2011. április 23., szombat

Azok nevében...

Kockázatos foglalatosság szószólónak lenni. Folyton legitimációs vákuumban élni, hiszen bárki vétó joggal élhet: "köszönöm, de ne az én nevemben...!" Írhatunk alkotmányt, evangéliumot, egyre megy. A dilemma örök. Már napok óta nem írtam, és ami papíron van, szinte devalválódott az elmúlt idő alatt. A telefonok, beszélgetések viszont nem álltak meg, egyre több történet van közel hozzám, dolgozik bennem, néha váratlanul felbukkanva az emlékek pincéjéből.

Nem titok, hogy nincsenek már keresztény ünnepeim, és nincsenek még sajátjaim sem. E két part között figyelem a zajló életet. Szeretnék szólni mégis, mert olyan a prófétaság, mint a csontjaimba rekesztett tűz; belülről fal fel, ha nem adok utat, teret neki.

Azok nevében szólok, akiknek rendszerint nem jut hús az ünnepi asztalukra sem; akik ingyenkonyhákon sorban állva látnak egyedül gőzölgő ételt - és minden vágyuk egy önálló munka, biztonságot és intimitást nyújtó környezet.
Azok nevében, akiknek értelmi-, vagy testi sérüléssel született gyerekük van; akik rettegnek attól, hogy mi lesz, ha megöregszenek és meghalnak - mert biztonságban szeretnék tudni a fiukat, lányukat.
Akik az alkohol, a drogok vagy a pornográfia függőségében vergődnek, és nem látják a szabadulás útját.
Azok nevében, akik gyógyíthatatlan betegségekkel küzdenek, és még a környezetük elől is titkolják, szégyenlik az állapotukat - megértésre, közösségre, az élet teljességére van szükségük.
Akiket prostitúcióra kényszerítenek, vagy ők maguk lépnek erre az útra, egy jobb élet reményében, ami nem jön el számukra.
Akiket megfertőzött a HIV vírus, és a társadalom skarlát betűs söpredékének könyvelik el magukat, olyannyira, ha már el is hiszik; rettegnek attól, hogy kitudódik a titkuk és elvesztenek mindent, ami számukra a kapaszkodót jelenti még az életben: kapcsolatot, barátságot, munkát, szerelmet...
Akik belülről sírnak meddőségük fölött, és magukat értéktelennek, hiábavalónak vélik, mert lelkük legmélyén óhajtják tovább adni a fizikai és szellemi kincseiket.
Akiknek nem jut elegendő tiszta ivóvíz.
Akik nem élhetnek nyugalomban szülőföldjükön, mert őrült politikai rendszerek és azok fanatikus követői felforgatják a nyugalmukat - csak méltányos békét szeretnének a környezetükben.
Akiknek meglopták a bizalmát, aki gyógyíthatatlan sebet kaptak a szerelmükben és elveszették a reményüket abban, hogy lehet újat kezdeni.
Azok nevében, kik első gyereküket halva hozzák a világra, és szinte eszüket vesztik a fájdalomtól, hogy annyi várakozásuk és álmuk dőlt halomra - tehetetlenek és dühösek, mintha a lét maga hullt volna a semmibe pár óra leforgása alatt.

Ha őket nézem, akkor egy szenvedő tömeg lebeg előttem, akik megváltásra várnak. Nem tudom felróni senkinek, ha örömmel veszi azt az üzenetet, hogy valaki elvégezte helyette ezt a munkát.

Az én jó hírem annyi, hogy van tovább - és én is vagyok tovább. A biológia, a kozmosz van tovább. A mese velünk vagy nélkülünk folytatódik, de az már nem lehet ugyanaz, mint ami előttünk volt...

3 megjegyzés:

Balázs írta...

E posztot olvasva borzasztóan nhezményezem, hogy nincs "Tetszik" és "Megosztás" gombod.

Kónya Ferenc írta...

Én nem lájkolom, ellenben kívánom Brúnó, hogy mielőbb legyenek saját ünnepeid.
Feri

Endogén írta...

:,-)