magamnak. Fölösleges cipekedés? Kóros vagy praktikus szemlélet? Az evolúció nem ismer tréfát. Egy-egy faj számára életfontosságú (talán nem költői: élet-halál kérdés), hogy mekkora a szárnyak fesztávolsága, milyen a bóbita színárnyalata, vagy a testtömeg hogyan aránylik a méretéhez... Az is visszajött a múltból, hogy egyik átmeneti albérletemben (végül is mind az) nem volt mosógép. Bonyolult volt megoldani a mosás-szárítás - egyébként kispályás - feladatát. Aztán az olaszországi nyelvkurzus, amikor egész nyáron kézzel öblögettem ki a ruháimat. Akkor olyan természetes volt ez, mint a levegővétel. Mind apró szilánk, mozaik részecskék, a kamínóra való felkészüléshez. Attól még, hogy valami nem tudatos szinten zajlik, nagyon is működik. Ez a magyar út sem a semmiből ered és nem is vész bele az ismeretlenségbe. Logikus helye van a személyes történetemben. Megérik, elérkezik a saját naptára alapján. Arról már írtam korábban, hogy a kamínó egy speciális vallás. Nem a babona vagy vakbuzgóság terminológiája szerint, hanem a mentalitás, gondolkodásmód, életforma oldaláról megközelítve. Amikor hátizsákos turistát pillantok meg valahol a belvárosban, önkéntelen támadó ötletem, hogy talán zarándok lehet. Nézem az arcát, a kezét, keresem a kagyló jelet. Pedig nem lenne rá szükség. A maga nyaralásában, vagy albérlet váltásában éppúgy tart a célja felé, mint akik ezt meditáció, kirándulás, országjárás gyanánt űzik. A tudatosság, a figyelem fókusza lehet előny egyik-másik üzenet felfejtésében, de nem kizárólagos helye és kiváltsága az elmélyülésnek, benne a hazatalálásnak. Mindegy ezért, hogy a Népligetnél a belföldi járatok vagy a bécsi repülőtér felé indulok; hogy szigetlakók vagy kolduló vak pár, esetleg a helyét türelmetlenül keresgélő nyugdíjas néni kerül az utamba. Mind összekapcsolódunk, egyek vagyunk; jóval mélyebben és valóságosabban, mint amit a fantáziánk spektruma befog(ad)ni képes. Keresztényiül szólva: Jézus lábszagát érzed, ő horkol a szomszédos matracon, ő ül melletted a buszon, metrón, vonaton. [Isten is praktikus, fölösleges lenne újra megtestesülnie.] Apró gesztusok, jelentős gesztusok: a csomagomhoz sem ragaszkodom, inkább az alsó raktérbe adom. Kis palack vizet kérek, elegendő arra a 4 órára. A csomagom azonosító címkéjének a hátlapját nem dobom el, a pénztárcámba csúsztatom. A víz, a papír nem kifogyhatatlan kincsek. A "szokásos" munkahelyem mellett suhanunk el, páran dohányoznak a tetőteraszon. Az arcuk nem vehető ki jól, mintha idegenek lennének, mégis ismerősök. Nagy valószínűséggel meg tudom állapítani, hogy a 4. emeleti ablaksornál kik ülnek az operátori boxokban. Mégis több 100 kilométerrel odébb kezdek ma délelőtt oktatni, a munkatársaim és a hely is otthonos. Összetartozunk, az 1+1 igazságában. 1+1, az egység. Én+Ő, az nem 2 egyed, hanem Mi. És a sok-sok Mi fogja megteremni, kiváltani azt a minőségi ugrást, amire nincs is szavunk, majd kitaláljuk akkor. Talán az lesz, hogy ubuntu. Addig marad nekünk Jézus (vagy Buddha, vagy ...) lábszaga és a remény, hogy kimondhatatlan illattá nemesedik egykor.

Megosztás