Egy hétig Zalaegerszegen dolgoztam. Ebédszünetben egyik kolléga megszólított a folyosón: "Ugye te itt vendég vagy?" Zsigerből vissza akartam utasítani... 15 éve dolgozom a cégnél, én már mindenhol otthon vagyok, gondoltam. Aztán hagytam magamban dolgozni az ütős mondatot: v e n d é g v a g y o k.
Pedig mennyire otthonosnak tűnik a díszlet, a kis környezetem, a körülöttem lévők. Annyiszor fordult már velem a világ, mikor percek alatt tűntek el mindezek. Miért olyan nehéz elfogadni ezt az otthontalanságot?
A camino, akarom mondani kamínó tud magyarul is. Balázs döbbentett rá, hogy lehet ragozni magyarul, tehát magyar szó: kamínózunk két nap múlva; a kamínón sokan leszünk; a kamínós képeket majd itt láthatjátok...
Azért mert a Lánchídnál kezdődik, még kiszakít a megszokott ritmusunkból, a kényelmes ágyunkból, a bennfentességet nyújtó kapaszkodóinkból. Itthon is vendégek lehetünk. A titok nem attól izgalmas, hogy misztikusan érthetetlen, hanem, hogy természetességével körülölel, átjár minden pillanatban. Nem lehet rámutatni, kiragadni a valóság szövetéből. Viszont amikor bele vetjük magunkat, igazán hordoz és ringat.
Vendég vagyok magamnál is. Alázattal elfogadom, hogy idővel tovább állok a beidegződéseimtől, énképeimtől, mások által gyártott elvárásaimtól, és haladok tovább a hajnali hűvösben... új városok, ismeretlen tájak, eddig nem volt emberek felé. Mert a vendégség sem örök. Lesz egy hazatalálás - abban azonban nem érdemes reménykedni, hogy ott véget érnek a meglepetések.
Megosztás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése