Maradandó lakásunk

haza haza / ahogy a bütykös ujjú kis botanikus / mutatott egy messzi világra / ahol emlékezi testét az ágy / arcát őrzi a párna / ahol a virágai nyílnak / ahol a kedvese várja / haza bárhol / véd ölel engem / ha földbe mos a zápor / otthon van minden sejtem / ahol értik arcomon a könnyet / mert velük vagyok mind / s ha félek mind velem jönnek (Birtalan Ferenc: E.T) Apai nagymamám arca már csak fotók alapján hívható elő, az emlékeimből teljesen kifakult. A háza régóta üresen áll, várja a következő lakóját. Húsvét után egy kárpátaljai lánynak ez a vályogház a kilépés az életbe. Tervei vannak vele, képzeletben már berendezi: ablakcsere, egy jó kályha télire, a gázt bevezetni az épületbe és az öreg ásott kutat is ideje lenne már felébreszteni. Akinek háza van, valahol otthon van ebben a világban (mintha ez lenne az életünk hitelesítő pecsétje Tamási Áron után). Pedig az apostolfejedelem, Pál nevében valakik már évszázadokkal előttünk vetették papiruszra (vagy állatbőrre), hogy nincs örök hajlékunk a csillagok alatt:

„Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14) Oda van a házam a hét szilvafával, 15 év alatt – ameddig magaménak mondhattam – talán 3-4-szer láttam. Nem szedtem a hasznát, Karcsi bátyám 1 liter pálinkáját leszámítva, amit menten tovább is ajándékoztam. Ülök a vonaton, az IC-n kijelölt helyemen. 3 órára váltottam meg. Vajon meddig lakhatok egy saját ingatlanban? Fogy az erre fordítható időm. Jön egy másik tanács generációk távolából… „Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik.” (1Kor 7,29–31) Mintha-létünk akkor tud ideig-óráig megkapaszkodni a véletlenek sziklahasadékában, ha végül sík vidékre érkezünk, megszilárdul a talaj mindkét talpunk alatt. Ha lesz egy elveszíthetetlen lakásunk, otthonunk, fészkünk. „Ó, megvan-e még az az otthon?” – sajdul Radnóti szívébe a Hetedik eclogában. Az a biztonság, amit Isten készített, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott… (1Kor 2,9) Ha mégis igaz a tékozló fiú példabeszéde, ha mégis van terített asztal, atyai ház, mindenkit átölelő elfogadás… A fizikusok éppen azon a véleményen vannak, hogy az információ nem vész el a fekete lyuk belsejében sem. Ha mégis megmaradunk, ha végül megmarad a szeretet, minden, ami ebből az örök „matériából” épült bennünk és körülöttünk... A folyó nem a régi medrét keresi, hanem a tengert. Tudják ezt a Santiago felé hömpölygő zarándokok, amikor az utolsó 100–50 kilométeren belül mágnesként vonzza őket valami a célba. Aki lép még három-négy napot, a saját szemeivel is megpillanthatja a véget Finisterrében vagy Muxíában. Mert ott is haza érkezünk, a meredek sziklák és a beláthatatlan hullámok éppúgy körülvesznek biztonsággal, reménnyel, mintha ott születtünk volna. (Lehet, hogy ténylegesen ott születünk.) Kell ott fenn egy ország? Ne legyen fenn, inkább benn kezdődjön. Legyen emberléptű, felforgató és elviselhető. Legyenek benne titkok, amik nem őrölnek fel kérlelhetetlenségükkel, legyenek benne gyógyuló sebek, helyreállítható viszonyok, megújuló esélyek. Legyünk otthon az otthontalanságban is, ahol valakire rábízhatjuk magunkat, egész valónkat, ünnepi és viseltes arcunkkal.

Visz a vonat, még helyet is cserélek. megyek a ma esti célom felé, ahol szükség van rám, ahol öröm fakad. Régi otthonaim már valaki másnak adnak védelmet, menedéket szorongásai és félelmei elől. Gurulok át falvakon és városokon, egyik sem az enyém. vendég vagyok ebben a forgatagban. Vajon merre repít majd az utolsó utam? Hol lesz a kiszállás? Olyan sokan átlépték már azt a küszöböt. Talán várnak rám, talán óvó gyengédséggel követik a botladozásomat, mint amikor a kiscicót nézem a szemközti romos ház cserepein futkározni. Annyi kérdőjel, annyi talány. Ha nincs Isten, miért hiányzik annyira? Ha mégis létezik, akkor miért ilyen botrányosan kétértelmű a világa? Ha tudhatnám, hogy van maradandó hajlék… hogy mégis szeretve vagyunk, már a születésünk előtt… hogy minden könnycsepp számít… akkor elmennék érte a világ végére. Mondjuk, éppen oda készülök.

Gyertya

Sokan meg vannak arról győződve, hogy az életük jobb lesz, ha férjhez mennek, ha megszületik az első gyerekük, vagy ha megszületik a második. Aztán meg azért frusztráltak, mert a gyerekek túl kicsik még ehhez vagy ahhoz és azt gondolják, hogy a dolgok jobban mennek majd, ha felnőnek. Folytatásként kamaszkori viselkedésük miatt elkeseredettek; biztosak abban, hogy boldogabbak lesznek, mikor ezen a korszakon túljut. Azt gondolják, az életünk jobb lesz, ha partnerünk megoldja a problémáit, ha végre kocsit cserélnek, ha csodálatos nyaralásaink lesznek, ha nem kell majd dolgozni. De ha most nem kezdünk el boldog és teljes életet élni, akkor mikor? Mindig lesznek különböző nehézségeink. Legjobb ezt elfogadni és elhatározni, hogy boldogok leszünk, akármi történjék. Alfred Souza mondta: „Sokáig abban a hitben éltem, hogy a valódi, igazi életem még csak most fog elkezdődni és az ehhez vezető úton mindig voltak megoldásra váró akadályok: gúnyos meg nem értettség, időigényes tennivalók, még nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdődik a valódi élet! Végül megértettem, hogy ezek az »akadályok« a valódi élet.” Ha ilyen módon elfogadjuk a dolgokat, az segít megérteni, hogy nincs egy olyan módszer, ami a boldogsághoz elvezet, mert a módszer maga a boldogság. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra kedves emberrel a ritka pillanatokat és emlékezzünk rá, hogy az idő nem vár senkire. És akkor biztosan nem fogunk arra várni, hogy majd ha vége lesz az iskolának, majd ha elkezdődik az iskola; majd ha lefogyok öt kilót, majd ha sikerül felszedni öt kilót; majd ha gyerekem lesz, majd ha végre kirepülnek a gyerekek; majd ha dolgozni fogok, majd ha végre nyugdíjba megyek; majd ha férjhez megyek, ha végre elválok... Nem várjuk a péntek estét, a vasárnap reggelt, az autócserét, a házvásárlást. Sem a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet, sem az élet végét és egy újjászületést, hanem eldöntjük magunkban, hogy nincs az életben jobb pillanat a boldogságot „elkezdeni”, mint ez a pillanat. Az életöröm és a boldogság nem úti célok, hanem maga az utazás.

Néhány ötlet mára: – dolgozz úgy, mintha nem lenne szükséged pénzre, – szeress úgy, mintha nem fájna a csalódás, – táncolj úgy, mintha senki se látna. Most próbálj meg válaszolni ezekre a kérdésekre: – Sorold fel a világ öt leggazdagabb emberét! – Sorold fel a világ öt legutóbbi szépségkirálynőjét! – Sorolj fel tíz Nobel-díjast! – Sorolj fel tíz Oscar-díjas színészt! Hogy megy? Rosszul? Ne aggódj! Senki sem emlékszik így a tegnap legjobbjaira. A tapsviharok elmúlnak, a trófeák beporosodnak, a győzteseket elfelejtjük. Most ezekre a kérdésekre próbálj válaszolni: – Sorolj fel három jó tanárt, aki segített neked azzá válni, aki lettél! – Sorolj fel három barátot, aki a nehéz időkben melletted állt! – Mondj olyan embert, aki azt éreztette veled, hogy különleges vagy! – Sorolj fel öt embert, akikkel szívesen töltöd az idődet! Hogy megy? Jobban? Azok az emberek, akik az életünket különlegessé teszik, nem feltétlenül a leggazdagabbak, vagy a legnagyobb díjak nyertesei. Viszont aggódnak értünk, törődnek velünk és mellettünk állnak minden helyzetben. Töprengj el rajta egy pillanatra, milyen rövid az élet! Te mit akarsz tőle? Ki vagy te? Ha megengeded, segítek válaszolni erre a kérdésre. Valószínűleg nem vagy a nagy- és közismert hírességek egyike... Jó néhány évvel ezelőtt a Seattle-i paraolimpiai játékokon kilenc atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi nyolc versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult... mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani. Egy gyertya nem veszít semmit, ha meggyújt egy másikat. Ezek az egyszerű mondatok maguktól értetődőek tűnnek a számunkra. Néha-néha úgy elmerülünk a tevékenységünkben, hogy közben szem elől tévesztjük, miért is tesszük mindezt.

Találkozások öt lépésben

(1) Kopogtatnak az ajtómon. Első lépésként leteszem a kezemből, amivel éppen foglalkoztam, hogy szabaddá váljak észlelni azt az újat, ami közelít hozzám. Lehet úgy is élni, hogy nem találkozok magammal és idegenekkel sem: párhuzamos monológokkal ütjük agyon az időt, látszólagos kapcsolatokba ringatózva. Tudatosítom a testem, hogy itt vagyok, éppen azon a helyén az univerzumnak, ahol valaki más velem egy időben áthalad. Van egy közös történetünk, ami most veszi kezdetét. Ezt az intenzív jelenlétet úgy tudom megőrizni, hogy figyelek a másik csendjére, amiből kilép elém. Én is az vagyok igazán, aminek a hallgatás idején mutatkozom. A beszéd lehet menekülés a magammal való szembesülés elől. Engedem, hogy úgy lássam az engem körülvevő világot, amint van: nem akarok hasznot húzni belőle. (2) Belép hozzám valaki. Elvárásokkal vagy előítélettel közeledem-e hozzá? Be akarom sorolni őt is az eddigi tapasztalataim közé… be akarom fogni a saját céljaim szolgálatába… Látni és nem ítélkezni szeretnék. Vajon mi ragad el ettől a tiszta észleléstől? Bármi is történjen, nem háborodok fel azon, hogy felháborodtam, nem félek attól, hogy félek… A társam más, nem az én tükörképem; ezt a különbözőséget elfogadva és érzelmileg is átölelve találkozhatunk egyMÁSsal. Nem fenyeget az a tény, hogy ő eltérően él, gondolkozik, érez, mert én is más vagyok, mint ami lenni szeretnék (mint amivé válhatok a jövőben). A TE által tudom csak kimondani, hogy ÉN vagyok (Martin Buber). (3) Felelősséget vállalok (elköteleződöm). A kapcsolat (a beszélgetés is) játék: könnyed komolysággal végzett művészet. Görcsös kötelességteljesítés helyett játékos belefeledkezés; mint papírcsónak tánca a patak vizén. Adunk egymásnak időt, ingyenesen. Az apró „nem”-ek kimondása egy érett igen előtt készíti az utat. Nem a tagadás, hanem a felelős tervezés és az erőim beosztása jellemez. Úgy tudok valamit nem vállalni, hogy a találkozásban megélt közösség élő maradjon. Két vészkijárat: az önsajnálat és az érzéketlenség páncélja. Ezek hatására vagy kimenekülök az intimitásból vagy lehúznak az érzelmeim, mert a kapcsolat okozta sebekkel vagyok elfoglalva. Kész vagyok akár kínos érzelmeket is közel engedni magamhoz és együtt lenni velük. Nem akarok belegabalyodni, csak annyiban megyek a mélyére, hogy tisztábban lássak. Minden háború a másik el nem fogadásával indul, a fegyverek „csak” szimbolizálják ezt a búvópatakként a mélyben rejtőző igazságot. (4) A megbocsátás folyamatában élek. Valamit elszenvedni, nem jelent szükségszerűen szőnyeg alá söprést, áldozati pozíciót, veszteséget. Az elfogadás és a megbékélés előszobája, ha beépítem a napi gyakorlatomba azt a felfedezést, hogy a másik is megbocsát nekem, fel tudja dolgozni az általam okozott sebeket. Így az egymás mellett élésből el tudunk jutni az egyMÁSért, egyMÁSban létezés szintjére. Mindannyian végtelen gazdagságot hordozunk, ennek megnyitása a többiek felé valóságos csoda. A feltétel nélküli kapcsolat kiengesztelődött viszonyokat feltételez mind a két oldalon. Túl minden csalódáson és kezdeti elképzeléseink gyászán, egy érett életszövetség épül velünk, a barátság maradandó alapjára. A hűség magát indokolja, nem szorul külső igazolásra. Ez a kapcsolat sem felhőtlen, de már nincs kiszolgáltatva a nehéz időkben. (5) A búcsúzásban a teremtés lehetőségét látom. Sokan azért nem mernek találkozni, hogy egyszer nehogy vége legyen ennek a felemelő szépségnek. Tömören szólva: nem mernek élni, hogy nehogy meg kelljen halniuk. A búcsú minden esetben felkínálja a számvetés lehetőségét; rádöbbenhetünk, hogy mi minden történt velünk az együtt töltött idő alatt. Ráébredhetek, hogy az élete bennem is folytatódik, mint ahogy ő is magával visz engem örökre. Így sokszorozzuk magunkat, más szinten élünk tovább. Az elválás az újabb találkozások feltétele, a teremtésünk folyamatosan zajlik, amiben aktív szereplők vagyunk, nem működik a bevonásunk nélkül. Egy feltétel és elvárások nélküli szeretet akar kimunkálódni bennünk, ami túl van az érzéki jón és rosszon.

Megosztás

Hello D.!

Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra. (Charles Darwin)

Megosztás

Oltalmazó erő

Miért van az, hogy az emberek megbüntetik a gyermekeiket, míg más állatok nem?

Maradj mozgásban!

Mindama sajátos szabadságok közül, amelyek a „szabadság” szó hallatán eszünkbe juthatnak, a mozgás szabadsága a történetileg legősibb és egyben a legelemibb. Képesnek lenni elindulni, amerre akarunk: ez a szabadság eredeti megnyilvánulása, ahogyan a mozgás szabadságának korlátozása időtlen idők óta a szolgasorba vetés előfeltétele. A mozgásszabadság a cselekvés elengedhetetlen feltétele is, és a cselekvés az, amelyben az emberek elsődlegesen tapasztalják a szabadságot a világban. (Hannah Arendt)

Nem számítanak

Egy mai beszélgetésben jött elő, hogy kire és mire érdemes tekintettel lenni. Ma hajlamos vagyok a sarkos fogalmazásra: csak önmagamra, a saját érzéseimre, céljaimra, a számomra fontos személyekre. Hogy ezek mennyien vannak, nagyon változó. Olyan rohamos tempóban fogy a hátralévő időm, hogy luxusnak tetszik bármilyen udvariaskodás, politikai taktikázás. Ma a végletes őszinteséget választottam az új csoportban. Hallatlan öröm és könnyebbség volt, hogy megoszthattam - feszengéstől mentesen - a melegségem; és elmondhattam a fenntartásaimat a kultúránkkal a felelősség tagadásával és az olcsó nyereségvággyal kapcsolatban. Azt sem bánnám, ha ezért megszűnne a munkahelyem, bár kibírnám nevetés nélkül. Ilyen kis forradalom történt ezen a napon Budapesten. Hajrá Én! Drága költőmtől jöjjön most egy ilyen érzelmi felszabadulás...

Én megtehetném és mégsem teszem, / csak tervezem, csak épphogy fölvetem, / játszom magammal, ennyi az egész, / siratni való inkább, mint merész. / Bár néha félek, hátha eltemet / a torkomig felömlő élvezet, / mi most csak fölkérődző förtelem, / mi lesz, ha egyszer mégis megteszem? / A házatok egy alvó éjszakán, / mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? / hogy pusztulj ott és vesszenek veled, / kiket szerettél! Együtt vesszetek. / Előbb örökre megnézném szobád, / elüldögélnék benn egy délutánt, / agyamba venném, ágyad merre van, / a képeket a fal mintáival, / a lépcsőt, mely az ajtódig vezet, / hogy tudjam, mi lesz veled s ellened, / a tűzvész honnan támad és hova / szorít be majd a lázadó szoba? / Mert égni fogsz. Alant az udvaron / a tátott szájjal síró fájdalom / megnyílik érted, nyeldeklő torok. / Hiába tépsz föl ajtót, ablakot. / A túlsó járdán állok és falom: / gyapjat növeszt a füst a tűzfalon, / gyulladt csomóba gyűl és fölfakad, / vérző gubanc a szűk tető alatt! / Mi engem ölt, a forró gyötrelem, / most végig ömlik rajtad, mint a genny, / sötét leszel, behorpadt néma seb, / akár az éj, s az arcom odalent. / Így kellene. De nem lesz semmi sem. / A poklokban is meglazult hitem. / Vigasztalást a játék sem szerez, / az éjszakának legmélyebbje ez. / Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. / Nem érdekelsz, nem is szerettelek./ Aludj nyugodtan, igyál és egyél, / s ha értenéd is átkaim, - ne félj. (Pilinszky János: Ne félj)

Megosztás

Hátamon a házam

Ma reggel - a busz ablakából - láttam egy hajléktalan férfit, aki egy kis beugróban a táskáit rendezte. A lépcsőn ülve valamit eszegetett, és unottan keresgélt egyik szatyor mélyén. Magamat láttam benne, semmiresejó kacatjaimmal, amiktől csak nem sikerül szabaddá válnom. A bizonytalanságomat, hogy nem tudom merre visz ez az EGÉSZ. Hogy enni kell, élni kell (amellett, hogy ezeket is magam választom egy szűk listáról). Jó lenne mindent elvaterázni, és nyakamba venni a világot. Menni a pereméig, aztán csak nézni a naplementéket. A hátamra venni mindent, ami fontos; csak annyit megtartani, amit elbírok a vállaimon.

Megosztás

Az átváltozás titka

Hogyan lesz az alfahímből bevásárlószatyor?

Megosztás

Glázser Bozsó reggelije

Nekiütődöm, húzódik, sajog
A testemen kívül is egyedül vagyok
Lyukas zászló, halottak, Mind'szent
Lepergett az órámon még egy...

És újabb majd, és még újabb: tovább!
Hol vannak az arany harsonák?
Hol a mennyei béke, boldogság, öröm?
Vagy csak a vasárnap délutáni söröm -
hogy itt vagyok, jól vagyok a planétán

Nem csak bóbiskolok a metrón némán,
várva arra a tündéri percre
mikor kiszabadul bábjából a lepke,
mikor értelmet nyer végre a talányom,
hogy mit kerestem én ezen a világon...

Megosztás

Látható kertész

Sokat hallgattam, valójában nem volt megosztható üzenetem. Megküzdöttem a megnyitható képekkel - így is temérdek -, és feltöltöttem ide kb. négyszázat. Tegnap este egy vak masszőr fiúval utaztam a Nyugatitól. A beszélgetés során (mikor már a 30-as buszt vártuk) szóba kerítettem az utat is. Jó volt képek nélkül is megosztani az örömet, és látni, hogy sokszorozódik.

Balázstól hallottam először a Láthatatlan Kertész történetét. Az alapdilemmája: mi lehet két ember között a különbség, akik közül az egyik nem hiszi, hogy a kertet gondozza valaki (noha az rendezett) és aközött, aki szerint egy érzékelhetetlen lény gondozza.

A fotók mellett keveset blogoltam az úton, és elképzelni sem tudom, hogy mit írhatnék hozzájuk. Így marad a válogatás, ami mesél a válogató szempontjairól és ízléséről. Lássatok hát!

Neked természetesen élőszóban, Tamás barátom!

Megosztás

Csak időm van

A szomorúság és az öröm nem oltják ki egymást. Intenzív érzések jól megférnek egymás mellett, akár ellenkező töltéssel. Az előző pápával kapcsolatban volt egy folyamatos háttér-gyanakvásom. Nem értettem, miért jár akkora világfájdalommal az arcán (mikor a kamerák kereszttüzében szerepel). Ez a fajta világ-atyaság nekem modoros viselkedés. Képtelennek tűnik, hogy valaki szünet nélkül az éhezőkre vagy az elvetélt magzatokra koncentráljon.

A héten volt egy érdekes tapasztalatom. A sírás szorongatta a torkomat, mikor telefonon hívott egyik kedves barátom. Hirtelen öröm suhant át rajtam, annak a gondolatától, hogy hallhatom őt. És valóban vidám, kedves volt a beszélgetésünk. Amint elköszöntünk, a gyász újra szót kért magának. A szabadságomat ünnepeltem ebben, hogy nem rángatnak zsinóron az érzéseim, hanem én "gazdálkodhatok" velük. Rabság helyett, amikor beleragadok egy érzelmi állapotba, engedem, hogy szabadon jöjjenek-menjenek a maguk törvényei szerint. Néha a lábamhoz lapulnak, mint egy kiskutya, máskor váratlanul felpattanva továbbrohannak. Nem haragszom rájuk, nem is akarom erővel marasztalni őket. Ebben a mentális evolúcióban tudok bánni velük, anélkül, hogy birtokolni szeretném bármelyiküket.

A veszélyes lények gondozása sem igényel extra figyelmet tőlem, rajtuk tartom a szemem, miközben híreket olvasok, vagy kortyolgatom a reggeli kávémat. Itt vannak velem, részét képzik a környezetemnek, amitől otthonos, kiszámítható ez a világ.

Olyan jól működnek az időzítések, egy halálhír mellé órákon belül jön egy születendő gyerekről is információ. Közben pedig találkozások, érintkezések, nevetés és sírás tarka térképe tölti ki az időt. Sétálok ezen a terepen, van időm bőven. Valójában csak időm van, a többi látszat. Ezért is esik nehezemre, ha lopni póbálják azt, amit csak ajándékozni lehet.

Megosztás

Tudom, hogy tudod, hogy...

"Nagyon figyelj, mert a világot
teszed is azzá, aminek látod."

(Fodor Ákos)

A titok jó - izgalmat, talányt hoz a hétköznapjainkba - időtöltést jelent megfejteni az ismeretlent. Megvéd a pletykáktól, nem "tapogathatja" bárki a belső életünket, mint a piaci almát.

A titok rossz - megüli a kapcsolatot köztem és közted. Fedősztorik, mellé beszéd, a szégyen takargatása többet vesz el az energiánkból, mint amennyit használ hosszútávon. Sok félreértés és mendemonda táptalaja.

Valakivel hetek óta nem tudok találkozni... csak sejtem, hogy megbillent ez a fajta egyenrangúság, ami mindkettőnk számára biztonságossá tehetné a közös teret. Megtudtam egy titkát, amit nem oszthatok meg, amíg önmaga fel nem oldja az információ súlyát. Szintén csak megérzés, hogy esetleg tudhatja már, hogy tudom... Akkor viszont mi végre ez a fárasztó "násztánc"?

A tökéletes világ átlátszó lenne. Ahol a sandaságnak, kétkulacsos politikáknak, egymás beetetésének sansza sincs. Ahol kendőzetlenül azok vagyunk és annyit érünk, mint a valóságban. A barátságok, szerelmek, kitartás és árulás is reális értékén van kezelve, nem alatta vagy fölötte.

Nem szeretem a titkokat, egyre kevésbé tudom jól viselni. Részben oktalanok, mert nem képesek megvédeni a kifecsegés kockázatától. Hiú remény az is, hogy biztonságot adnak. Helyette elválaszt, hátráltat, bujkálásra késztet. Lehúzza, rosszabb esetben meg is öli az intimitást.

Megmosolyogjuk a maga természetességével őszinte pici gyereket, mikor beszámol a bilije tartalmáról. Aztán megtanítjuk arra, hogy az oviban ne járjon el a szája a család belső dolgairól. Később maga is felfedezi, a "hülye" őszinte viselkedést nem értékelik nagyra a társadalom bugyraiban. A ranglétrán éppen az ellenkezője biztosít kenőanyagot. A csúszás hatékonyságát látom én is (nem ezt elismerni esik nehezemre), csupán az irányával vitatkozom.

Megosztás

Kimondhatatlan

Az a kimondhatatlan nyugalom, hogy biztonságban érezzük magunkat a másik társaságában, hogy nem kell mérlegelnünk a gondolatokat, sem a szavakat, de kiönthetjük őket úgy, ahogy vannak, együtt a pelyvát és a magot, jól tudva, hogy megbízható kéz válogatja szét őket, megtartva, ami értékes, s gyengéd leheletével szétfújja a többit.

T. S. Elliot

Sötétbe ugrás

Szeretni akarom, hogy megismerhessem, és meg akarom ismerni a világot, hogy szerethessem. (Pilinszky)

Egy lassan két évvel ezelőtti posztban: itt idéztem a mestertől egy gazdag gondolatsort. A fenti idézet ennek a napokban újra megfényesedett részlete.

Sokak fejében van egy olyan modell, hogy apránként megismerjük a társunkat, aztán amikor már elég információ gyűlt össze róla a fejünkben (és a mindennapi tapasztalat is meggyőzött minket arról, hogy az illető megbízható), akkor lassan-lassan kialakul iránta a vonzalom és a szeretet. Téglánként építünk fel egy hatalmas épületet. Mindig annyit lépünk előre a viszonyban, amennyire előre világít a tudás biztonságos fénye.

Azt hiszem, van egy másik út, ami sokkal valóságosabbnak (azaz járhatóbbnak) bizonyul számomra; és talán a hozzám hasonló karakterű személyek számára is. Arról szól, hogy a szeretet nem egy kiérdemelhető, és odaajándékozható valami. Sokkal inkább a kapcsolat alapja, ingyenesen megelőlegezett bizalom. Az előző világítós példát továbbszőve: maga a sötétségbe ugrás. Akkor tudom megismerni a másikat, ha szeretettel elfogadom minden rezdülését - és akkor tudom hitelesen szeretni, ha mélyen megismertem. Az ismeret és a szeretet úgy simulnak egymásra, mint egy üvegcsésze homorú és domború oldala, egyszerűen elválaszthatatlanok. Nincs külön életük.

Hogy ki melyik ösvényen közelít? Az tapasztalat, megszokás, nevelés... és többek között ízlés kérdése. Nem jobb vagy rosszabb egyik a másiktól. Az utak csak vezetnek a cél felé, nem azonosak egymással.

Közkívánatom - nyolc és feledik hét

Az elejére egy idézet a múltból: 2004. szeptember 1-én ilyen szöveg szerepelt egyik párkereső profilomon a "Kit keres" rovatban:

Hogy kit is keresek?

Szeretném, ha olyan kapcsolatban élhetnék valakivel, hogy ez 100 kilométerre egymástól is leolvasható legyen mindkettőnk arcáról.

Szeretném, ha a szerelem számunkra fészek lenne, ami otthont ad, de nem veszi el a másik szabadságát. Úgy hordoz, hogy közben nem akar birtokolni egy percre sem.

Szeretném, ha nem akarnánk egymás életét boldoggá tenni, mert az a legbiztosabb melléfogás, ami elképzelhető. Egyszerűen csak legyünk ott, amikor szükség van ránk, és tiszteljük a másik magányát, ha úgy kívánja.

Szeretnék vigasztalni, őrizni a párom álmát... csak nézni, hogy alszik.

Szeretnék valakihez odabújni, és hallgatni a szuszogását. Szeretném, ha valaki hozzám simulna, és a fülét a mellkasomra tapasztaná gyengéden. Akivel ihatnánk egymás tenyeréből, megbújva a másik árnyékában.

Mit írhatnék még?

"Szeretném, ha szeretnének..." Ha megtalálnám azt, aki hiányzott eddig minden ölelésemből, minden csókomból.

Néhány sor a nyolcadik hét anyagából, pároknak:

1. Ne menj el úgy otthonról, hogy ne legyél még legalább két percig csak vele, minden konkrét ok nélkül, és hogy ne búcsúzzál el tőle szívélyesen.

2. Ha megjössz, szentelj először neki figyelmet, míg ráérzel arra, hogyan érzi magát. Legyél éber, hogy akar-e valamit mondani, bántja-e valami...

3. Ajándékozz neki máskor is teljesen önzetlenül az idődből és a figyelmedből. Maradj vele egy darabig minden szándék nélkül.

4. Teremts magadban belül helyet neki, hogy kifejezhesse önmagát.

5. Vedd fel őt a szívedbe, maradj vele és ne ítéld meg. Hagyd őt olyannak, mint amilyen. Ne próbáld meggyőzni valamiről vagy megváltoztatni.

6. Ne akarj neki segíteni!

7. Ha kritizál téged, ne védd és igazold magad. Maradj vele minden figyelmeddel és szereteteddel, egészen önzetlenül, minden más cél nélkül, csak vele. Éber figyelmed új életet és új örömöt fog neki ajándékozni.

Nevess bátran!

Valaha volt egy ország, amely magában foglalta a Föld minden országát; ebben az országban volt egy város, amely magába zárta az ország minden városát; ebben a városban volt egy utca, ahol összefutott a város minden utcája; ebben az utcában állt egy ház, amely menedéket nyújtott az utca minden házának; ebben a házban volt egy szoba, a szobában pedig egy ember; ez az ember nevetett, csak nevetett, de úgy, ahogy előtte még nem nevetett senki.

(Braszlavi Nahman rabbi)

Ma reggeli

Az univerzum legcsodálatosabb törvénye, hogy nem lehet kicsit szeretni. Ha döntöttél, hogy odaadod magad, akkor az csakis totális lehet. Ez a szabad ajándékozás teljesen kifoszt és átbillent azon a kritikus ponton, amitől kezdve már minden a tiéd, válogatás és ellenállás nélkül. És te is mindené és mindenkié leszel, megtalálva a magad hangját, arcát, szívét és alakját.

Lehet, hogy az élet a halállal kezdődik...

ITT és MOST!