Hogyan lesz az alfahímből bevásárlószatyor?
Megosztás
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: TA. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: TA. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. december 20., kedd
2011. november 6., vasárnap
Örömöm sokszorozódjon - a maszturbációtól a szeretkezésig
Azon felül, hogy valaki "okénak" vagy "nem okénak" érzi-e magát mint hímnemű vagy nőnemű lényt, mindenkinek a Gyermek énjében léteznek archaikus érzések a test nemi aspektusainak "oké" vagy "nem oké" voltáról is - ezzel a mondattal kezdődik a Nyerni születtünk gyermeki szexualitással foglalkozó fejezete. Lássunk néhány kulcsgondolatot a témához:
A gyerekek szexuális lények. Aktívan keresik az érzékiséget testük minden pontjának feltérképezésével. Felfedezhetik azt is, hogy nemi szerveik jó érzés, gyönyör forrásai lehetnek. Általában fürdés, vagy a délutáni alvás során... Ez a fajta kíváncsiság természetes dolog, de a gyereknek meg kell tanulnia a nemiséghez kapcsolódó társas normákat... A szexuális problémákkal küzdő emberekre jellemző, hogy gyermekkorukban szégyenérzetet keltettek bennük a testük miatt, illetve tartaniuk kellett a szülői megtorlástól, ha testük felfedezésével foglalatoskodtak. Erikson szerint "a szégyen éppúgy magában hordozza a teljes védtelenséget, amikor mások kíváncsi tekintetének ki vagyunk téve..."
A szobatisztaságra szoktatás során is érzékelik a gyerekek a szüleik nemi szerveikkel kapcsolatos attitűdjét. Ha a szülőkben félelem vagy tudatlanság van a gyermekeik szexuális önismereti igényével kapcsolatban, nem tudnak megfelelő szavakat tanítani nekik, amelyeket a szexualitásról való beszédben vagy gondolkodásban használhatnának... a Kis Professzor sokszor túljár a felnőttek eszén: kitalálja, mi van a szülői üzenetek mögött, és rájön, hogy a szülők milyen szexuális viselkedést tartanak jónak vagy rossznak. A gyerek kulcslyukakon át kukucskálva, újságokból és tévéműsorokból szerzi információit, és igyekszik értelmet vinni a szexuális utalások rengetegébe. A gyerek megpróbál másokat szexuális játszmákba belevinni, és amikor csak lehet, azt szeretné tenni, amit akar. Erre gyakran akkor kerül sor, amikor senki nem figyel.
Ahogy egyre nőnek a gyerekek, a szexualitás iránti kíváncsiságukat olyan játékokkal leplezik, mint az orvososdi, a papás-mamás, a kukucskálás, amelyek során valamilyen fokú feltárulkozásra van szükség. A Kis Professzor a szexualitással kapcsolatban felnőtt korunkban is aktív: a szexuális játszmákban résztvevő partnerek üzeneteit megfejti, tudja, hogyan tűnjön csábítónak vagy ellenállhatatlannak a másik szemében, mikor kell kezdeményezni, hogyan kell valakit felizgatni vagy lelombozni, és hogyan kell tettetni a szexuális jellegű választ... Minden kultúrának megvannak az elvárt szexuális választ megadó sorskönyvei. A legtöbb tabu és szabály azért alakul ki, mert a csoport túléléséhez szükség van valamilyen társadalmi rendre... Nem megfelelő alkalmazkodás esetén az illetőnek enyhébb vagy súlyosabb szexuális problémái lesznek, melyek úgy telepednek az Alkalmazkodó Gyermekire, mint egy boszorkány vagy démon átka.
A Természetes Gyermek szexuális önkielégülés iránti vágyát konstruktív és destruktív módon is fel lehet használni:
-- aki még nem alkalmazkodott a normákhoz, önző módon élheti meg szadista érzéseit, szexuális tárgyként tekinthet másokra ahelyett, hogy figyelembe venné őket; nem gondol arra, hogy a másiknak is vannak igényei, melyeket tiszteletben kell tartani
-- a túlzott alkalmazkodás hatása lehet hogy teljesen vak a saját vágyaira, azok kielégítését háttérbe helyezi; áldozatnak érzi magát, amiért neheztel másokra és az elnyomott pozíciójából befolyásol másokat.
A Természetes Gyermek és a Felnőtt együttműködése következtében a személy képes elengedni, ami fogva tartotta, és örömöt talál azokban a meleg, szeretetteljes, kíváncsi és spontán képességekben, amelyekkel született. A testi élvezetek megtapasztalása és az, ha valaki másoknak is ilyen gyönyört tud adni, évekkel meghosszabbíthatja az életét.
El tudunk tehát jutni Sartre cölöpétől (hogy a másik korlátozó tényező: "maga a pokol") Buber kikötőjébe (ahol az önmagunkra ébredés segítőjévé válik: "a TE által tudom kimondani az ÉN-t"). Eljuthatunk, de nem szükségszerűen tesszük ezt. Kritikusan nézve egy önkielégítő kultúra, maszturbáló vallások és politika részesei vagyunk. A párkapcsolatokban végbevitt szexuális tevékenység sem nő fel automatikusan a szeretkezés szintjére.
Amikor nem a dialógus, a másik befogadásának öröme és a kölcsönös gazdagítás vezeti a feleket, akkor megrekedtek ezen a gyermeki, önmagába zárt világban. Ha a fiatal háziasszony a férje helyett Nagyfarkú Joe-t képzeli maga mellé (menekülve a realitástól), akkor egy biorobottal önkielégít, rosszabb esetben a párja is ezt műveli vele. Maszturbáló az a társadalmi-politikai-vallási elképzelés is, ami azt igényli, hogy mindenki legyen hasonló, de inkább egyforma ővele. Ott bujkál ezek alján kart karba öltve az önzés és a félelem. Hogy legyen meg, amit én szeretnék, most. Hiányzik a képletből a másik oldal, ami csak együtt érhető el és élhető meg.
Megosztás
A gyerekek szexuális lények. Aktívan keresik az érzékiséget testük minden pontjának feltérképezésével. Felfedezhetik azt is, hogy nemi szerveik jó érzés, gyönyör forrásai lehetnek. Általában fürdés, vagy a délutáni alvás során... Ez a fajta kíváncsiság természetes dolog, de a gyereknek meg kell tanulnia a nemiséghez kapcsolódó társas normákat... A szexuális problémákkal küzdő emberekre jellemző, hogy gyermekkorukban szégyenérzetet keltettek bennük a testük miatt, illetve tartaniuk kellett a szülői megtorlástól, ha testük felfedezésével foglalatoskodtak. Erikson szerint "a szégyen éppúgy magában hordozza a teljes védtelenséget, amikor mások kíváncsi tekintetének ki vagyunk téve..."
A szobatisztaságra szoktatás során is érzékelik a gyerekek a szüleik nemi szerveikkel kapcsolatos attitűdjét. Ha a szülőkben félelem vagy tudatlanság van a gyermekeik szexuális önismereti igényével kapcsolatban, nem tudnak megfelelő szavakat tanítani nekik, amelyeket a szexualitásról való beszédben vagy gondolkodásban használhatnának... a Kis Professzor sokszor túljár a felnőttek eszén: kitalálja, mi van a szülői üzenetek mögött, és rájön, hogy a szülők milyen szexuális viselkedést tartanak jónak vagy rossznak. A gyerek kulcslyukakon át kukucskálva, újságokból és tévéműsorokból szerzi információit, és igyekszik értelmet vinni a szexuális utalások rengetegébe. A gyerek megpróbál másokat szexuális játszmákba belevinni, és amikor csak lehet, azt szeretné tenni, amit akar. Erre gyakran akkor kerül sor, amikor senki nem figyel.
Ahogy egyre nőnek a gyerekek, a szexualitás iránti kíváncsiságukat olyan játékokkal leplezik, mint az orvososdi, a papás-mamás, a kukucskálás, amelyek során valamilyen fokú feltárulkozásra van szükség. A Kis Professzor a szexualitással kapcsolatban felnőtt korunkban is aktív: a szexuális játszmákban résztvevő partnerek üzeneteit megfejti, tudja, hogyan tűnjön csábítónak vagy ellenállhatatlannak a másik szemében, mikor kell kezdeményezni, hogyan kell valakit felizgatni vagy lelombozni, és hogyan kell tettetni a szexuális jellegű választ... Minden kultúrának megvannak az elvárt szexuális választ megadó sorskönyvei. A legtöbb tabu és szabály azért alakul ki, mert a csoport túléléséhez szükség van valamilyen társadalmi rendre... Nem megfelelő alkalmazkodás esetén az illetőnek enyhébb vagy súlyosabb szexuális problémái lesznek, melyek úgy telepednek az Alkalmazkodó Gyermekire, mint egy boszorkány vagy démon átka.
A Természetes Gyermek szexuális önkielégülés iránti vágyát konstruktív és destruktív módon is fel lehet használni:
-- aki még nem alkalmazkodott a normákhoz, önző módon élheti meg szadista érzéseit, szexuális tárgyként tekinthet másokra ahelyett, hogy figyelembe venné őket; nem gondol arra, hogy a másiknak is vannak igényei, melyeket tiszteletben kell tartani
-- a túlzott alkalmazkodás hatása lehet hogy teljesen vak a saját vágyaira, azok kielégítését háttérbe helyezi; áldozatnak érzi magát, amiért neheztel másokra és az elnyomott pozíciójából befolyásol másokat.
A Természetes Gyermek és a Felnőtt együttműködése következtében a személy képes elengedni, ami fogva tartotta, és örömöt talál azokban a meleg, szeretetteljes, kíváncsi és spontán képességekben, amelyekkel született. A testi élvezetek megtapasztalása és az, ha valaki másoknak is ilyen gyönyört tud adni, évekkel meghosszabbíthatja az életét.
El tudunk tehát jutni Sartre cölöpétől (hogy a másik korlátozó tényező: "maga a pokol") Buber kikötőjébe (ahol az önmagunkra ébredés segítőjévé válik: "a TE által tudom kimondani az ÉN-t"). Eljuthatunk, de nem szükségszerűen tesszük ezt. Kritikusan nézve egy önkielégítő kultúra, maszturbáló vallások és politika részesei vagyunk. A párkapcsolatokban végbevitt szexuális tevékenység sem nő fel automatikusan a szeretkezés szintjére.
Amikor nem a dialógus, a másik befogadásának öröme és a kölcsönös gazdagítás vezeti a feleket, akkor megrekedtek ezen a gyermeki, önmagába zárt világban. Ha a fiatal háziasszony a férje helyett Nagyfarkú Joe-t képzeli maga mellé (menekülve a realitástól), akkor egy biorobottal önkielégít, rosszabb esetben a párja is ezt műveli vele. Maszturbáló az a társadalmi-politikai-vallási elképzelés is, ami azt igényli, hogy mindenki legyen hasonló, de inkább egyforma ővele. Ott bujkál ezek alján kart karba öltve az önzés és a félelem. Hogy legyen meg, amit én szeretnék, most. Hiányzik a képletből a másik oldal, ami csak együtt érhető el és élhető meg.
Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában. (Weöres Sándor: A teljesség felé)
Megosztás
2011. október 19., szerda
Hangos bemondó
Különös volt a mai reggel. Különösen fáradt és álmos. Egy céges anyagot olvastam a metrón, a Sportkórházba menet, amikor arra kaptam fel a fejem, hogy "Ferenciek tere". Basszus, túlmentem a Deákon egy megállót. Gyorsan felpattantam a csomagommal és megcéloztam a közeli ajtót. Át a másik oldalra, fel a következő szerelvényre... Amikor záródtak az ajtók, ismét ezt hallom: "a Ferenciek tere következik..."
Elpattant az álom. Úgy vártam a másik szerelvényre, hogy nem vettem észre, már a Deákon vagyok, csak elromlott a hangosbemondó, ugrott egy állomással. Mivel az idő ma különösen szorított, elszomorodtam a tehetetlenségemen. Aztán kezdtem ízlelgetni ezt a kalandot, és rájöttem valamire. Nem ott vagyok, és főként nem az vagyok, akinek a hangos, a kikiáltó, a népszámláló, stb. felcímkéz, hanem ott vagyok és az vagyok, ami a realitásom. Csak magamhoz mérhetem magam, ha egyensúlyt, harmóniát akarok.
Annyi megfelelni akarás után nagy szabadságot tanultam ebből a kellemetlen incidensből. Mennyien szenvedünk ettől. Egyik barátom tróger munkát végez, kérgesedik a keze, festékes a ruhája és meglegyinti a gondolat, hogy azonosuljon azzal, amit tesz. Pedig ő nem a cselekménye, a foglalkozása, a kenyérkeresete. Ezek a maszkok lehámlanak, átváltoznak, elpárolognak pillanatról-pillanatra. Vagy a másikuk gyereket szeretne, és meddőnek, haszontalannak titulálja a helyzetét, pedig ezek csak szerepek, vállalások. Ő túl van ezen, belső világa meghaladja a betöltött funkcióit.
Hogy kinek milyen hangos bekiabálói vannak, az nevelés, idomítottság kérdése is. A Szülői én-állapotunk szorgoskodik, mikor (ki)okatatni, szabályozni akar bennünket. Hol van az a gomb, ami elnémítja ezt a csatornát, és helyette új hangot hoz be? Olyat, hogy: "Rendben vagy, menj a saját utadon előre! Nem az vagy, akinek látnak, értékelnek, besorolnak mások. Légy nyugodt és bízz a hátizsákodban."
Megosztás
Elpattant az álom. Úgy vártam a másik szerelvényre, hogy nem vettem észre, már a Deákon vagyok, csak elromlott a hangosbemondó, ugrott egy állomással. Mivel az idő ma különösen szorított, elszomorodtam a tehetetlenségemen. Aztán kezdtem ízlelgetni ezt a kalandot, és rájöttem valamire. Nem ott vagyok, és főként nem az vagyok, akinek a hangos, a kikiáltó, a népszámláló, stb. felcímkéz, hanem ott vagyok és az vagyok, ami a realitásom. Csak magamhoz mérhetem magam, ha egyensúlyt, harmóniát akarok.
Annyi megfelelni akarás után nagy szabadságot tanultam ebből a kellemetlen incidensből. Mennyien szenvedünk ettől. Egyik barátom tróger munkát végez, kérgesedik a keze, festékes a ruhája és meglegyinti a gondolat, hogy azonosuljon azzal, amit tesz. Pedig ő nem a cselekménye, a foglalkozása, a kenyérkeresete. Ezek a maszkok lehámlanak, átváltoznak, elpárolognak pillanatról-pillanatra. Vagy a másikuk gyereket szeretne, és meddőnek, haszontalannak titulálja a helyzetét, pedig ezek csak szerepek, vállalások. Ő túl van ezen, belső világa meghaladja a betöltött funkcióit.
Hogy kinek milyen hangos bekiabálói vannak, az nevelés, idomítottság kérdése is. A Szülői én-állapotunk szorgoskodik, mikor (ki)okatatni, szabályozni akar bennünket. Hol van az a gomb, ami elnémítja ezt a csatornát, és helyette új hangot hoz be? Olyat, hogy: "Rendben vagy, menj a saját utadon előre! Nem az vagy, akinek látnak, értékelnek, besorolnak mások. Légy nyugodt és bízz a hátizsákodban."
Megosztás
2011. augusztus 15., hétfő
Generációs sorskönyv
Egy asszony sült sonkát tálalt a férjének, aki megkérdezte tőle, miért vágja le a hús két végét. - Anyám is mindig így csinálta - válaszolta az asszony.
A legközelebbi látogatás alkalmával a férfi megkérdezte az anyósát, miért vágja le a sonka végeit. - Mert az anyám így készítette el - felelte az anyós.
Amikor a nagymama jött hozzájuk látogatóba, a férfi neki is feltette ugyanazt a kérdést. - Mert csak így fért bele a tepsimbe - adta meg a magyarázatot a nagyi.
Megosztás
A legközelebbi látogatás alkalmával a férfi megkérdezte az anyósát, miért vágja le a sonka végeit. - Mert az anyám így készítette el - felelte az anyós.
Amikor a nagymama jött hozzájuk látogatóba, a férfi neki is feltette ugyanazt a kérdést. - Mert csak így fért bele a tepsimbe - adta meg a magyarázatot a nagyi.
Megosztás
2011. augusztus 14., vasárnap
Nyertes lista
A nyertesek sokféle potenciállal rendelkeznek. Nem a teljesítményük a legfontosabb, hanem a hitelességük. A hiteles ember a tudás, a létezés útján tapasztalja meg önmaga valóságát, és válik autentikus, felelős személyiséggé. A hiteles személyek kiaknázzák, megvalósítják a bennük rejlő egyedi értékeket, ugyanakkor elismerik mások egyediségét is.
A hiteles emberek, a nyertesek életének nem az a fő kérdése, hogy milyennek kellene lenniük. Hűek önmagukhoz, nem fecsérlik energiáikat színlelésre vagy mások manipulálására. A nyertesek valódi önmagukat mutatják meg, nem rejtőznek tetszetős, kihívó vagy csábító álarcok mögé. Ismerik a különbséget aközött, hogy valaki szeretetteljes, vagy csak megjátssza azt, hogy valaki ostoba, vagy csak naivnak tetteti magát. Ugyanígy különbséget tudnak tenni azok között, akik tényleg sokat tudnak, és azok között, akik csak ennek a látszatát keltik tudálékossággal, félműveltségük fitogtatásával. A nyertesnek nem is kell álarc mögé rejtőznie. A felsőbbrendűséget és a kisebbrendűség irreális képzeteit elutasítja. A nyertest nem rémíti meg az önállóság.
Minden embernek vannak autonóm pillanatai, még ha ezek gyakran csak átmenetiek is. A nyertesre viszont az jellemző, hogy autonómiáját képes tartósan megőrizni. Persze a nyertes lába alól is kicsúszik néha a talaj, sőt előfordul, hogy elbukik, de a visszaesések ellenére meg tudja őrizni az önbizalmát.
A nyertes nem fél gondolkodni, a tudását használni. Képes megkülönböztetni a tényeket és a véleményeket, és nem tesz úgy, mintha mindenre tudná a választ. Meghallgat másokat, mérlegeli az elhangzottakat, de a következtetéseket maga vonja le. A nyertes tiszteli a többi embert, de nem mások által határozza meg önmagát, nem hagyja, hogy mások eltiporják vagy magukhoz láncolják, és nem is csüng rajongva másokon.
A nyertes nem tesz úgy, mintha tehetetlen lenne, és nem okol másokat; felelősséget vállal saját életéért. Nem hagyja, hogy mások azt gondolják, hatalmuk van fölötte: a nyertes önmaga főnöke, és ezzel teljesen tisztában is van.
A nyertes jól tud időzíteni, és adott helyzetre megfelelő választ tud adni. Válaszai mindig az adott üzenethez kötődnek, és tiszteletben tartják a többi érdekelt fél fontosságát, értékét, teljességét és emberi méltóságát. A nyertes tudja, hogy mindennek oka van, és minden tevékenységnek megvan a maga ideje.
A nyertes számára az idő drága kincs, nem csak elüti az időt, hanem az "itt és most"-ban él. A jelenben élni nem azt jelenti, hogy a nyertes ostoba módon megfeledkezne a múltjáról, vagy hogy nem készülne fel a jövőjére. Inkább azt, hogy ismeri a múltját, tudatában van a jelenének, megéli azt, és várakozással tekint a jövőbe.
A nyertes ismeri a saját érzéseit és korlátait, és nem riad meg tőlük, nem bénítja meg saját lényének ellentmondásossága sem. Hiteles személyként tudja, mikor dühös, és mikor képes meghallgatni azt, aki dühös rá. A nyertes képes figyelmet és szeretetet adni és kapni.
A nyertes képes a spontaneitásra. Nem csak előre meghatározott, rugalmatlan módon tud reagálni, hanem az adott helyzet ismeretében meg tudja változtatni a terveit. A nyertes rajong az életért. Élvezi a munkát, a játékot, az ételt, a többi embert, a szexet és a természetet. Rosszérzés nélkül tudja élvezni a saját eredményeit, és irigység nélkül tekint mások teljesítményére.
Habár a nyertes jól tudja érezni magát, arra is képes, hogy késleltesse az örömet. Uralkodik magán a jelenben, hogy így a jövőbeni élvezet még teljesebb legyen. A nyertes nem fél a vágyai után menni... A nyertes nem a mások feletti uralkodásból szerzi biztonságérzetét. A nyertes nem a kudarcra készíti fel magát.
A nyertes törődik a világgal és a benne élőkkel. Nem szigetelődik el a társadalmi problémáktól, hanem együttérző módon foglalkozik velük, és igyekszik az élet minőségét javítani. Még nemzeti vagy nemzetközi konfliktusok idején sem látja magát tehetetlen embernek. A nyertes azon munkálkodik,hogy jobbá tegye a világot.
(Muriel James, Dorothy Jongeward: Nyeri születtünk)
Megosztás
A hiteles emberek, a nyertesek életének nem az a fő kérdése, hogy milyennek kellene lenniük. Hűek önmagukhoz, nem fecsérlik energiáikat színlelésre vagy mások manipulálására. A nyertesek valódi önmagukat mutatják meg, nem rejtőznek tetszetős, kihívó vagy csábító álarcok mögé. Ismerik a különbséget aközött, hogy valaki szeretetteljes, vagy csak megjátssza azt, hogy valaki ostoba, vagy csak naivnak tetteti magát. Ugyanígy különbséget tudnak tenni azok között, akik tényleg sokat tudnak, és azok között, akik csak ennek a látszatát keltik tudálékossággal, félműveltségük fitogtatásával. A nyertesnek nem is kell álarc mögé rejtőznie. A felsőbbrendűséget és a kisebbrendűség irreális képzeteit elutasítja. A nyertest nem rémíti meg az önállóság.
Minden embernek vannak autonóm pillanatai, még ha ezek gyakran csak átmenetiek is. A nyertesre viszont az jellemző, hogy autonómiáját képes tartósan megőrizni. Persze a nyertes lába alól is kicsúszik néha a talaj, sőt előfordul, hogy elbukik, de a visszaesések ellenére meg tudja őrizni az önbizalmát.
A nyertes nem fél gondolkodni, a tudását használni. Képes megkülönböztetni a tényeket és a véleményeket, és nem tesz úgy, mintha mindenre tudná a választ. Meghallgat másokat, mérlegeli az elhangzottakat, de a következtetéseket maga vonja le. A nyertes tiszteli a többi embert, de nem mások által határozza meg önmagát, nem hagyja, hogy mások eltiporják vagy magukhoz láncolják, és nem is csüng rajongva másokon.
A nyertes nem tesz úgy, mintha tehetetlen lenne, és nem okol másokat; felelősséget vállal saját életéért. Nem hagyja, hogy mások azt gondolják, hatalmuk van fölötte: a nyertes önmaga főnöke, és ezzel teljesen tisztában is van.
A nyertes jól tud időzíteni, és adott helyzetre megfelelő választ tud adni. Válaszai mindig az adott üzenethez kötődnek, és tiszteletben tartják a többi érdekelt fél fontosságát, értékét, teljességét és emberi méltóságát. A nyertes tudja, hogy mindennek oka van, és minden tevékenységnek megvan a maga ideje.
A nyertes számára az idő drága kincs, nem csak elüti az időt, hanem az "itt és most"-ban él. A jelenben élni nem azt jelenti, hogy a nyertes ostoba módon megfeledkezne a múltjáról, vagy hogy nem készülne fel a jövőjére. Inkább azt, hogy ismeri a múltját, tudatában van a jelenének, megéli azt, és várakozással tekint a jövőbe.
A nyertes ismeri a saját érzéseit és korlátait, és nem riad meg tőlük, nem bénítja meg saját lényének ellentmondásossága sem. Hiteles személyként tudja, mikor dühös, és mikor képes meghallgatni azt, aki dühös rá. A nyertes képes figyelmet és szeretetet adni és kapni.
A nyertes képes a spontaneitásra. Nem csak előre meghatározott, rugalmatlan módon tud reagálni, hanem az adott helyzet ismeretében meg tudja változtatni a terveit. A nyertes rajong az életért. Élvezi a munkát, a játékot, az ételt, a többi embert, a szexet és a természetet. Rosszérzés nélkül tudja élvezni a saját eredményeit, és irigység nélkül tekint mások teljesítményére.
Habár a nyertes jól tudja érezni magát, arra is képes, hogy késleltesse az örömet. Uralkodik magán a jelenben, hogy így a jövőbeni élvezet még teljesebb legyen. A nyertes nem fél a vágyai után menni... A nyertes nem a mások feletti uralkodásból szerzi biztonságérzetét. A nyertes nem a kudarcra készíti fel magát.
A nyertes törődik a világgal és a benne élőkkel. Nem szigetelődik el a társadalmi problémáktól, hanem együttérző módon foglalkozik velük, és igyekszik az élet minőségét javítani. Még nemzeti vagy nemzetközi konfliktusok idején sem látja magát tehetetlen embernek. A nyertes azon munkálkodik,hogy jobbá tegye a világot.
(Muriel James, Dorothy Jongeward: Nyeri születtünk)
Megosztás
2011. augusztus 6., szombat
Vesztes himnusz?
Zöld az erdő, zöld a hegy is. A szerencse jön is, megy is.
Gondok kése húsunkba vág, képmutató lett a világ.
Egész világ ellenségünk, űzött tolvajokként élünk.
Nem loptunk mi, csak egy szöget, Jézus vérző tenyeréből.
Isten, könyörülj meg nékünk, ne szenvedjen tovább népünk,
megátkoztál, meg is vertél, örök csavargókká tettél.
Megosztás
Gondok kése húsunkba vág, képmutató lett a világ.
Egész világ ellenségünk, űzött tolvajokként élünk.
Nem loptunk mi, csak egy szöget, Jézus vérző tenyeréből.
Isten, könyörülj meg nékünk, ne szenvedjen tovább népünk,
megátkoztál, meg is vertél, örök csavargókká tettél.
Megosztás
2011. július 13., szerda
Győztesek és vesztesek
Sammaj iskolája szerint az első napon nyolc lángot gyújtanak, azután minden napon eggyel kevesebbet; Hillél iskolája szerint az első napon egy lángot és innen kezdve minden nap eggyel többet. (Talmud, Chanuka)
Megosztás
Megosztás
2010. május 28., péntek
A TA-sok 12 pontja
Tegnap Balázzsal vacsora közben és után a egy vendéglő teraszán felvázoltuk a sorskönyvi mátrixomat. Előtte tizenkét kérdésre kerestem a rövid választ.
Ti meg tudnátok válaszolni magatokra vonatkoztatva?
1. Milyen személyiség vagy?
2. Jellemezd 5-5 szóval a szüleidet (külön-külön)!
3. Mit tehettél kiskorodban, amiért megharagudhattak a szüleid? Hogyan fejezték ki ezt?
4. Mit tehettél kiskorodban, amiért büszkeség töltötte el e szüleidet? Ezt hogyan mutatták ki?
5. Mi lenne a szüleid önéletrajzának a címe (külön-külön)?
6. Milyen történet szól a családodban a születésedről?
7. Gondoltál-e arra, hogy (a) megöld magad, (b) másokat megölj, (c) meg fogsz őrülni?
8. Mi lesz a sírfeliratod?
9. Ha tartósan rosszul mennek a dolgaid, hogyan szoktál érezni?
10. Ha így folytatod, mi lesz veled 5 év múlva?
11. A jótündértől mit kívánnál?
12. Mi lenne az életedről készült film (a) címe, (b) műfaja, (c) utolsó jelenete?
Ti meg tudnátok válaszolni magatokra vonatkoztatva?
1. Milyen személyiség vagy?
2. Jellemezd 5-5 szóval a szüleidet (külön-külön)!
3. Mit tehettél kiskorodban, amiért megharagudhattak a szüleid? Hogyan fejezték ki ezt?
4. Mit tehettél kiskorodban, amiért büszkeség töltötte el e szüleidet? Ezt hogyan mutatták ki?
5. Mi lenne a szüleid önéletrajzának a címe (külön-külön)?
6. Milyen történet szól a családodban a születésedről?
7. Gondoltál-e arra, hogy (a) megöld magad, (b) másokat megölj, (c) meg fogsz őrülni?
8. Mi lesz a sírfeliratod?
9. Ha tartósan rosszul mennek a dolgaid, hogyan szoktál érezni?
10. Ha így folytatod, mi lesz veled 5 év múlva?
11. A jótündértől mit kívánnál?
12. Mi lenne az életedről készült film (a) címe, (b) műfaja, (c) utolsó jelenete?
2010. május 10., hétfő
Amikor a helyettesítő nem okoz örömet
Pénteken Balázzsal beszélgettünk a TA (tranzakcióanalízis) rejtelmeiről. Az érzésekkel kapcsolatban nagy lépés volt számomra Ian Stewart és Vann Joines A TA - MA c. könyvéből a helyettesítő érzés elmélete. Hosszú idézet következik!
Két rövid észrevétel:
A) Mindig azt gondoltam, hogy az undor egy tanult viselkedés, amit a környezet programoz belénk.
B) Az EMK azon elmélete, hogy érzések egész arzenáljával rendelkezünk, amiknek a finomságát elfelejtettük, átértékelésre szorul. Ettől még működhet az 1.0-ás verzióban, hiszen a zsiráf elsősorban nem terápiás eszköz. Az idomítottság is átcsoroghat a gyakorlatba, anélkül, hogy komoly önreflexióval járna kéz a kézben.
Mára ennyi.
A helyettesítő érzelmet úgy definiáljuk, hogy ez egy ismerős érzés, amelyet gyermekkorban tanulunk, és amelyre gyermekkorunkban tanítottak és bíztattak, amelyet sok különböző stresszhelyzetben megtapasztaltunk és használhatatlannak bizonyultak a problémamegoldás felnőtt eszközeiként... a helyettesítés olyan folyamat, amelyben valaki felkészül arra, hogy helyettesítő érzelmet tapasztaljon és érzi is ezt az érzést. Ez a felkészülés kívül esik az egyén tudatosságán.
Bármikor, ha helyettesítő érzelmet tapasztalsz meg, akkor sorskönyvben vagy... a helyettesítő érzelmeket tanítják és erősítik a gyermekkorban. Minden családnak megvan a saját engedélyezett helyettesítő érzelmeinek köre és az érzéseknek egy másik szélesebb köre, amelytől elriasztják és tiltják. (A felnőttkori helyettesítő érzelem szerepe, hogy amikor megtapasztalom, újrajátszom egy idejétmúlt gyermekkori stratégiát.)
Amikor a gyermek a tiltott érzések egyikét tapasztalja meg, gyorsan átkapcsol egy másik érzelemre, amely megengedett. Még az is lehet, hogy nem engedi meg magának, hogy tiltott érzés tudatában legyen. Amikor felnőtt korban helyettesítő érzelmeket tapasztalunk meg, ugyanezen a folyamaton megyünk keresztül. Ezen a módon a helyettesítő érzés mindig pótlék egy másik érzés helyett, egy olyan érzés helyett, amely gyermekkorunkban tiltott volt.
Ennek ellentéteképpen az autentikus érzések azok, amelyeket fiatal gyermekként tapasztalunk meg, mielőtt még megtanulnánk kiselejtezni azokat a család helytelenítése miatt. (Egyesek nemcsak az autentikus érzéseket borítják be helyettesítő érzelmekkel, de egyik helyettesítőt beborítják másik helyettesítővel...)
Melyek az autentikus érzések, azok az érzések, amelyeket akkor érzünk, amikor nem cenzúrázunk? A TA-ban négyet nevezhetünk meg:
1. DÜH
2. SZOMORÚSÁG
3. RÉMÜLET
4. ÖRÖM
Ezekhez hozzáadhatunk különféle fizikai észleleteket, amelyeket egy gyerek érezhet, például: kipihent, éhes, tele van, fáradt, izgatott, undorodik, álmos stb.
Két rövid észrevétel:
A) Mindig azt gondoltam, hogy az undor egy tanult viselkedés, amit a környezet programoz belénk.
B) Az EMK azon elmélete, hogy érzések egész arzenáljával rendelkezünk, amiknek a finomságát elfelejtettük, átértékelésre szorul. Ettől még működhet az 1.0-ás verzióban, hiszen a zsiráf elsősorban nem terápiás eszköz. Az idomítottság is átcsoroghat a gyakorlatba, anélkül, hogy komoly önreflexióval járna kéz a kézben.
Ellentétben az autentikus érzések rövid listájával, sok oldalt tölthetnénk meg azokkal a nevekkel, amelyeket az emberek helyettesítő érzelmeiknek adnak. A nem autentikus érzésekkel lehet kezdeni, amelyeket általában "érzelmeknek" nevezünk: zavarodottság, féltékenység, bűntudat stb. Ezekhez még hozzáadhatjuk azokat a homályosabb kifejezéseket, amelyek azt mondják el, hogy mit éreznek az emberek önmagukkal kapcsolatban, amikor sorskönyvben vannak: elveszett, megakadt, sarokba szorított, gyámoltalan, kétségbeesett, és így tovább. Egyes helyettesítő elnevezések nyilvánvalóan inkább a gondolkodáshoz kapcsolódnak, mint az érzéshez: zavart, üres, tépelődő stb.
Nem minden helyettesítő érzelmet neveznek "rossznak" az azt megtapasztaló emberek... (elsimerést kaphat helyettesítő boldogságáért). Más helyettesítő érzések, amelyeket "jónak" tapasztalunk meg: győzelemittasság, agresszivitás, szégyentelenség vagy eufória. Ezek az érzések azonban mind nem autentikusak. Gyermekkorban tanultuk őket és felnőtt korban azzal kísérletezünk, hogy támogatást manipuláljunk ki a környezettől.
Az érzések megnevezésének másik bonyodalma a következő: az autentikus érzéseknek adott elnevezéseket a helyettesítő érzéseknek is adjuk. Lehet autentikus dühöd vagy helyettesítő dühöd, autentikus szomorúságod és helyettesítő szomorúságod... Megtörténhet, hogy helyettesítő érzésednek ugyanaz a neve, mint autentikus érzéseid egyikének.
Amennyiben a helyettesítő érzelmeket nem mindig "rosszként" tapasztaljuk meg, miért fontos, hogy különbséget tegyünk a helyettesítő és az autentikus érzések között? A válasz a következő: az autentikus érzések kifejezése megfelelő eszköz az itt-és-most problémamegoldáshoz, míg a helyettesítő érzelmek kifejezése nem megfelelő.
Más szavakkal, amikor egy autentikus érzésnek adunk kifejezést, valami olyasmit csinálunk, ami elősegíti a helyzet megoldását. Amikor helyettesítő érzelmet fejezünk ki, befejezéstelenül hagyjuk a helyzetet...
Mára ennyi.
2010. április 16., péntek
Zsiráf zóna
Amikor Ciklon még a sárga villamosokon utazott, kölcsön adta Yann Martel Pi élete c. könyvét. Az első oldalakon felvetett az író egy érdekes kérdést a természetes és mesterséges élőhelyekkel kapcsolatban. Nem bírom ki, hogy meg ne osszam veletek.
Lehet, hogy egyhelyben forgó okoskodás az általunk kipusztított, letarolt és elhódított élőhelyekre mutatva legalizálni a ketrecben tartás szokását? Nem tudok ebben állást foglalni. Mindenesetre érdekes ez az új fajta megközelítés számomra. Az ok, amiért idemásoltam a fenti gondolatokat az volt, hogy a zsiráfnyelv hatékonyságán töprengve valami hasonló rajzolódott ki számomra. A zsiráfnak is létezik egy hatósugara, egy olyan "körbevizelt" területe, amelyen biztonságosan forgolódhat. Amikor egy korlátozottan befogadóképes társra lel, vagy maga fáradt a kommunikációra, a képzeletbeli kerítés közelségét jelezheti az "Ezt a gondolatsort most honnan indíthatnám?", azaz: "Hogyan kezdjem el?" talánya.
Valakivel telefonon beszélgetek. Nem hívott fel a megígért időben, pedig három helyről is ellenőrizhette volna a telefonszámomat. Kinéz egy rajtakaptalak játszma is, ha nem vigyázok. Ha most indítok egy (1) amikor azt tapasztaltam, hogy nem kerestél tegnap (2) akkor magányos és szomorú voltam, mert (3) társaságra és elgoadásra lett volna szükségem... monológot, akkor könnyen beledolgozzuk magunkat az "Én nem is gondoltam volna..." vagy "Ne érezd így..." mocsarába. Inkább azt választom, hogy bele se kezdjünk. Talán egyszer, később ez megtárgyalható állapotú téma lesz majd kettőnk között.
A zsiráfnak is van belső zónája. Amikor ezen mozog, a partnere érti a szókincsét, akadémiai glosszák nélkül. Létezik a bizalomnak az az otthonossága, ami eloszlatja a manipuláció gyanúját az ide betoppanó látogató szívéből. Ez még nem feltételez 120 órás EMK előképzést, csak az érdemi beszélgetés lehetőségéhez érkeztünk meg, kéz a kézben.
Egy állatkertbe belépni, éppúgy, mint a természetbe, legjobb napkeltekor és napnyugtakor. Ilyenkor éled föl a legtöbb állat... A jó szándékú, de tájékozatlan emberek azt hiszik, hogy a vadon élő állatok "boldogok", mert "szabadok". Rendszerint egy szép, nagy ragadozóra gondolnak, amint egészségügyi sétáját végzi a szavannán, miután felfalta zsákmányát (amely jámboran elfogadta sorsát), vagy futóedzést végez, hogy karcsú maradjon a szertelen lakoma után... Aztán ezt az állatot foglyul ejtik gonosz emberek, és apró börtönbe hajítják. Roppantul vágyakozik a szabadság után, és mindent megtesz, hogy elszökjön... Ez nem így megy.
A vadon élő állatok élete csupa kényszerűség és szükségszerűség egy engesztelhetetlen társadalmi hierarchiában, olyan környezetben, amelyben a félelemkészlet nagy, az élelemkészlet kicsi, ahol a területet állandóan védelmezni kell, a parazitákat pedig örökösen eltűrni... A vadon élő állatok nem szabadok sem térben, sem időben...
Az állat úgy lakja be a maga terét mind az állatkertben, mind a vadonban, ahogyan a sakkfigurák mozognak a táblán - nincs több véletlen, több "szabadság" egy gyík vagy egy medve vagy egy szarvas hollétében, mint a futóéban. A vadonban az állatok évről évre ugyanahhoz a csapáshoz ragaszkodnak.
Ha az ember odamegy egy lakáshoz, berúgja az ajtót, kikergeti az ott lakókat, és azt mondja: "Menjetek! Szabadok vagytok! Szabadok, mint a madár! Menjetek! Menjetek!" - az illetők táncolni fognak örömükben? Egyáltalán nem. A madarak nem szabadok. Az állatok területhez kötődnek, csak a megszokott terület teszi lehetővé nekik, hogy teljesítsék a vadon két könyörtelen parancsát: az ellenség elkerülését s az élelem (és a víz) megszerzését. A biológiailag kifogástalan, zárt állatkerti tér csupán egy másféle terület, sajátossá csak a mérete és az emberi terekhez való közelsége teszi. A területek a vadonban nem ízlésbeli okokból nagyobbak, hanem szükségszerűség folytán.
Az állatkertben azt tesszük az állatokkal, amit megunkkal teszünk a házainkban: kis térre szorítjuk össze azt, ami a vadonban kiterjed. Azelőtt nekünk itt voltak barlangjaink, amott a folyó, a vadászterület egy-két kilométerrel arrébb, a megfigyelőhely mindjárt mellette, a bogyók ismét valahol másutt - s mindegyik nyüzsgött az oroszlánoktól, kígyóktól, hangyáktól... -, ma azonban a folyó kartávolságnyira folyik a csapból, megmosakodhatunk a hálóhelyünk mellett, ott ehetünk, ahol főzünk, és körülvehetjük az egészet védelmező fallal, s tisztán és melegen tarthatjuk. Egy ház összesűrített terület, ahol alapszükségleteinket a helyszínen, biztonságban kielégíthetjük.
Az állatkert ennek megfelelője: miután megtapasztalja az állat, hogy megkapja benne mindazt, amire szüksége van - ahol ehet, tisztogathatja magát, stb. -, hogy nem kell vadászni mennie. Ha a beköltözési rituálé befejeződött, s megtelepedett, többé nem érzi magát ideges albérlőnek, és ugyanúgy viselkedik zárt térben, mint vadonbéli territóriumán. Mindaddig, amíg kielégíti az állat igényeit, a terület, akár természetes, akár művi, egyszerűen van, adott, mint a pöttyök a leopárd testén.
Az irodalomban százszámra találhatunk olyan állatokat, amelyek elszökhettek volna, de nem tették, vagy ha elszöktek, utóbb visszatértek... De nem makacskodom. Nem védeni akarom én az állatkerteket. Számolják csak fel mindegyiket, ha akarják (és reménykedjünk, hogy az a kevés vadon élő állat fennmarad a minimálisra csökkent természeti környezetben.) Tudom, hogy az állatkertek rég kiestek az emberek jóindulatából. Ugyanilyen gondokkal néz szembe a vallás is. A szabadságról táplált illúziók sújtják mindkettőt.
Lehet, hogy egyhelyben forgó okoskodás az általunk kipusztított, letarolt és elhódított élőhelyekre mutatva legalizálni a ketrecben tartás szokását? Nem tudok ebben állást foglalni. Mindenesetre érdekes ez az új fajta megközelítés számomra. Az ok, amiért idemásoltam a fenti gondolatokat az volt, hogy a zsiráfnyelv hatékonyságán töprengve valami hasonló rajzolódott ki számomra. A zsiráfnak is létezik egy hatósugara, egy olyan "körbevizelt" területe, amelyen biztonságosan forgolódhat. Amikor egy korlátozottan befogadóképes társra lel, vagy maga fáradt a kommunikációra, a képzeletbeli kerítés közelségét jelezheti az "Ezt a gondolatsort most honnan indíthatnám?", azaz: "Hogyan kezdjem el?" talánya.
Valakivel telefonon beszélgetek. Nem hívott fel a megígért időben, pedig három helyről is ellenőrizhette volna a telefonszámomat. Kinéz egy rajtakaptalak játszma is, ha nem vigyázok. Ha most indítok egy (1) amikor azt tapasztaltam, hogy nem kerestél tegnap (2) akkor magányos és szomorú voltam, mert (3) társaságra és elgoadásra lett volna szükségem... monológot, akkor könnyen beledolgozzuk magunkat az "Én nem is gondoltam volna..." vagy "Ne érezd így..." mocsarába. Inkább azt választom, hogy bele se kezdjünk. Talán egyszer, később ez megtárgyalható állapotú téma lesz majd kettőnk között.
A zsiráfnak is van belső zónája. Amikor ezen mozog, a partnere érti a szókincsét, akadémiai glosszák nélkül. Létezik a bizalomnak az az otthonossága, ami eloszlatja a manipuláció gyanúját az ide betoppanó látogató szívéből. Ez még nem feltételez 120 órás EMK előképzést, csak az érdemi beszélgetés lehetőségéhez érkeztünk meg, kéz a kézben.
2010. március 16., kedd
Már százszor megmondtam...
F. Várkonyi Zsuzsától olvasok. A gyerekjátszmák közül az "Én nem tudok..." rávilágított számomra egy vallási jelenségre. A szerző előzetesen tisztázza, hogy a játszmák gyakran csak az egyik szülőnek szólnak, a másik szinte nem is érti azt.
Hogy mi köze mindennek a vallásokhoz? A következőre gondolok: a nagy vallások illeszkednek a hordozó társadalmi közeg berendezkedéséhez. Az apa-jogú társadalmak férfi-istene szentesíti a patriarchális viszonyokat. Ahol az anyaság, a matriarchátus volt a meghatározó, ott a legfelsőbb lény is ezeket a vonásokat tükrözi vissza. Akármelyiket tekintjük: a követelő, igényeket támasztó, vagy a segítő, oltalmazó jegyeket, egy egyensúlyi helyzet eléréséhez a másik oldal nélkülözhetetlennek mutatkozik. Az "egészséges" vallás gyermekbetegsége a csonka család-szindrómája, ha nem találkozik az apa- vagy anya-istenséggel együttesen.
Ebben a koordináta-rendszerben világos számomra a katolicizmus szinte mániás Mária-kultusza, ami a morális száraz követelményszintjével együtt (párhuzamosan) emelkedik az egekig. Elviselhetetlen egy félárva - csak atyai - spiritualitás, legalább is hiányzik belőle az otthon melege és elfogadása. Persze jó kérdés, hogy ezeket a hiányokat vallási kompenzációval bölcs-e gyógyítani, vagy azon a területen, ahol létrejött: emberi szinten, a családjainkban.
A gyerek ráérez arra, hogy az anya hajlamos átvenni a tennivalóit, ezért a "nem tudom" varázsige előbb-utóbb mentesíti őt a feladata alól... Az apával többnyire nem működik a dolog. "Hogyhogy nem tudod?! Próbáld meg még egyszer!" - feleli az apa. Ezt elmondta az anya már nemegyszer. A különbség csupán annyi, hogy az apának általában van türelme kivárni a próbálkozásokat. Mert kibírja a gyerek nyafogását, tehetetlenkedését. Vagy egyszerűen azért, mert büntet. Mindenesetre a gyerek első játszmakezdeményezésénél jelzi, hogy ő ebben nem partner.
Mitől "partner" az anya? Miért van az, hogy szinte minden családban az anya fegyelmező ereje a kisebb? Az anyaság első éveiben, amikor gyakran sír a kisbaba, az anya hozzászokik, hogy az ő dolga megoldani a gyerek baját, enyhíteni rossz közérzetét. Ez nemcsak saját életének tapasztalata, hanem ősi öröksége is a női nemnek. Minden gyerek úgy ismeri meg anyját, mint akinek lényege a segítés.
Az apa viszont - többnyire - már egy olyan életkorban válik fontos szereplővé a gyerek életében, amikor az már képes elfogadni a "muszáj"-t. Az anya személyéhez tehát történetileg is szorosan hozzátartozik mindenható segítsége, az apáéhoz nem. Az anya jelenléte előhívja a "kisbabás", felnőttekre támaszkodó magatartást, míg az apa az önállósághoz nyújt mintát és ösztönzést. Várható büszkesége arra serkenti az egészséges gyereket, hogy megfeleljen apja elvárásainak.
Hogy mi köze mindennek a vallásokhoz? A következőre gondolok: a nagy vallások illeszkednek a hordozó társadalmi közeg berendezkedéséhez. Az apa-jogú társadalmak férfi-istene szentesíti a patriarchális viszonyokat. Ahol az anyaság, a matriarchátus volt a meghatározó, ott a legfelsőbb lény is ezeket a vonásokat tükrözi vissza. Akármelyiket tekintjük: a követelő, igényeket támasztó, vagy a segítő, oltalmazó jegyeket, egy egyensúlyi helyzet eléréséhez a másik oldal nélkülözhetetlennek mutatkozik. Az "egészséges" vallás gyermekbetegsége a csonka család-szindrómája, ha nem találkozik az apa- vagy anya-istenséggel együttesen.
Ebben a koordináta-rendszerben világos számomra a katolicizmus szinte mániás Mária-kultusza, ami a morális száraz követelményszintjével együtt (párhuzamosan) emelkedik az egekig. Elviselhetetlen egy félárva - csak atyai - spiritualitás, legalább is hiányzik belőle az otthon melege és elfogadása. Persze jó kérdés, hogy ezeket a hiányokat vallási kompenzációval bölcs-e gyógyítani, vagy azon a területen, ahol létrejött: emberi szinten, a családjainkban.
2010. február 16., kedd
Pénteken délben
Péntek délben, 1714. július 20-én, Peru legszebbik hídja leszakadt, s öten, akik éppen átmenőben voltak, a mélységbe zuhantak... A peruiak a szerencsétlenségről hallván keresztet vetettek, azt számítgatták magukban, mikor is haladtak át rajta utoljára, s mikor szándékoztak újra átmenni. Az emberek suttogva ténferegtek körülötte, mintegy megbabonázva, s képzeletükben átélték, hogy ők maguk is belezuhantak a szakadékba...
Minden más emberfia így szólt volna magában titkos örömmel:
- Tíz perccel később én magam is!...
De Juníper atyában más gondolat villant föl:
- Miért történt ez éppen ezzel az öttel?
Ha egyáltalán van tervszerűség a világmindenségben, ha van céltudatosság az ember életében, akkor ezt a lappangó titkot okvetlenül föl lehet deríteni e hirtelen derékba tört emberi életek mélyén. Vagy véletlenül élünk, és véletlenül halunk meg, vagy pedig terv szerint élünk, és terv szerint halunk meg...
Egyesek azt mondják, hogy ezt sohasem ösmerhetjük meg, s hogy mi az isteneknek olyanok vagyunk, akár a legyek, melyeket kisgyermekek egy nyári napon agyoncsapnak, mások pedig velük ellentétben azt állítják, hogy a verébfinak se hullhat ki egyetlen tolla anélkül, hogy Isten ujja ne érintené.
(Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja)
A családomban elég magas az alkoholfüggők aránya. Béla, az unokabátyám trikó és/vagy sírfelirata így szólt: "Láttam kocsmában tisztább szíveket már, mint akiket naponta lát térdelni az oltár..." Nagypénteken délben halva találták az árokparton. A plébános ki is aknázta ezt a krisztusi hasonlatot a gyászbeszédében.
A legújabb halottam - akiről most tudok - Irén néném. Ma reggel, ébredés közben úszott be egy kép vele kapcsolatban. Amikor távolabbra utaztam, akkor gyakran kellett hajnalban kelnem. Hiába a megbízható ébresztőóra, ő szinte kivétel nélkül minden ilyen alkalommal talpon volt; jött hűségesen (három házzal távolabb lakott tőlünk) és beszólt a nyitott ablakon át, vagy hűvösebb időben megkocogtatta az üveget, hogy le ne késsem az első buszjáratot. Ha válaszoltam, akkor nyugodtan hazament, nem jött újra. Talán az is erősítette a kapcsolatunkat, hogy az ő gyerekei velem hasonló időben születtek, így a családjaink élete könnyen átjárható volt oda-vissza. Az sem meglepő, hogy az életem fontos mozzanatai nem történhettek nélküle; a pappászentelésemnek magától értetődő módon lelkes résztvevője volt ő is. A képen balról a harmadik helyen áll:
Ez a fotó vitt közelebb egy szintén fontos belátásomhoz, hogy már kétszer veszítettem el a nagycsaládom. Az első a vér szerinti, a második a választott szerzetesi közösségem volt. Pedig mást sem óhajtottam, keresgéltem, akartam jobban, mint - Pilinszky drága szavaival mondva - "hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában".
A nagynénémet pénteken 11-kor temetik, délben már a fagyos föld kopog koporsója fedelén. Az emlékeim majd ott köröznek fölötte, kis epizódokként a gyermekkorom világából.
Ahogy közelít az én péntekem, egyre talányosabb, lesz-e saját családom; olyan egy főtől népesebb csoportom, ahol ismét otthon érzem magam. Lehetne, bármelyik órától. Vagy engedjem el, mint Frodó az Egy Gyűrűt vagy Harry a Pálcák Urát?
2009. szeptember 5., szombat
San Bol y Hontanas - a szivem hegedul
A burgosi patikusno azt mondta tegnap, hogy az uton fogok talalkozni eletem parjaval. Mosolyogva meghallgattam, nem akartam neki bizonygatni, hogy hiszen Budapesten van. Visszateroben a katedralistol a liftben egy szentendrei lannyal futottam ossze: ennyit a spanyol patikariusok (vagy pikariak) jostehetsegerol... :)
Rozival mar ket nappal ezelott is egy szallason voltunk, csak akkor a karkotom alapjan (meg azert, hogy folyton olaszul kommunikalok, ha van ra mod) italiano-nak nezett. Lehet az is, hogy annyira szep anyanyelvi a kiejtesem. O viszont elejtett mellettem egy talat. Ha akkor nem "Dios mios!"-t mondok, hanem "Szuzmaria-idesanyam!"-ot akkor korabban is tisztazhattuk volna a hovatartozasunkat.
Jok az utikonyv terkepvazlatai, nagyon kedvesek a leirasai. DE NEM kisztesztverek! Erdemes a nagyobb varosokban a turisztikai kozpont altal gyartott reszletes terkeppel dolgozni, ma is igy talaltam ki konnyebben Burgosbol. A lenyugvo Hold volt velem szemben egesz reggel, mikozben felkelt mogottem a Nap is. A hideg szelben spanyol bekak korusa enekel. Ha ezt Halasz Judit latna! "Hold elottem, Nap mogottem... szel hozott, szel visz el..."
Mar egeszen ugy jarok, mint egy atlagos ember. Csal elindulni hehez minden piheno utan, ketszer is meggondolom, hogy megalljak-e inni. Mivel itt mindenki ugy tipeg a nap vegen mint en, nem vagyok megijedve. A camino-t lehet lohaton es biciklivel is jarni. Lovakbol csak az emesztett takarmanyukat (azaz a loszart) lattam eddig, kerekparosokbol viszont a szukseges merteken felul is jonnek, zugnak, rohannak el mellettem. Bar nem csak az elsojuk csodalatra melto, ez karpotol a zajert, amit okoznak. Tarjados-nal egy helyi erdekeltsegu macska fogadott a varos bejaratanal.
Mellettem loholt reggel egy nagyon ellenszenves francia ferfi. Elneveztem Dartagnon-nak (a nagy loboncos frizuraja miatt), hatha igy sikerul megszeretnem.
Mivel nem kellett tegnap a csomagomat vinnem, illetve csak az ennivalot es a vizet, igy tunt fel, hogy mekkora sulyt is jelentenek ezek kulon. Matol gondosabban vasarolok, azaz csak a nagyon szuksegeseket, es a vizbol is kiontom azt a reszt, amire mar nincs szuksegem a kovetkezo forrasig.
Delelott nagyon szeles es hideg volt az ido, ebed utanra a nap erosen sutott, amig le nem ment az egen, de a szel nem csendesult. Az a furcsa, hogy a feher, oriasi szelkerekek egy teljes csoportja allt, amikor engem majdnem lesodort az utrol a legaramlat. Nincs kedvem hatranezni, egyszeruen nem visz ra a lelek, hogy visszafele mericskeljem a tajat.
Ma szembesultem egy sorskonyvi atkommal. Apamtol hallottam sokszor, hog: "Ha adnak, fogadd el; ha utnek, szaladj el!" Talan emiatt kerek nehezen, es varom, hogy masok kitalaljak a kivansagaimat. Illetve ezert felek a valtozasoktol, hogy a kezembe vegyem a kezdemenyezest. Megtorm az atkot, tobb kisebb dologban is rajtakaptam ezt a diszfunkciomat, es sikerult is korrigalni kesobb.
Ha lehet ezt meg fokozni, Hornillos del Camino-nal lattam egy meg farkasabb kutyat, igaz nem volt olyan keszseges a kameranak, csak a farkat sikerult elcsipnem. Azt gondoltam, hogy kimegyek a falubol, es egy csondes helyen eszem meg az ebedem, de valami ott tartott a templom elott, es lassatok csodat! Mire vegeztem, es mar az indulashoz cokmokoltam, megjelent Carmela. Nagy orom volt ot ujra latnom, az egyik legkedvesebb utitarsam eddig. Indulaskor nem akartam kagylot vasarolni, mert olyan kommersznek tunt. Ma viszont meglattam Csillat, es nem volt szivem otthagyni a barban. Fel is szereltem a zsakomra, es meg nem sejtettem, hogy igazi keresztanyjaval csak orak mulva fogunk talalkozni. A mult es a jovo itt ugy keverednek egymassal, mint tejbegriz az orolt fahejjal. Farkas egyebkent ma alig szolt hozzan (szerintem feltekeny).
Az utolso 10 km kozepen talalhato San Bol, ami valojaban egy kis haziko ligettel, satorozni valo helyekkel. Nem kozvetlenul a camino utvonalan fekszik, par metert be kell gyalogolni hozza. Mivel nem volt sok etvagyam 13:00 korul, azt gondoltam, hogy itt ebedelek. Tetovaztam kicsit ujra, hogy menjek-e inkabb egy fa arnyekaba. Megis beneztem San Bol-ba, ami valojaban egy ferences remeteseg kepzetet kelti. Belulrol is olyan. A hospitelera magyar: Stráma Juditnak hivjak, ott volt meg egy magyar lany, Dukát Csilla is. Egy spanyol fiu a masik gondnok, negyven koruli es a caminot vegigjarva beallt szolgalni a tobbi zarandokot. Gondolkozik azon, hogy kapucinus lesz. Beszelgettunk, hogy eppen forditott iranyba haladunk. Meghivtak ebedre is, ami egy kis fott rizs volt zoldbabbal. De olyan idealis izu, hogy jobbat elgondolni sem tudok. A belyegzojuk egy faagbol kezzel faragott T (tau). A legszebb, amit kaphatok az uton. Kicsit visszajott a ferences multam, sokaig tart meg annak a hatasa, amit ott ateltem.
Hontanas mar egy gyuszunyi falucska, egy szamitogeppel a barban. Az utcan teregetunk, viszont az albergue nagyon lakajos es meg meleg viz is volt zuhanyozni. Ket SMS-t is kaptam, hogy Budapesten beke van. Koszonom szepen! Itt is csondes minden, megyek aludni.
Rozival mar ket nappal ezelott is egy szallason voltunk, csak akkor a karkotom alapjan (meg azert, hogy folyton olaszul kommunikalok, ha van ra mod) italiano-nak nezett. Lehet az is, hogy annyira szep anyanyelvi a kiejtesem. O viszont elejtett mellettem egy talat. Ha akkor nem "Dios mios!"-t mondok, hanem "Szuzmaria-idesanyam!"-ot akkor korabban is tisztazhattuk volna a hovatartozasunkat.
Jok az utikonyv terkepvazlatai, nagyon kedvesek a leirasai. DE NEM kisztesztverek! Erdemes a nagyobb varosokban a turisztikai kozpont altal gyartott reszletes terkeppel dolgozni, ma is igy talaltam ki konnyebben Burgosbol. A lenyugvo Hold volt velem szemben egesz reggel, mikozben felkelt mogottem a Nap is. A hideg szelben spanyol bekak korusa enekel. Ha ezt Halasz Judit latna! "Hold elottem, Nap mogottem... szel hozott, szel visz el..."
Mar egeszen ugy jarok, mint egy atlagos ember. Csal elindulni hehez minden piheno utan, ketszer is meggondolom, hogy megalljak-e inni. Mivel itt mindenki ugy tipeg a nap vegen mint en, nem vagyok megijedve. A camino-t lehet lohaton es biciklivel is jarni. Lovakbol csak az emesztett takarmanyukat (azaz a loszart) lattam eddig, kerekparosokbol viszont a szukseges merteken felul is jonnek, zugnak, rohannak el mellettem. Bar nem csak az elsojuk csodalatra melto, ez karpotol a zajert, amit okoznak. Tarjados-nal egy helyi erdekeltsegu macska fogadott a varos bejaratanal.
Mellettem loholt reggel egy nagyon ellenszenves francia ferfi. Elneveztem Dartagnon-nak (a nagy loboncos frizuraja miatt), hatha igy sikerul megszeretnem.
Mivel nem kellett tegnap a csomagomat vinnem, illetve csak az ennivalot es a vizet, igy tunt fel, hogy mekkora sulyt is jelentenek ezek kulon. Matol gondosabban vasarolok, azaz csak a nagyon szuksegeseket, es a vizbol is kiontom azt a reszt, amire mar nincs szuksegem a kovetkezo forrasig.
Delelott nagyon szeles es hideg volt az ido, ebed utanra a nap erosen sutott, amig le nem ment az egen, de a szel nem csendesult. Az a furcsa, hogy a feher, oriasi szelkerekek egy teljes csoportja allt, amikor engem majdnem lesodort az utrol a legaramlat. Nincs kedvem hatranezni, egyszeruen nem visz ra a lelek, hogy visszafele mericskeljem a tajat.
Ma szembesultem egy sorskonyvi atkommal. Apamtol hallottam sokszor, hog: "Ha adnak, fogadd el; ha utnek, szaladj el!" Talan emiatt kerek nehezen, es varom, hogy masok kitalaljak a kivansagaimat. Illetve ezert felek a valtozasoktol, hogy a kezembe vegyem a kezdemenyezest. Megtorm az atkot, tobb kisebb dologban is rajtakaptam ezt a diszfunkciomat, es sikerult is korrigalni kesobb.
Ha lehet ezt meg fokozni, Hornillos del Camino-nal lattam egy meg farkasabb kutyat, igaz nem volt olyan keszseges a kameranak, csak a farkat sikerult elcsipnem. Azt gondoltam, hogy kimegyek a falubol, es egy csondes helyen eszem meg az ebedem, de valami ott tartott a templom elott, es lassatok csodat! Mire vegeztem, es mar az indulashoz cokmokoltam, megjelent Carmela. Nagy orom volt ot ujra latnom, az egyik legkedvesebb utitarsam eddig. Indulaskor nem akartam kagylot vasarolni, mert olyan kommersznek tunt. Ma viszont meglattam Csillat, es nem volt szivem otthagyni a barban. Fel is szereltem a zsakomra, es meg nem sejtettem, hogy igazi keresztanyjaval csak orak mulva fogunk talalkozni. A mult es a jovo itt ugy keverednek egymassal, mint tejbegriz az orolt fahejjal. Farkas egyebkent ma alig szolt hozzan (szerintem feltekeny).
Az utolso 10 km kozepen talalhato San Bol, ami valojaban egy kis haziko ligettel, satorozni valo helyekkel. Nem kozvetlenul a camino utvonalan fekszik, par metert be kell gyalogolni hozza. Mivel nem volt sok etvagyam 13:00 korul, azt gondoltam, hogy itt ebedelek. Tetovaztam kicsit ujra, hogy menjek-e inkabb egy fa arnyekaba. Megis beneztem San Bol-ba, ami valojaban egy ferences remeteseg kepzetet kelti. Belulrol is olyan. A hospitelera magyar: Stráma Juditnak hivjak, ott volt meg egy magyar lany, Dukát Csilla is. Egy spanyol fiu a masik gondnok, negyven koruli es a caminot vegigjarva beallt szolgalni a tobbi zarandokot. Gondolkozik azon, hogy kapucinus lesz. Beszelgettunk, hogy eppen forditott iranyba haladunk. Meghivtak ebedre is, ami egy kis fott rizs volt zoldbabbal. De olyan idealis izu, hogy jobbat elgondolni sem tudok. A belyegzojuk egy faagbol kezzel faragott T (tau). A legszebb, amit kaphatok az uton. Kicsit visszajott a ferences multam, sokaig tart meg annak a hatasa, amit ott ateltem.
Hontanas mar egy gyuszunyi falucska, egy szamitogeppel a barban. Az utcan teregetunk, viszont az albergue nagyon lakajos es meg meleg viz is volt zuhanyozni. Ket SMS-t is kaptam, hogy Budapesten beke van. Koszonom szepen! Itt is csondes minden, megyek aludni.
2009. március 9., hétfő
Helló!
Mit mondasz a „Helló!” után?
Ez a látszatra gyerekes kérdés magában foglalja a teljes emberi lét és az összes társadalomtudomány alapproblémáját. […]
Ezt „kérdezik” maguktól a csecsemők, erre tanulnak meg hazug választ adni a kisgyerekek, ezt tudakolják egymástól és segítőiktől a serdülők, ezt kendőzik el megalkuvóan a felnőttek, és erről írnak könyveket bölcs öregemberek anélkül, hogy valaha is megtalálnák a helyes feleletet. […]
Egy egészséges ember nem képes „Helló!”–t mondani valakinek addig, amíg meg nem ismeri, kis is ő, és ez a megismerés hétről-hétre, sőt óráról-órára változik. Minden találkozáskor egy kicsit mélyebben megismerjük egymást, és a kialakuló barátság során a „Helló!” is módosul, a tökéletes „Helló!”–t csak megközelíteni lehet. Ha helyesen üdvözlünk valakit, ez annyit jelent, hogy személyként észleljük őt, belépünk az életébe és lehetőséget adunk neki, hogy ő is belépjen a miénkbe.
Ahhoz, hogy azt mondhassuk, „Helló!”, először is meg kell szabadulnunk mindattól a szeméttől, amit felhalmoztunk a fejünkben attól a pillanattól kezdve, amikor hazavittek bennünket a szülészetről.
Hogy visszaköszönhessünk másoknak, először is észre kell vennünk, hogy valaki áll mellettünk, vagy elsétál a közelünkben, és arra vár, hogy visszaköszönjünk neki. Évekbe telhet az is, amíg ezt megtanuljuk.
Miután kimondtuk a „Helló!”–t, meg kell szabadulnunk mindattól a szeméttől, ami visszaáramlik a fejünkbe; meg kell szabadulnunk a megélt sérelmek összes égéstermékétől és azoknak a bajoknak a rémétől is, amelyeket a jövőben szándékozunk magunkra idézni. Ekkor elnémulunk, de nem is kell semmit mondanunk. A többéves tapasztalat majd meghozza azt az érzést, hogy talán mégiscsak érdemes megszólalni. […]
A „Helló!”–t mondani tudó „Marslakó”–t meg tudjuk különböztetni a „Földlakók” fecsegésétől, minthogy ez utóbbi, amint azt már a legrégibb (az egyiptomi és babilóniai) feljegyzésekből tudjuk, csupán háborúkhoz, éhséghez, betegséghez és halálhoz vezetett, a túlélők körében pedig bizonyos fokú lelki zavartságot alakított ki.
[…] Az élet olyan egyszerű dolgot jelent, hogy látjuk a fákat, halljuk a madarak énekét, és üdvözöljük embertársainkat. A tudatosság és spontaneitás élményét jelenti, drámázás és álszenteskedés nélkül, bizonyos fokú tartózkodással és méltósággal.
(Eric Berne: Sorskönyv)
Ez a látszatra gyerekes kérdés magában foglalja a teljes emberi lét és az összes társadalomtudomány alapproblémáját. […]
Ezt „kérdezik” maguktól a csecsemők, erre tanulnak meg hazug választ adni a kisgyerekek, ezt tudakolják egymástól és segítőiktől a serdülők, ezt kendőzik el megalkuvóan a felnőttek, és erről írnak könyveket bölcs öregemberek anélkül, hogy valaha is megtalálnák a helyes feleletet. […]
Egy egészséges ember nem képes „Helló!”–t mondani valakinek addig, amíg meg nem ismeri, kis is ő, és ez a megismerés hétről-hétre, sőt óráról-órára változik. Minden találkozáskor egy kicsit mélyebben megismerjük egymást, és a kialakuló barátság során a „Helló!” is módosul, a tökéletes „Helló!”–t csak megközelíteni lehet. Ha helyesen üdvözlünk valakit, ez annyit jelent, hogy személyként észleljük őt, belépünk az életébe és lehetőséget adunk neki, hogy ő is belépjen a miénkbe.
Ahhoz, hogy azt mondhassuk, „Helló!”, először is meg kell szabadulnunk mindattól a szeméttől, amit felhalmoztunk a fejünkben attól a pillanattól kezdve, amikor hazavittek bennünket a szülészetről.
Hogy visszaköszönhessünk másoknak, először is észre kell vennünk, hogy valaki áll mellettünk, vagy elsétál a közelünkben, és arra vár, hogy visszaköszönjünk neki. Évekbe telhet az is, amíg ezt megtanuljuk.
Miután kimondtuk a „Helló!”–t, meg kell szabadulnunk mindattól a szeméttől, ami visszaáramlik a fejünkbe; meg kell szabadulnunk a megélt sérelmek összes égéstermékétől és azoknak a bajoknak a rémétől is, amelyeket a jövőben szándékozunk magunkra idézni. Ekkor elnémulunk, de nem is kell semmit mondanunk. A többéves tapasztalat majd meghozza azt az érzést, hogy talán mégiscsak érdemes megszólalni. […]
A „Helló!”–t mondani tudó „Marslakó”–t meg tudjuk különböztetni a „Földlakók” fecsegésétől, minthogy ez utóbbi, amint azt már a legrégibb (az egyiptomi és babilóniai) feljegyzésekből tudjuk, csupán háborúkhoz, éhséghez, betegséghez és halálhoz vezetett, a túlélők körében pedig bizonyos fokú lelki zavartságot alakított ki.
[…] Az élet olyan egyszerű dolgot jelent, hogy látjuk a fákat, halljuk a madarak énekét, és üdvözöljük embertársainkat. A tudatosság és spontaneitás élményét jelenti, drámázás és álszenteskedés nélkül, bizonyos fokú tartózkodással és méltósággal.
(Eric Berne: Sorskönyv)
2008. október 1., szerda
Díszlet változik - szerep marad
TA Mester tegnap ezzel a képpel örvendeztetett meg:
I. Amikor az OK vagyok, nem vagy OK pozíció (+-) létrejön, annak két forrása is lehet bennünk (a kék nyilak jelölik). Vagy a Kritikus szülői, vagy a Lázadó gyermeki énállapotból beszélünk. Ha egy vallási közösségen kívüli személy az intolerancia tárgya, a maga tökéletességétől eltelt keresztény reakciója: "Te hitetlen vagy!" A csoporton belüli normákat megszegők is könnyen megkaphatják a "Te nem is hiszel igazán!" c. testvéri feddést.
II. A második szintre lépve (piros rész), a nem vagyok OK, OK vagy üzenet (-+) a Gondoskodó szülőiből és az Alkalmazkodó gyermeki énünkből táplálkozhat. Olyan megnyilvánulásokat eredményezhet, hogy "Ő odaadóbban hisz!", vagy "Istennek tetszőbb az élete, mint az enyém..."
III. Ezektől eltávolodva, kiszélesedik a horizontunk, ráébredhetünk az OK vagyok, OK vagy (++) világára. A hit szféráját nézve mindez a "Rendben van az Isten-kapcsolatod!", sőt: "Nem kívánom azt minősíteni sem!", azaz "Elfogadlak testvéremként..." üzenetekben realizálódik.
Ebben a gyümölcsöző folyamatban a Szülői vagy a Szabad gyermeki állapotunk vesz részt, amelyek soha nem szennyeződnek (kontaminálódnak) a Felnőtt énünkkel. A külvilágból beérkező információkat a Felnőtt dolgozza fel. Amennyiben az nem tiszta a másik két állapot befolyásától, előidézheti akár az I., akár a II. pontban kifejtett helyzeteket. Lehetetlenné válik a személyes kiteljesedésünk, növekedésünk Istenben.
Szokták volt mondani, hogy a fénynek (ismeretnek) nem a sötétség (tudatlanság) az igazi ellensége, mert azt egy pillanat alatt be tudja ragyogni a fénysugár, hanem a tömör homály, ami ellenáll a befogadásának. Ennek egyik emblematikus formája, amikor valaki azért szakít a csoportjával, mert csalódik a helyi kisközösség, vagy a nagy szervezet vezetőiben, anyagi ügyintézésében, missziói módszereiben, stb., viszont a "+-" állapotát tovább örökíti a következő élethelyzetébe is. Az érés elmarad; a díszletet újra cseréljük, az előadás szövege viszont nem változik iótányit sem, a maszk (a szerepszemélyiség) hozzánk nő, rajtunk marad.
I. Amikor az OK vagyok, nem vagy OK pozíció (+-) létrejön, annak két forrása is lehet bennünk (a kék nyilak jelölik). Vagy a Kritikus szülői, vagy a Lázadó gyermeki énállapotból beszélünk. Ha egy vallási közösségen kívüli személy az intolerancia tárgya, a maga tökéletességétől eltelt keresztény reakciója: "Te hitetlen vagy!" A csoporton belüli normákat megszegők is könnyen megkaphatják a "Te nem is hiszel igazán!" c. testvéri feddést.
II. A második szintre lépve (piros rész), a nem vagyok OK, OK vagy üzenet (-+) a Gondoskodó szülőiből és az Alkalmazkodó gyermeki énünkből táplálkozhat. Olyan megnyilvánulásokat eredményezhet, hogy "Ő odaadóbban hisz!", vagy "Istennek tetszőbb az élete, mint az enyém..."
III. Ezektől eltávolodva, kiszélesedik a horizontunk, ráébredhetünk az OK vagyok, OK vagy (++) világára. A hit szféráját nézve mindez a "Rendben van az Isten-kapcsolatod!", sőt: "Nem kívánom azt minősíteni sem!", azaz "Elfogadlak testvéremként..." üzenetekben realizálódik.
Ebben a gyümölcsöző folyamatban a Szülői vagy a Szabad gyermeki állapotunk vesz részt, amelyek soha nem szennyeződnek (kontaminálódnak) a Felnőtt énünkkel. A külvilágból beérkező információkat a Felnőtt dolgozza fel. Amennyiben az nem tiszta a másik két állapot befolyásától, előidézheti akár az I., akár a II. pontban kifejtett helyzeteket. Lehetetlenné válik a személyes kiteljesedésünk, növekedésünk Istenben.
Szokták volt mondani, hogy a fénynek (ismeretnek) nem a sötétség (tudatlanság) az igazi ellensége, mert azt egy pillanat alatt be tudja ragyogni a fénysugár, hanem a tömör homály, ami ellenáll a befogadásának. Ennek egyik emblematikus formája, amikor valaki azért szakít a csoportjával, mert csalódik a helyi kisközösség, vagy a nagy szervezet vezetőiben, anyagi ügyintézésében, missziói módszereiben, stb., viszont a "+-" állapotát tovább örökíti a következő élethelyzetébe is. Az érés elmarad; a díszletet újra cseréljük, az előadás szövege viszont nem változik iótányit sem, a maszk (a szerepszemélyiség) hozzánk nő, rajtunk marad.
2008. szeptember 29., hétfő
Miseria - misericordia
Avilai Teréz, egyik kedvenc szentem, azt tanítja a Római levél alapján (5,20), hogy "Minél nagyobb a miseria (a nyomorúság), annál nagyobb a misericordia (az irgalom)." Pár napja arról beszélgettünk Csabival hazafelé metrózva, hogy a TA életpozíciói hogyan lehetnek összefüggésben az ember kegyelmi állapotaival.
A bűnös állapotnak az OK vagyok, nem vagy OK-t feleltettük meg. Ezt nagyon biblikusnak találom, annak folytán is, hogy az első bűn történetében (Ter 3,4-5) a Teremtő iránti bizalmatlanság, Isten ártatlanságának az elvitatása a döntő mozzanat számomra.
Amikor valaki meghaladja saját univerzumát, és mer szembesülni félkész voltával, átbillenhet a bűnbánat világába, a megtérés előszobájába: a nem vagyok OK, OK vagy helyzetbe. Sajnos sok közösség és egy-egy hívő is megrekedhet ebben a köztes létben. Az összkereszténység évszázadokig, sőt Luther megújító mozgalma ellenére (vagy éppen okán) máig hatóan nyögi ezt az igát.
A teljes megoldás, a valódi felszabadulás azonban akkor következik be, amikor meglátjuk az Atya alázatát, elfogadását és jóságát, azaz megtérünk az irgalmas Istenhez. Ki tudjuk mondani felé és minden alkotása irányába (beleértve magunkat is), hogy OK vagyok, OK vagy!
Engem kifejezetten foglalkoztatni kezdett az a gondolat, hogy vannak-e közös elemek az egyéni történetekben, amikor valaki egyik helyzetből a másikba "megy át". Mi segít letenni egónk bűvöletét, és elismerni szegénységünket? Mi visz tovább a megbetegítő önvád, a mentális rokkantság zsákutcájából a tényleges feloldozottság ingyen öröméhez? Hogyan tudjuk egymást és magunkat kondicionálni ezekre a lépésekre?
Most hajlok arra, hogy mindez inkább a kegyelem játéka (ami vagy aki szeret meglepetéseket okozni), mint az ügyes kommunikációnk, nagyszerű életpéldánk eredménye. Vagy a kettő együtt. Talán ez a három... :)
A bűnös állapotnak az OK vagyok, nem vagy OK-t feleltettük meg. Ezt nagyon biblikusnak találom, annak folytán is, hogy az első bűn történetében (Ter 3,4-5) a Teremtő iránti bizalmatlanság, Isten ártatlanságának az elvitatása a döntő mozzanat számomra.
Amikor valaki meghaladja saját univerzumát, és mer szembesülni félkész voltával, átbillenhet a bűnbánat világába, a megtérés előszobájába: a nem vagyok OK, OK vagy helyzetbe. Sajnos sok közösség és egy-egy hívő is megrekedhet ebben a köztes létben. Az összkereszténység évszázadokig, sőt Luther megújító mozgalma ellenére (vagy éppen okán) máig hatóan nyögi ezt az igát.
A teljes megoldás, a valódi felszabadulás azonban akkor következik be, amikor meglátjuk az Atya alázatát, elfogadását és jóságát, azaz megtérünk az irgalmas Istenhez. Ki tudjuk mondani felé és minden alkotása irányába (beleértve magunkat is), hogy OK vagyok, OK vagy!
Engem kifejezetten foglalkoztatni kezdett az a gondolat, hogy vannak-e közös elemek az egyéni történetekben, amikor valaki egyik helyzetből a másikba "megy át". Mi segít letenni egónk bűvöletét, és elismerni szegénységünket? Mi visz tovább a megbetegítő önvád, a mentális rokkantság zsákutcájából a tényleges feloldozottság ingyen öröméhez? Hogyan tudjuk egymást és magunkat kondicionálni ezekre a lépésekre?
Most hajlok arra, hogy mindez inkább a kegyelem játéka (ami vagy aki szeret meglepetéseket okozni), mint az ügyes kommunikációnk, nagyszerű életpéldánk eredménye. Vagy a kettő együtt. Talán ez a három... :)
2008. július 30., szerda
Sakálok öröksége
Elengedhetetlen, hogy a felnövekvő generációk számára is világossá válhasson a szerelem és a birtoklás közötti különbség, ami jó eséllyel mindkét félnek segít az erőszakos párkapcsolatokba való belesodródás elkerülésében.
Többször hangoztatott érv, hogy valaki a gyerekek érdekében nem szakít agresszív partnerével. Pedig az erőszakos családban felnövő gyerekek szintén áldozatokká válnak: félnek a bántalmazás megismétlődésétől. Egyfajta trauma-alapú világszemlélet alakul ki bennük - a világot veszélyekkel teli, igazságtalan, kiszámíthatatlan helynek élik meg, ahol éppen azok bántják őket, akiktől szeretetet és védelmet remélnek.
A bántalmazó családban élő gyerekben erős düh gyülemlik fel, ami számos módon ölthet testet. Sok gyerek önmaga ellen fordítja indulatát: ez önvád vagy bűntudat formájában jelenik meg. A másik gyakori megküzdési mechanizmus az, amikor a kiskorú haragja külső személyek felé irányul, és főként a kortársai vagy a testvérei elleni erőszakos viselkedésben testesül meg, vagy az elkövető szülőre üt vissza (szó szerinti értelemben is). Egyes esetekben a gyerek a bántalmazó nézőpontját teszi magáévá. Ilyenkor ő is az áldozatot hibáztatja az otthoni feszültségek és incidensek miatt, netán nyíltan megveti, vagy maga is bántalmazóként lép fel vele szemben.
Az erőszakos légkörben élő családokban a gyerekeket mind érzelmileg, mind fizikailag elhanyagolják szülei. Egyrészt, mert maguk is krízisben vannak, másrészt mert az erőszak közegében nem képesek biztonságot, elfogadást teremteni a számára. Az ilyen mikroklímában kevés és szegényes a kommunikáció, hideg a légkör, a konfliktusokat erőszakkal vagy hárítással próbálják megoldani. Felnővén gyakran teljes mértékben elsajátítják szüleik viselkedésmintáit. Az elkövetők nagy részét bántalmazták gyerekkorában, vagy tanúi voltak más családtagjaik bántalmazásának.
Többször hangoztatott érv, hogy valaki a gyerekek érdekében nem szakít agresszív partnerével. Pedig az erőszakos családban felnövő gyerekek szintén áldozatokká válnak: félnek a bántalmazás megismétlődésétől. Egyfajta trauma-alapú világszemlélet alakul ki bennük - a világot veszélyekkel teli, igazságtalan, kiszámíthatatlan helynek élik meg, ahol éppen azok bántják őket, akiktől szeretetet és védelmet remélnek.
A bántalmazó családban élő gyerekben erős düh gyülemlik fel, ami számos módon ölthet testet. Sok gyerek önmaga ellen fordítja indulatát: ez önvád vagy bűntudat formájában jelenik meg. A másik gyakori megküzdési mechanizmus az, amikor a kiskorú haragja külső személyek felé irányul, és főként a kortársai vagy a testvérei elleni erőszakos viselkedésben testesül meg, vagy az elkövető szülőre üt vissza (szó szerinti értelemben is). Egyes esetekben a gyerek a bántalmazó nézőpontját teszi magáévá. Ilyenkor ő is az áldozatot hibáztatja az otthoni feszültségek és incidensek miatt, netán nyíltan megveti, vagy maga is bántalmazóként lép fel vele szemben.
Az erőszakos légkörben élő családokban a gyerekeket mind érzelmileg, mind fizikailag elhanyagolják szülei. Egyrészt, mert maguk is krízisben vannak, másrészt mert az erőszak közegében nem képesek biztonságot, elfogadást teremteni a számára. Az ilyen mikroklímában kevés és szegényes a kommunikáció, hideg a légkör, a konfliktusokat erőszakkal vagy hárítással próbálják megoldani. Felnővén gyakran teljes mértékben elsajátítják szüleik viselkedésmintáit. Az elkövetők nagy részét bántalmazták gyerekkorában, vagy tanúi voltak más családtagjaik bántalmazásának.
2008. április 24., csütörtök
Isten hiányában zárva!
- ez a felirat várta a teplomajtón a hódmezővásárhelyi katolikusokat, akik az ötvenes évek elején a reggeli misére érkeztek. A technokrata és jóléti társadalomban más kihívásokkal szembesülünk. A svédországi ateizmus, amely megfogalmazottan és közvetlenül sosem mond nemet Istenre, két kérdést vet föl. Először: egyáltalán lehetséges-e az ilyen értelmű nem, másodszor: a Földön élő ember képes-e totális, végleges igent mondani Istenre? Feltehetőleg nemmel kell válaszolnunk mindkét kérdésre. Az evilági ember teljesen sosem ura önmagának, tudatos élete sem éri utól a személy mélyén lejátszódó döntéseket és állásfoglalásokat. Ezért a legelszántabb ateista is csak megközelítheti Isten visszavonhatatlan tagadását. A hívőnek pedig mindig van elegendő oka arra, hogy megismételje az evangéliumi ember kérését: Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen (Mk 9,23). Az ateizmus következtében csökken az emberek alapvető, ősbizalma a létben. Vagy a létbe vetett bizalom hiánya okozza ezt a sajátos, ki nem mondott "atmoszferikus" ateizmust?
A nem vallásos ember számára a születés, a házasság és a halál csupán az egyént és a családot érintő események. A létezés vallástalan szemléletében ezek az "átmenetek" elvesztették rituális jellegüket, és csupán önmagukat jelentik. Az egész élet ilyen nyíltan deszakralizált felfogása még az erőteljesen elvilágiasodott társadalomban is ritkán fordul elő. A profán világban ugyan a halál, a házasság és a születés gyökeres szekularizációjával találkozunk, ám az elvetett vallási viselkedésmódok, bizonytalan emlékek és vágyak formájában még mindig tovább élnek. "Boldogok, akik meglátják a diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót; és mindháromban a diófát…" - vallja Gyökössy Endre a Nyolc Boldogság mai világra adaptált szövegében.
A modern világban a vallás, mint életforma és világnézet aligha választható el a kereszténységtől. A nyugati értelmiséginek a legjobb esetben is csak arra van lehetősége, hogy bizonyos erőfeszítéseket téve megismerkedjék a klasszikus ókor vallási szemléletével, vagy akár egyes nagy keleti vallásokkal, mint a hinduizmus vagy a konfucianizmus. Bármily dicséretes is az ilyen próbálkozás a vallási távlat kibővítésére, sohasem vezet túl messzire.
