2013. április 25., csütörtök

Bálványdöntögetők

Aki rohan, azt az idő szorítja, aki zarándokol, azt az idő tágítja. Aki menekül, önmaga elől fut, aki zarándokol, önmaga felé tart. Aki menetel, másokhoz igazodik, aki zarándokol, saját ritmusára jár. Aki túrázik, teljesít, aki zarándokol, teljessé lesz. Aki kirándul, kikapcsolódik, aki zarándokol, bekapcsolódik. Aki sétál, nézelődik, aki zarándokol, befelé figyel…
Az elmúlt hétvége sűrű volt programokban. Péntek délután belesett a rózsafüzér az aludt tejbe (író-olvasó találkozó). John Brierley – akinek az útikönyvét követtem a francia és a portugál Camino szakaszok alkalmával – beszélgetett (volna) az alkalmi hallgatóságával és dedikálta a magyarul megjelent írásait. Már az előadás elején megadta a szót a közönségnek, ami nem jött be, mert felszínre bukott a közönségesség is. Egy, szóhasználatában neoprotestáns, úr azt a választ próbálta minimum kétszer a szájába adni, hogy ez a zarándokút egyenesen bálványimádás: és nincs rá példa a Bibliában, valamint Jézus praxisából hiányzott. Ha volt is valami korábban, az rég elpusztult a történelem évszázadai alatt… (Gondolom itt a Jeruzsálemi zsidó Szentélyre utalhatott.) Két megjegyzés az előttem szólóhoz: (1) A zsidó tradíció három zarándokünnepet (salos regalim) tart számon, amikor a bibliai felszólításnak eleget téve (MTörv 16,16) tömegesen elgyalogoltak Jeruzsálembe. Útközben zsoltárokat énekeltek a Szent Város felé. Ezek régi földműves, aratási ünnepek voltak; a különféle gabonák első termését felajánlották a templomnak. Peszah (húsvét), savuot (pünkösd) és szukkot (a sátoros ünnep) alkalmával a főváros tele volt az egész Izrael területéről, sőt a diaszpórából (a szétszóratásban élő zsidók közül) érkező zarándokokkal. Peszah a „kovásztalan kenyerek ünnepe” is, amely arra emlékeztet, hogy az ősök száraz lábbal keltek át a Vörös tengeren, mikor kivonultak Egyiptom földjéről, a rabszolgaságból. Szukkot hét napján sátrakban laktak és étkeztek, ami a pusztai vándorlás idejét hozta vissza a jelenbe. Ezeket a zarándokutakat maga Jézus is járta, már a gyermekkorától fogva. Tudjuk, mert az Újszövetség éppen arról tudósít, hogy a hazafelé tartó úton elveszett:
Szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei tudták volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, mentek egy napig, és keresték a rokonok és ismerősök között. Amikor nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy keressék. Három nap múlva akadtak rá a templomban, ott ült a tanítók közt, hallgatta és kérdezgette őket. (Lk 2,41–46).
(2) Bálvány lehet bármi (anyagi és szellemi valóság egyaránt) a keresztény lelkiség szerint, ami eltakarja az élő Isten arcát, a helyébe kíván lépni. Ami nem az örökké fiatal, mindig eleven és új formákat találó, személyes kapcsolatról szól, az minimum gyanús. Nagyon fogós (és születésük révén a legrejtettebb) bálványok a vallási fanatizmus fabrikálta istenképek, melyek betűrágó szektás ketrecbe kívánják szorítani (hogy jól megfogható, körülírható legyen) a mindig titok, mindig nagyobb, minket meghaladó valóságot. A Camino éppen ilyen tabudöntögető, a komfortzónánkból kiszólító eszköz, ami szembe megy a fogyasztói társadalom dogmáival. A használati tárgyait megjavítja, ha módjában áll, és nem cseréli le gondolkodás nélkül. Szakít az individualizmus túlzó és közösségromboló mentalitásával. Odafordul a szegény, gyenge, magányos társak felé. Maga mögött hagyja a versengés önmagáért való mókuskerekeit, hogy az együtt megélt ünnepnek terítsen asztalt, vessen ágyat. Magyarországon alig találni nyitott templomot. Ez csak részben kriminológiai kérdés. Vajon vannak-e a rácsok mögött nyitott közösségek és barátságos, befogadó személyek? Minden cseppben a tenger köszön ránk. Nem vagyunk azonosak egyik megnyilvánulásunkkal sem egészen, mégis elárulnak ránk jellemző vonásokat a tetteink és szavaink. Volt egy beavató túránk, mikor cirka 10 km-es kóstolót kaptunk a Normafától induló magyar útszakaszból. Nem Spanyolországban, nem messze a lakásunktól, munkánktól. Ezen a rövid távon belül voltak profi módon kitáblázott vagy festett helyek, megrongált jelzések egyaránt, mintha 30–40 éve üzemelne már a hazai Camino. Őrzi a lelkes önkéntesek és a baltás „gyilkosok” kézjegyét. A spiritualitását a lábukkal teremtik azok, akik nap mint nap készek találkozni az újjal, a mással és az Egészen Mással (a kados, a héber szent szó ezt kódolja). A magyar út felszentelése sok apró lábnyom egy folyammá összeérése, sok kis emberi figyelem és mosoly országnyi terítővé szövődése útján történik meg. A vízzel való meghintés (áldó szavak és gesztusok kíséretében) ennek a valós szimbóluma lehet, nem pedig a helyettesítője. Ehhez a felavatási szertartáshoz a bakancsok talpa alatt zörgő kövek szolgáltatják a zenét; tücskök és gépkocsik társulnak a kórushoz, a harangzúgás is egy a sok szólam között. Ez a nyüzsgő valóság nem szorul rá semmilyen intézmény legalizálására, szilárdan áll a maga lábán. A bálványok ledőlnek, előbb-utóbb mind a porban végzi… egymás mellett hevernek a történelem árokpartján. Aki nem a megoldás része, az a probléma oldalát erősíti. Bálványt lehet építeni és bontani is, ugyanazzal a vakolókanállal, fűrésszel, csákánnyal, ami éppen a kezünk ügyébe esik. A gyümölcséről ismerszik meg a fa. Amikor a munkánk eredménye bedeszkázza az eget, amikor elválaszt és érzéketlenné tesz mások örömei-fájdalmai iránt, akkor nagyon festi magát, azaz hazudik nekünk az életünket illetően. Veszélyes társaság és bálvánnyá fejlődhet, bármilyen elit öltözetben és külsővel mutatkozik be számunkra. Ha a töprengésünk, álmatlan éjszakánk és alkotásunk tágasságot teremt, kitolja a horizontunkat, elfogadással és türelemmel ajándékoz meg a hétköznapjainkban, akkor a takarítás lendületében vagyunk, a szabadság levegője harsog körülöttünk… Erről mesél a következő, zseniális történet.
„A pap bejelentette, hogy a következő vasárnap maga Jézus Krisztus jön a templomba. Az emberek nagy számban jöttek, hogy lássák őt. Mindenki arra számított, hogy majd prédikálni fog, de ő, amikor bemutatták, csak annyit mondott, hogy »hello«. Mindenki vendégül akarta látni éjszakára, főleg a pap, de ő kedvesen visszautasította. Azt mondta, hogy a templomban szeretné tölteni az éjszakát. Mennyire jellemző, gondolták az emberek. Következő reggel azonban már korán eltűnt, még mielőtt a templomajtókat kinyitották. Rémületükre a pap és az emberek a templomukat vandál módra megcsúfítva találták. A falakra mindenütt az a szó volt felírva, hogy »óvakodjatok«. A templom egyetlen része sem menekült: az ajtók, az ablakok, az oszlopok és a pulpitus, az oltár, még a Biblia is, ami az olvasóállványon nyugodott. Nagy betűkkel és kicsikkel, tintával, ceruzával és minden elképzelhető festékkel. Ahová a szem csak pillantott, ott találta a szavakat: »Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, óvakodjatok…« Sokkoló. Irritáló. Zavaró. Lenyűgöző. Rémítő. Mitől kellene óvakodniuk? Nem mondta. Csak annyit: óvakodjatok. Az emberek első gondolata az volt, hogy ennek a mocsoknak, megszentségtelenítésnek minden nyomát letisztítsák. Csak az tartotta vissza ettől őket, hogy maga Jézus cselekedte ezt. Aztán, minden egyes alkalommal, amikor az emberek a templomba jöttek, a misztikus szó, »óvakodjatok«, kezdett beleágyazódni az emberek agyába… kezdtek óvakodni a Szentírástól, így aztán képesek voltak hasznot húzni belőle anélkül, hogy vakbuzgók lettek volna. Kezdtek óvakodni a szentségektől, így aztán megszentelődtek anélkül, hogy babonásakká váltak volna. A pap kezdett óvakodni az emberek feletti hatalmától, így aztán segíteni tudott anélkül, hogy felügyelt volna. És mindenki kezdett óvakodni attól a vallásosságtól, mely szüntelen önelégültséghez vezet. Törvénytisztelők lettek, de a gyengékkel együtt érzők. Kezdtek óvakodni az imától, ezért aztán az nem gátolta meg őket abban, hogy önállóak legyenek. Még az Istenről alkotott fogalmaiktól is kezdtek óvakodni, így aztán képesek lettek felismerni őt a templom szűk falain kívül is…” (Anthony de Mello SJ: Szárnyalás)


Megosztás

Nincsenek megjegyzések: