Az "eretnek Názáreti" kiátkozására adandó válasz nem váratott sokáig magára. Rosemary Ruether ötven oldalon át sorolja föl és mutatja be az egyházatyák és ókori egyházi írók
Adversus Judaeos (lat.: a zsidók ellen) című traktátusait.
Ezek egyértelműen tanúsítják, hogy a keresztény antiszemitizmus kialakulása a patrisztikus korra
esik, s a mai keresztény nem olvashatja arcpirulás nélkül ezeket az értekezéseket; bár ugyanilyen hangnemben gyalázták, szidták, káromolták Ariust, a nesztoriánusokat, Markiont (aki teljesen elvetette az Ószövetséget), és a többi eretneket. Ebben a patrisztikus irodalomban fejlődnek ki azok a toposzok, jellemző képek és fordulatok (gondolkodásbeli öntőminták), "klasszikus" vádak, amelyek meghatározzák a keresztények zsidóellenes szemléletét és magatartását a krisztológiában, az egyháztanban, kiváltképpen azonban az egyházi gyakorlatban.
A zsidóellenesség egyik megnyilvánulása a 2. század végén kirobbant
húsvéti vitában is tetten érhető. A kisázsiai egyházak a legősibb módszerrel határozták meg a húsvét dátumát, mely mozgó ünnep volt. Egyszerűen együtt ülték meg az Úr feltámadását a zsidókkal, akik niszán hó 14-én (peszách ünnepén) az Egyiptomból való szabadulásra emlékeztek. 160 körül azonban Rómában és Alexandriában azt a vasárnapot jelölték ki húsvét dátumának, mely a tavaszi napéjegyenlőség utáni teliholdra következett. Viktor pápának az ügy elintézésében tanúsított hatalmi törekvése abból a szempontból is különös, hogy kb. 30 évvel korábban - Anicetus idején - a húsvétot még nem ünnepelték meg Rómában minden évben! Bár még a 9. században is voltak az ősi ünnepléshez ragaszkodó kisebb, kitartó csoportok Kis-Ázsiában, a későbbi zsinatok igen erélyesen felléptek velük szemben, mert szokásukban "zsidó beütést" láttak.
Nagyban hozzájárult a zsidók gyűlöletéhez az egyházkép vagy egyházfelfogás megváltozása. Az ókor végén és a középkor elején mindinkább Isten országának, a messiási dicsőség megvalósítójának és megvalósulásának kezdik tekinteni az egyházat, amely arra hivatott, hogy uralkodjék az egész földkerekségen. Ebben az imperiális önfelfogásban viszont az egyház a zsidóságban látja triumfális ideológiájának legmakacsabb tagadását. A zsidók puszta léte az elevenjébe vág ennek az egyházfelfogásnak, kérdésessé teszi a keresztények messiásfelfogását, megváltás- és Krisztus-hitét. A zsidó gondolkodásban ugyanis a megváltás mindig az egész világra vonatkozik, és magában foglalja az egész emberiség üdvét. A merőben lelki-spirituális értelemben vett, egyéni, individuális megváltást a judaizmus nem ismeri, hasonlóképpen nem fogadja el Isten országának "eljövetelét", ha nem hozza magával az egész emberiség, sőt az egész teremtett világ egyetemes megbékélését, amikor
a párduc együtt legel majd a gödölyével. A zsidó megváltástan "új eget és új földet vár, az igazságosság hazáját" (2Pt 3,13), amely bizony még körvonalaiban sem bontakozott ki eddig. Az ismert haszid történet szerint elég kinéznünk az ablakon, hogy meggyőződjünk róla: nem változott meg semmi.
A dolgok keserű iróniája, hogy éppen az vert éket a keresztények és zsidók közé, ami összeköthette volna őket. Jézus Isten országát hirdette, arra szólította fel követőit, hogy mindenekelőtt ezt az országot és ennek az
igazságát és igazságosságát keressék: "Isten országa köztetek van" (Lk 7,21). Jézus tapasztalható megváltást hirdetett, az ő üdvösségfogalma tapasztalati fogalom. A "katolikus" hagyomány azonban jobbára megfeledkezett erről; az igazság tevését, az igazságosság kitapintható gyakorlatát felváltja az idealista-ideologikus egyházkép hite, az elvi-elméleti Jézushoz tartozás.
Az Ószövetség értelmezhető zsidó és keresztény módon is. Mi, keresztények, gyakran úgy tüntetjük fel, mintha az Újszövetséggel (Jézussal) lezárult volna az a szövetség, amit Jahve kötött Izraellel. A zsidók nem így látják, nem is láthatják ezt be, mert az ő számukra igenis folytatódik a szövetség története. Ha Jézus nem azért jött, hogy felbontsa a törvényt, akkor a zsidók megtérítésére irányuló keresztény akciók nem tartoznak a jogos és legitim eljárásmódok és lehetőségek közé. A zsidók zsidó mivoltukban is részesülhetnek abból, amit a keresztények hitük szerint Jézustól kaptak. Természetesen érthető, hogy aki elfogadja az Újszövetséget, annak elhalványodhat az Ó, csakhogy akkor voltaképpen már az Evangéliumokhoz sem lesz hűséges. Sokan nem tudják, talán nem is akarják tudni, hogy csak a 13. században kezdett az Újszövetség fontosabbá válni a keresztények életében, mint a zsidó Biblia. Az egyházatyák korában és a középkor nagyobb felében elsősorban az Ószövetségből táplálkozott az egyház. Cáfolhatatlanul bizonyítják ezt az ókeresztény mozaikok, a középkori katedrálisok üvegablakai, szobrai, a rozetták és díszkapuk (portae speciosae). Nem egy olyan templom áll még napjainkban is, amelyben a teljes Ószövetség ábrázolása után mindössze három kép látható Jézusról: amint tanít, meghal és föltámad.
A vallási szemlélet szöges ellentéte azonban a társadalmi helyzet és felfogás. A "keresztény" társadalom triumfalizmusában, az egyháznak nevezett imperiális társadalomban természetszerűen nem lehetett jogszerű helye a zsidóságnak. A római birodalom régebbi vallási türelmével ellentétben a keresztény császárság egységes államvallásra törekedett (Nagy Konstantin ezért hívatta össze 325-ben a niceai zsinatot, a pápa határozott akarata ellenére). A kereszténység jogi, társadalmi és politikai struktúrái, valamint vallási-politikai ideológiája mindenképpen a kívülállóság bélyegét sütötte a zsidókra. A patrisztikus teológia a kivetettséget írta elő a zsidóknak Isten színe előtti történelmi helyzetként,
megsemmisítésüket azonban nem hagyta jóvá. Persze nem annyira emberszeretetből, hanem vallási szempontból: az egyháznak "az evangélium tanúiként" kellettek a zsidók, megtérésüket is várták röviddel a világ vége előtt, mintegy önmagukkal szemben tanúsítandó az Örömhír igazát. Társadalmi állapotuk azonban egyenlő volt a nem szabadokéval, az elnyomottakéval, a csak kényszerűségből megtűrtekével. Tiltották a vegyes házasságokat, kizárták őket a legtöbb foglalkozási ágból, megkülönböztető öltözéket kellet hordaniuk, és mindennek betetőzéséül gettóba zárták őket - noha bizonyos mértékben éppen a gettó járult hozzá zsidó azonosságuk megőrzéséhez - állapítja meg L. Volken.
Még rosszabbra fordult sorsuk a keresztes háborúk korában, kiváltképpen a Rajna menti városokban, ahol gyakran még a püspökök közbeavatkozása sem tudta megakadályozni a zsidók lemészárlását. Őket tették felelőssé a természeti katasztrófákért, a járványokért és a társadalmi feszültségekért. René Girard elméletét igazolandó, ők töltötték be a bűnbak szerepét; a kollektív erőszak áldozataiként időről-időre rajtuk vezették le az agresszív indulatokat, a társadalmi méretű robbanásokat megelőzve biztosították a középkori rendszer működését. A keresztesek kiirtották a palesztinai zsidóságot, 1290-ben kiutasítják a őket Angliából, 1348 és 1349-ben háromszáz zsidó közösséget pusztítanak el a német-római birodalomban. 1394-ben Franciaországból űzik el őket, 1492-ben Spanyolországból, 1497-ben pedig Portugáliából.
A zsidók kiűzése az Ibériai-félszigetről történelmileg egyidejű Amerika felfedezésével. Amott az indiánokat, emitt a zsidókat "kellett" teljes erővel, kényszerrel és erőszakkal az egyetlen igaz katolikus hitre téríteni.
Csak ezek után mondta el az idős Luther Márton uszító beszédeit a zsidók ellen. Luther a
Jézus Krisztus, aki zsidónak született c. írásában (1523-ban) a kor széles körű antiszemitizmusával szemben még érzékenységet tanúsít a zsidók irányában: "
…nem szabad megengedni, hogy fennhéjázva és megvetéssel bánjanak velük. Ha az apostolok, akik zsidók voltak, velünk pogányokkal olyan testvéri módon bántak, akkor nekünk is testvérien kell bánnunk a zsidókkal, hogy sokan megtérhessenek közülük. Mert még mi sem jutottunk tökéletességre, nem jutottunk célba. S ha túl nagyra tartjuk magunkat, akkor éppen pogányok vagyunk, a zsidók azonban Jézus véréből származnak." Az 1546-ban bekövetkezett halála előtti években szakít a zsidóság felé toleranciát hirdető korábbi elveivel, és
A zsidókról és hazugságaikról címmel egy élesen zsidóellenes munkát jelentet meg, amelyben a vallásos antiszemitizmus legdurvább katolikus vádjait is felsorakoztatja. A meg nem térő zsidók kíméletlen elüldözésére szólít fel.
És
csak ezek után jöttek a reformáció utáni zsidóüldözések és a kelet-európai pogromok.
