Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik. Azt mondta: – Harc dúl bennem. Egy szörnyű háborúskodás két farkas között. Egyikük a rossz. A félelem, a düh, a irigység, a féltékenység, a szánalom, a mohóság és a kapzsiság, az önteltség és az önsajnálat, az erőszak, a gőg, a bűntudat, a neheztelés és a harag, a kisebbrendűségi és felsőbbrendűségi érzés, a hazugság és a hamisság, a hűtlenség, a büszkeség. Másikuk a jó. A szeretet, az öröm, a béke, a remény, a nyugalom, az alázat, a szerénység, a kedvesség, a jóindulat, az empátia, a nagylelkűség, az igazság, az együttérzés és a hit. Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját: – És melyik farkas győz? Az öreg indián mosolyogva válaszolt: – Az, amelyiket táplálod!A levél végén szerepel egy-két gondolkodásra késztető kérdés is:
– Én melyik farkast táplálom magamban? – Mi történne, ha egyáltalán nem adnék enni a rossz farkasnak? – Mennyi plusz energiát igényel, ha tudatosan egyre több táplálékot adok a jó farkasnak magamban? – Mit várok a magamban nevelt farkastól?Ezzel a történettel részben tudok azonosulni. A búzáról és a konkolyról szóló példabeszédet olvasva (Mt 13,24–30) értettem meg a türelem jelentőségét: „…nehogy a konkolyt kiszedve kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig…” A rossz elleni küzdelem öngyűlöletbe fordulhat, amikor elveszítjük a pozitív értékeink észlelését. Értékes energiákat pazarolunk a bennünk feszülő élet-teliségből egy tévesen felfogott aszkézis kedvéért. A mentális működésünk jóval összetettebb valóság, mint ami lefordítható lenne jó-rossz, világos-sötét ellentétpárokra. Az ember sem nem angyal, sem nem állat – írja B. Pascal –, és az a legnagyobb gond, hogy aki minden áron angyallá akar változni, az állattá lesz. Éppen ez az önbecsapás, amely kontroll nélkül tépkedi a konkoly szárait (nem ügyelve a mélyben lapuló összefüggésekre), vezet el oda, hogy tagadja a benne feszülő és harmónia után kiáltó végleteket. Az elfojtás pedig többnyire valamilyen robbanásban szokott kicsúcsosodni, ami olyan elemi erővel tör fel, hogy nemcsak a veteményt, hanem az egész mezőt romba dönti.
Túl a jóról és rosszról alkotott fogalmakon van egy rét, ott várok rád…Ha már farkas, akkor közelebb áll hozzám Assisi Ferenc találkozása a gubbiói egyeddel (Fioretti 21). Egy hatalmas vadállattól való félelem hatalmába kerítette az itáliai városka lakóit. Ferencnek megesett a szíve rajtuk, ezért felkereste a betolakodót; Farkas testvérnek nevezve elbeszélgetett vele, majd összebékítette a polgárokkal. Utána békésen élt az ordas az emberek között, akik etették őt, és egyetlen kutya sem ugatta meg többé…
Van, hogy az önmegtagadó aszkézis a bátortalan sérülékenyek útja. Akik félnek a valóban összetett dolgoktól. Az ellentmondásos egységben felfedezhető valóságtól. Akik türelmetlenek. Akik fegyelmezetlenek. Akik látványos, de leegyszerűsített „elvek” merev önmagukra erőszakolásával vélik megúszhatónak a tényleges valóság és élet megismerésének, megtapasztalásának sokkal rögösebb, fáradtságosabb és kétségkívül nehezebben kiszámítható kimenetelű kihívását. Ráadásul az aszkézis igen sokszor önnön látszólagos ellentétét, a büszkeséget, a gőgöt, az önérzeteskedést, az alkalmazkodásra való merev képtelenséget kendőzi. Van azonban középút… Az önuralom, önmérséklet és az önkorlátozás. Ami jóval több, mint a gáttalan önérvényesítés, de jóval szerényebb, mint az aszkézis. Főként pedig differenciálható és képlékeny: függővé lehet tenni a helyzettől, a körülményektől, a személyektől, a céloktól, az értékrendtől. Vagyis konkrétumoktól. Bár: jóval munkásabb. Többet kell vele bíbelődni. És igaz: kijátszhatóbb is – miért, az igazi életben mi nem? Ám életszerűbb és valóságszerűbb is… Eredményesebb… Élhetőbb! (Wéber Péter)
Megosztás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése