2013. február 3., vasárnap

A hang születéséről

Ha igazán tudnánk imádni Istent, a nagy folyók szelíd nyugalmával haladnánk át a világon… (Assisi szent Ferenc)
Valaki, az örök élet reménytelen titkát feladva, a hosszú élet lehetőségén rágódott, amikor hallott Ikaria szigetéről. Nincs benne semmi különös, mégis maga a csoda. Nagyon sok, száz évnél idősebb ember él ott. Ennek a rendszeres rendszertelenség lehet az oka, az Ikarián élőknek ugyanis nincs órájuk, akkor kelnek és fekszenek, amikor akarnak. Az ott lakók rendesen dolgoznak, koránt sem lusták, de ezt akkor teszik, amikor nekik tetszik. Ahogy ma fogalmazunk: stressz nélkül élnek. Nem nézik ötpercenként az órájukat, mint mi, hogy éppen hol kellene lenniük. A csendről beszélni éppúgy perverz vállalkozásnak tűnik, mint az ürességtől kongó templom kis közösségét azzal traktálni, hogy milyen sokan kerülik az Isten-házát. Csak a megközelítés módjáról szólhatunk, arról a személyes rétegről, hogy nekünk mit adott vagy tőlünk milyen gubancokat vett el a hallgatással töltött idő. „A szeretet csodáját – mondja Pilinszky –, ha bekövetkezik, némaság kell, hogy óvja-takarja. Azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy újjal sem.” Ahhoz, hogy ezt az óceánt megtapasztaljuk, át kell törnünk az álmosság és unalom falait, amik elválasztanak a valódi élet frissességétől. A világ zaja eltompul, mint amikor valaki a víz színe alá bukik. A felfedezésre váró, nyüzsgő univerzum azonban feledteti a korábbi színfalak emlékét. Minden lelassul, könnyűvé válik és nyugalmi helyzetében szemlélhető. A külső események nem sürgetnek a továbblépésre, jó csak úgy itt maradni és megélni a létezés örömét, ingyenességét. Aki a kisujjával érinti a felszínt, annak is van egy egyéni élménye erről az irdatlan víztömegről. És számára ez lesz a teljesség is. A környező világ túlontúl zajos és bonyolult marad a számára, és ez fogva tartja a tekintetét, a hallását, egész lényét. Ebből a szempontból mindegy, hogy egy kismadár lába apró zsineggel vagy súlyos láncokkal van megkötözve; a végeredmény azonos: nem tud elrugaszkodni, szabadon szárnyalni. A tengerben az is jó még, hogy ki-be járható. A mi döntésünk, hogy meddig ereszkedünk bele, és mikor szállunk ki a partra pihenni. A meditáció – ha komolyan vesszük a belső szabályait – az egyik legfárasztóbb szellemi tevékenység, amivel eddigi életem során dolgom volt. Visszatalálni a saját fókuszomba (és hűségesen ott maradni) szinte a lehetetlenséggel határos vállalkozás. A várakozás során nyugtalan, sőt menekülésre késztető gondolatok jöhetnek: tehetetlenséget, bizonytalanságot élhetünk meg önmagunkkal kapcsolatban. Máskor az unalom, az üresség érzése gyötör. A jövőtől való félelem, a múlt fárasztó emlékei és árnyai mind-mind megviselik a kitartó figyelmünket. Van-e értelme, eredménye ennek az egésznek? Mások mit szólnak hozzá? Mi lesz, ha elveszítem magam, az életem irányításának képességét? A találkozás ebből a szemlélésből kilépve lesz igazán örömszerző számunkra – ekkor meglátjuk a másikat, halljuk és értjük az ő csendjét. A maguk mélységében észlelem a saját vágyaimat és ár(ék)aminat, le tudom fordítani a saját magam és a társam hangzavarát valódi igényeinkre. Érzékennyé válunk egymás gazdagságának a megtapasztalásához. A csend a mindenség szívdobbanásait összekötő szál, egy pillanatnyi kiváltságos hely a teremtésre.
A hallgatás egészen más, mint az elfeledkezés és hidegség; a hallgatásban szeretünk a legizzóbban. A lárma és a szavak gyakran kioltják a belső tüzet. (Charles de Foucauld)
Mint ahogyan szünet nélkül nincs zene, ezek az apró megállások is szükségesek a haladásunkhoz. Engedem történni a világot, hagyom, hogy hasson rám. Mint Illés próféta, aki az enyhe szellő susogásában hallotta meg Isten hangját.
S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a szélviharban. A szélvésznek földrengés lépett a nyomába, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte... [Amikor Illés már remélni sem merte – az enyhe szellő susogásában megszólalt az Isten.] (1Kir 19,11b–13)
Isten az ellentétek egybeesése (N. Cusanus) – ami állandó benne, éppen az változik és fordítva. Ami kiszámítható, az talányos; és van, ami titokszerűségében mégis közel jön hozzánk. Ugyanez eljátszható az egyszerű és összetett, a barátságos és idegen, a fennkölt és prózai párosokkal egyaránt. A hallgatás beszédesebb lehet minden szónál. Popper Péter mondta egy alkalommal, hogy ha ő lenne a Sátán, semmi mást nem tenne, mint napról-napra egy kicsit gyorsítana a világon. Ezt hallva többen felkiáltanak, hogy hiszen éppen ez történik… Az árral szemben kell úsznia annak, aki abban keresi a megoldást, hogy lelassítja az életét. Mert a kultúránk egyre jövedelmezőbb, takarékosabb, gyorsabb és sokoldalúbb akar lenni, minél előbb. Aki csak úgy van, nem termel, nem hoz létre kimutatható értéket – gondolják. A csend ezzel szemben visszavisz önmagadhoz, arra a belső szilárd pontra, ahonnan szemlélheted és újraszőheted az életed „elvarratlan” szálait. Egyszerűen, mint az országút, ami mindenkihez elvezet. Ingyen, mint a válogatás nélkül, bárkit átölelő levegő, tápláló kenyér és megnevettető bor.

Megosztás

Nincsenek megjegyzések: