Extra ecclesiam nulla negotium

Az „extra ecclesiam nulla salus” kegyelemtani alaptétel, mely szerint az üdvösség csak az egyházban érhető el. A tétel hagyományos gyökere a Péter első levelében (3,20) megrajzolt kép: ahogy Noé bárkája a vízözöntől való szabadulás eszköze volt, úgy a keresztség is az üdvösség útja. Mivel Jézus a keresztséget egyházára bízta, azért csak azon keresztül érhető el a beteljesedés. Ezt az elvet vallotta több ókori tanító (Antiochiai Ignác, Ireneus és Órigenész is.) Egyesek úgy gondolták, hogy még a pap is elveszti az átváltoztató hatalmat, ha hittagadóvá válik. A nézet indokolta, hogy a csecsemőket minél előbb megkereszteljék, szakítva a korábbi hagyománnyal, amikor a felnőtt hittanulók (katekumenek) felelős döntéssel, szó szerint az életüket kockáztatva csatlakoztak a krisztushívő csoporthoz. Ez a túlbuzgóság vezetett később ahhoz a kitekert logikához, hogy az eretnekeket a saját akaratuk ellenére is meg kell menteni, még ha a lelkükért való tüsténkedés közben a testük oda is veszne. A keresztes harcok nem csak az oszmán hadak ellen folytak Jeruzsálem falainál, hanem egyúttal a dél-francia földön bujkáló valdensek és albigensek megsemmisítésére. Olaszországban még a 19. század elején is erőszakkal elvették a protestáns szülők gyermekeit, hogy megbízható katolikus nevelésben részesítsék őket. Csak II. Viktor Emánuel és I. Umbertó királyok alatt nyerték el a teljes vallásszabadságot. Az újkorban Suárez és Bellarmin már úgy értelmezték a tételt, hogy az ún. vágykeresztség mintájára elég az igaz egyházhoz való tartozás vágyának kifejezése. A mai teológusok (főleg a II. vatikáni zsinat) alapján azt tartják, hogy minden kegyelem, amit a jó szándékú emberek kapnak, valamiképpen kapcsolatos az egyházzal. Tehát aki üdvözül, az egyház kegyelmével üdvözül akkor is, ha formálisan nem tartozik a keretébe. Karl Rahner őket nevezi anonim keresztényeknek. Bár a rahner-i jóval humánusabb megoldás, mint a gyógyító céllal alkalmazott máglya, egyszerre el is fedi az erőszakot, szalonképessé teszi azt. Lehet, hogy csak menteni akarja a tévedhetetlenség homlokzatát, mégsem jó üzenet annak, aki partneri kommunikációra törekszik. Jut eszembe még protestáns koromból az a katolikus imafoszlány, hogy „imádkozunk megtévedt testvéreinkért…” Igyekeztek PC megfogalmazásra; az eretnek helyett találni valami kevésbé bántót. Hát nem sikerült, nagyon nem.

Ez az intolerancia tobzódik mindenhol, amikor az okosak és szépek meg akarják mondani minden polgárnak, hogy hogyan kell gondolkodni, érezni, magyarnak lenni, stb. Hogy mikor kell vásárolni és mikor nem. Álságos vagy szimplán ostoba ez a logika, ami nem védi meg a hívő mentőápolókat, rendőröket, buszvezetőket, légi irányítókat… Soroljam még? Utazni sem létszükséglet, halasztható. Izraelben kaftános úriemberek kövekkel dobálják meg szombaton az autóvezetőket. Persze nem tudni (vagy nem is érdemes), hogy a tóra melyik emberies tanításával takaróznak törvényimádatukban. Mert nekik igazuk van. Semmivel nem értelmesebb, mint az iszlám állam, csak még, vagy átmenetileg nem véres a keze. A nagyok tudják ezt: Roma locuta, causa finita. Magyarán szólva: Oszt jó napot!

Semmi ágán, mint mindig

A keresztény credo „értünk, emberekért…” kitétele az ember istenítésének előszobája, éppen ellenkező irányú mozgása annak, amit ez a vallás az Isten emberiesítéséről (inkarnációjáról) vall. De ez sem véletlen. Tudatos létünk hajnalán őseink nagy valószínűséggel védtelennek és kiszolgáltatottnak érezték magukat egy ismeretlen, veszélyes világban. Évezredek teltek el, amíg meg tudták győzni magukat, hogy nem tehetetlen áldozatai, hanem uralkodói ennek a világnak. Mítoszaik és vallásaik, kultúrájuk és művészetük segítségével elődeink a perifériáról lassan és fokozatosan a világ középpontjába küzdötték be magukat (legalábbis a képzeletükben, hiedelmeikben). Amikorra az egyistenhit megszilárdult, ez a dogma (vagy mém) szintén egyeduralkodóvá lett. Az tudat, hogy mi vagyunk a világ centruma, két évezreden át alapvető alkotóeleme, pillére volt a nyugati civilizációnak, a középkoron át egészen a modern időkig. Bár gondolhatnánk, hogy időközben különféle agnosztikus áramlatok ezt megkérdőjelezték, ez a hit tovább élt az emberek fejében és szívében, túlélte Galilei, Kopernikusz vagy akár Kepler felfedezéseit. Sőt, túlélte még a 18. századi szkepticizmust és a 19. századi materializmust is. Hankiss Elemér Az emberi kaland c. könyvében idézi Ernest Beckert, aki szerint az emberi élet legfőbb hajtóereje a halálfélelem. Minthogy képtelen elfogadni a halál végzetszerűségét, az ember tragikus helyzete és „a halál rettenete” arra kényszeríti, hogy narcisztikus módon különleges és következésképpen halhatatlan értékként mutassa fel önmagát. Hangsúlyozza, hogy a társadalom alapvető funkciója nem más, mint hogy tagjait ellássa értelemmel teli szerepekkel, és ezáltal segítsen nekik megfeledkezni a Lét ürességéről és életük mulandóságáról. Civilizációnk az élet értelmének, a szabadságnak, az emberiség fontosságának és halhatatlanságának káprázatos tűzijátéka. Ámítás és önámítás, de segít nekünk élni egy olyan univerzumban, amelyben lehetséges, hogy nincs értelem, nincs szabadság, és az ember számára nincs halhatatlanság. Az emberi világot a káosz és az értelmetlenség (értelmezhetetlenség) végső formája, a halál fenyegeti. A vallás „bátor kísérlet” arra, hogy megvédjük magunka e már-már legyőzhetetlen szorongással szemben azzal, hogy rendet vetítünk a világba, és „az egész univerzumot emberileg jelentőségteljesnek tételezzük fel”. A szimbolikus védőszférák léte élet és halál kérdése az emberi közösségek számára. Ha ezek megsérülnek, súlyos spirituális és társadalmi válság alakulhat ki. „Elsőként Kopernikusz alázta meg az embert, kiábrándítván narcisztikus illúziójából, hogy az emberiség lakóhelye a világegyetem nyugvó középpontja. A kozmológiai megaláztatást követte a biológiai, amidőn Darwin véget vetett az emberek hitének, hogy áthidalhatatlan szakadék választja el őket a többi élőlénytől. Harmadikként jött a pszichológiai megaláztatás: az ember, aki már tudta, hogy nem ura a világegyetemnek, sem az élőknek, felfedezte, hogy saját pszichéjének sem ura és parancsolója.” (S. Freud) Ma már a kopernikuszi és einsteini, darwini és freudi forradalmak után kevés indokunk van arra, hogy higgyünk központi helyünkben és fontosságunkban, de akarva-akaratlan még ma is küzdünk ezért a hitért vagy illúzióért. Nem túlzás, hogy az emberek és emberi közösségek egyik legfőbb tevékenysége mindenkor az volt és részben még ma is az, hogy fenntartsa magában ezt a látszatot. Egy civilizáció két nagy korszaka közötti átmenet általában a hagyományos nooszféra összeomlásával és egy új nooszféra fokozatos kialakulásával jár együtt. Az átmenet évtizedeiben-évszázadaiban az emberek nehéz helyzetbe kerülnek. Már elvesztették a hagyományos civilizációjuk védelmét, és még nem találtak menedéket egy új civilizáció szimbólumrendszerén belül. Többé-kevésbé védtelenné váltak az őket körülvevő kaotikus világgal szemben. „A hagyományos társadalmak egyik jellegzetessége a számukra magától értetődő ellentét az általuk lakott terület és az azt körülvevő ismeretlen és meghatározatlan tér között. A terület, amelyen élnek: a »világ« (pontosabban: »a mi világunk«), a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta »másik világ«, idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és »idegenek« (akiket a démonokkal és a holtak lelkével azonosítanak) lakoznak.” (Mircea Eliade: A szent és a profán) A lakóhely tehát a társadalom szerkezetétől függetlenül szent volt, mert az a világ tükörképe, a világ pedig isteni alkotás. „Az emberi gondolkodás és tevékenység mintegy természetes és magától értetődő horizontja egészen a felvilágosodás koráig a vallásos, istenhívő alapfelfogás vagy szemlélet volt… Az izraeliták és az újszövetség első generációinak a hívője számára a pogányok vallása jelentette a kihívást – a pogány istenek kultusza, és nem az ateizmus. Ez a vallási és művelődéstörténeti szellemi háttér megmaradt ugyan egészen a második ipari forradalomig, tehát csaknem napjainkig, a korunkat jellemző vallástalanság azonban a felvilágosodással indul történelmi útjára.” (Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus) Samuel Beckett Godot-ra várva című drámájában a két főhős (Estragon és Vladimir) megtestesítői annak a helyzetnek, amikor az ember már elvesztette érték- és szimbólumvilágának a védelmét: elvesztette az őt körülvevő nooszférát. Már meg van fosztva az emberi élet minden oltalmazó eszközétől és szimbólumától, a biztonság és remény minden illúziójától. A szereplők meg vannak fosztva az eszmék és a logika kognitív szférájától… már képtelenek megérteni és értelmezni a körülöttük lévő világot. … A társadalom eltűnt körülük, egyedül maradtak egy üres világban. … Elvesztették emberi azonosságukat és méltóságukat… Nincs múltjuk és nincs jövőjük… az üres jelenben, az értelmetlen időtlenségben élnek. Elveztették hitüket és mítoszaikat is. Az Édenkert sivár pusztává vált körülöttük… Estragon megpróbálja felakasztani magát, de már nincs lehetőség a méltóságteljes halálra sem: az ág leszakad alatta. Mi történik akkor, ha egy emberi közösség körül leomlanak vagy megrendülnek azok a szimbolikus szférák, amelyek a biztonság, a szabadság és az értelem világát teremtik meg az ember számára ebben az univerzumban? Hogyan hordozható el ép elmével és lelkülettel az a gondolat, hogy „elhanyagolható tényezők” vagyunk egy süket és hideg világban, csak kapaszkodunk a mindenség peremén.

Megosztás

Az elveszett szentség fosztogatói

A zarándokokat a veszélyes út megtételére a Jézus és tanítványai (Szűz Mária vagy más bibliai személyek) életével, illetve személyével kapcsolatos helyek felkeresésének vágya ösztökélte. Ezeken a helyeken tartózkodni különleges élményt jelentett; a zarándokutat a vezeklés és a bűnöktől való megtisztulás egyik formájának is tartották, és áldást, bocsánatot, gyógyulást reméltek tőle. Már a 2. századtól megtekinthették az Úr születésének barlangját és Jézus életének helyszíneit. Itt részesülhettek a szent helyeket őrző szerzetesek áldásában. Az ereklyetiszteletet szinte egykorú a kereszténységgel: a katakombák síremlékei, a vértanúk holttestei fölött emelt oltárok bizonyítják, hogy már az első századokban vallásos kultusz övezte a szentek ereklyéit. A Szent Polikárp vértanúságáról szóló feljegyzések 165 környékén úgy tudósítanak, hogy „a csontok néha nagyobb értékkel bírnak, mint a drágakövek”. A keresztényüldözéseket megszüntető Constantinus császár anyja, Szent Ilona a zarándokok példaképe lett. 326 és 328 között maga is elzarándokolt a Szentföldre. Jeruzsálemi látogatásának idején a Templom-hegyen még Hadrianus szobra állt. A legendák szerint a császárné fedezte fel a Golgotát (Jézus megfeszítésének a helyét). Origenész (185–253) görög teológus már egy évszázaddal korábban írt a zsidó hagyományról, mely úgy tartotta, hogy a Golgota (latinosan Kálvária) valójában az első ember, Ádám sírjával egyezik meg. [Ettől a kortól nem idegen az allegorikus ábrázolás- és látásmód: mivel Jézus megváltó áldozata időben korlátlan, visszamenőleg az első emberpárig, és jövőbe mutatóan a világ végéig ható erő.] 335-ben itt kezdték el építeni a Szent Sír templomot, mely épületet a történelem viharai többször leromboltak és újjá építettek. Jeruzsálem bevétele után is így történt: 1099-ben, az első keresztes hadjárat végén.

Az ereklye latin eredetű szó (hátrahagyott dolog, maradvány), eredetileg fontos történelmi eseményekkel, szent személyekkel kapcsolatos földi maradványokat, tárgyakat jelentett: testrészeiket, csontjaikat; tágabb értelemben mindazon tárgyakat, melyekkel érintkeztek (a ruhák, kínzó eszközök, stb.). Tiszteletüknek két forrása van. Az egyik általánosan emberi, amely minden népnél megtalálható, hogy az elhunyt szeretteink maradványait és hagyatékát tisztelettel övezzük. A másik az a speciális keresztény hit, hogy a szentek Isten boldog örökkévalóságában élnek, így ők az irántuk tanúsított tiszteletünkről tudomást vesznek, értünk közbenjárók (segítők) lehetnek. A vallásos ereklyetisztelet magánál az ereklyénél nem állhat meg; a hívő mindig magát a szentet tiszteli, akit Isten közelségében hisz, és akivel hite szerint belső lelki összeköttetésben él (a „szentek közössége” által). Ezért mondta ki dogmaként a tridenti zsinat, hogy a szentek ereklyeinek tisztelete helyes és üdvös dolog. A keleti egyházban már a 4. században szokássá vált, hogy az egyes csontokat, levágott tagokat, az edénybe gyűjtött vért külön ereklyetartókba tették és a templomokban helyezték el, sőt adományozták is egyes személyeknek. A nyugati egyházban ez a szokás a 6. század végéig szigorúan tiltva volt, a templomokban az oltárok alatt a szenteknek egész, csonkítatlan holttestei nyugodtak; a szentek sírjáról egy-egy követ vittek magukkal, vagy a koporsójukhoz érintett tárgyakat. Lassanként a nyugati egyházban is szokássá vált a szentek csontjainak szétszedése, hogy így a folyton szaporodó templomok ereklyéket kapjanak. Mert ősrégi szokás szerint oltárt csak vértanúk (az 5. század elejétől kezdve egyéb szentek) maradványai fölött emeltek. Ma is egyházi szabály, hogy minden oltárban legalább 2 szentnek – kik közül az egyik vértanú – ereklyéi legyenek elhelyezve. Amint megkezdődött a szentek csontjainak szétszedése, kezdetét vette azoknak az adományozása is, megnyitva ezzel a visszaélések útját. Ezek megakadályozására az 1215-ben tartott lateráni zsinat határozata szerint a pápa engedélye nélkül új ereklyék nyilvános tisztelet tárgyává nem tehetők. A tridenti zsinat határozata szerint az egyes egyházmegyékben a megyéspüspök engedélye nélkül semmi ereklye nem helyezhető ki nyilvános tiszteletre. Rómában 1689-ben egy külön kongregációt alapítottak (S. Congregatio Indulgentiarum et S. Reliquiarum), melynek egyik főfeladata az ereklyék hitelességét megállapítani s az egész világ templomai számára ereklyéket szétküldeni. Kiközösítés terhe alatt tiltották a római katakombákból engedély nélkül bármilyen kis ereklye elvitelét.

Mivel a szent iratok tanúsága szerint Jézus testben támadt fel és negyven nappal később a mennybe ment, az ő csontjai hiányoznak az ereklyék sorából. Számos olyan ereklye van azonban, amelyet vele kapcsolnak össze. Ezek közül a leghíresebbek talán a torinói lepel, amelyet a testét borító halotti lepelnek tartanak, és a Szent Grálként ismert serleg, amiben keresztre feszítésekor a vérét fogták fel. További ismert ereklyék: • a Szent kereszt darabjai és egy ortodox kolostorban őrzött Vádcímtábla (titulus crucis) az INRI felirattal; • a Keresztre feszítés köve (1804-ben, Konstantinápolyba való szállítása során a tengerbe veszett); • a Lombardiai öntöttvas korona és Constantin zablája, melyeket a keresztre feszítéshez használt szögekből készítettek; • a Szent fityma, Jézus körülmetélésekor levágott előbőr; • a Végzet dárdája, amivel Jézus oldalát átszúrta a római katona (Jn 19,34); • a Töviskorona, melyet a gúnyolódó katonák helyeztek Jézus fejére a keresztre feszítése előtt; • a Szent kehely, melyet Jézus az utolsó vacsorán használt; • Veronika kendője, mellyel Jézus homlokát törölte le, mikor Jézus a keresztet vitte; • Jézus varratmentes palástja, amit a trieri Szent Péter-dómban tartanak; • Jézus levelei, melyekben udvariasan elutasította Edessza királyának, Abgárnak a meghívását; • a Nem kézzel készült ikon, amit Jézus Abgárnak küldött a leprája gyógyítására; • a Szent köldökzsinór, Szent könnyek, Szent tejfog… A keresztények különös érdeklődése a sírok és az eltemetett testek iránt több hasonlóságot mutat az őskori halottkultuszokkal és a kelta szokásokkal, mint a nagy monoteista vallásokkal, a judaizmussal és az iszlámmal. Ennek a fokozott figyelemnek a forrása az a hit lehetett, mely a Biblia utolsó írása, a Jelenések könyve lapjaira támaszkodik. Az utolsó ítélet előtti eseményként várták a halottak feltámadását (20,11–15). Furcsa áthallás a zsidó hithez az a szokás, hogy hívő izraeliták az Olajfák hegyén létesített temetőt választják „örök” lakóhelyül, a templomhegy felé tájolt sírokkal. Abban a reményben teszik ezt, hogy a Messiás eljövetelekor, mikor majd talpra állítja őket, arccal az ő irányába forduljanak mindannyian.

Mindig sokan kételkedtek az ereklyék valódiságában. Erasmus például ironikusan megjegyezte, hogy ha az Igaz kereszt szilánkjait összegyűjtenénk, akkor láthatnánk, hogy Jézus keresztfája tulajdonképpen egy egész erdőség volt. Van ebben valami eredendően emberi vonás; önmagunk és biztonságunk fenntartása érdekében szeretnénk lecsapolni a szentséget. Kapaszkodnánk az aranykor felhőibe, amikor harmóniában éltünk magunkkal és a környezetünkkel. Kifejezőbben – és nem csupán képletesen – szólva: meg akarjuk ragadni az Isten lábát. Ez a törekvés a reformáció korára már olyan túlzó fokra jutott, hogy Luthernek szinte nem adatott más út, mint asztalt dönteni és kategorikusan elzárkózni ettől a célját tévesztett kultusztól.

Templomosok és zarándokok

A templomos lovagrend (latinul milites templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött, akik életüket a Szentföld zarándokai védelmének szentelték. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi. Clairvaux-i Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását. A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. Egy pápai bulla a templomosokat a püspökök kegyelmi jogával ruházza fel; birtokaik minden üldözött számára menedéket jelenthettek. Kasztília és León együttesét 24 körzet alkotta – az ide tartozó erődök és keresztes várak a Santiago de Compostelai zarándokút vonalán sorakoztak.

Az utak összekötötték a keresztes várakat, ahol az utazó bármikor megpihenhetett; egyszerre nyújtottak menedékhelyet és vendégfogadót. Ebben a korban a vendégfogadás kötelezettségét szigorú előírások szabályozták. Ha a zarándok elhagyta az északára menedéket nyújtó kolostort, vállalnia kellett az út minden veszélyét. Az egyik legveszélyesebb a törvényen kívüliekből összeverődött rablóbandák támadása volt. A mocsarak, erdők, vadállatok s főleg a paraszti vagy nemesi rablóbandák miatt a középkorban óriási gondot jelentett a közlekedés, a személy és teherszállítás egyaránt. Aki útra kelt az életét vagy legalábbis a magával vitt vagyontárgyakat kockáztatta. Csak az élvezhetett bizonyos fokú védelmet, aki valamiféle hatalomhoz tartozott. A templomosok házai általában elég közel voltak egymáshoz; a keresztes várak többnyire gázlók vagy hidak közelében, illetve az utat megszakító folyó két partján helyezkedtek el. A zarándokmeneteket felfegyverzett lovagok kísérték, e védelmi szolgálatuk még a kereskedők konvojaira is kiterjedt. A nyugati világ embere komoly spirituális jelentőséget tulajdonított a zarándokhelyek védelmének. A Szentföldet, amelyet hite szerint Isten fiának lába érintett és vére öntözött, ahol eltemették, hogy harmadnapra feltámadjon a halálból, mindenáron meg akarta óvni a „hitetlenektől”, akik – így gondolta – megszentségtelenítik azt a jelenlétükkel. Legalább ilyen fontos volt számára az is, hogy a keresztény zarándokok biztonságban jussanak el úti céljukig. A templomos lovagok rendje ideális hely volt a latin egyház tagjai számára, hogy vezekeljenek bűneikért, ezáltal visszakerüljenek Isten szeretetébe, és haláluk után a mennybe jussanak. Szilárdan bíztak abban, hogy az elszenvedett mártírhalál jutalma az azonnali üdvözülés lesz. Az élet abban a korban rövid volt és bizonytalan, a nép széles rétegei számára az örök élet ígérete jelentette az egyetlen támaszt, mely elviselhetővé tette az e világi létezés nyűgeit. Csatában, hősként meghalni és fennmaradni a közösség emlékezetében sokkal vonzóbb volt, mint napestig robotolni, éhezni, majd kimúlni valami ragályos betegségtől.

De nem minden indíték volt ilyen emelkedett. Azokat, akik nem örököltek birtokot és vagyont, az érvényesülés vágya vezette. A rend tagjaként bárki kibontakoztathatta képességeit, és alacsony származása dacára is jelentős hatalomra, befolyásra tehetett szert. A kívülállók szemszögéből a templomosok kényelmes életet éltek: a rend etette és ruházta őket, ami ebben az időben nem volt szokványos a fegyverforgatók körében. Minden bizonnyal akadtak olyanok is, akik csak világot akartak látni, vagy a szent helyekre voltak kíváncsiak. A templomos rend korai szakaszában a testvérek nem fogadtak soraikba olyan személyeket, akiket a keresztény egyház vétkeik miatt kiközösített; a kívülállók azonban úgy ítélték meg, hogy a lovagok képesek „megtéríteni” a bűnöző életmódot folytatókat, és rendre hozzájuk irányították őket. Bernát, a ciszterci rend főapátja, a templomosok egyik legkorábbi patrónusa az 1130-as években feljegyezte, hogy „Hitetlenek, leányrablók, szentségtörők, gyilkosok, esküszegők, házasságtörők és más gonosztevők indultak a szentföldi szaracénok ellen, ami kétszeres áldás: a helybeliek végre megszabadultak tőlük, a Jeruzsálemi Királyság frankjai pedig jó hasznát veszik a segítségüknek.”

Az európai ítélőszékek gyakran küldtek elítélt lovagokat Jeruzsálem védelmének megerősítésére. 1224-ben például maga a pápa (III. Honorius) ajánlott a nagymester figyelmébe egy bizonyos Bertran lovagot, aki egy püspök megöléséért hétéves szolgálattal vezekelt a rendben. A templomosok a pillanatnyi szükségelteknek megfele-lően zsoldosokat is alkalmaztak, és ugyanúgy fizettek nekik, mint bármely munkaadó. Noha a lovagtestvérek vállvetve küzdöttek a keresztesekkel, ők maguk nem voltak azok. A kereszteseket csak ideiglenes eskü kötötte, míg az ájtatos ordók tagjai egész életre elkötelezték magukat. A templomosok az utak kiépítésével s az utak mentén a pihenőhelyek, vendégfogadók, raktárak felállításával a biztonságos árucseréhez szükséges feltételeket akarták megteremteni. Ebben a korban a váltópénz fémből készült, a fém pedig nehéz, nagyobb pénzösszeg szállításához többnyire igavonó állatokra volt szükség. A kockázat csökkentése érdekében birtokaik egész területén bevezették a váltólevél rendszerét; a megbízó a „fémet” letétbe helyezte valamelyik keresztes vár raktárában. A vár könyvelője e letét ellenében kiállított egy váltólevelet, amely egy másik keresztes várban volt érvényesíthető. A bankjuk olyan megbízhatóan működött, hogy egy idő múlva, akinek volt valamilyen megtakarítása az a templomosok felügyeletére bízta azt. Több püspökség is náluk helyezte el a vagyonát. Franciaország királya a rend párizsi szerzetes házában tartotta kincstárát. Mivel a rend könyvelői kiválóan értettek az adók kezeléséhez, a király nemegyszer a rendet bízta meg a királyi adók behajtásával. Pénzbőségük lehetővé tette, hogy kölcsönzéssel is foglalkozzanak. A rendelkezésükre álló összegeket mindig birtokvásárlásra fordították. Ez a területnövekedés rövid időn belül olyan méreteket öltött, hogy Szép Fülöp – alig valamivel a rend letartóztatása előtt – dekrétummal próbálta megakadályozni a további vásárlásokat. 1307. szeptember 14-én IV. Fülöp elrendelte, hogy tartóztassák le a királyság összes templomosát. Egyre növekvő hatalmuk súlyosan fenyegette a fennálló érdekviszonyokat. Végül rágalomhadjáratot indított ellenük és hamis tanúkat keresett eretnekségük és erkölcstelenségük bizonyítására. Ezek a tanúk többnyire a rendből kizárt szerzetesek voltak. A templomosokat kínvallatással akarta rávenni, hogy az ellenük felhozott vádakat beismerjék. 1314. március 18-án Jacques de Molay nagymestert, aki nyilvánosan visszavonta korábbi vallomását, az Ile de la Cité csúcsán, mint eretneket és visszaeső bűnöst, máglyára vetették.

Három lépés karácsonyra

1. Megbékélés az idővel Burgos és León között a zarándokút egy fennsíkon vezet, ami olyan sima, mint az asztal lapja. Órák telnek el vég nélküli gyaloglással, és a cél nem közelít egy jottányit sem. Ez a Meseta. Könnyen elveszítem az időérzékem. Minden határtalan térré tágul, csak megyek előre, mégis minden egyforma marad. Mintha egy irreálisan lassított világba csöppentem volna. Semmi vagyok ebben a végtelen horizontban. Az idő (a dolgok logikus egymásutánisága) tud hiányozni is. Korábban szinte egyedüli ellenfelemként tartottam számon a múló percek özönét. Korlátoz, fogva tart az órák, napok és évek kérlelhetetlen malma. Közben elvesznek barátságok, kedves szórakozások. A képességeim kibontásának lehetőségeit csak morzsolgatom lyukas kezeim között. Szinte keresztül folyik rajtam az élet, anélkül, hogy komolyan megérintene. Gigantikus ellenféllé dagadt számomra az IDŐ. Egy rablóvá, aki elragadja az életemet, a lehetőségeimet és a szeretteimet. A minap találkoztam egy érdekes megfogalmazással Farkas József, néha református lelkész tollából: az idő nem ellenfél, hanem raktáros. az emlékezés teljességében megőrzi a múltat, amíg az örök jelenné nem sűrűsödik.

2. Testi-lelki bemosakodás Santiagóhoz közeledve növekszik a forgalom, vele karöltve a zaj, a füst és a káosz is. Külön erőfeszítést igényel, ha valaki legalább az utolsó magaslaton, Monte do Gozo hegyén szeretné megélni a beérkezettek örömét és háláját. A zsoltárokban is megjelenik ez képszerűen, amikor a zarándokok megpillantják a szent várost, Jeruzsálemet (Zsolt 122,1–4). A nyugat felé tartó zarándokok szintén énekelve, várakozással telve közelítettek a céljukhoz. Egy jó órával a városba való belépés előtt megmosakodtak, az akkor még kristálytiszta vizű Lavacolla folyóban. A folyó neve drasztikusan kifejező, annyit tesz, mint 'farokmosó' (a lavar, megmosni és a cola, farok szavak összetételéből ered). Ez a rituális mosakodás olyan fontos lehetett, hogy a 12. századból származó zarándokkalauz (Codex Calixtinus) részletes leírást szentel neki. Az apostol(ok) iránt érzett szeretetből – apostoli amore – a zarándokok levették ruháikat, és egész testüket megmosták. A tisztálkodási ceremóniát napjainkban egy kiadós zuhanyzás is tudja helyettesíteni, a természet-közelség elvesztése és a mosakodás-beérkezés sorrendjének felcserélődése azonban nehezen áthidalható. Aki izzadtan, porosan veszi át az oklevelét, és utána találja meg a testi felfrissülését, az másként lépi át a templom küszöbét.

3. Áldott álom A kegyhelyen töltött idő a zarándoklat csúcspontja, mely sajátos áhítatformákban ölt testet. Ilyen a templomban alvás (lat. incubatio, a.m. keltetés, kotlás). Az utóbbi esetében vallástörténetileg ősi jelenséggel van dolgunk. Az ókori álomjóslásnak (álomfejtésnek) egyik formája abban állt, hogy a jóslatot keresők a templomban töltötték az éjjelt és eleinte véletlenül megjelent, később akarattal idézett képektől tették függővé a terveiket. Ezeket az álomképeket aztán bizonyos rendszer szerint szakszerűen fejtegettek, egyes magyarázók rendszeres kézikönyvet írtak erről. A szentek csodáiról írt beszámolók túlnyomó részét igen egyszerű, hétköznapi történetek alkották... A segítség elnyerése érdekében fohászkodni kellett a szenthez, elzarándokolni az ereklyéihez, és fizikai közelségében – azokat körbejárva, megérintve, sokszor több napon át mellettük fekve –, fogadalmi felajánlások kíséretében kérlelni őket, hogy eszközöljék ki a szenvedő beteg számára a gyógyulást. Az inkubációs álom átöröklődött a középkori miraculum-gyűjteményekbe… az alvó beteggel bekövetkezett gyógyító álomlátomás jól illeszkedik abba az antikvitásig visszanyúló hagyományba, mely szerint az inkubációs álomhoz az ereklyét őrző templom közelében kell tölteni az éjszakát. (Klaniczay Gábor: Gyógyító álmok a középkori Margitszigeten)

„Régebben, még a XIX. század folyamán is általános volt a templomalvás ősrégi szokása, így Radnán, Szegeden, Csíksomlyón. Ez azt jelentette, hogy a hívek a kegykép közelében kerestek maguknak testi-lelki bajaikra gyógyulást, ami felfogásuk szerint alvás közben lehet a legfoganatosabb. Ezért bent a templom kövén, a kolostor folyosóin és udvarán, kint a templom tövében és kertjében pihentek le. Természetes dolog különben, hogy ilyenkor a paraszti lélek ünneplő elragadtatásában rendes, pihentető alvásról nem lehet szó. Nemcsak a környezet szokatlansága miatt, hanem azért sem, mert a kisebb-nagyobb búcsús csoportok virrasztással töltik el az éjszaka jórészét, sokszor az egészet. Ez is hozzátartozik a penitencia ünnepélyességéhez…” (Bálint Sándor: Adatok a magyar búcsújárás néprajzához) A Jelenések könyve így fejezi ki a földi és az égi világ találkozását: Az Isten sátora az emberekkel van, velük lakozik, azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük (21,3). Milyen lenne Lébénybe úgy megérkezni, hogy a sportcsarnok helyett a templom fogadja be éjszakára a zarándokokat? Csak a nyugat vallásaira jellemző tudathasadás teszi ezt a gondolatot első hallásra képtelenné. A profán és a szent új-pogány megkettőzése, ami szerint törvénytelen, legalábbis illetlen a fizikai szükségletek kielégülését szent helyen keresni. A tisztálkodás, étkezés, alvás, urambocsá’ a szex nem templomba való dolgok. Hiszen ott úgy élünk, mint Isten angyalai: naponta kóruspróbákra járunk és körmenetekre gyakorlatozunk. Jó hatással lehetne a szalon-mennyország elképzelésre a száradó bugyik és sáros bakancsok sokkoló látványa. Megmutatná, hogy az Isten országa valóban köztünk van, és bátran vállalható minden megnyilatkozása.

Kik és miért? – a zarándoklatok mozgatórugói

Csukovits Enikő: Középkori magyar zarándokok c. könyvében részletes példákkal illusztrálja az útra kelők lehetséges és okiratokkal dokumentált motivációit. A zarándokok indítéka alapján a nemzetközi szakirodalom is kategorizálta a zarándoklatok leggyakrabban előforduló típusait. A klasszikus, tiszta alaptípusnak a kegyes zarándoklat tekinthető, ilyen indítékból kelt útra a zarándokok többsége: ők az oklevelek tanúsága szerint „causa peregrinationis”, „causa devotionis” zarándokoltak, esetleg Isten vagy valamelyik szent iránti tiszteletből vagy ösztönzésére, lelkük megváltásáért. Külön csoportot alkottak a vezeklő zarándokok, akik nem saját elhatározásból, hanem bírói döntés alapján indultak útjukra. A középkorban Európa-szerte elterjedt szokásnak számított, hogy a különböző bűnök elkövetőit tettük súlyának megfelelően hosszabb-rövidebb zarándokútra kötelezték. A németalföldi városokban a vezeklő zarándoklatoknak kialakult a bűnök teljes körére kiterjedő rendszere. Kiemelkedő eseménynek számított, ha egy uralkodó rangjának megfelelő kísérettel nagyobb zarándokútra indult. A politikai indítékból vállalt zarándoklatokat joggal tekinthetjük a mélyen átélt kegyesség és a kiválóan alkalmazott politikai propaganda ötvözetének. Az úgynevezett lovagi zarándoklat kategóriája jól elkülöníthetően a 14–15. század fordulóján tűnik fel. Habár korábban is előfordult, hogy valakit elsősorban a kíváncsiság ösztönzött távoli tájak felkeresésére, ekkor jelentek meg a forrásokban azok a zarándokok, akik nyíltan vállalták: utazásuk célja, hogy a világ különböző részeit bejárva, közben lovagi cselekedeteket végrehajtva, nagy megbecsülésre, hírnévre tegyenek szert. Nem saját elhatározásból indultak hosszú és fáradságos külországbeli utazásra azok, akik mások helyett zarándokoltak. A megbízást teljesítő zarándokok egyrészt helyettesítették vagy útitársként kísérték a zarándoklatra ítélt bűnösöket, másrészt végrendelettel jelölték ki őket zarándokút elvégzésére. A késő középkori kánonjogászok a kegyhelyek alapján két csoportra osztották a zarándoklatokat: a peregrinationes maiores, a nagyobb zarándoklatok a legjelentősebb kegyhelyekre, Jeruzsálembe, Rómába és Santiago de Compostelába irányultak. Jeruzsálembe szinte közvetlenül Krisztus eltemetése után megindultak az első zarándokok, Róma jóval később, a 6–7. századra vált a Nyugat szakrális központjává. Jakab apostol földi maradványait a 8–9. század fordulója táján fedezték fel, a sírjának helyet adó Santiago de Compostela nemzetközi kegyhellyé a 11. századtól vált. Minden egyéb zarándoklat az ún. peregrinationes minores, a kisebb zarándoklatok kategóriájába tartozott. A „kisebb” célállomások között számos európai hírű kegyhely szerepelt, mint például Aachen, Bari vagy a két nevezetes Szent Mihály kultuszhely, a francia Mont-Saint-Michel és az itáliai Monte Gargano. Ha feltesszük a kérdést, hogy a középkorban ki számított zarándoknak, látszólag egyszerű a válasz: a zarándok olyan személy, aki elhagyja otthonát, megszokott környezetét, hogy bejárva azokat a helyeket, ahol Krisztus, illetve a szentek éltek (ahol a földi maradványaikat sírba helyezték, vagy egyéb ereklyéiket őrzik), hogy utazásával kegyes cselekedetet végrehajtva, bűnei bocsánatában részesüljön. Megkülönböztette őket sajátos viseletük is. A forrásokban zarándokként említett személyek azonban nem mindig hagyományos bűnbánóként indultak útnak: ezzel a névvel illették a keresztes hadjáratok résztvevőit, a római zarándokok pedig sokszor ügyeik intézésére mentek az örök városba, ahol a kérvényeik beadása után a legfontosabb templomokat is felkeresték. A középkor nehézkes, sokszor veszélyes utazási viszonyai között biztonságosabb és anyagilag is kedvezőbb volt zarándokként utazni, mint követként vagy kereskedőként. Egyes kegyhelyek felbukkanása és virágzása követi a vallásos szokások változásait. A középkori Európában a kereszténység eszméje volt egyeduralkodó, ezen belül az évszázadok alatt belső mozgások történtek, leginkább a misztika hatására. Amíg az ókorban Krisztus – a kereszten is! – királyi köntösben „trónoló” uralkodóként jelent meg, drágakövekkel díszített koronával a fején; a 12. század új felfogásában a bűnösökért kínhalált vállaló Megváltó képe került a középpontba, aki a világ üdvösségéért töviskoronát és ágyékkötőt viselt kivérzett testén. A passió ereklyéinek és az oltáriszentségnek a hódító kultusza új ünnepeket és zarándokhelyeket teremtett. Úrnapját (azaz Krisztus testének és vérének ünnepét) 1264-ben IV. Orbán pápa tette általános ünneppé, ugyanekkor jelentek meg az első eucharisztikus csodák – legismertebb az 1263-as bolsenai misén vérré változott bor. Az új Mária kultusz az anyaszerepet állította előtérbe. Népszerűvé vált az angyali üdvözlet ábrázolása, melynek egyházi ünnepnapja 1389-től lett egyetemes. Mivel Mária mennybevételének a dogmája a 4. századtól elfogadott, ereklyék hiányában új típusú kegyhelyek váltak bevetté: csodatevő szobrok és képek, melyek időnként könnyeket ontottak. A vallásos szokások módosulása logikusan magával hozta a zarándoklatok átalakulását. Gyökeresen megváltozott az emberek zarándoklathoz való hozzáállása. Három (részben egymással is kapcsolódó) gondolat különösen kiemelkedő hatást gyakorolt: a keresztes eszme, a szentév és a búcsú intézménye. A 11. században a Közel-Kelet a szeldzsuk-törökök kezére került, így a Jeruzsálembe irányuló zarándokok zaklatása mindennapossá vált. II. Orbán pápa a clermonti zsinaton kihirdette, hogy a szentföld felszabadítását célzó hadjárat minden egyéb penitenciát pótol, azaz teljes búcsúval jár. Ezt a kiváltságot a 12. század végén azok is elnyerhették, akik pénzzel vagy tanáccsal segítették a harcolókat. A búcsú gondolata egyre nagyobb szerepet kapott a zarándokok körében is: a jeruzsálemi mellett a római és a compostelai peregrinusok is teljes bűnbocsánatra számítottak, a 14–15. századra a búcsú elengedhetetlen kellékévé vált valamennyi kegyhelynek. A zarándok-kalauzok pontosan feltüntették az egyes kegyhelyeken elérhető búcsúk mértékét, hogy az utazó ennek ismeretében tervezhessen. A szentföld teljes és végleges elvesztése után a búcsú és a jubileum gondolata is összekapcsolódott. VIII. Bonifác pápa 1300. február 22-én kibocsátott bullája teljes bűnbocsánatot hirdetett azoknak, akik az előírt feltételek mellett felkeresték Szent Péter és Szent Pál sírját. Ennek a első római szentévnek a sikere minden várakozást felülmúlt: az eredetileg százévente tervezett jubileumok jóval sűrűbben követték egymást. Compostelában egy III. Sándor pápa nevében kelt, 1179-re datált hamis oklevél alapján, de vélhetőleg csak a 14. századtól kialakuló gyakorlat szerint, szentév volt minden olyan esztendő, amikor Jakab apostol ünnepe vasárnapra esett. Aachenben bizonyíthatóan IV. Károly császár 1349-es koronázása óta alakult ki a hétévenkénti nagy zarándoklat szokása. A zarándoklatok csökkenését a reformáció megjelenésével szokták magyarázni, amely mind a zarándoklatokat, mind a pénz befizetésével elnyerhető búcsút elítélte. Azok, akik korábban zarándoklással, ereklyék vagy búcsúlevelek vásárlásával igyekeztek gondoskodni lelkük üdvéről, ezután új utat választva, az egyház megreformálásának híveként remélték elérni ugyanezt.

Az ismeretlen Szentről

A következő három történetben van egy közös szál: ahhoz, hogy a valóságos Szenttel találkozzanak, szakítani szükséges a látszólagos (és gyakran intézményesített) szenttel. 1. Ábrahám kivonulása a biztonságból A zsidó-keresztény hagyomány minden zarándok ősének tekinti Ábrahámot, aki Jahve parancsára útnak indult a mezopotámiai Úr városából. Ez a hang szolgáinak és nyájainak biztonságos köréből szóltja ki az ősatyát az ismeretlenbe. Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! […] Elindult tehát Ábrám, ahogy az Úr megparancsolta neki…” (Ter 12,1-4) „A hagyományos társadalmak egyik jellegzetessége a számukra magától értetődő ellentét az általuk lakott terület és az azt körülvevő ismeretlen és meghatározatlan tér között. A terület, amelyen élnek […] a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta »másik világ«, idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és »idegenek« […] lakoznak.” (Mircea Eliade: A szent és a profán) Ábrahám korában a közel-keleti városállamok úgy épültek, hogy a középpontjukban helyezték el a kultikus funkciót betöltő szentélyt. Úr városa különösen jól szervezett volt, városfallal védve. Ábrahám gazdag, berendezett életének ez a templom volt a lelki centruma, mint egy mitikus köldökzsinór kötötte össze őt és az életét az égi világgal. Amikor egy hang kiszólítja innen (házából és rokonsága közelségéből), akkor szakítania kellett az addig gyakorolt vallási tradícióval is. Az áldozatbemutatással, ami eddig a szent megtapasztalásának bevett ösvénye volt a számára. Ábrahám kilépett ebből a szentnek tartott közegből az ismeretlenbe, ahol (reménye szerint) valami nagyobb valósággal volt dolga. 2. Isten Fia a városkapukon kívül Jézus a jeruzsálemi szentélyen (a városfalakon) kívül szenvedett vértanúhalált. A zsidó származású keresztényeknek (kb. Kr.u. 85-95-ben) írt teológiai értekezés ilyen formán magyarázza e tényt: Van oltárunk, amelyről nem ehetnek azok, akik a sátornak szolgálnak. Mert amelyik állat vérét a főpap a bűnért a szentélybe viszi, annak testét a táboron kívül égetik el [Lev 16,27]. Ezért Jézus is, hogy a saját vére által megszentelje a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre, s hordozzuk az ő gyalázatát. Hiszen nincs itt maradandó városunk: az eljövendőt keressük. (Zsid 13,10-14) A prózai valóság az, hogy a korbeli (hivatalos) judaizmus – igaz, hogy részben politikai számításból – ne tudott mit kezdeni a reform-prófétával. A megvetettek között, profán helyen ontotta vérét. Mint visszautasított, meg nem értett tanító szentelte meg a világot. Jézusnak hátat kellett fordítania az eredeti vallási közösségének – pontosabban: a zsidóság korabeli vallási grémiumának – ahhoz, hogy az élő Isten tanúja legyen itt a földön. Mikor közeledett és meglátta a várost [Jeruzsálemet], megsiratta, s így szólt: „Bárcsak te is felismernéd, legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől. (Lk 19,42) Jeruzsálem, Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de te nem akartad. (Lk 13,34) A keresztény interpretáció szerint Jézus Krisztus kereszthalála megszűntette a szent és profán vallási kettősségét. Az Istenember világba való testesülésével és megváltói művével a Szentháromság valóságába vezette el a teremtést. Ennek az aktusnak jelképe az, hogy a jeruzsálemi szentély kárpitja, mely a frigyládán trónoló Jahve és a világot megjelenítő liturgikus rész között függött, a tetejétől az aljáig kettéhasadt (Mt 27,51). A szenttel együtt (aki ’kadós’, azaz egészen más) a végidő is berobbant az emberiség történelmébe, ami megszűnt profán kronológia lenni: üdvtörténetté módosult. 3. Megküzdve Krisztus egyházával, Krisztus testéért – a jezsuita álom A Jezsuita állam 1609-től 1768-ig főként a mai Paraguay területén álló rendi birtok volt. Az első jezsuiták Dél-Amerikába való érkezésük után rövidesen megkezdték hittérítő munkájukat: letelepítették az addig nomád életmódot folytató guaraníkat, hogy megakadályozzák rabszolgasorba vetésüket. A spanyol királytól teljes felhatalmazást kaptak a térítésre és kolóniák alapítására. A szerzetesek nemcsak megkeresztelték az indiánokat, hanem egy teljesen új életformára tanították őket. Az általuk kialakított termelői közösségeket nevezték redukciónak. A missziókban az indiánok szigorú fegyelemben éltek, naponta nyolc órát dolgoztak. Minden a közösség tulajdonában volt, a házak és a földek, s a javakat a végzett munka arányában osztották el. Vezetőiket maguk választották, jogaikat és kötelességeiket törvénykönyv szabályozta. Az éppen csak megalakult redukciókat súlyos veszély fenyegette: a portugál rabszolga-kereskedők rendszeres támadása. A védtelen indiánokat elhajtották, ellenállás esetén a misszionáriusokat megölték. A missziók helyzete már tarthatatlan volt, százezer indiánból mindössze 12 ezer maradt a redukciókban. Így a belsőbb területekre települtek. Amikor IV. Fülöp spanyol király fegyvervásárlási engedélyt adott a jezsuitáknak, véget ért a missziók zaklatott időszaka, gyors fejlődésnek indultak. Már nem csak önellátásra termeltek, hanem a piacra is. Volt pénzük templomok építésére, kórházak, iskolák fenntartására. A földesurak féltékenysége, amellyel a redukciók működését figyelték, végül zendüléshez vezetett. Az európai jezsuitaellenes hangulat nyomán III. Károly kitiltotta a jezsuitákat az összes spanyol fennhatóság alatt álló területről. A telepek a ferencesek vezetése alá kerültek, akikből hiányzott a megfelelő tapasztalat és szervezőkészség, így lassan elnéptelenedtek, az indiánok nagy részét rabszolgavadászok fogták el. Az épületeket lerombolták, köveiket elhordták, a helyüket pedig visszafoglalta az őserdő. Következtetések Dosztojevszkij szerint „soha, sehol nem volt semmi elviselhetetlenebb az emberi közösség számára, mint a szabadság.” Hans Küng gondolatkísérlete, hogy vajon nem kapná-e Jézus valóban ugyanazt a választ – amennyiben megjelenne a Szent Péter bazilikában a pápa által pontifikált misén –, mint amit az őt letartóztató főinkvizítor szájába adott az orosz író: „Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket? Kijavítottuk, amit okoztál, s a csodára, a titokra és a tekintélyre építettük. Az emberek pedig örültek, hogy ismét nyájként vezetjük őket, s végre megszabadítjuk szívüket ettől a rettenetes ajándéktól, amely oly sok kínlódást okozott nekik.” Minden ember „jövevény és zarándok” (vö. 1Pét 2,11) e világban. Ábrahám, a Názáreti Jézus, a paraguayi jezsuiták és számtalan követőjük közös jellemzője az (a vitathatatlan specialitásaik fenntartásával), hogy a maguk történelmi adottságai és vérmérsékletük szerint szemben úsztak az árral. Szemben a többségi véleménnyel; szemben a hivatalos (és a csalatkozhatatlanság bűvkörében tetszelgő) útmutatással. Vállalták az üldöztetéseket is, hogy találkozhassanak azzal, aki egészen MÁS, aki hétköznapi fogalmainkkal és tapasztalatainkkal nem fogható be. Mert a hivatalosan szentté nyilvánított, vagy a tömegek által szentként tisztelt nem fedi egyértelműen és igazolható módon a hiteles Szentség valóságát.

Fogoly – szólt a Fő Inkvizítor –, azzal vádolják, hogy arra bátorítja a népet, szegjék meg a törvényeket, tradíciókat, és szakítsanak szent vallásunk szokásaival. Beismeri bűnösségét? – Be, uram. – Továbbá, hogy keresi az eretnekek, prostituáltak, nyilvános bűnösök, a zsaroló vámosok, a nemzetünk gyarmatosítóinak, egyszóval a kiközösítetteknek a társaságát. Beismeri? – Be, uram. – És azzal, hogy nyilvánosan kritizálja és elítéli azokat, akiket Isten templomában tekintéllyel ruháztak fel. Beismeri? – Be, uram. – Végül pedig azzal, hogy átdolgozza, kijavítja és megkérdőjelezi hitünk szent tanait. Beismeri? – Be, uram. – Fogoly, mi a neve? – Jézus Krisztus, uram. (Anthony de Mello: Szárnyalás)

Megosztás

Eligazodás

Nem kell megértenünk a világot; elég, ha eligazodunk benne. (Albert Einstein)

A világ olyan kusza és sokrétű, hogy senki sem képes igazságot szolgáltatni, a szó teljes értelmében. Talán ezért zajlik annyi bírósági játszma a törvényalkalmazás terepén kívül is. Jaj a prófétáknak, a megmondó embereknek - azoknak, akik fenemód biztosak a dolgukban. Az új (Ferenc) pápa kezd kimozdulni az orákulum szerepéből az emberségesség irányába. Sajnos ő sem tud (vagy merészel) forradalmárrá válni a maga rendszerében. Ehhez t.i. fel kellene borogatni olyan sok asztalt, hogy könnyen a vesztőhelyen végezné, mint a názáreti Jesua rabbi. Mikor lesznek a melegek végre egész emberségükben (a szexualitásukkal természetes egységben) elfogadottak a keresztény berkekben? Mikor lesznek áldottak az elvált személyek az új kapcsolatukban? Soroljam tovább? A német evangélikus egyházban vannak válási istentiszteletek: amikor a házastársak ismét összehívják a rokonokat, barátokat és ismerősöket a templomba. Itt elmondják, hogy mit köszönnek egymásnak a közösen töltött időből; megbocsátják a másiknak az okozott sebeket, majd az egész történetüket Isten végtelen szeretetébe ajánlják. Végül békével távoznak, immár a külön-külön útjaikra. És az egyház közössége ebben a nehéz órában IS fogja a kezüket, bátorítja őket, miként a házasság gondtalan örömében mellettük állt. Nem logikai megértésre, boncolgatásra, példálózásra van szükségük ugyanis, hanem mély egységre, empátiára. Pilinszky írja-mondja, hogy a szeretet a legjobb diagnoszta; igazi, valós diagnózist az tud felállítani, aki legalább olyan szinten kívánja a másik jólétét, mint a sajátját. Ekkor jellemzően már nincs szükség kórképekre, mert bőven eligazodnak a felek a számukra feltáruló ösvényeken. Olyan megismerésre téve szert, ami után csillapul a tudat olthatatlannak vélt szomjúsága. Igazodunk, eligazodunk.

Megosztás

Vallásnak látszó tárgy

Aki nem tudja, melyik kikötőbe tart, annak egyik szél sem kedvez. (Seneca) A kagyló univerzális jelképpé nőtt. Amikor a bankkártyámon saját háttérnek választottam, a kolléganőimet kicsit megzavartam vele a bírálat során; aztán engedték meggyőzni magukat, hogy csupán útjelzőként használják a világot járók. Talán a vallás fogalmának a leporolása és újra értelmezése közelebb visz minket e jelenség megértéséhez. Itt nem csupán a hit tárgya (amit vallunk) és az aktusa (amivel hiszünk) vannak a porondon. Olyan értelemben beszélünk róla, mint ami segít számunkra a külvilág ingereihez viszonyulni, megérteni a minket belülről feszítő erőket és valósággá váltani a szunnyadó álmainkat. Röviden: ami élni segít nekünk, magyarázatot ad a felmerülő kérdéseinkre. Ebben a távlatban a Camino is vallás; ha elfogadjuk, hogy annak a bizonyos függönynek (Mt 27,51–52) a hasadékán át a szent és a profán világ eggyé vált. Az előző kép magyarázataként ide kívánkozik, hogy Jézus Krisztus halálakor a jeruzsálemi templom függönye, ami a Szentek Szentjét – azaz az Isten jelenlétét jelképező frigyládát – választotta el az áldozati résztől, kettészakadt a tetejétől az aljáig. Pogányul szólva: amit korábban az Olümposz vagy a Sion hegy magasára távolítottunk el magunktól, része lett a hétköznapjainknak, berobbant a szürke és monoton életünkbe. A zarándoklat nem új keletű szokás. Már a zsidó (és rajta keresztül az európai keresztény) hit alapeleme, Ábrahám története óta.

Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! (Ter 12,1)

Otthagyni a megszokott, kitaposott ösvényeket valami ismeretlen kedvéért – másként szólva: sötétbe ugrani –, a vallások vitathatatlan sajátja. És ez a buzgóság abból a reményből táplálkozik, amit Pál a második Korintusi levélben (5,1) úgy önt szavakba, hogy földi sátorunk leomlása után örök hajlékot kapunk – mert „idegenek és jövevények vagyunk a földön” (Zsid 11,13). Egyik ókeresztény irat – vagy Erasmus hamisítványa – így ragadja meg ezt az eddig ismeretlennek vélt állapotot:

Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként, mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek. Bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra… (Levél Diognétoszthoz)

Összefoglalva a zarándok lét ABC-je: 1. Az utat valaki (aki megbízható és gondoskodik rólunk) számunkra készítette és végigjárta. 2. Van célja – nem csupán fakitermelő ösvény – vezet valahová. Isten a gyökér (Origenész), tőle árad belénk az élet. Ezért tudunk tovább nőni, burjánzani az univerzum felé. 3. Járni lehet rajta. Elégtelen gondolkodni róla, testestől-lelkestől és két lábbal rá kell lépni. A gyakorlatban mutatkozik meg a hit. 4. Új meg új perspektívák nyílnak meg általa, megment az előítéleteinktől és a szűkkeblű hozzáállástól. A jóság önmagát igazoló élménnyé erősödik. 5. Közben társak is csatlakoznak, akikkel könnyebb a járás. A találkozások és búcsúzások hálójában új kapcsolatok érnek meg. Isten nem magányos, ő maga a szeretés: egyszerre van jelen benne az Én, a Te és a Mi. Tehát a krisztushívők értelmezésében egy folyamat részesei vagyunk, a születésünk pillanataitól egy mennyei otthon felé tartunk, ahol egyszer minden és mindenki a helyére kerül. Nem véletlen ezért, hogy a keresztények első megnevezése, amit az Apostolok Cselekedeteinek könyve rögzít: „az Út emberei”. A magyar fordítások közül a Károli Biblia adja vissza legpontosabban, ezekkel a szavakkal:

Saulus pedig még fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úrnak tanítványai ellen, elmenvén a főpaphoz, kére ő tőle leveleket Damaskusba a zsinagógákhoz, hogy ha talál némelyeket, kik ez útnak követői, akár férfiakat, akár asszonyokat, fogva vigye Jeruzsálembe. (ApCsel 9,1–2)

Itt ér össze a latin Via, a japán Do és a kínai Tao, mellyel maga Jézus is azonosult (az „Én vagyok az Út…” kezdetű parabolájában – Jn 14,6). Emmanuel Lévinas írja, hogy „a házában lakó ember nem ismeri Istent.” A Názáreti tanító úgy jellemzi magát, hogy ,,a rókáknak odúik vannak és az ég madarainak fészkeik: az Emberfiának pedig nincsen, hová fejét lehajtsa.” (Mt 8,20) Buddha is vándortanítóként élte napjait. Huszonkilenc évesen családját, feleségét és csecsemő fiát elhagyva az igazság keresésének szentelte magát. Megvilágosodása után pedig Észak-Indiát bejárva terjesztette életfilozófiáját. Aki tudni, tapasztalni szeretne, annak szűkössé válnak a falak, ezért kerekedik fel, hogy valami újjal, tágasabbal találkozhasson. Az otthontalan otthonosság bárki számára megtapasztalható élmény. Az a két ismerősöm, aki előttem járt a francia úton, nem nevezhető kifejezetten vallásosnak, a szó klasszikus értelmében. Az esti miséken is elvétve találni ismerősöket, akikkel nap mint nap együtt izzadtunk a kapaszkodókon. Logikus oka van ennek – ez a nevében zarándoklatnak becézett gyakorlat felülemelkedett a hétköznapi (egyházi) fogalmakon, és bárki számára elérhetővé, emészthetővé, emberivé alakult át. Az életnek akkor is van (vagy lehet) értelme, ha azt nem azonosítjuk a Mozdulatlan Mozgató, a Mennyi Atya, vagy bárki más alakjával. Olykor ezek a kitüntető megközelítések még könnyebb megoldásnak is tűnnek, mint a fáradtságos munkával megtalált válaszok. Egyik útitársunk (Varga Lóránt) szavaival élve, hogy a Camino út vagy labirintus lesz-e számunkra, az szintén egyetemesebb szinten dől el, mint amit egy-egy hitvilág átfogni képes. Mindkét lehetőség ott nyújtózkodik az előttünk elterülő térképen. Aki tévedt már el életében, az jól tudja ezt. Ha nincs kiindulási (viszonyítási) pontunk, akkor az egész világ zagyvává és zavarba ejtővé válik. Mint egy sötét pókháló, ami foglyul ejt bennünket. Vannak utak, ösvények minden felé, csak bátorságunk nincsen elindulni rajtuk, hiszen ki tudja, milyen messzire vihetnek a valódi célunktól, az esti szállástól… Vannak több száz arcú hitek, vallási Pantheonok. A Camino is egyéni bejáratok tömegével tűzdelt szentélyépület. Lóránt egészen pontos katalógust készített hozzá:

Vannak olyanok, akiknek egyszerű erőpróba annak bizonyítására, hogy képesek egy adott távot adott idő alatt végigjárni. Van, akinek vallásos hite megerősítéséül szolgál; megint mások turistaként járják végig általa Spanyolország városait. Vannak, akik egyszerűen nem tudják, mit is keresnek ott, de olyanok is akadnak, akik lelki békére és csendre vágynak. Vannak, akik izgalomra áhítoznak, vannak, akik a szerelmüket keresik, és akik éppen azt akarják elfeledni. Mindenki másért járja a Caminot, és ennek megfelelően mindenki mást kap tőle.

Többnyire azt, amire éppen a leginkább szüksége van. Mivel ez az utóbbi gondolat szinte sebészi pontossággal írja le a szeretet fogalmát, nem véletlen, hogy kortól, nemtől, kultúrától függetlenül jól értik és érzik, akik megkísérlik felfejteni ennek az útnak a titkát.

Megosztás

Kaktuszért mentem... két hét múlva jövök! :)

Az előzenekarom már megérkezett.

Megosztás

Kadis

1945. január 27-én szabadították fel a szovjet csapatok a leghírhedtebb náci koncentrációs lágert, az auschwitzi haláltábort. Az Oszwieczim (német nevén Auschwitz) melletti `halálgyárat` Lengyelország német-orosz leigázását követően, 1940-ben állította fel az SS-parancsnokság. A kezdetben munkatáborként is működő auschwitzi tábort a tömeges megsemmisítés céljára alakították ki: az auschwitzi törzstáborban és a hozzá tartozó, 1942-ben kiépült Birkenauban, valamint Majdanekben építették fel az első gázkamrákat. A zárt kamrába beengedett Cyklon B gázzal végrehajtott népirtás első áldozatai 1942 márciusában szovjet hadifoglyok voltak. Az auschwitzi német adminisztráció fennmaradt iratai és más, újabb kutatások szerint a táborkomplexumba hurcoltak – nem a megöltek – száma összesen: 1 041 000 volt, közülük Lengyelországból 300 000, Görögországból 55 000, Németországból 69 000, Hollandiából 60 000, Franciaországból 69 000, Szlovákiából 27 000, Belgiumból 25 000, Magyarországról 436 000 embert deportáltak. 1942, a tömeges népirtás programszerű megkezdése után Auschwitz az európai zsidóság megsemmisítésének központjává vált. Az akkortól érkező tömegek már nem kaptak számot sem, 70-75 százalékukra az azonnali halál várt. Ez az oka annak, hogy az adatok becsültek és eltérőek. Az auschwitzi múzeum 1,1 millióra teszi az Auschwitzba irányított európai zsidók számát, de akár 1,5 millióan is lehettek. Többségük elpusztult. Négy év alatt napi átlagban 3500-4000 deportáltat gyilkoltak meg. Az emberek tervszerű megsemmisítése csak 1944 késő őszén ért véget. Amikor 1945 elején a szovjet csapatok elérték a tábort, alig több mint hétezer foglyot, többségében végsőkig legyengült nőket és gyerekeket találtak ott. 2005. november 1-jén az ENSZ-közgyűlés nemzetközi emléknappá nyilvánította január 27-ét. A határozat szerint az emléknapot ezentúl minden évben megtartják.



A kaddis (a héber-arámi szó jelentése: szent) imát sokan, tévesen gyászimádságnak tekintik, holott az egyértelműen Isten dicsőítéséről szól. A tévedés onnan ered, hogy a gyászolók is ezt szokták elmondani a zsinagógában. Valójában azonban a gyásszal sújtott hozzátartozók ezzel csupán azt szeretnék kifejezésre juttatni, hogy súlyos fájdalmuk ellenére sem veszítették el hitüket - írja Raj Tamás.

A kaddis ima magyar fordítása:

Dicsérjük és magasztaljuk az Ö nagy nevét, ámen, az Általa teremtett világban, s teljesedjék be uralma a mi életünkben és napjainkban, s Izrael egész háza életében, mielőbb, s mondjátok együtt: úgy legyen.
Legyen az Ő neve áldott mindörökké.
Legyen áldott, tiszteletteljes, fenséges, dicsőséges és magasztos az Ő szent neve, aki áldásra méltó.
Áldott Ő!
Minden valaha elmondott áldásmondásnál, ódánál, himnusznál és vigasztaló éneknél emelkedettebben (a megtérés szombatján: és magasztosabban), s mondjátok együtt: úgy legyen.
Legyen nagy békesség és élet számunkra és egész Izrael számára, s mondjátok együtt: úgy legyen.
Aki békét szerez a magasságban, Ő teremtsen békét számunkra és egész Izrael számára, s mondjátok együtt: úgy legyen.

Megosztás

Létszomj

Másként kell élni az életünket, ha a legrosszabb hibát, a létszomjat szeretnénk levetkőzni. Az élet folytonos akarásának legyőzése azáltal lehetséges, hogy nem feledkezünk bele a szenvedéseinkbe, és nem magasztaljuk fel azokat, nem tápláljuk általuk bosszúvágyunkat. Az önuralom elvezet a megbocsátáshoz és a belső harmónia megtalálásához.

Aki a tudás, gazdagság, hatalom vagy az élvezetek halmozásával akarja megmenteni az életét (Mt 16,25), azt szintén az létszomj kínozza. A halál félelme azzal fenyegeti, hogy kiesik a dolgok irányításából, hogy számára elrettentő erők kiszolgáltatott játékszerévé válik. Pedig a halál természetes. A kultúránk menekül tőle, a jelenléte szinte irritál bennünket. Nem találkozunk halottakkal, vagy a meghalás folyamatával. Megfelelő személyzet pillanatok alatt elsöpri a szemünk elől bárhonnan - kórházi zárt osztályok belügyévé teszi. Azt képzeljük: a vele való szembesülés megakadályozza, hogy élhessük a kötelességeinkkel teli, mégis sok kellemes pillanatot tartogató életünket.

A bisztami Ba Jazid tanítványai körében ült a mecset kertjében, egyikük így szólt:
- Volt idő, mikor csak Isten létezett, és semmi más.
- Akárcsak most - felelte Ba Jazid.

Megosztás

Látható kertész

Sokat hallgattam, valójában nem volt megosztható üzenetem. Megküzdöttem a megnyitható képekkel - így is temérdek -, és feltöltöttem ide kb. négyszázat. Tegnap este egy vak masszőr fiúval utaztam a Nyugatitól. A beszélgetés során (mikor már a 30-as buszt vártuk) szóba kerítettem az utat is. Jó volt képek nélkül is megosztani az örömet, és látni, hogy sokszorozódik.

Balázstól hallottam először a Láthatatlan Kertész történetét. Az alapdilemmája: mi lehet két ember között a különbség, akik közül az egyik nem hiszi, hogy a kertet gondozza valaki (noha az rendezett) és aközött, aki szerint egy érzékelhetetlen lény gondozza.

A fotók mellett keveset blogoltam az úton, és elképzelni sem tudom, hogy mit írhatnék hozzájuk. Így marad a válogatás, ami mesél a válogató szempontjairól és ízléséről. Lássatok hát!

Neked természetesen élőszóban, Tamás barátom!

Megosztás

Papipar

A mai poszthoz nincs köze az ipafai fapipának. Szombat-vasárnap az Élő Könyvtár keretében ronggyá olvastak a látogatók. Ahogy visszaérkeztem az előző kölcsönzővel, már ott várt a következő. Az utolsó este, zárás után is jött egy magyar-kínai fiú, így már a fejünk fölött bontották a sátrat, mikor elköszöntünk egymástól. Igyekeztem mindenkinek mást mondani, hogy a szótárak (tolmácsok) se unatkozzanak. :)

Ami furán hatott, hogy milyen igényük van a beszélgetésre, a megértésre. Ha kicsit fiatalabb lennék, még alapíthatnék egyházat is. :) Úgy tűnik, táltosnak születtem. Jövőre folytatjuk.

Megosztás

Az egy tál lencse íze

Az újszülött egyházi törvényen még meg sem száradt a tinta, máris sokaknál kiverte a biztosítékot. Jobbára politikai szempontok hangoznak el a vitákban, hiszen: "Lélek, lélek, de miből élek?" Az én lelkem maradék keresztény része is tiltakozik, legalább annyira, amennyire hallgatnak az ország főpapjai.

Pedig nagy baj van. Ugyanis Jézus Krisztus egyházfogalmába (miszerint: ahol ketten vagy hárman együtt vannak a nevemben...) becsúszott egy csúnya perjel. Ez a karakter esetünkben nem egyházi méltóságot, csupán írásjelet takar. Mert ha parlamenti 2/3-dal lehet egy közösség egyház, az egészen más tészta, andere operett. Hogy a mohó hatalom igyekszik rávetni magát Isten népére, nem új keletű dolog. Így volt ez az ókori társadalmakban és Konstantin óta nem ismeretlen az újszövetség népe számára sem.

Belülről nem tudom, milyen lehet hivatalos (és hivatásos vagy hitvalló)keresztényként egyházat üldözni. Ha olykor kritikát írok, azt a barát szempontjából teszem, mert Nietzsche örökérvényű megfogalmazásával vallom: az a baj velük, hogy nem eléggé megváltottak. Az atyai örökség elherdálása csúnya dolog. A testvér elől csellel ellopni szintén etikai problémákat vet fel. Ezért a tál lencse (legyünk korszerűek: harminc ezüstpénz) áron aluli ajánlat. Kár, hogy a történelmi egyházak ilyen olcsón vesztegetik el a becsületüket.

Ha a munkahelyem bejárata fölött az állna, hogy "Magyarország összes templomának feje, anyja és tanítója" akkor egyrészt mérhetetlenül szomorú lennék, hogy a világ (és fejedelmei) ismét bele akarnak tenyerelni a szentek örökségébe, másrészt minden társadalmi tekintélyemet és ismertségemet latba vetve prófétai tiltakozásomnak adnék hangot. Valahogy így:

Mint a magyar katolikusok pásztora [a református, zsidó, stb. testvérekkel egyetértésben] elfogadhatatlannak tartom, hogy állami intézkedéssel, politikai döntés alapján történjen hazánkban az egyházak elismerése. Nagyon közeli és rossz emlékeim vannak, püspöktársaimmal együtt, arról az - előző rezsim adminisztratív hivatala (ÁEH) által végzett - alattomos munkáról, mikor a vallásszabadság leple alatt a diktatúra döntéseinek kierőszakolása folyt egyházi asszisztenciával.

Ezért a leghatározottabban visszautasítjuk, hogy önmagunk definiálásának Istentől adott jogát (egyéni és közösségi szinten) bármely politikai irányzat, vagy választott többség saját territóriumának tekintse, és az istenhívők kisebb-nagyobb csoportjait abból kizárja.

Ez az igényünk nem mond ellent a méltányosság azon követelményének, hogy anyagi támogatás a társadalmi szerepvállalásunk függvényében és mértékében illessen meg bennünket. A finanszírozás igazságos rendszerének kialakítása és működtetése nem biztosít elégséges alapot a világi törvényhozásnak arra, hogy beavatkozzon a vallási kérdésekbe. Lelkiismereti ügyekben kizárólag a teremtő Isten hatásköre mérlegelni és ítéletet alkotni.

Ezért azt a felelősségteljes döntést hoztuk, hogy visszautasítjuk a tálcán kínált jogi státuszt mindaddig, ameddig a hazánk területén élő minden állampolgár méltóságát és szabadságát egyaránt tisztelő törvény kerül bevezetésre. Ez a kincsünk nem bocsátható áruba, és semmiféle alku tárgyát nem képezheti.

Tájékoztatásul közöljük a széles nyilvánossággal, hogy saját szabályozásunk és belső viszonyaink között továbbra is egyházként fogunk élni és megnyilvánulni - csakúgy, mint a jelenlegi döntéshozók által ebből a kategóriából kiszavazott testvéreink. Velük, tanácstalanságukat és félelmeiket mélyen megértve, a végsőkig szolidaritást vállalunk.

+ Péter
a magyar katolikus egyesület elnök-püspöke

Kedves Péter!

Tévedni emberi dolog, beismerni isteni gondolat. Hittársainkat azért diszkriminálják, mert kisded nyájnak látszanak felülről. Voltunk ezzel így magunk is. Az emlékezés erejében bízva talán nem leszünk Krisztus testének árulói. Jákob csalással szerezte testvére jussát, mégis ősatyává válhatott. De egy szélesebb perspektívában nem feltétlenül tűnik szilárd modellnek a döntése. Hamvas szerint csak százezer évre érdemes berendezkedni. Csak ebben a távlatban is kétséges, hol lesz akkorra a te széked és palotád. Az örökkévalóság dimenzióiba bele sem gondolva, tisztelettel köszöntelek!

Megosztás

Győztesek és vesztesek

Sammaj iskolája szerint az első napon nyolc lángot gyújtanak, azután minden napon eggyel kevesebbet; Hillél iskolája szerint az első napon egy lángot és innen kezdve minden nap eggyel többet. (Talmud, Chanuka)

Megosztás

Gyógyító gyilkosság - avagy a bizalom határai

Nagy ünnep, mikor milliók szeme könnyes egy emberre emlékezve. Őrzöm azt a fotót, amin én is kezet fogok Róma lengyel püspökével. Sokaknak ad erőt, bizalmat a hétköznapjaik berendezéséhez. És sokaknak nem.

A héten kaptam meg Balázstól Ádám meséit (Tales of Adam), melyeket Daniel Quinn - többszöri átdolgozás során - az Izmael végleges szövegéből kiszerkesztett. A kultúránk szerinte úgy viselkedik, mint egy őrült oroszlán, aki nem éri be a neki jutott zsákmánnyal, hanem így "gondolkodik":

Ha mindenkit megölök, akit csak látok, akkor az isteneknek nem lesz hatalmuk felettem, sosem tudják majd azt mondani, hogy 'Ma az oroszlánon van a sor, hogy éhezzen, ma az oroszlánon van a sor, hogy meghaljon.' A világon mindent megölök és csak én élhetek. Megeszem a mezei nyulat, ami a rókáé lett volna, így a róka meghal; megeszem az antilopot, ami a farkasnak jutott volna, így a farkas meghal; de én élni fogok! Én döntöm el, ki ehet és ki nem, ki élhet, és ki nem. Így én örökké élhetek, kijátszva az isteneket.

És ez - a halálfélelemből táplálkozó - őrület az oroszlánt minden élő pusztítójává teszi. Pedig eljöhet az idő, mikor nincs több menekülő ösvény, és megadjuk magunkat a halálnak. Előtte számtalanszor keresztezzük egymás ösvényeit:

A nyomvonalak úgy fonódnak össze isten kezében, mint egy vég nélkül szőtt háló, és a tiéd vagy az enyém semmivel sem jelentősebb vagy jelentéktelenebb, mint egy bogáré, a mókusé vagy a verébé. Mind összetartoznak.

Egyek vagyunk minden létezővel, és bár tanításuk felszínén a spirituális utak ezt szajkózzák, a gyakorlati következmények terén az általunk ismert vallások - szinte kivétel nélkül - az elvevő paradigma részei. Mert a nagy felejtés következtében kialakult állapotok megjobbítására (vagy primitívebb verzióban: a legitimálására) jöttek létre, még ha az alapítók maguk nem látták pontosan a saját ketrecük rácsait. Sajnos természetük szerint vonzódnak a hatalomhoz. Nem von le semmit az előző állítás igazságtartalmából, ha időnként - egy-egy fáraó, Néró vagy Sztálin - pár évtized erejéig kirugdossa őket a trónusukból. Az első adandó alkalommal, térddel-nyelvvel-könyökkel visszamásznak ugyanoda.

Az intolerancia nem keresztény vagy muszlim belügy, civilizációs betegség, és ilyen szinten diagnosztizálható, ha nem is kezelhető egykönnyen. Ugyanaz a vírus pusztítja az összes társaságot: saját mémjének szaporítása, akár mindenki más elvesztése árán is. A vetélytársak kiiktatása azonban - csakúgy, mint a biológiai fajok szintjén - nem pusztán elszegényedéshez vezet, hanem már az élhetőség határát feszegeti. A szellemi fasizmus semmivel sem különb, mint az ökológia.

Ideológiával persze tele a padlás... az eretnekek testének elégetését például gyógyító hatásúnak gondolták a közösség szempontjából, hiszen ennek árán a lélek megmenekült az örök kárhozat veszélyétől. Ezért mondja Frau Hartmann a B történetében, hogy "Soha ne bízz a keresztényekben!"

A másik hűsége [...] mindig megváltozhat valamilyen rejtett minta szerint. Ma a barátom vagy, de van benned egy rejtett határ, ahonnan Istennek engedelmeskedsz. Ha öntudatlanul átlépem ezt a vonalat, akkor, bár továbbra is úgy mosolyogsz rám, mint barátodra, meglehet, szent kötelességednek tekinted, hogy elpusztíts. Ezen a héten a barátom vagy, de jövő héten azt mondják, hogy boszorkány vagyok, és Isten azt akarja, hogy égessék meg a boszorkányokat, úgyhogy megégetsz. Ezen a héten a barátom vagy, de jövő héten azt mondják, hogy anabaptista vagyok, és Isten azt akarja, hogy fojtsák vízbe az anabaptistákat, úgyhogy vízbe fojtasz...

Volt olyan korszak az életemben, amikor (hívőként) megbízhatónak és kiszámíthatónak gondoltam magam. Akkor rosszul esett volna ezt a kritikát elolvasnom. Valószínű, hogy iktattam volna az érdemtelen és igazságtalan üldözés mappámba és próbáltam volna mosolyogni hozzá, mint egy jó keresztény. Úgy szeretném azt remélni, hogy nincs olyan eszme, társulat vagy személy, akinek a kedvéért a jövőben az ember elé helyezném a szombatot (Mk 2,27).
[Az "ember" szó itt az izmaelita életközösséget jelenti, mely milliószor át van hatva egymással és az élettelen anyaggal.]

Megosztás

51.

A kinyilatkoztatott vallások Istene alapvetően beszédképtelen Isten. Akárhányszor próbálkozik, nem tudja világosan vagy teljesen kifejezni magát.


- Évszázadokig beszél a zsidókhoz, de nem sikerül megértetnie magát.

- Végül elküldi egyszülött fiát, és a fia semmivel sem tűnik jobbnak. Jézus összeülhetett volna egy írnokkal, és teljesen egyértelmű kifejezésekkel lediktálhatta volna a választ minden elképzelhető hittudományi kérdésre, ő azonban nem ezt választotta. Így a következő nemzedékre maradt, hogy kiderítsék [mire gondolt Jézus...] pogromokkal, tisztogatásokkal, üldözésekkel, háborúkkal, a máglyával és a kínpaddal.

- Miután Jézuson keresztül kudarcot vallott, Isten ezután megpróbálta megértetni magát Mohameden keresztül, korlátozott sikerrel, mint mindig.

- Ezer évnyi hallgatás után ismét próbálkozott Joseph Smith-szel, de ezúttal sem ért el jobb eredményeket.

Átlagolva mindezt, Isten mindössze annyit volt képes biztosra mondani nekünk, hogy úgy kellene bánnunk másokkal, ahogy mi szeretnénk, hogy ők bánjanak velünk. Mi ez - egy tucat szó? Nem sok mutogatni való ötezer éves munkához képest, és ennyit valószínűleg magunktól is kitalálhattunk volna egyébként. Őszintén szólva zavarban volnék, ha egy ennyire alkalmatlan istennel állnék kapcsolatban.

(B története)

Nem középiskolás fokon

Mindössze egyetlen foka van a hit birtoklásának, de ötven foka az elvesztésének...

Azt hiszem, ismerek egy papot, aki birtokolja a hitet azon az egy fokon, mely rászolgál a hit nevére. Mindenki más, engem is beleértve, a hit elvesztése ötven fokának egyikénél tart. A legtöbb hívő az egyházközségemben valószínűleg megrázó beismerésnek tartaná ezt, én viszont nem hiszem, hogy az lenne. Persze vannak papok, akik túlmentek az ötven fokon, és otthagyták a lelkészi szolgálatot. Mindenki tudja ezt, és én magam ismertem vagy fél tucat ilyet. De mi, többiek még kapaszkodunk térddel, könyökkel, ujjheggyel, szempillával, foggal és körömmel. Ez tulajdonképpen biztató szerintem, mert mutatja, hogy közülünk senki nem akarja elveszíteni a hitét, vagy nem akar úgy gondolni önmagára, mint aki már elvesztette azt.

Ez bevallottan részben csak gyávaság; tudjuk, hogy amint a hitünk eltűnik, a vallásos élet kimondottan elviselhetetlenné fog válni, és tovább kell állnunk, ki kell lépnünk egy ismeretlen világba. De részben azért is van ez, mert elég hitet birtoklunk ahhoz, hogy továbbra is hitet akarjunk birtokolni. Amikor azonban ez a hitmennyiség elfogy, akkor teljesen elfogy, és eljutunk az ötvenegyedik fokra...

[Jared Osborne naplója - Daniel Quinn: B története]

Apró javítás

Selejtezek. Huszonéves kéziratok, jegyzetek mennek a darálóba. Megőriztem két dolgozatot, amelyeket még teológus hallgatóként készítettem. Egyik az öngyilkosság és az eutanázia témáját járja körbe. A belső borítóján idézetek (ószövetségi, újszövetségi és a katekizmus vonatkozó passzusai).

Ne ölj! (Kiv 20,13)

Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj. Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. (Mt 5,21-22)

Az emberi élet szent, mert kezdettől fogva Isten teremtő cselekedetét hordozza és örökre különleges kapcsolatban marad Teremtőjével, mint egyetlen céljával. Egyedül Isten az élet ura annak kezdetétől egészen a végéig: senki és semmilyen körülmények között nem tulajdoníthatja magának a jogot, hogy közvetlenül ártatlan életet pusztítson el. (KEK 2258)

Az utolsó részben egyetlen fölösleges szó szerepel: az "emberi". Olvassuk el még egyszer, nélküle!

Az élet szent, mert kezdettől fogva Isten teremtő cselekedetét hordozza és örökre különleges kapcsolatban marad Teremtőjével, mint egyetlen céljával. Egyedül Isten az élet ura annak kezdetétől egészen a végéig: senki és semmilyen körülmények között nem tulajdoníthatja magának a jogot, hogy közvetlenül ártatlan életet pusztítson el.

Ha nem szűkítjük le az életet az emberi életre (sőt leginkább a saját kultúránk kereteire), akkor meggondolandó egy bogár eltaposása, vagy egy ág letörése is. Mert az élet önmagáért szerethető és becses ajándék. Egyetlen parancs van, hogy ÉLJ! Ha elég igényes vagy, akkor jól fogod tenni - ezért fölösleges minden egyéb tanács.