A vallásos ember sajátos létezésmódot vállal magára a világban: hisz annak a szentnek a létezésében, amely meghaladja világunkat, ám benne nyilatkozik meg, s ezáltal megszenteli és valósággá teszi ezt a világot. Hisz benne, hogy az élet szent eredetű, s hogy az emberi létezés abban a mértékben valósítja meg valamennyi lehetőségét, amilyen mértékben vallási létezés.
A történelem régóta túlhaladt a vallásos ember legtöbb, ősi civilizációra jellemző állapotán. Ezek azonban nem tűntek el nyomtalanul; hozzájárultak ahhoz, amik vagyunk, ezért saját történelmünk részét alkotják.
Az ateista elveti a transzcendenciát, elfogadja a "valóság" viszonylagosságát. A nem vallásos ember mégis csak a modern európai társadalomban bontakozott ki és új léthelyzetet vállal magára: csakis a történelem alanyának és cselekvőjének tekinti magát. A szakrális áll közte és szabadsága között. Nem képes önmagává válni, amíg teljesen meg nem fosztja magát a misztikumtól. Akármit tesz is, örökös. Nem képes végérvényesen kioltani múltját. A magát vallástalannak érző és megjelölő modern embernek egész - álcázott - mitológiája és sok lesüllyedt rítusa van. (Itt nem a legtöbb modern városban burjánzó számtalan "kisvallás"-ról, s nem is az okkult vagy neospiritualista csoportokról és iskolákról van szó, mert mindezek a jelenségek még a "vallásosság" szférájába tartoznak.)
Azt a kérdést, hogy Isten teremti-e az embert (teizmus) vagy az ember az Istent (ateizmus), valamely szaktudományon (az empirikus pszichológián vagy antropológián) belül nem lehet értelmesen sem feltenni, sem megválaszolni. A szaktudományok tárgyilag mindig leszűkítettek és módszertanilag absztraktak, az istenkérdésre pedig csak a tárgya felől eleve le nem szűkített emberi gondolkodás aktusával lehet válaszolni, abban a szellemi horizontban, amelyben feltárul a teljes valóság.
"Elsőként Kopernikusz alázta meg az embert, kiábrándítván narcisztikus illúziójából, hogy az emberiség lakóhelye a világegyetem nyugvó középpontja. A kozmológiai megaláztatást követte a biológiai, amidőn Darwin véget vetett az emberek hitének, hogy áthidalhatatlan szakadék választja el őket a többi élőlénytől. Harmadikként jött a pszichológiai megaláztatás: az ember, aki már tudta, hogy nem ura a világegyetemnek, sem az élőknek, felfedezte, hogy saját pszichéjének sem ura és parancsolója." (S. Freud)
Az ateizmus gyökereit vagy szellemtörténeti hátterét csakis az úgynevezett nyugati világban kell keresnünk. Például Indiában, Ázsia egyéb vidékein vagy Afrikában nem állapítható meg egyetlen olyan tényező sem, amely elősegítené az ateizmus kialakulását úgy, amint ez a nyugati világban történt - írja Franz König bíboros. Ezek szerint éppen ott jött létre az ateizmus, ahol közel kétezer éven át hirdették a kereszténységet, noha például az iszlám is rendkívül ellenállónak bizonyul vele szemben, a modern technikai civilizáció átvétele ellenére is.
Az ember pedig olyan élőlény, akinek már élnie kell, mielőtt még reflektálhatna arra, hogy hogyan éljen és miként válasszon. Ez a magyarázata annak, hogy a gyermekkori szocializálódás hatásait egyszerűen nem lehet túlértékelni. "Mindannyian rendelkezünk egy félig-meddig tudattalan élettervvel, melynek segítségével hosszabb időszakokat is bestrukturálhatunk… - Eric Berne eredeti felfedezése szerint - minden ember már kora gyermekkorában elhatározza, hogyan fog élni és hogyan fog meghalni, és ezt a tervet nevezzük Sorskönyvnek. Lehet, hogy pillanatnyi viselkedésünket az Ész határozza meg, ám a Terv, a Nagy elhatározás már készen áll: miféle lesz a házastársunk, hány gyermekünk születik, miféle ágyban fogunk meghalni, és ki lesz jelen a végső búcsú órájában - lehet, hogy mindez nem lesz jó, de mi magunk akarjuk, hogy így és ne másként történjen mindez. […] A sorskönyvek gyermekkori illúziókon alapulnak, és akár egész életünkön át fennmaradhatnak, bár érzékenyebb és intelligensebb emberek képesek arra, hogy sorra elhagyják ezeket az illúziókat, s így egyre feljebb lépjenek az Erikson által leírt életciklusok létráján."
Freud úgy fogalmaz, hogy az ember belső függése Istentől, amelyben a szülőktől való függés folytatódik, elviselhetetlenné fokozódik a vallásban. Mindez intoleranciában nyilvánul meg, vallási türelmetlenségben, gondolkodási tilalmakban, élet- és élvezetellenességben, a világtól való eltávolodásban - szemében a vallás a tudomány legkomolyabb ellensége, következésképpen a kultúra fennmaradását rendkívül veszélyeztető "tömegőrület". Az Ószövetség képtilalmának az volt az értelme, illetve motívuma, hogy a bálványképekben önmagát tiszteli az ember: ezekben a képekben Isten nem más, mint valami az emberből, valami, amiben önmagát, saját nagyságát és szörnyűségét képzeli el az ember, ami fölött, mivel saját alkotása, hatalma van, amit saját vágyai szolgálatába állíthat. Ez alibiként szolgálhat arra, hogy kitérjünk a valódi Isten elől, hogy ne vállaljuk Isten és az ember közös történelmét.
A nem vallásos ember számára a születés, a házasság és a halál csupán az egyént és a családot érintő események. A létezés vallástalan szemléletében ezek az "átmenetek" elvesztették rituális jellegüket, és csupán önmagukat jelentik. Az egész élet ilyen nyíltan deszakralizált felfogása még az erőteljesen elvilágiasodott társadalomban is ritkán fordul elő. A profán világban ugyan a halál, a házasság és a születés gyökeres szekularizációjával találkozunk, ám az elvetett vallási viselkedésmódok, bizonytalan emlékek és vágyak formájában még mindig tovább élnek. "Boldogok, akik meglátják a diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót; és mindháromban a diófát…" - vallja Gyökössy Endre a Nyolc Boldogság mai világra adaptált szövegében.
A modern világban a vallás, mint életforma és világnézet aligha választható el a kereszténységtől. A nyugati értelmiséginek a legjobb esetben is csak arra van lehetősége, hogy bizonyos erőfeszítéseket téve megismerkedjék a klasszikus ókor vallási szemléletével, vagy akár egyes nagy keleti vallásokkal, mint a hinduizmus vagy a konfucianizmus. Bármily dicséretes is az ilyen próbálkozás a vallási távlat kibővítésére, sohasem vezet túl messzire.
A vallásos ember sajátos létezésmódot vállal magára a világban: hisz annak a szentnek a létezésében, amely meghaladja világunkat, ám benne nyilatkozik meg, s ezáltal megszenteli és valósággá teszi ezt a világot. Hisz benne, hogy az élet szent eredetű, s hogy az emberi létezés abban a mértékben valósítja meg valamennyi lehetőségét, amilyen mértékben vallási létezés.
A történelem régóta túlhaladt a vallásos ember legtöbb, ősi civilizációra jellemző állapotán. Ezek azonban nem tűntek el nyomtalanul; hozzájárultak ahhoz, amik vagyunk, ezért saját történelmünk részét alkotják.
Az ateista elveti a transzcendenciát, elfogadja a "valóság" viszonylagosságát. A nem vallásos ember mégis csak a modern európai társadalomban bontakozott ki és új léthelyzetet vállal magára: csakis a történelem alanyának és cselekvőjének tekinti magát. A szakrális áll közte és szabadsága között. Nem képes önmagává válni, amíg teljesen meg nem fosztja magát a misztikumtól. Akármit tesz is, örökös. Nem képes végérvényesen kioltani múltját. A magát vallástalannak érző és megjelölő modern embernek egész - álcázott - mitológiája és sok lesüllyedt rítusa van. (Itt nem a legtöbb modern városban burjánzó számtalan "kisvallás"-ról, s nem is az okkult vagy neospiritualista csoportokról és iskolákról van szó, mert mindezek a jelenségek még a "vallásosság" szférájába tartoznak.)
Azt a kérdést, hogy Isten teremti-e az embert (teizmus) vagy az ember az Istent (ateizmus), valamely szaktudományon (az empirikus pszichológián vagy antropológián) belül nem lehet értelmesen sem feltenni, sem megválaszolni. A szaktudományok tárgyilag mindig leszűkítettek és módszertanilag absztraktak, az istenkérdésre pedig csak a tárgya felől eleve le nem szűkített emberi gondolkodás aktusával lehet válaszolni, abban a szellemi horizontban, amelyben feltárul a teljes valóság.
"Elsőként Kopernikusz alázta meg az embert, kiábrándítván narcisztikus illúziójából, hogy az emberiség lakóhelye a világegyetem nyugvó középpontja. A kozmológiai megaláztatást követte a biológiai, amidőn Darwin véget vetett az emberek hitének, hogy áthidalhatatlan szakadék választja el őket a többi élőlénytől. Harmadikként jött a pszichológiai megaláztatás: az ember, aki már tudta, hogy nem ura a világegyetemnek, sem az élőknek, felfedezte, hogy saját pszichéjének sem ura és parancsolója." (S. Freud)
Az ateizmus gyökereit vagy szellemtörténeti hátterét csakis az úgynevezett nyugati világban kell keresnünk. Például Indiában, Ázsia egyéb vidékein vagy Afrikában nem állapítható meg egyetlen olyan tényező sem, amely elősegítené az ateizmus kialakulását úgy, amint ez a nyugati világban történt - írja Franz König bíboros. Ezek szerint éppen ott jött létre az ateizmus, ahol közel kétezer éven át hirdették a kereszténységet, noha például az iszlám is rendkívül ellenállónak bizonyul vele szemben, a modern technikai civilizáció átvétele ellenére is.
Az ember pedig olyan élőlény, akinek már élnie kell, mielőtt még reflektálhatna arra, hogy hogyan éljen és miként válasszon. Ez a magyarázata annak, hogy a gyermekkori szocializálódás hatásait egyszerűen nem lehet túlértékelni. "Mindannyian rendelkezünk egy félig-meddig tudattalan élettervvel, melynek segítségével hosszabb időszakokat is bestrukturálhatunk… - Eric Berne eredeti felfedezése szerint - minden ember már kora gyermekkorában elhatározza, hogyan fog élni és hogyan fog meghalni, és ezt a tervet nevezzük Sorskönyvnek. Lehet, hogy pillanatnyi viselkedésünket az Ész határozza meg, ám a Terv, a Nagy elhatározás már készen áll: miféle lesz a házastársunk, hány gyermekünk születik, miféle ágyban fogunk meghalni, és ki lesz jelen a végső búcsú órájában - lehet, hogy mindez nem lesz jó, de mi magunk akarjuk, hogy így és ne másként történjen mindez. […] A sorskönyvek gyermekkori illúziókon alapulnak, és akár egész életünkön át fennmaradhatnak, bár érzékenyebb és intelligensebb emberek képesek arra, hogy sorra elhagyják ezeket az illúziókat, s így egyre feljebb lépjenek az Erikson által leírt életciklusok létráján."
Freud úgy fogalmaz, hogy az ember belső függése Istentől, amelyben a szülőktől való függés folytatódik, elviselhetetlenné fokozódik a vallásban. Mindez intoleranciában nyilvánul meg, vallási türelmetlenségben, gondolkodási tilalmakban, élet- és élvezetellenességben, a világtól való eltávolodásban - szemében a vallás a tudomány legkomolyabb ellensége, következésképpen a kultúra fennmaradását rendkívül veszélyeztető "tömegőrület". Az Ószövetség képtilalmának az volt az értelme, illetve motívuma, hogy a bálványképekben önmagát tiszteli az ember: ezekben a képekben Isten nem más, mint valami az emberből, valami, amiben önmagát, saját nagyságát és szörnyűségét képzeli el az ember, ami fölött, mivel saját alkotása, hatalma van, amit saját vágyai szolgálatába állíthat. Ez alibiként szolgálhat arra, hogy kitérjünk a valódi Isten elől, hogy ne vállaljuk Isten és az ember közös történelmét.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)