Az ismeretlen Szentről

A következő három történetben van egy közös szál: ahhoz, hogy a valóságos Szenttel találkozzanak, szakítani szükséges a látszólagos (és gyakran intézményesített) szenttel. 1. Ábrahám kivonulása a biztonságból A zsidó-keresztény hagyomány minden zarándok ősének tekinti Ábrahámot, aki Jahve parancsára útnak indult a mezopotámiai Úr városából. Ez a hang szolgáinak és nyájainak biztonságos köréből szóltja ki az ősatyát az ismeretlenbe. Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! […] Elindult tehát Ábrám, ahogy az Úr megparancsolta neki…” (Ter 12,1-4) „A hagyományos társadalmak egyik jellegzetessége a számukra magától értetődő ellentét az általuk lakott terület és az azt körülvevő ismeretlen és meghatározatlan tér között. A terület, amelyen élnek […] a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta »másik világ«, idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és »idegenek« […] lakoznak.” (Mircea Eliade: A szent és a profán) Ábrahám korában a közel-keleti városállamok úgy épültek, hogy a középpontjukban helyezték el a kultikus funkciót betöltő szentélyt. Úr városa különösen jól szervezett volt, városfallal védve. Ábrahám gazdag, berendezett életének ez a templom volt a lelki centruma, mint egy mitikus köldökzsinór kötötte össze őt és az életét az égi világgal. Amikor egy hang kiszólítja innen (házából és rokonsága közelségéből), akkor szakítania kellett az addig gyakorolt vallási tradícióval is. Az áldozatbemutatással, ami eddig a szent megtapasztalásának bevett ösvénye volt a számára. Ábrahám kilépett ebből a szentnek tartott közegből az ismeretlenbe, ahol (reménye szerint) valami nagyobb valósággal volt dolga. 2. Isten Fia a városkapukon kívül Jézus a jeruzsálemi szentélyen (a városfalakon) kívül szenvedett vértanúhalált. A zsidó származású keresztényeknek (kb. Kr.u. 85-95-ben) írt teológiai értekezés ilyen formán magyarázza e tényt: Van oltárunk, amelyről nem ehetnek azok, akik a sátornak szolgálnak. Mert amelyik állat vérét a főpap a bűnért a szentélybe viszi, annak testét a táboron kívül égetik el [Lev 16,27]. Ezért Jézus is, hogy a saját vére által megszentelje a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre, s hordozzuk az ő gyalázatát. Hiszen nincs itt maradandó városunk: az eljövendőt keressük. (Zsid 13,10-14) A prózai valóság az, hogy a korbeli (hivatalos) judaizmus – igaz, hogy részben politikai számításból – ne tudott mit kezdeni a reform-prófétával. A megvetettek között, profán helyen ontotta vérét. Mint visszautasított, meg nem értett tanító szentelte meg a világot. Jézusnak hátat kellett fordítania az eredeti vallási közösségének – pontosabban: a zsidóság korabeli vallási grémiumának – ahhoz, hogy az élő Isten tanúja legyen itt a földön. Mikor közeledett és meglátta a várost [Jeruzsálemet], megsiratta, s így szólt: „Bárcsak te is felismernéd, legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől. (Lk 19,42) Jeruzsálem, Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de te nem akartad. (Lk 13,34) A keresztény interpretáció szerint Jézus Krisztus kereszthalála megszűntette a szent és profán vallási kettősségét. Az Istenember világba való testesülésével és megváltói művével a Szentháromság valóságába vezette el a teremtést. Ennek az aktusnak jelképe az, hogy a jeruzsálemi szentély kárpitja, mely a frigyládán trónoló Jahve és a világot megjelenítő liturgikus rész között függött, a tetejétől az aljáig kettéhasadt (Mt 27,51). A szenttel együtt (aki ’kadós’, azaz egészen más) a végidő is berobbant az emberiség történelmébe, ami megszűnt profán kronológia lenni: üdvtörténetté módosult. 3. Megküzdve Krisztus egyházával, Krisztus testéért – a jezsuita álom A Jezsuita állam 1609-től 1768-ig főként a mai Paraguay területén álló rendi birtok volt. Az első jezsuiták Dél-Amerikába való érkezésük után rövidesen megkezdték hittérítő munkájukat: letelepítették az addig nomád életmódot folytató guaraníkat, hogy megakadályozzák rabszolgasorba vetésüket. A spanyol királytól teljes felhatalmazást kaptak a térítésre és kolóniák alapítására. A szerzetesek nemcsak megkeresztelték az indiánokat, hanem egy teljesen új életformára tanították őket. Az általuk kialakított termelői közösségeket nevezték redukciónak. A missziókban az indiánok szigorú fegyelemben éltek, naponta nyolc órát dolgoztak. Minden a közösség tulajdonában volt, a házak és a földek, s a javakat a végzett munka arányában osztották el. Vezetőiket maguk választották, jogaikat és kötelességeiket törvénykönyv szabályozta. Az éppen csak megalakult redukciókat súlyos veszély fenyegette: a portugál rabszolga-kereskedők rendszeres támadása. A védtelen indiánokat elhajtották, ellenállás esetén a misszionáriusokat megölték. A missziók helyzete már tarthatatlan volt, százezer indiánból mindössze 12 ezer maradt a redukciókban. Így a belsőbb területekre települtek. Amikor IV. Fülöp spanyol király fegyvervásárlási engedélyt adott a jezsuitáknak, véget ért a missziók zaklatott időszaka, gyors fejlődésnek indultak. Már nem csak önellátásra termeltek, hanem a piacra is. Volt pénzük templomok építésére, kórházak, iskolák fenntartására. A földesurak féltékenysége, amellyel a redukciók működését figyelték, végül zendüléshez vezetett. Az európai jezsuitaellenes hangulat nyomán III. Károly kitiltotta a jezsuitákat az összes spanyol fennhatóság alatt álló területről. A telepek a ferencesek vezetése alá kerültek, akikből hiányzott a megfelelő tapasztalat és szervezőkészség, így lassan elnéptelenedtek, az indiánok nagy részét rabszolgavadászok fogták el. Az épületeket lerombolták, köveiket elhordták, a helyüket pedig visszafoglalta az őserdő. Következtetések Dosztojevszkij szerint „soha, sehol nem volt semmi elviselhetetlenebb az emberi közösség számára, mint a szabadság.” Hans Küng gondolatkísérlete, hogy vajon nem kapná-e Jézus valóban ugyanazt a választ – amennyiben megjelenne a Szent Péter bazilikában a pápa által pontifikált misén –, mint amit az őt letartóztató főinkvizítor szájába adott az orosz író: „Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket? Kijavítottuk, amit okoztál, s a csodára, a titokra és a tekintélyre építettük. Az emberek pedig örültek, hogy ismét nyájként vezetjük őket, s végre megszabadítjuk szívüket ettől a rettenetes ajándéktól, amely oly sok kínlódást okozott nekik.” Minden ember „jövevény és zarándok” (vö. 1Pét 2,11) e világban. Ábrahám, a Názáreti Jézus, a paraguayi jezsuiták és számtalan követőjük közös jellemzője az (a vitathatatlan specialitásaik fenntartásával), hogy a maguk történelmi adottságai és vérmérsékletük szerint szemben úsztak az árral. Szemben a többségi véleménnyel; szemben a hivatalos (és a csalatkozhatatlanság bűvkörében tetszelgő) útmutatással. Vállalták az üldöztetéseket is, hogy találkozhassanak azzal, aki egészen MÁS, aki hétköznapi fogalmainkkal és tapasztalatainkkal nem fogható be. Mert a hivatalosan szentté nyilvánított, vagy a tömegek által szentként tisztelt nem fedi egyértelműen és igazolható módon a hiteles Szentség valóságát.

Fogoly – szólt a Fő Inkvizítor –, azzal vádolják, hogy arra bátorítja a népet, szegjék meg a törvényeket, tradíciókat, és szakítsanak szent vallásunk szokásaival. Beismeri bűnösségét? – Be, uram. – Továbbá, hogy keresi az eretnekek, prostituáltak, nyilvános bűnösök, a zsaroló vámosok, a nemzetünk gyarmatosítóinak, egyszóval a kiközösítetteknek a társaságát. Beismeri? – Be, uram. – És azzal, hogy nyilvánosan kritizálja és elítéli azokat, akiket Isten templomában tekintéllyel ruháztak fel. Beismeri? – Be, uram. – Végül pedig azzal, hogy átdolgozza, kijavítja és megkérdőjelezi hitünk szent tanait. Beismeri? – Be, uram. – Fogoly, mi a neve? – Jézus Krisztus, uram. (Anthony de Mello: Szárnyalás)

Megosztás

Bálványdöntögetők

Aki rohan, azt az idő szorítja, aki zarándokol, azt az idő tágítja. Aki menekül, önmaga elől fut, aki zarándokol, önmaga felé tart. Aki menetel, másokhoz igazodik, aki zarándokol, saját ritmusára jár. Aki túrázik, teljesít, aki zarándokol, teljessé lesz. Aki kirándul, kikapcsolódik, aki zarándokol, bekapcsolódik. Aki sétál, nézelődik, aki zarándokol, befelé figyel…

Az elmúlt hétvége sűrű volt programokban. Péntek délután belesett a rózsafüzér az aludt tejbe (író-olvasó találkozó). John Brierley – akinek az útikönyvét követtem a francia és a portugál Camino szakaszok alkalmával – beszélgetett (volna) az alkalmi hallgatóságával és dedikálta a magyarul megjelent írásait. Már az előadás elején megadta a szót a közönségnek, ami nem jött be, mert felszínre bukott a közönségesség is. Egy, szóhasználatában neoprotestáns, úr azt a választ próbálta minimum kétszer a szájába adni, hogy ez a zarándokút egyenesen bálványimádás: és nincs rá példa a Bibliában, valamint Jézus praxisából hiányzott. Ha volt is valami korábban, az rég elpusztult a történelem évszázadai alatt… (Gondolom itt a Jeruzsálemi zsidó Szentélyre utalhatott.) Két megjegyzés az előttem szólóhoz: (1) A zsidó tradíció három zarándokünnepet (salos regalim) tart számon, amikor a bibliai felszólításnak eleget téve (MTörv 16,16) tömegesen elgyalogoltak Jeruzsálembe. Útközben zsoltárokat énekeltek a Szent Város felé. Ezek régi földműves, aratási ünnepek voltak; a különféle gabonák első termését felajánlották a templomnak. Peszah (húsvét), savuot (pünkösd) és szukkot (a sátoros ünnep) alkalmával a főváros tele volt az egész Izrael területéről, sőt a diaszpórából (a szétszóratásban élő zsidók közül) érkező zarándokokkal. Peszah a „kovásztalan kenyerek ünnepe” is, amely arra emlékeztet, hogy az ősök száraz lábbal keltek át a Vörös tengeren, mikor kivonultak Egyiptom földjéről, a rabszolgaságból. Szukkot hét napján sátrakban laktak és étkeztek, ami a pusztai vándorlás idejét hozta vissza a jelenbe. Ezeket a zarándokutakat maga Jézus is járta, már a gyermekkorától fogva. Tudjuk, mert az Újszövetség éppen arról tudósít, hogy a hazafelé tartó úton elveszett:

Szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei tudták volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, mentek egy napig, és keresték a rokonok és ismerősök között. Amikor nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy keressék. Három nap múlva akadtak rá a templomban, ott ült a tanítók közt, hallgatta és kérdezgette őket. (Lk 2,41–46).

(2) Bálvány lehet bármi (anyagi és szellemi valóság egyaránt) a keresztény lelkiség szerint, ami eltakarja az élő Isten arcát, a helyébe kíván lépni. Ami nem az örökké fiatal, mindig eleven és új formákat találó, személyes kapcsolatról szól, az minimum gyanús. Nagyon fogós (és születésük révén a legrejtettebb) bálványok a vallási fanatizmus fabrikálta istenképek, melyek betűrágó szektás ketrecbe kívánják szorítani (hogy jól megfogható, körülírható legyen) a mindig titok, mindig nagyobb, minket meghaladó valóságot. A Camino éppen ilyen tabudöntögető, a komfortzónánkból kiszólító eszköz, ami szembe megy a fogyasztói társadalom dogmáival. A használati tárgyait megjavítja, ha módjában áll, és nem cseréli le gondolkodás nélkül. Szakít az individualizmus túlzó és közösségromboló mentalitásával. Odafordul a szegény, gyenge, magányos társak felé. Maga mögött hagyja a versengés önmagáért való mókuskerekeit, hogy az együtt megélt ünnepnek terítsen asztalt, vessen ágyat. Magyarországon alig találni nyitott templomot. Ez csak részben kriminológiai kérdés. Vajon vannak-e a rácsok mögött nyitott közösségek és barátságos, befogadó személyek? Minden cseppben a tenger köszön ránk. Nem vagyunk azonosak egyik megnyilvánulásunkkal sem egészen, mégis elárulnak ránk jellemző vonásokat a tetteink és szavaink. Volt egy beavató túránk, mikor cirka 10 km-es kóstolót kaptunk a Normafától induló magyar útszakaszból. Nem Spanyolországban, nem messze a lakásunktól, munkánktól. Ezen a rövid távon belül voltak profi módon kitáblázott vagy festett helyek, megrongált jelzések egyaránt, mintha 30–40 éve üzemelne már a hazai Camino. Őrzi a lelkes önkéntesek és a baltás „gyilkosok” kézjegyét. A spiritualitását a lábukkal teremtik azok, akik nap mint nap készek találkozni az újjal, a mással és az Egészen Mással (a kados, a héber szent szó ezt kódolja). A magyar út felszentelése sok apró lábnyom egy folyammá összeérése, sok kis emberi figyelem és mosoly országnyi terítővé szövődése útján történik meg. A vízzel való meghintés (áldó szavak és gesztusok kíséretében) ennek a valós szimbóluma lehet, nem pedig a helyettesítője. Ehhez a felavatási szertartáshoz a bakancsok talpa alatt zörgő kövek szolgáltatják a zenét; tücskök és gépkocsik társulnak a kórushoz, a harangzúgás is egy a sok szólam között. Ez a nyüzsgő valóság nem szorul rá semmilyen intézmény legalizálására, szilárdan áll a maga lábán. A bálványok ledőlnek, előbb-utóbb mind a porban végzi… egymás mellett hevernek a történelem árokpartján. Aki nem a megoldás része, az a probléma oldalát erősíti. Bálványt lehet építeni és bontani is, ugyanazzal a vakolókanállal, fűrésszel, csákánnyal, ami éppen a kezünk ügyébe esik. A gyümölcséről ismerszik meg a fa. Amikor a munkánk eredménye bedeszkázza az eget, amikor elválaszt és érzéketlenné tesz mások örömei-fájdalmai iránt, akkor nagyon festi magát, azaz hazudik nekünk az életünket illetően. Veszélyes társaság és bálvánnyá fejlődhet, bármilyen elit öltözetben és külsővel mutatkozik be számunkra. Ha a töprengésünk, álmatlan éjszakánk és alkotásunk tágasságot teremt, kitolja a horizontunkat, elfogadással és türelemmel ajándékoz meg a hétköznapjainkban, akkor a takarítás lendületében vagyunk, a szabadság levegője harsog körülöttünk… Erről mesél a következő, zseniális történet.

„A pap bejelentette, hogy a következő vasárnap maga Jézus Krisztus jön a templomba. Az emberek nagy számban jöttek, hogy lássák őt. Mindenki arra számított, hogy majd prédikálni fog, de ő, amikor bemutatták, csak annyit mondott, hogy »hello«. Mindenki vendégül akarta látni éjszakára, főleg a pap, de ő kedvesen visszautasította. Azt mondta, hogy a templomban szeretné tölteni az éjszakát. Mennyire jellemző, gondolták az emberek. Következő reggel azonban már korán eltűnt, még mielőtt a templomajtókat kinyitották. Rémületükre a pap és az emberek a templomukat vandál módra megcsúfítva találták. A falakra mindenütt az a szó volt felírva, hogy »óvakodjatok«. A templom egyetlen része sem menekült: az ajtók, az ablakok, az oszlopok és a pulpitus, az oltár, még a Biblia is, ami az olvasóállványon nyugodott. Nagy betűkkel és kicsikkel, tintával, ceruzával és minden elképzelhető festékkel. Ahová a szem csak pillantott, ott találta a szavakat: »Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, óvakodjatok…« Sokkoló. Irritáló. Zavaró. Lenyűgöző. Rémítő. Mitől kellene óvakodniuk? Nem mondta. Csak annyit: óvakodjatok. Az emberek első gondolata az volt, hogy ennek a mocsoknak, megszentségtelenítésnek minden nyomát letisztítsák. Csak az tartotta vissza ettől őket, hogy maga Jézus cselekedte ezt. Aztán, minden egyes alkalommal, amikor az emberek a templomba jöttek, a misztikus szó, »óvakodjatok«, kezdett beleágyazódni az emberek agyába… kezdtek óvakodni a Szentírástól, így aztán képesek voltak hasznot húzni belőle anélkül, hogy vakbuzgók lettek volna. Kezdtek óvakodni a szentségektől, így aztán megszentelődtek anélkül, hogy babonásakká váltak volna. A pap kezdett óvakodni az emberek feletti hatalmától, így aztán segíteni tudott anélkül, hogy felügyelt volna. És mindenki kezdett óvakodni attól a vallásosságtól, mely szüntelen önelégültséghez vezet. Törvénytisztelők lettek, de a gyengékkel együtt érzők. Kezdtek óvakodni az imától, ezért aztán az nem gátolta meg őket abban, hogy önállóak legyenek. Még az Istenről alkotott fogalmaiktól is kezdtek óvakodni, így aztán képesek lettek felismerni őt a templom szűk falain kívül is…” (Anthony de Mello SJ: Szárnyalás)

Megosztás

Az egy tál lencse íze

Az újszülött egyházi törvényen még meg sem száradt a tinta, máris sokaknál kiverte a biztosítékot. Jobbára politikai szempontok hangoznak el a vitákban, hiszen: "Lélek, lélek, de miből élek?" Az én lelkem maradék keresztény része is tiltakozik, legalább annyira, amennyire hallgatnak az ország főpapjai.

Pedig nagy baj van. Ugyanis Jézus Krisztus egyházfogalmába (miszerint: ahol ketten vagy hárman együtt vannak a nevemben...) becsúszott egy csúnya perjel. Ez a karakter esetünkben nem egyházi méltóságot, csupán írásjelet takar. Mert ha parlamenti 2/3-dal lehet egy közösség egyház, az egészen más tészta, andere operett. Hogy a mohó hatalom igyekszik rávetni magát Isten népére, nem új keletű dolog. Így volt ez az ókori társadalmakban és Konstantin óta nem ismeretlen az újszövetség népe számára sem.

Belülről nem tudom, milyen lehet hivatalos (és hivatásos vagy hitvalló)keresztényként egyházat üldözni. Ha olykor kritikát írok, azt a barát szempontjából teszem, mert Nietzsche örökérvényű megfogalmazásával vallom: az a baj velük, hogy nem eléggé megváltottak. Az atyai örökség elherdálása csúnya dolog. A testvér elől csellel ellopni szintén etikai problémákat vet fel. Ezért a tál lencse (legyünk korszerűek: harminc ezüstpénz) áron aluli ajánlat. Kár, hogy a történelmi egyházak ilyen olcsón vesztegetik el a becsületüket.

Ha a munkahelyem bejárata fölött az állna, hogy "Magyarország összes templomának feje, anyja és tanítója" akkor egyrészt mérhetetlenül szomorú lennék, hogy a világ (és fejedelmei) ismét bele akarnak tenyerelni a szentek örökségébe, másrészt minden társadalmi tekintélyemet és ismertségemet latba vetve prófétai tiltakozásomnak adnék hangot. Valahogy így:

Mint a magyar katolikusok pásztora [a református, zsidó, stb. testvérekkel egyetértésben] elfogadhatatlannak tartom, hogy állami intézkedéssel, politikai döntés alapján történjen hazánkban az egyházak elismerése. Nagyon közeli és rossz emlékeim vannak, püspöktársaimmal együtt, arról az - előző rezsim adminisztratív hivatala (ÁEH) által végzett - alattomos munkáról, mikor a vallásszabadság leple alatt a diktatúra döntéseinek kierőszakolása folyt egyházi asszisztenciával.

Ezért a leghatározottabban visszautasítjuk, hogy önmagunk definiálásának Istentől adott jogát (egyéni és közösségi szinten) bármely politikai irányzat, vagy választott többség saját territóriumának tekintse, és az istenhívők kisebb-nagyobb csoportjait abból kizárja.

Ez az igényünk nem mond ellent a méltányosság azon követelményének, hogy anyagi támogatás a társadalmi szerepvállalásunk függvényében és mértékében illessen meg bennünket. A finanszírozás igazságos rendszerének kialakítása és működtetése nem biztosít elégséges alapot a világi törvényhozásnak arra, hogy beavatkozzon a vallási kérdésekbe. Lelkiismereti ügyekben kizárólag a teremtő Isten hatásköre mérlegelni és ítéletet alkotni.

Ezért azt a felelősségteljes döntést hoztuk, hogy visszautasítjuk a tálcán kínált jogi státuszt mindaddig, ameddig a hazánk területén élő minden állampolgár méltóságát és szabadságát egyaránt tisztelő törvény kerül bevezetésre. Ez a kincsünk nem bocsátható áruba, és semmiféle alku tárgyát nem képezheti.

Tájékoztatásul közöljük a széles nyilvánossággal, hogy saját szabályozásunk és belső viszonyaink között továbbra is egyházként fogunk élni és megnyilvánulni - csakúgy, mint a jelenlegi döntéshozók által ebből a kategóriából kiszavazott testvéreink. Velük, tanácstalanságukat és félelmeiket mélyen megértve, a végsőkig szolidaritást vállalunk.

+ Péter
a magyar katolikus egyesület elnök-püspöke

Kedves Péter!

Tévedni emberi dolog, beismerni isteni gondolat. Hittársainkat azért diszkriminálják, mert kisded nyájnak látszanak felülről. Voltunk ezzel így magunk is. Az emlékezés erejében bízva talán nem leszünk Krisztus testének árulói. Jákob csalással szerezte testvére jussát, mégis ősatyává válhatott. De egy szélesebb perspektívában nem feltétlenül tűnik szilárd modellnek a döntése. Hamvas szerint csak százezer évre érdemes berendezkedni. Csak ebben a távlatban is kétséges, hol lesz akkorra a te széked és palotád. Az örökkévalóság dimenzióiba bele sem gondolva, tisztelettel köszöntelek!

Megosztás

Akkor ki hazudik?

Én soha nem szégyelltem, hogy mim van, dolgozom keményen, abban a miliőben nőttem fel, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét se kell szégyellni, az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem. (Lázár János, polgármester és frakcióvezető - FIDESZ)

Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is. (Jézus Krisztus - Mt 6,19-21)

...kapzsiság, mértéktelenség húzódik meg a mostani világválság legmélyebb dimenzióiban ... "mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magukat által szegezték sok fájdalommal" (Orbán Viktor, elnök - FIDESZ)

Jó lenne már eldönteni, hogy az egy tábor egy szájából milyen szél fúj, mert ez így kurvára ciki, fiúk!

A mindenség szívszorongatóan teljes...

...ez a levél húsvéti írás: elsősorban Márikának szól, a költő nagynénjének, de azóta talán mindnyájan címzettjeinek tekinthetjük magunkat. Évszám nincs rajta, de írója hatvanévesnek mondja magát, így alighanem az egyik legutolsó Pilinszky-levél ez. Velemben kelt, ahol akkoriban szívesen meghúzódott Pilinszky. A levélben szereplő keresztnevek mellé nem kell jegyzetet írni, mindenki tudni fogja, kikre vonatkoznak. (Jelenits István)

Édeseim! - Drága Márikám, kicsit meglepett leveled. Hiszen fizikai állapotom esztendők óta nem volt ilyen jó! Szellemileg viszont élesebben látom, milyen kicsi vagyok: de kiindulásnak ez se a legrosszabb. Soha ilyen tisztán nem láttam, hogy kivétel nélkül egyedül vagyunk, s ezért részvétünk oszthatatlan. Egyformán kell szeretnünk mindenkit. Igen, ellenségünket is, mert különben senkit se szeretünk a csaláson és hazugságon kívül. Hidd el, hogy Jutta és mindenki, aki megalázott, egy akolban él bennem. Mi több: ez a szeretet az egyedüli jogos kritika is, a többi pletyka, megszólás. Az egyedüllét? Weil szerint maga a pokol - de ugyanakkor legfőbb kincsünk is. Egyedül ez a magányérzés ösztökél arra, hogy mindennel és mindenkivel azonosulni tudjunk és akarjunk. Ilyen értelemben talán egyetlen "erényem", hogy mindig a földön jártam, míg sok szegény élő a "levegőben sürgött-forgott" körülöttem. Vigasztaló, hogy ők is a földben fogják befejezni.

De térjünk vissza aggódó kérdésedre. Még muszáj maradnom, de májusban Pesten leszek, hogy elkészítsem a nagylemezemet. A stúdió túlzsúfolt, ezért nem tudom a napot. Hihetetlenül bírom a magányt, amitől Pascal szerint csak az önző ember szenved. Nem volnék önző? Szívem tele hálával. Azokkal szemben is, akik "rosszak" voltak hozzám. Mert valójában jók voltak, nem ők, jó ember nincsen, Isten szeretett általuk!

Zoli lapjának nagyon örültem. Zoli tragikus "kiválasztott", aki egy óra alatt többet él, mint én hatvan évem alatt. Vele térden állva érintkezem, a legnagyobb magányos, akit ismerek, és a "legbeavatottabb". Neki az sem árt, hogy ezt csak tehetségnek tartják, s úgy közelítenek hozzá, mint egy füvet csipkedő tyúk Isten égő csipkebokrához.

Édes Márikám, te faluról jöttél a városba, én városból falura. Teljes szívemből érzem szenvedésed. De azzal, hogy nem teszel különbséget jók és rosszak között, egyedülléted tiszta szenvedéssé alakulhat át, ez egészen biztos. Ezért jársz csak látszatra a földön, s mártai szereped csak látszatra az! Ne félj! Nincs mitől félni. Egyedül az jó, ami van: akár élet, akár halál.

A regényemben ezeket a rétegeket szeretném "fölásni" szenvedő és hőn szeretett korunkban. Csak a fölszínen van egyenetlenség, minden és mindenki egy. Az Atya nem méricskél - Istenem, milyen magaslati levegő ez az abszolút intelligencia "kihűlt" szívünknek. Mindannyian gyilkosok vagyunk, kivétel nélkül, de ő jó.

Ne aggódj értem! Szívemben fokról fokra minden és mindenki egy. Se a magánytól, se a haláltól nem félek. Isten viszont mindig és mindent megtesz - ha végtelen távolságban tartózkodik is tőlünk. Ez a legfőbb kegyelme és a mi egyetlen támaszunk. Látszatra ez a poklunk, valójában ez a mennyország. Nem föld, de a VALÓSÁG.

A személyi számomért ne aggódjál. Mari sírt a nevetéstől. Itt fogja elintézni, már beszélt is a megyei elnökkel. Egy telefonjába került. Aki fontos ügyben keres, megtalál. Ma egy spanyol filmes... Nem vagyok egyedül, mert egyedül vagyok (Weil).

A dolgokat, igaz, csak nagyritkán intéztem el, mert talán nem is lehet: Kegyelem csak a cselekvés nélküli cselekvésben van. Magányomban 60 000 fiatal és öreg szív melenget, ami közvetlenül lehetetlen volna. A remeték tudják ezt igazán, a "mai ember" elfelejtette, ezért oly szeretetreméltó.

Tudod, mekkora önmegvetésben éltem, akár Erika, drágám. De erről is le kellett mondanom. Az is gőg volt még, hogy megvetettem [magam?], csillapíthatatlanul szomjúhoztam megsemmisülésemet.

Itt a parasztok: arisztokraták. Nem értenek, de tökéletesen érzékelnek és respektálnak. Ha fa lehetnék! - egy helyben állva, a hűség mintaképeként, mindent elviselve!

Sokat vétettem. Nem mondhatom el Jézussal, hogy aki igaz, ő az én testvérem, szülőm és anyám. Ő először "kinőtte" önmagát, aztán családját és végül nemzetét. Ezért tartották még Barabásnál is rosszabbnak. És ez talán a legnehezebb, amikor a jóra hivatkozva akarják az embert eltéríteni az egyetlen Jótól, a tökéletesen távoli, néma és magányos Istentől. És mégis: ezt az egyetlen jót az ember is megtudhatja. Egy szent, egy falubolondja, Mozart, amikor a Rekviemet írta...

Imádkozz, nincs más. Az imában tudunk egyedül mindent és mindenkit szeretni. Az imában més Jézus és Barabás is egy, ahogy az Atya és Jézus szívében is egyek.

Mit kérdeztél még? Igen, hogy mit mondj a telefonálóknak. Az igazat. Látod, én, az "álmodozó" bekerültem Chicagóban és Cambridge-ben a legfontosabb emberek közé. Greta Garbo 6 sort kapott, én tizenkettőt. Ha valami, ez nyugtalanít. Ezt érzem irreálisnak és bukásnak. De további "álmodozással" talán ebből a csapdából is sikerül kimásznom. Visszajutnom a tiszta valóságba, mint Van Goghnak sikerült. Halálom nem érdekel, legjobb lenne talán, ha meztelenül bekaparnának a földbe. Ugyanakkor tökéletesen megértem, hogy rendezzük élőink sírját. Részemről nem számít, mibe kerül - ez egy pillanatra se lehet "kérdés". Ők az élők, a halott én vagyok összekeveredve porukkal. Főként Erikám porával.

Édeseim, mindenki velem van. Imádkozzatok, hogy egyre"boldogabb halott" legyek. Az "élet" csak az "élőké". Imádkozzatok, hogy "a mindenség polgára" lehessek. A mindenség szívszorongatóan teljes, tartózkodó, valóságos, telített, gazdag és csendes. Ennyit tudok már. S ha sikerül teljesen megszűnnöm, talán befogadhatom az Atyát, aki mindannyiunk küszöbén áll, s akinek szentsége - ezért nem ítélkezik - még a jót és a rosszat is meghaladja. Ha ez nem így lenne, Isten csak az ember végtelenségig fölnagyított utánzata lehetne, vagyis maga az ördög - akiről úgy vélem, nem egyéb, mint jelkép: az ember semmiségének abszolutizálása. De ez irreális - Hitler, már Hitler szétpukkadt. A rossz nem lehet abszolút, csak szimbolikusan. A kispolgár méretei korlátozottak, s itt újra Hitlerre gondolok... Ezzel szemben minden ember szent, határtalan, amit csak csak átmeneti hazugságokkal vonhatunk kétségbe.

Édeseim, édeseim... Jancsitok

Valahogy így... digitálisan

JZS KRSZTS

Tegnap este Szabival megnéztük a Madáchban a Szupersztárt. A szereposztással többé-kevésbé elégedett voltam.

Júdás: Serbán Attila
Jézus: Tóth Attila
Pilátus: Sasvári Sándor
Mária Magdolna: Polyák Lilla
Heródes: Szerednyey Béla
...

Érdekes egy régi barátomat a színpadon látni, korábbi beszélgetéseinket megzenésítve hallani. Szólnék, hogy nem egészen..., meg ezt már másként..., különben pedig tévedés volt... De magával ragad a zene, Mária Magdolna szívszaggató búcsúja, az áruló csók süket csöndje. A magyar szöveg jól érthető, követhető és aktuális.

Ezt még egyszer látni kell! Ki jönne velem?

Ötödik hét

Jézus pusztai tartózkodásának leírásában (Lukács 4,1-13), amit nevezhetünk lelkigyakorlatos naplónak is, nem esik szó magasztos lelki élményekről, pusztán három krízisről. Mivel találkozunk a pusztában? A meditáció szükségszerűen válságokon keresztül vezet, melyeknek ott és akkor nem látjuk értelmét, ezért főként a bizalomra épül.

Lassan meggyőzzük magunkat arról, hogy olyanok vagyunk, mint amilyenek lenni szeretnénk. Az elnyomott erők azonban hozzánk tartoznak, és újra vissza akarnak térni. Ezért lekötjük magunkat, hogy ne zavarjanak. Ha elég sok megoldatlanságot sikerül összehalmoznunk, napi három-négy óra tévézés is szükséges lehet, hogy magányunkat és szorongásunkat ne érezzük. A sötétséget általában visszatérő negatív érzelmek formájában éljük meg: elégedetlenség, bizonytalanság, félelem, kilátástalanság, harag, düh, elhagyatottság, depresszió, szomorúság, csalódottság, stressz, kisebbségi érzések, bűntudat, közömbösség, féltékenység, önsajnálat, stb. Ha nem sikerül eltávolítanunk ezt a kérget, amely betontömbként nehezedik ránk, akkor létünk felületén maradunk csupán. Anélkül, hogy átélnénk: a szeretet hordoz bennünket.

A SZEMLÉLÉS MINDIG MAGÁBAN FOGLALJA AZ ELENGEDÉST. A valamihez való odafordulást. Nem pazaroljuk az energiáinkat többé a dolgok alakítására. Ez nem jelent tétlenséget, hanem csak annyit, hogy tevékenységünk gondtalanabb lesz. Lassan-lassan függetlenek leszünk az eredményeinktől. Mindenki azt sugározza, amije van: a szeretet nem vár el semmit a másiktól, mint a nap, amely szüntelenül szórja a sugarait. (Bonum est diffusivum sui - 'a jó ki akar áradni'.)

A szemlélődésben lehet szenvedni is. Gyakran feltör egy-egy erősebb érzés, például haragot érezhetünk valaki ellen, akivel amúgy is feszült a viszonyunk. Esetleg mély szomorúság vehet erőt rajtunk; jelentkezhet türelmetlenség, értetlenség, magány, vagy hasonló érzések. Ha egy zsúfolt villamos áll meg előtted, előbb udvariasan leengeded az utasokat, csak utána tudsz te is beszállni. Légy udvarias a benned lévő "nem"-el szemben. Engedd, hogy kijöjjön! Ki akar szállni... A félelem állapotából gyere vissza a félelem érzéséhez. Mondd magadnak: "Igen, most félek." A félelem még ott maradhat veled, de te már nem vagy a félelemben.

Néha megriadunk a jelen realitásától (legalább is attól, ahogyan bennünk leképződik.) Ez a félelem a jövőbe menekülésünket táplálja. Nem elég azonban szorgalmasan visszatérni a jelenbe. Egész szíveddel éld át azt a pillanatot, amely most itt van. Próbálj meg érdeklődve arra figyelni, mi megy végbe benned, még ha mindig ugyanazt is észleled. Nyílj meg, mintha valami egészen bensőséges dolgot élnél meg - mintha lélegzet visszatartva meg akarnád figyelni, hogyan mozdul el az óra mutatója, vagy szemlélni, ahogyan egy virág a reggeli harmat után kinyílik.

Folyt. köv.

Bászár veruach

Mi végre testté lenni?
Kétezer év kevés volt arra,
hogy felragyogjon a sejtek dicsősége.

Húshalmokon lépkedünk...
Sion hegyén álomköntös a béke.

Szétfoszlik a tegnapok délibábja;
és ami éhségünket elodázza
már elfér egy tenyérben.

Akol-melegben egymásra simul
hús és csont és az a másikféle,
ami - reméltük - soha nem ér véget.

A legnagyobb veszteség:
ha kettéhasítod a mindenséget.

Tízmilliárd légy

Tegnap Balázzsal beszélgetve két ütős mondatot is feljegyeztem, ezek közé a hazaúton olvasott Pi részletek kívánkoznak.

Az életemet adom értetek... ha garantáljátok a feltámadásomat...

[A templomban nem volt senki.] És kevés, ami megértendő. Egy festményt láttam. Valami emberáldozatról volt szó. Egy dühös isten, akit vérrel kell kiengesztelni. Kábult, felfelé bámuló nők, kövér kisbabák röpködtek körös-körül apró szárnyakon. Egy karizmatikus madár. Melyik az Isten? ...

A katolikusokról azt beszélik, hogy szigorúak, és súlyos ítéleteket hoznak... Martin atya teával és keksszel kínált, és elmesélt egy történetet. Vagy, hiszen a keresztények annyira szeretik a nagybetűket, egy Történetet.

És micsoda történetet! Az első érzés, ami elfogott, a hitetlenkedés volt. Micsoda? Az emberiség bűnözik, de Isten Fia fizeti meg az árát? Megpróbáltam elképzelni, hogy apa azt mondja nekem:

-- Piscine, ma beszökött egy oroszlán a lámakarámba és megölt két lámát. Tegnap egy másik megölt egy indiai antilopot. Múlt héten kettő felfalta a tevét... És vajon ki a megmondhatója, mi csemegézett az aranynyulainkból? A helyzet türhetetlenné vált. Valamit tenni kell. Úgy döntöttem, az oroszlánok csak egy módon vezekelhetnek bűneikért: ha téged megetetlek velük.
-- Igen, apa, ez a helyes és logikus eljárás. Adj egy percet, hogy megmosakodhassam.
-- Alleluja, fiam.
-- Alleluja, apa.

Micsoda groteszk történet. Micsoda különös pszichológia. Másik történetet kértem, olyat, amit kielégítőbbnek találhatok. Biztosan nem csak egy történet van ennek a vallásnak a tarsolyában - a vallások bővelkednek történetekben. De Martin atya megértette velem, hogy azok a történetek, amelyek ezt megelőzik - és sok van belőlük -, csupán bevezetést jelentenek a kereszténységhez. Az ő vallásuknak egy Története van, és ehhez térnek vissza újra meg újra, elejétől a végéig. Ez elegendő történet nekik. ...

De ez a Fiú, aki éhezik, szomjúhozik, aki elfárad, aki szomorú, aki aggodalmaskodik, akit piszkálnak és zaklatnak, aki eltűri a követőit, pedig nem értik, és az ellenfeleit, pedig nem tisztelik - miféle isten ez? Túlságosan emberi mértékű, ez az igazság. Jó, vannak csodái, többnyire gyógyászati jellegűek, meg olyanok, amelyek jóllakatják az éhes gyomrokat; legjobb esetben megfékeződik egy vihar, rövid séta tétetik a vizen. Ha ez varázslás, akkor kisebbféle kártyatrükkök rendjébe való. Ennél minden hindu isten százszor többet tud. Ez a Fiúisten ideje nagy részét azzal tölti, hogy történeteket mond, mesél. Ez a Fiúisten éppen olyan lépésekkel jár, mint az emberek - ráadásul elég forró vidéken -, saruja legföljebb az út menti kövek szintje felett lebeg; és ha költeni akar az utazásra, hát szamárhátra ül. Ez a Fiúisten három nap alatt meghal, nyögve, zihálva, jajongva. Miféle isten ez? Mi van ebben a Fiúban, ami hathat ránk?

A szeretet, mondta Martin atya.

És ez a Fiú csak egyszer jelenik meg, réges-régen, nagyon messze? Egy tizedrangú törzsnél, valahol Nyugat-Ázsia peremén, egy rég letűnt birodalom határmezsgyéjén? Vége lesz, mielőtt egyetlen ősz hajszál nőne a fején? Nem hagy egyetlen leszármazottat sem, csak szétszórt, részleges végrendeletet, összes írásműve csupán firka a porban?

Együnk tehénszart! Tízmilliárd légy NEM tévedhet!!!

Adj király katonát!

Döbbenetes és szomorú is egyben, hogy a béke vallásai mennyi szenvedést okoztak egyéni és közösségi szinten egyaránt. Valami kezd körvonalazódni ezzel kapcsolatban számomra. (A reggeli zuhanyzás termékenyítően hat az agytekervényeimre.)

Ha DQ szerint úgy tekintjük, hogy kelet és nyugat ikertestvérek, egyazon elvevő paradigma más-más kulturális megnyilvánulásai, akkor le kell vonnunk azt a következtetést, miszerint: az elvevő társadalmi viszonyok hatnak a világvallásaink mindegyikére. Vagy úgy, hogy arra keresnek kiúttalan módon megoldásokat, és / vagy azt akarják kézzel-lábbal, szentelt vízzel, koronával legitimálni, elfogadhatóvá tenni a pórnép számára. És itt nem csupán a primer "siralomvölgy contra mennyország" paradigmára gondolok, hanem egy sokkal szélesebb és észrevétlen módon ható monda erejére. Ez a monda elhiteti velünk, hogy a szaporodjatok és sokasodjatok a legfőbb parancs, akkor is, ha beledöglünk. Ez a monda tanítja, hogy Jézus az emberekért, az ő üdvösségükért jött, nem a bálnákért vagy a bengáli tigrisekért. Azok csupán díszletei a teremtés csúcsaként létrejött homo sapiens életterének. Ha ezek az alacsonyabb rendű lények útban vannak, gátlás nélkül elpusztíthatók, mint például a "fölösleges", sőt bosszantó rágcsálók, rókák vagy borzok.

Miért nem sikerül a kereszténységnek átütő sikert elérni társadalmi szinten? Miért valósult meg az evangélium 2-3 %-a az eddigi röpke kétezer év során? Mert tévedésre épült. Arra a félreértésre, hogy ezt a totalitárius gondolkodásmódot totalitárius eszközökkel meg lehet változtatni. Nem kizárólag a sötét középkor brutalitása volt a kardok árán szerzett nyugalom, ez az arrogancia ott bujkál már a názáreti ács szavai mögött is. A szentimentalista réteg hangját újra és újra elnyomja az a józan többség, hogy "vágd orrba a téged bal felől megütőt, hogy eszébe ne jusson a jobb arcodhoz nyúlni".

És itt jön egy gondolati csavar. Biztos, hogy ez a hit rákfenéje? Lehet, hogy ez a túlélési ösztön a meghagyók gyökerekig visszanyúló öröksége, ami felszínre tör, ha élet-halál kérdéssé válik egy problémás helyzet? Lehet, hogy a szelídség üzenetét nem pártolja az evolúció? Lehet, hogy egy nyámnyila credo helyett valami harcosabb SZMSZ biztosíthatná a "Krisztus-hit" fennmaradását és használhatóságát is?

A szexista Vatikán lecserélése egy "Zöld-Center"-re csak egyenruha-váltás lenne a hódító kultúra testén. Elvevő parasztok alapították az összes világvallást. Jól tudom, már az én fejemben is megfordult az ötlet. :) Ez a szörnyű fantom csak önmaga feloszlatásával tudná begyógyítani az által okozott sebeket, krátereket. A partizánmozgalom kívülről dobált bombái nem tudnak halálos csapást mérni rá. Szorgos hangya-népünk az élete árán is kijavítaná az így támadt réseket. Magukat a hangyákat lenne jó rávenni arra, hogy maradjanak a saját bolyuk biztonságában és ne akarjanak világhatalmat... De hogyan kell hangyát idomítani? :)

Ljudmila levele

A Daniel Stein, tolmács minden fejezete Ulickaja egy-egy levelével zárul. Az utolsó talán a legünnepélyesebb, amibe beleírja egész szívét. Pár bekezdés a kereszténység elemzésével kapcsolatban született.

...olyan fojtogató, olyan émelyítő a kereszténység.

Jó nektek, ateistáknak. Az egyetlen mérce - az ember saját lelkiismerete. A ti katolikus Itáliátokban az egyház mindig győzedelmes. Továbbá, nincs mit tenni, Nyugaton az egyház mindig a kultúrával olvad össze, Oroszországban viszont a kultúranélküliséggel... Oroszországban az egyház sokkal inkább kötődik a primitív pogánysághoz.

Szegény kereszténység! A kereszténység csak szegény lehet. Az összes diadalmas egyház, akár nyugati, akár keleti: Krisztus teljes tagadása. És ez ellen nincs apelláta. Vagy tán az Embernek Fia az elnyűtt sarujában, a szegényes gúnyájában befogadta volna köreibe ezt a kapzsi és cinikus, bizantinus udvaroncbandát, akik ma az egyházi elitet alkotják? ...

Ezek állandóan anatémáznak, kiközösítik egymást, leleplezik a másik helytelen "hitvallását". Daniel viszont egész életében egyetlen, egyszerű gondolatot követett: higgyetek, ahogy akartok, az a ti magánügyetek, de tartsátok be a parancsolatokat, viselkedjetek méltóan. Ahhoz egyébként, hogy az ember jól viselkedjék, még csak nem is kell föltétlenül kereszténynek lenni. Lehet az ember semmi is.

Tollak, gyermekkori koponyák

Rózsa Huba egyik szigorlat előtt megkérdezte a csoportot: "Tudják milyen lesz a vizsga? Mint amikor a menyét bemegy a tyúkólba. Folyik a vér, röpködnek a tollak..." De nem erről akarok most írni.

Múlt év júliusában idéztem Israel Shamir cikkéből, a Szent Mihály kardja bejegyzésben. Azóta többször visszaköszönt nekem ez a kérdés. Már másként gondolkodom az erőszak természetéről. Lehetséges, hogy ha a keresztények valóban komolyan veszik alapítójukat (Boldogok a szelídek; mert ők bírják a földet. Mt 5,4), ezt a vallást úgy emlegetnénk csupán, mint az ókorban kiveszett régiséget? A páli mém nélkül Jézus törékeny alakját is bedarálta volna a történelem?

Tegnap valamelyik TV-s vallási magazinban Henri Boulad Egyiptomban élő jezsuita szerzetes - válaszolva a riporter kérdéseire -, az iszlám veszélyeire hívta fel a figyelmet. Megörültem, hogy nem kell emlékezetből leírnom, mert a Magyar Kurir egyik számában szinte szó szerint idézi a szavait. Boulad szerint

az iszlám és a kereszténység fel-fellángoló ellentétét történelmi események igazolják. Véleménye szerint azonban az iszlám nem csupán vallás, hanem politikai rendszer is, amely vallást, társadalmat, politikát és kultúrát egyesít. Az iszlámban a vallás elválaszthatatlan a politikától.

Az utóbbi évekig Európa toleráns és elfogadó módon viszonyult az iszlámhoz, mivel tisztelet érdemlő vallásnak tartotta. Ha az iszlám beérné azzal, hogy böjtölést, imát és alamizsnálkodást ír elő híveinek, nem lenne semmi gond. De az Európában jelenleg megjelenő radikális és hódító iszlám alapjaiban veszélyezteti a kontinenst. A bevándorlás, a demográfiai folyamatok és az áttérések következtében az iszlám kevesebb mint egy évszázadon belül többségbe kerül, és a demokrácia többségi elve folytán rákényszeríti Európára a saját látásmódját és a saját törvényeit. Vége lesz a drágán megszerzett szabadságnak! A tolerancia nevében Európa az intoleranciát fogja beengedni!

Elmondta:

az 57 muzulmán ország egyikében sincs vallásszabadság; a muzulmán vallást elhagyókra halálbüntetés vagy halálos fenyegetés, brutális kínzás, gyilkosság vár. S ami még riasztóbb: már Európában is előfordul, hogy keresztényeket (pl. az utcán apácákat) fenyegetnek. Az iszlámnak létezik egy felvilágosult, liberális irányzata, ez azonban oly mértékben kisebbségben van, hogy az iszlamista többség mellett szinte nincs befolyása. A sok európai számára vonzónak tűnő misztikus szufizmus pedig eretnekségnek számít az iszlámon belül.

Hogyan viszonyuljunk tehát a muzulmán bevándorlókhoz? Az előadó szerint megértőnek és humánusnak kell lenni a bevándorlókhoz, akik tanácstalanok a számukra idegen kultúrában. De a befogadó és megértő hozzáállás nem jelenthet teljes nyitottságot. Európának fokozottan kell ügyelnie, nehogy megtelepedjék a kontinensen a fanatizmus.

Ha arra gondolunk, hogy nem is olyan rég a keresztények is térden imádták Szent Mihály arkangyal szárnytollát, vagy Jézus gyermekkori koponyáját (ezen költői túlzásoknak rendre fellelhetőek a történelmi megfelelői), akkor gondolhatjuk, hogy szabadkőműves, egyházellenes beállítottságunk van. A keresztes hadjáratok és az inkvizíció régi lemezeit rakosgatjuk öreg lejátszónkra.

Minap olvastam a neten, hogy ördögűző szeánszon próbálták meg kiűzni a "homoszexuális démonokat" egy fiatalkorú fiúból az egyesült államokbeli Bridgeport város egyik szabadegyházának vezetői.

Mindenki söpörjön...

Confiteor

A bűnbánati liturgia közgyónása ezzel a szöveggel kezdődik:

Confiteor Deo omnipotenti et vobis, fratres,
quia peccavi nimis cogitatione, verbo, opere, et omissióne:
mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa...

Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim,
hogy sokszor és sokat vétkeztem: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással:
én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem...

A szekuláris zsiráf a bocsánatkérést egy mélyebb kapcsolódással váltja fel, ahol nincs agresszor és sértett (Isteni fölség), hanem egyenrangú partnerek szerető és szabad párbeszéde folyik.

A bűnös-áldozat kategóriáit elengedve, mihez kezdjen ezzel az információval az istenhívő (keresztény) zsiráf? A vétkezés és a megbánás olyan mélyen gyökereznek liturgikus, lelkiségi és teológiai talajában, hogy ezek nélkül érthetetlenné és értelmezhetetlenné válik a megváltás műve, mely a vallási érzület és gondolkodás középpontja. Egy Krisztus-esemény nélküli, kiherélt hit lehet-e egyáltalán lelkesítő, tömegeket megmozgató erő?

A feltett kérdés bennfoglaltan azt sugallja, hogy a Názáreti Jézus által véghezvitt életműnek egyedüli értelme a megváltó kereszthalál. E nélkül hasznavehetetlen, kellemes "humanista" pacsmagolás folytatható csupán. Maga a megtestesülés - hirdeti már a ferences John Duns Scotus - nem csupán a teremtett világ restaurációja, hanem akkor is megtörtént volna, ha nincs a bűnbeesés. Az Isten barátsága, mint legnagyobb érték, nem jelenhet meg csupán véletlenül, mintegy a mi rosszaságunkra adott válasz. Különben igaza volna a húsvéti vigília öröménekének abban, hogy felix culpa (boldog vétek) történt; azaz megérte bűnözni, hiszen ezzel jobbá tettük az Istent magát!

Az Isten akkor is eljött volna, ha nincs bűnügy. Amennyiben igaz az, hogy őt nem lehet megsérteni, mert fölötte áll a mi szándékainknak, gondolatainknak és időbe zárt létünknek; amennyiben igaz az, nincs a részéről casus belli, szintén érthetetlen és értelmezhetetlen megváltásért folyamodni hozzá. Akkor nem a nyomok eltüntetésére érkezett, hanem találkozásra. Akkor a jelenlét (ő énbennem és én őbenne) kincse felülhalad minden elképzelhető jót ezen a bolygón és ezen túl. Akkor nem térden-hason csúszó, önmarcangoló és szorongó szenteket, vaksi jámborokat keres itt, hanem a magukat javítani kész, önálló egyéneket.

Az evangélium (eu angelion) örömügyet jelent. Ezt bűnüggyé tenni a tévedés maga.

Jézus ízesítésű chips

A tej ízű ital, és a mennyország ízű házasság már-már hétköznapi számba mennek. A Jézus ízű chips-et eddig inkább az ünnepi számba fogadtam.


Tegnap este Balázzsal beszélgettünk. Szóba került az ima és az eucharisztia is. Meg sem kísérlem visszaadni a gondolatok eleven hullámzását. Egy részletet emelek ki csupán. Maga a létezés, sok megnyilvánulásában eucharisztikus. Primer szinten az étkezés, ami nem csupán táplálkozás, hanem hálaadás, a biológiai közösségre mondott igen. Lelki-szellemi vonalra áttéve ezt a modellt, a baráti meghallgatástól a szülői féltésig szintén árnyalatok forgatagával találkozunk. Mind-mind lenyomata a másikért való életnek, hogy helyet tudok készíteni számára a szívemben.

A katolikus-ortodox úrvacsora tan az átlényegülés (transsubstantiatio) fogalmával operál, kissé eltérő liturgikus hagyományba ágyazottan. A protestáns megközelítésben is vannak jogos eltérések, egy mozzanata viszont igen figyelemreméltó. A hangsúly a metafizikai okoskodásról átkerül a szociológiai valóságra: maga a közösség lényegül át, változik meg az Istennel való találkozás élményében. Az egyének tapasztalata egy érett, egymásra figyelő viszonyrendszert terem. E nélkül csupán szent helyre szent időben összeverbuvált tömeg létezik, akik - maguk sem értik miért -, működtetik az üres kereteket.

Két ember, egy lány és egy fiú halt meg Angola fővárosában a pápa tiszteletére összegyűlt tömegben kitört tülekedésben - jelentette vasárnap az AFP. A francia hírügynökség információi szerint az áldozatokat akkor taposták halálra, amikor megpróbáltak bejutni abba a zsúfolt futball-stadionba, ahol a XVI. Benedek pápa istentiszteletére gyűltek össze a hívők. A híradások szerint a két halálos áldozaton kívül nyolc embert kórházba szállítottak, 10 embert pedig a helyszínen láttak el az orvosok a tömegben kitört pánikot követően.

Miről szólnak ezek a milliós misék? Erődemonstráció? A közös hit ünneplése? Fanatizáltság? Egyesülés az emberi értékek mentén?

Mire elég a Jézus izesítésű chips, ha nem lényegül át a gyülekezet?

Borocskánk, ki vagy a korsóban

Pár perce félálmosan néztem, vagy csak hallgattam a Pax TV egyik összefoglalóját, a Márton napi ünnepekről. Azon gondolkoztam, hogy a szőlő és a búza, mint kultúrnövényeink adják az eucharisztia alapját. A földművelő emberiség munkájának gyümölcsei.
Egy "liturgikus" imánál (mek.oszk.hu/01600/01679/01679.doc 78. oldaltól), ami a mustkeresztelést dokumentálta, hamar felébredtem:

Borocskánk, ki vagy a korsóban,
Tartsd meg a Te tekintélyedet,
Jöjjön el hozzánk a Te illatod,
Legyen a Te ízed mind a hordóban, úgy a pohárban.
Add meg nekünk ma a jó ízt,
De ne engedj el bennünket a poharaktól,
Mint ahogy mi sem hagyunk Téged az üvegben.
Ne engedj el a hordó mellett,
Hanem ments meg minket a szomjúságtól,
Most és mindörökké.

Mód László és Simon András összefoglalója hosszan idézi a különböző katolikus imák profanizálását. A Mindenszentek-litániáját pl. a borfajtákhoz való könyörgés helyettesíti, azon belül a Szentháromságot a Kocsmáros, a Kocsmárosné és a Borkirálynő. De van itt Rizling-Ave Maria is.

Ami engem foglalkoztat, az nem a jókedvű gazdák szempontja, akik játszadoznak vallásuk és munkájuk elemeivel. Az rendben van önmagában. Azt szeretném megfejteni, hogy az Utolsó vacsora főszereplője milyen gondolatokkal vette a kezébe a poharat. Aggasztotta-e a repülőnk gyorsulása? Művész az, aki nem érti a világot, de érti létet. Jézus értette a világot és a létet is? Annyira szeretném, hogy így legyen.

Erény-e az engedelmesség?

Az engedelmességre-alárendelődésre az Újszövetségnek hat szava van... Az akoué (hallgatok) ige segítségével fejezte ki Jézus ezeket a vonatkozásokat. Az említett hat szóból három ennek az akoué tőnek az »alá« jelentésű igekötővel (hüpo-) ellátott származékszava. A másik háromból kettő ugyanezen igekötővel ellátott származékszava a tasso (rendelkezem) igének. A hatodik kifejezés a peitho (bízom) és az archeo (uralkodom) igének az összetétele. (Bulányi György)

Az alábbi felsorolásban az Evangéliumok beszámolói jelzi a négy evangélium nem Jézus ajkán felhangzó anyagát. A Páli hagyomány az ún. corpus paulinum 13 levelét, az Újszövetség többi része pedig a fennmaradó 10 könyvet takarja.

Jézusnak tulajdonított:
Akouó (hallgatok) kb. 120-szor,
Hüpakouó (engedelmeskedem) 1-szer,
Hüpakoé (engedelmesség) nem fordul elő,
Hüpékoos (engedelmes) nem fordul elő,
Peitharchó (engedelmeskedem) nem fordul elő,
Hüpotassó (alárendelek) 1-szer,
Hüpotagé (alárendelődés) nem fordul elő.

Evangéliumok beszámolói:
Akouó (hallgatok) 230-szor,
Hüpakouó (engedelmeskedem) 4-szer,
Hüpakoé (engedelmesség) nem fordul elő,
Hüpékoos (engedelmes) nem fordul elő,
Peitharchó (engedelmeskedem) nem fordul elő,
Hüpotassó (alárendelek) 2-szer,
Hüpotagé (alárendelődés) nem fordul elő.

Páli hagyomány:
Akouó (hallgatok) 34-szer,
Hüpakouó (engedelmeskedem) 11-szer,
Hüpakoé (engedelmesség) 11-szer,
Hüpékoos (engedelmes) 2-szer,
Peitharchó (engedelmeskedem) 1-szer,
Hüpotassó (alárendelek) 23-szor,
Hüpotagé (alárendelődés) 4-szer fordul elő.

Újszövetség többi része:
Akouó (hallgatok) 163-szor,
Hüpakouó (engedelmeskedem) 5-ször,
Hüpakoé (engedelmesség) 4-szer,
Hüpékoos (engedelmes) 1-szer,
Peitharchó (engedelmeskedem) 3-szor,
Hüpotassó (alárendelek) 12-szer,
Hüpotagé (alárendelődés) nem fordul elő.

Az adatok módfelett elgondolkodtatóak. Az engedelmeskedés hat kifejezésével 85 ízben találkozunk. Az előfordulások döntő többsége Pálra esik, Jézusnál csaknem teljesen hiányzik ez a fogalom… Szókincsünket Jézus ajkán tehát mindössze két ízben találjuk. Az eperfa engedelmeskedik a tanítványoknak, ha van hitük (Lk 17,6). Továbbá a tanítványoknak, akik Jézustól kapott hatalommal meggyógyítják a betegeket, ily módon alá vannak rendelve a gonoszlelkek (Lk 10,20). Tény, hogy Jézus nem használta e kifejezéseket ember és ember, ember és Isten vonatkozásában…

Isten az embert nem engedelmeskedésre teremtette meg. Ő maga nem kíván tőlünk engedelmességet, hanem rá hallgatást és belülről azonosulást vele. Isten nem kívánja tőlünk annak megtételét, amit nem látunk helyesnek. Ezért az élet szolgálatában – kizárhatjuk közösségeinkből az uralkodás, a parancsolgatás, a másokat magunknak alárendelés, az engedelmeskedtetés minden fajtáját – Jézus szavaira emlékezve: "Ti mindnyájan testvérek vagytok" (Mt 23,8).

Az érett emberi magatartást nem a valakitől való félelem határozza meg, hanem az önmagával harmóniában maradni akarás meggyőződése. Ha hisz Istenben, akkor lelkiismeretében Isten gondolatait, vele szemben tanúsított elvárásait ismeri fel. Ha hallgat Istenre (ráhallgatás, akoé), akkor harmóniában marad vele és önmagával. Ha nem hallgat Istenre (szív megkeményítése, sklérokardia), meghasonlik Istennel és önmagával. Engedelmességről illetve engedetlenségről nem beszélhetünk, mert ezeknek az alanya csak olyan személy lehet, aki olyan valakinek veti alá akaratát, aki rajta kívül van. Isten viszont Lelke által jelen van bennünk.

A kölcsönös szeretet következtében embertársaink sem csupán rajtunk kívül léteznek. Aki engem szeret, nem mondhatja nekem: "Engedelmeskedj!", mert bennem van, belülről érvel. Csak a szeretet világán kívül jelentkezik az engedelmességet elváró magatartás. Ha a társam igényét bensőleg helyesem, akkor hallgatok rá, ha nem vagyok képes azzal azonosulni, akkor engedetlenné válok vele szemben (vö. polgári engedetlenség, civil disobedience).

Ha a lelkiismeretem szava nem tiltakozik elvárásával szemben, bár mást tartok helyesnek, praktikusan alkalmazkodom elvárásaihoz. Ha el akarom kerülni az alkalmazkodást, akkor munkahelyet, illetve állampolgárságot cserélek. Ha a másik ember az akaratát fegyverrel akarja rámkényszeríteni, akkor – a teljes tehetetlenségem esetén túl – valójában három válasz-magatartás lehetséges.

Engedetlenség: védekezem, fellázadok. Engedelmesség: elviselem, eltűröm. A harmadik a jézusi út: nem engedelmeskedem, amennyiben eszmeileg védekezem (érvelés), bár fizikailag eltűröm az erőszakot. "Ne szálljatok szembe a gonosszal" (Mt 5,39).

Az erőszakmentességnek a rosszat jóval legyőzni akaró magatartása közösséget (koinonia) teremt, mely a jézusi "ország" (basileia) szinonimája. A közösség célja az egész emberiség maradéktalan egyesítése Istenben, ami maga a szeretet, ezért per definitionem a "Kiváltságokat Nem Ismerő".

Dosztojevszkij szerint "soha, sehol nem volt semmi elviselhetetlenebb az emberi közösség számára, mint a szabadság." Hans Küng gondolatkísérlete, hogy vajon nem kapná-e Jézus valóban ugyanazt a választ – amennyiben megjelenne a Szent Péter bazilikában a pápa által pontifikált misén –, mint amit az őt letartóztató főinkvizítor szájába adott az orosz író: "Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket? Kijavítottuk, amit okoztál, s a csodára, a titokra és a tekintélyre építettük. Az emberek pedig örültek, hogy ismét nyájként vezetjük őket, s végre megszabadítjuk szívüket ettől a rettenetes ajándéktól, amely oly sok kínlódást okozott nekik."

Hatalom vagy erőszak

Jézus és a hatalom

Az új szövetséget csakugyan egy áldozat pecsételi meg: Jézusé. Őbenne a Mindenható teljesen kinyilatkoztatja magát, és általa fejezi be művét. Jézus Krisztus a mindenható Ige, aki egy alázatos Szűz méhében ölt testet. Ez az eljövetel a Szentléleknek, a Fölséges erejének műve. A messiás általa nyert felkenést, és a Lélek rajta nyugszik. Jézus csodákkal nyilvánítja ki hatalmát; ezek hitelesítik küldetését, és nemcsak azt igazolják, hogy vele van az Isten, és hogy az Atya küldötte, hanem azt is, hogy ő a "velünk levő Isten" (Mt 1,23).
A szinoptikus evangélisták közül Máté (4,1–11) és Lukács (4,1–13) bővebben is kifejti Jézus pusztai megkísértésének mibenlétét. A három próba közül egyik éppen a hatalomra vonatkozó csábítás, melyet a názáreti rabbi kategorikusan hárít magától.

Majd felvitte őt egy magas hegyre, és megmutatta neki egy szempillantás alatt a földkerekség minden országát, és így szólt az ördög: »Mindezt a hatalmat és ennek dicsőségét neked adom; mert az enyém, és akinek akarom, annak adom; ha tehát imádsz engem, mind a tiéd lesz.« Jézus ezt válaszolta neki: »Írva van: ‘Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj’«.

Jézus és az erőszak

Az erőszak Jézus történetéből sem hiányzik. Itt nemcsak a vele szemben alkalmazott, egyre erősödő, s végül a halálát okozó erőszakról lehet szó, hanem arról is, amely az ő érdekében megnyilvánulhatna, ha ő maga engedné. A történészek szemében az evangéliumok egyik kulcsa éppen az a félreértés, amely a Királyság eljövetelének bejelentéséből adódik. A függetlenségétől megfosztott, s emiatt régóta zúgolódó nép lelkében reménység támad, ugyanakkor viszont Jézusnak a tanítványait le kell beszélnie arról, hogy a korszellem szerint elfogadott eszközökhöz nyúljanak: "Aki kardot ragad, kard által vész el..." (Mt 26,52)

Jézus közvetlen környezete nincs meggyőződve arról, hogy "a szelídeké lesz a föld". Családja is úgy véli, hogy Jézus "megzavarodott" (Mk 3,21). Valószínűleg ez a feszültség okozta a csoporton belüli szakadást, amire János evangéliuma utal: "Ti is el akartok menni?" (6,67) – kérdezi Jézus azoktól, akik a kritikus percekben vele maradtak. Tulajdon tanítványaival – nevezetesen Péterrel – is szembe kell helyezkednie. Végül pedig a kereszten a nép kigúnyolja.

Az evangélisták visszafogottsága akadályoz meg bennünket abban, hogy felmérjük, mennyire férkőzött közel Jézus személyéhez ez az erőszak, amely az írások szerint megkísértette. A Jézus keresztre feszítését követően hazatérő emmauszi tanítványok esete Jézus rokonainak csalódottságát jelzi: "Azt reméltük pedig, hogy meg fogja váltani Izraelt". Lukács ezzel Jézus földijeinek gondolkodásmódjára utal, akiket elmondása szerint az a reménység éltetett, hogy Izrael megszabadul ellenségeitől, és abban a várakozásban éltek, hogy újból felragyog a nép szerencsecsillaga, s a hatalmasok és gazdagok megkapják méltó büntetésüket. Még Mária éneke, a Magnificat is erről szól.

Magához Jézushoz sem csatlakozott volna senki, ha e remény nem lett volna összeegyeztethető személyiségével. Jézusnak nincsenek erőszakos tettei, hacsak nem számítjuk azt, amikor egy alkalommal ostort használt a templomban; mégis ezt az alkalmat ragadják meg, hogy elítéljék. Megértik ugyanis, hogy szándékai radikálisok. Tetteivel ellentétben, beszéde gyakran nemcsak határozott ("Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem" – Mt 5,37), hanem kimondottan heves. "Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán... Ha a jobb kezed visz bűnbe, vágd le..." Ha Jézus esetében nem kívánunk erőszakról beszélni, legalább azt elismerjük, hogy szélsőséges.
A hegyi beszéd, az erőszakmentességnek ez a chartája ("Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak" – Mt 5,39) minden képzeletet felülmúl. Az evangéliumok pedig arról tanúskodnak, hogy a bűnösök kényszerítik Jézusra a keresztet, amelyet ugyanakkor ő maga szabadon választ. A Messiás – engedelmességből az iránt, aki őt küldte – önként enged a közösségi erőszaknak.

Te vagy B!?

Már tegnap a végére értem Daniel Quinn második könyvének, a maradék 20 oldalt mára hagytam. Olyan ez, mint amikor a HP utolsó fejezeteit egyre lassabban és lassabban lapozgatjuk, nehogy idejekorán véget érjen. Sok megfontolni valót adott, a népesség és táplálékszabályozás összefüggéseiről, a programok elégtelenségéről. Néhány ponton viszont nem tudtam követni.

A Békafőzés c. előadás kitér a vallások születésének körülményeire. Az alapkoncepciója ugyanaz, mint az Izmael regényben lefektetett képlet: az emberiség egyik kultúrája a sok közül (akiknek mi vagyunk az örökösei) kb. 10 ezer évvel ezelőtt szakított az ősök élet-igazolta életmódjával és egy merőben új vállalkozásba kezdett. A vadászó-gyűjtögető modellt lecseréltük a totalitárius mezőgazdaságra, amely végzetes következményekkel járt fajunkra nézve.

Miután gyanítani kezdték őseink, hogy fundamentálisan rossz irányba tartunk, üres az életük és valami több után sóvárogtak. Ekkor léptek a színre történelmünk üdvözülést hirdető mesterei. A talaj készen állt számukra, hiszen az osztályokra szakadozott és nyomorba süllyedt társadalom könnyűszerrel eredendően bűnösnek ismerte el magát, akit meg kell menteni az örök kárhozattól. E nagy vallások közös eredője, hogy:

Az ember feltételei olyanok amilyenek, és részünkről bármekkora erőfeszítés sem fog ezen változtatni; nem áll hatalmunkban népünk, barátaink, szüleink, gyermekeink vagy házastársunk megmentése, de létezik egy (és csak egy) személy, akit megmenthetünk, mégpedig saját magunkat... Az üdvözülés persze a legcsodálatosabb dolog, amelyet életünkben elérhetünk - és nemcsak hogy nem kell megosztanunk, még csak nem is lehetséges megosztani másokkal. Ezek a vallások okoskodták ki, hogy ha nem üdvözülünk, akkor kudarcunk teljes, függetlenül attól, hogy másoknak sikerül-e ez vagy sem. Másrészről, ha üdvözülünk, akkor sikerünk teljes - ismét csak függetlenül attól, hogy másoknak sikerül-e ez vagy sem. Végtére, e vallások szerint, ha üdvözülünk, akkor szó szerint semmi más nem számít az egész világegyetemben.

Ebben az értelmezésben a kereszténység is - a többi nyugati és keleti vallással egyetemben, akikkel ikertestvérek ilyen távolságból szemlélve -, szélsőséges individualizmust teremtett. Ő sem mentes az illúzió vádjától. Azonban Daniel Quinn sem lépheti át a maga árnyékát, nem tudja feloldani azt a talányt, hogy azért van-e kenyér, mert éhesek vagyunk, vagy azért él bennünk e csillapíthatatlan vágy, mert tudunk annak a kielégíthetőségéről is. Feltéve, hogy csakugyan ez a teljes igazság, a nagy felejtésen túli, valódi történetünk, Isten önközlésének új módja miért ne eshetett volna éppen az elvevők öngyilkos forradalmának közepére, amikor annyira meggyengült a természetes istenismeret, hogy valami átütő és hatékony közeledésre volt szükségünk.

Az a teológiai következtetés, hogy Isten akkor is el jött volna, ha nincs bűn, mert a kinyilatkoztatás forrása nem a véletlenszerű bukásunk, hanem az ő benső élete - szintén nem harmonizál ezzel a szükség-vallással.

A szentek közösségének hite éppen arra mutat rá, hogy az egyszemélyes üdvösség nem járható és meglehetősen unalmas.

Az a megállapítása is sántít, bár egy pappal mondatja ki, hogy Jézus azért jött, hogy lelkeket mentsen; nem a bálnákat, nem az őserdőket vagy a vizes élőhelyeket... Természetesen az is számon kérhető Jézuson, hogy hol késett eddig. A bibliai szövegek nem arról tanúskodnak, hogy jól szerkesztett, félreértésektől mentes rendszert hagyott a követőire. Arról viszont szólnak ezek a sorok, hogy felelős viselkedésre, szolidaritásra hívta meg őket, és arról is beszélt, hogy ők tőle nagyobb művet fognak alkotni. Hogy mégsem tették, vagy nem elég meggyőző módon, az nem feltétlenül az alapító hibája.

A zsidó Jézus

"A keresztény Jézus harmadnapra támadt fel. Kétezer esztendőre volt szükség ahhoz, hogy a zsidó Jézus feltámadjon…" - ilyen bevezetővel indul Heller Ágnes: A zsidó Jézus feltámadása c. könyve, majd éleslátóan rámutat a zsidó-keresztény együttélés történelmi gyökereire. Bár a régi Júdea vallása zsidó volt, a zsidóságnak igen sok árnyalatát és változatát képviselte, melyek a jeruzsálemi Templom pusztulása során és annak nyomában eltűntek. Nincsenek többé esszénusok, szadduceusok, de farizeusok sem. Eltűntek mindazok a szekták, melyek tagjai barlangokba rejtették a holt-tengeri tekercseket, hogy visszatérve megtalálják őket. Egy világ süllyedt itt el, de nem egészen. Noé bárkájának története megismétlődött. Az új bárka kettőt vett fel Izrael népének vallásai közül: a normatív judaizmust és a kereszténységet. Minden valószínűség szerint mindkét vallás a farizeus irányzatból nőtt ki. De talán nem pusztán szimbolikus jelentőségű, hogy időszámításunk után 70-ben, miután a római seregek ostrom alá vették Jeruzsálemet, két vallási csoport hagyta el az ostromlott várost, méghozzá mindkettő császári engedéllyel. Az egyik a zsidó Jézus-hívők csoportja volt, melyből hamarosan - a Jézus-hívő pogányokkal, és nem júdeai zsidókkal együtt - a kereszténység fog kialakulni; a másik Johanan ben Zakkai és tanítványai, azzal a céllal, hogy Javnéban rabbinikus iskolát alapítsanak.

A kegyetlen római elnyomás ellen Kr.u. 66-ban kitört szabadságharcot "zsidó háború" néven ismeri a történetírás. A római vezért, Vespasianust közben seregei császárrá emelték, a hosszú véres harcokat fia, Titus folytatta. Végül 70-ben Jeruzsálem elesett, a Szentélyt felgyújtották, és a győztesek hatalmas rabszolgasereget és zsákmányt hurcoltak magukkal Rómába. Masszada vára, a Holt-tenger közelében, még három évig tartotta magát, védői ezután sem adták meg magukat, inkább öngyilkosok lettek. Jeruzsálem ostromát csak súlyosbította, hogy a városon belül is polgárháborús helyzet alakult ki. A békepárt vezére, az öreg Johanan ben Zakkai rabbi, szeretett volna megegyezni az ostromlókkal, a szélsőségesek (a zelóták) azonban utolsó szál emberig kívántak harcolni, mint azt később Masszadában tették. Végül (Kr.u. 69-ben) már halálra keresték az idős mestert, akinek azonban elterjesztették a halálhírét, hogy tanítványai koporsóba rejtve kicsempésszék a városból. A rabbi Vespasianus elé vitette magát, akit jövendő császárként üdvözölt. A hadvezér jutalmat ígért neki. Ő viszont azt kérte, adja neki Javne városát, hogy ott tanulhasson és taníthasson. Így történt, hogy Jeruzsálem ostroma még tartott, ő pedig azon dolgozott, miként maradhatna fenn a zsidóság a Szentély és a jeruzsálemi központ nélkül.

Egyik csoport sem védte Jeruzsálemet, egyik sem áldozta fel magát a Masszada hősies védelmében. Csak a túlélők lehetnek tanúk.

Ez a két - a régi zsidóságból fakadó - vallás majdnem kétezer évvel élte túl Jeruzsálem pusztulását. Mégpedig egymással ellenséges viszonyban. Kezdetben, egy rövid ideig, a túlsúlyban levő judaizmus zárta ki magából a keresztény kisebbséget, hamarosan azonban a Római Birodalomban uralkodó vallássá vált kereszténység kezdte üldözni a zsidóságot. A kereszténység saját identitását a zsidósággal szemben határozza meg, míg a zsidóság úgy tesz, mintha tudomásul sem venné a kereszténység, mint vallás létezését. Ezért kellett a Názáreti Jézust, a Zsidó Jézust, közel kétezer évig elfelejteni.

A Názáreti Jézus az, akire a zsidóknak nem szabad emlékezniük, aki úgy jelenik meg előttük, mint gyűlölt ellenségeik istene, mint az, akinek a nevében gyilkolják őket. A Názáreti Jézus az, akire a keresztényeknek is csak azzal a feltétellel szabad emlékezniük, hogy lefordítják élettörténetét, tanítását és szenvedéstörténetét a krisztológia nyelvére. A zsidók királyára csak mint Istenre szabad emlékezniük, akit a zsidók megöltek…

A zsidó Jézus feltámadása kulcs, amely a felejtés zárát nyitja. A zár pedig nem egyéb, mint a kétezer éves testvérharc zsidóság és kereszténység és a különböző keresztény felekezetek között. Jézus karizmatikus próféta volt, az utolsó próféta Izraelben, akinek jövetelére nem számítottak. A zsidó szimbolikát használta, zsidó Ígéretek teljesüléséről beszélt, és a zsidó érzésekre és várakozásokra adott választ testesítette meg. A tömeg, mely Dávid utódának, királynak szólította szintén zsidó tömeg volt. Ha nem lett volna karizmatikus egyéniség, és tanítása nem lett volna egyedülálló, akkor Ígérete halála után hitelét vesztette volna. Jézus nem bírálta felül, hanem megtartotta a zsidó törvényt. Túlteljesítette, radikalizálta azt, és követőinek is ezt hagyta például. Azzal, hogy a kiválasztottak radikális módon töltik be a törvényt, annak jogi státusza megszűnik: morális előírássá változik. (A "szeresd ellenségedet!" univerzális parancsa a Tóra radikalizálásának egyik formája.)

A zsidó Jézus felfedezése tehát nem merül ki abban, hogy a keresztények felfedezik: Jézus tanításai nem hágták át a zsidó törvényt, és Jézus nem volt egy új vallás, a kereszténység megalapítója. Hozzátartozik az is, hogy a zsidók észrevegyék: Jézus alakjában egy olyan próféta támadt Izraelben, akinek üzenete - melyet őseik nem hallgattak meg - valamilyen módon eljutott az egész világba. Félreértették, ahogy a prófétákat sorra félreértették, majdnem a felismerhetetlenségig eltorzították, de csak majdnem. Mert ma is mód van az ősi üzenet megértésére. Vermes a zsidó Jézus tanításáról szóló könyvét (A zsidó Jézus vallása) így fejezi be: halvány jelei mutatkoznak keresztény Újszövetség kutatók között annak, hogy tudatában vannak a rájuk váró feladatnak; sőt zsidó tudósok is megtették az első, bizonytalan lépteket abba az irányba, hogy Jézust visszahelyezzék a régi haszidok társaságába, beteljesítve ezzel Martin Buber jövendölését: "kiemelkedő helye van Izrael hittörténetében."

A zsidó Jézus feltámasztásában többnyire hívők vesznek részt, vallásos keresztények és vallásos zsidók. Hiszen csak ők kutatják a kapcsolatot történelem és üdvtörténet között (akik ma is gyászolják a jeruzsálemi szentély pusztulását, vagy Jézus kereszthalálát).

Ezeket a hívő keresztényeket Auschwitz ébresztette rá, hogy ebben a történetben Káin szerepét játszották. Hogy nem szabad Isten kérdésére, hogy hol van testvérük, Ábel, úgy válaszolniuk, hogy "őrzője vagyok én testvéremnek?" A vallásos ember fejében az is felötlik, hogy az ártatlan Isten kedveltje. S a keresztény egyházak legjobbjai lelkiismereti kutatásba kezdenek, s keresik a kétezer esztendős antijudaizmus felelősségét abban, hogy Auschwitz megtörténhetett. A hívő Krisztus-követők közül egyesek azt kezdték érezni, hogy a náci haláltáborokban szimbolikusan megint Jézust feszítették keresztre, őt ölték meg újra. Ezért lelkiismeret-vizsgálatot kell tartaniuk, és nyilvánosan meg kell vallaniuk, világba kell kiáltaniuk bűnösségüket. Bocsánatot kell kérniük az áldozatoktól, akik ma már nem élnek, s azoktól, akik életben maradtak, utódaikkal együtt. Hogy nem az az érdekes, ők voltak-e személyesen a tettesek, s azok, akiktől bocsánatot kérnek, személyesen az áldozatok. Hiszen nem az egyéni, hanem a kollektív emlékezetről és a kollektív felejtésről van szó. Nincs más választásunk, mint feltámasztani a zsidó Jézust.

A zsidóság számára nem Auschwitz játssza a főszerepet, hanem Jeruzsálem (mind a név szimbolikus értelmében, mind pedig úgy is, mint Izrael állam fővárosa). Heine találóan mondja, hogy a zsidók a hátukon hordozzák hazájukat (t.i. a Tórát). Jan Assmann kiemeli annak fontosságát, hogy Izrael szövetsége Istennel a Kánaánba való belépés előtt, idegen földön köttetett meg, majd a zsidóság szelleme Babilonban, megint csak idegenben újult meg, mégis folyamatosan ott él a zsidóságban a Szentföld, az Ígéret Földjének képe, amely a száműzetésben Jeruzsálem nevével fonódott össze.

Martin Buber elsőként vetett fel egy olyan - első látszatra ironikus - gondolatot, amely a kinyilatkoztatott igazságnak a zsidóságot a kereszténységtől elválasztó alapdogmájára vonatkozik. Azt mondta, hogy amikor majd eljön a Messiás, meg fogjuk kérdezni tőle, először jött-e el vagy másodszor, s akkor fog kiderülni a keresztény vagy a zsidó vallás igazsága. Tehát az, hogy Krisztus-e a Messiás, vagy nem, csak az üdvtörténet vége felől dönthető el, nem ma. A kereszténységnek a zsidósággal szembeni önazonosítása, tehát antijudaista identitásának kialakítása és átörökítése körülbelül egyidejű volt a jeruzsálemi Templom pusztulásával. Miután "Noé bárkája" kitette a zsidóság egy részét a földi Jeruzsálemben, szinte elengedhetetlennek tűnik, hogy ez a zsidóság valamilyen módon és formában vissza ne térjen oda, ahonnan kétezer éve elindult. A szöveginterpretációk, az életformák és maguk a hitek is heterogénná válnak, és ezt a sokszínűséget nem tekintik idegennek a zsidó vallás szellemétől. Mert nem idegen, csak elfeledkeztek róla. A modern ember számára nincs ciklikus történelem, s mint tudjuk, a zsidók voltak azok, akik a lineáris történelmet (üdvtörténetbe ágyazva) felfedezték. Miért ne lehetne a kétezer évvel ezelőtti zsidóság számos vallási árnyalata, s ezek között a zsidó Jézus tanítása, visszaidézhető és megőrizhető a mai kollektív zsidó emlékezetben? Ha ezentúl így emlékezünk, vagy így is emlékezünk, akkor a múltunkkal együtt a jövőnk is megváltozik. Más a jövője annak a zsidóságnak és annak a kereszténységnek, amely vissza tud emlékezni a zsidó Jézusra, mint annak, amelyik elfelejtette őt.