Dino Buzzati: A colombre

Tizenkettedik születésnapjára Stefano Roi azt kérte hajóskapitány atyjától, vigye magával a szép vitorlásán. – Ha nagy leszek – mondta –, én is a tengereket akarom járni, akárcsak te. Még szebb is, nagyobb is lesz a hajón, mint a tiéd. – Adja Isten, hogy úgy legyen, fiacskám – felelte az apja. S mivel épp aznap kellett tengerre szállnia magával vitte a fiát. Gyönyörű, verőfényes nap, tükörsima tenger. Stefano először volt a hajón, boldogan bóklászott hát föl-le a fedélzeten, ámulva nézte a bonyolult vitorlásmanővereket. Hol erre, hol amarra volt kíváncsi, a tengerészek meg mosolyogva válaszolgattak, lassan elmagyaráztak neki mindent töviről-hegyire. Amikor aztán a tathoz ért a sétafikálásban, csodálkozva megállt a kisfiú. A hajó szántotta barázdában, két-háromszáz méternyire, föl-fülbukkant valami a víz felszínén. A bárka immár röpült a nagyszerű hátszélben, az a valami mégis egyre tartotta a távolságot. S noha Stefano nem is sejtette, mi lehet az, olyasféle megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy vonzza őt, igen erősen vonzza. A kapitány, mivel már jó ideje nem látta körbejárni a fiát, előbb fennhangon szólongatta, majd pedig otthagyva a parancsnoki hidat, keresésére indult. – Stefano, mit csinálsz? Úgy állsz ott, mint a cövek! – kiáltott rá, amikor végre megpillantotta a hajó végiben; csak állt a fiú, s nézte merőn a habokat. – Gyere ide, papa, nézd! Odament hát a kapitány, s meregette is a szemét abba az irányba, melyet a fiú mutatott, de hiába, nem látott semmit. – Időnként felbukkan valami sötét tárgy a nyomdokvízben – mondta a gyerek. – Követ bennünket. – Bár negyvenesztendős is elmúltam – mondta az apa –, a szemem még kifogástalan. De nem látok semmit, az égvilágon semmit. Mivel azonban a fiú tovább erősködött, hozta a távcsövét, s most már azzal vizsgálgatta a habokat. Egyszerre csak látja ám Stefano, hogy elsápad az apja. – Mi ez? Miért vágsz ilyen arcot, papa? – Ó, bár ne hallgattam volna meg a kérésedet! – kiáltott föl a kapitány. – Most aztán reszkethetek érted. Nem tárgy az, amit föl-föl bukkanni látsz a víz színén, s ami követ bennünket. Hanem egy colombre. Ettől a haltól fél legjobban minden tengerész, az egész világon. Titokzatos, szörnyű cápa, ravaszabb, agyafúrtabb az embernél. Nem lehessen tudni, milyen meggondolás alapján, tán sose derül rá fény, kiválasztja az áldozatát, s minekutána kiválasztotta, hosszú-hosszú esztendőkön át követi, egy egész életen át, míg csak nem sikerül fölfalnia. És a legfurcsább az egészben: senki sem látja, csak az áldozat, s az, akit vérségi kötelék fûz az áldozathoz. – Nem mese ez? – Nem mese. Sosem láttam, de az annyiszor hallott leírásokból most rögtön felismertem. Ez a bölénypofa, ez a szüntelenül tátogó, nyíló-csukódó száj, ez az irtózatos fogsor! Sajnos, semmi kétség, Stefano, a colombre téged szemelt ki, s míg csak a vízen tartózkodol, nem fog neked békét hagyni. Hallgass rám: most tüstént visszatérünk a partra, te kiszállsz, s többé nem hagyod el a szárazföldet, semmi áron. Ezt meg kell ígérned. Nem való neked a tengerészélet, fiacskám, nyugodj bele szépen. Egyébként derék ember lehetsz te a szárazföldön is, sokra viheted ott is. Így szólt az apa, s azon nyomban partnak irányította hajóját, visszatért a kikötőbe. Itt hirtelen rosszullétre hivatkozva kirakta a fiacskáját. S már fordult is, röpült a nyílt tenger felé, nélküle. A gyerek ugyancsak zaklatott szívvel maradt a parton, s ott állt mindaddig, míg el nem merült a főárboc csúcsa is a látóhatár peremén. Künn, a mólón s a hullámtörő gáton túl, puszta volt a tenger, tökéletesen elhagyatott. Ám ahogy jobban kimeresztette a szemét, Stefano egy időnként felszínre bukkanó fekete pontocskát pillantott meg a távolban: az „õ” colombréját. Ott körözött, ott úszkált föl-alá, lomhán, kitartóan, s várt reá. Ettől fogva minden úton-módon irtották a gyerek tengerre vágyakozását. Apja az ország belsejébe, a parttól több száz kilométernyire küldte tanulni. S az új környezet hatása alatt Stefano nem is gondolt egy ideig a szörnyre. Mindazonáltal a nyári szünidőt otthon töltötte; s alighogy megérkezett a szülői házba, már égett a türelmetlenségtől; az első szabad percében már szaladt is ki a partra, a móló végibe. Mintegy ellenőrzésképpen, bár alapjában véve fölöslegesnek tartotta a szemlét. Ennyi idő után – még ha igaz is, amit apja mesélt róla – a colombre minden bizonnyal felhagyott az ostrommal. De azért csak maradt, kővé dermedve, dobogó szível. Mert, lám, két-háromszáz méterre a mólótól, a nyílt tengeren, ott úszkált a baljós hal, igen, lassan úszkált föl-alá, időnként kiemelve pofáját a vízből, s a part felé kémlelve: mintha csak azt figyelte volna türelmetlenül, vajon Stefano Roi megérkezett-e végre. Így az ellenséges lény, mely éjjel-nappal vár reá, afféle titkos rögeszméjévé vált Stefanónak. S megesett vele a messzi városban is, hogy az éjszaka kellős közepén arra riadt, nyugtalanság szorítja össze a szívét. Biztonságban volt, persze, több száz kilométer választotta el a colombrétól. S mégis, tudta, hogy túl a hegyen, a síkságokon, erdőkön, mezőkön túl, ott vár reá a cápa. S ha a Föld legfélreesőbb zugába költözik is, a colombre lesben fog állni az oda legközelebb eső tenger tükrén, a végzet eszközének kiapadhatatlan türelmével, engesztelhetetlen makacsságával. Komoly fiú volt Stefano, készséges, jóindulatú, eredményesen folytatta tanulmányait, s alighogy felnőtt, megemberesedett, tisztességes, jól díjazott hivatalt kapott ama város egyik kereskedelmi vállalatánál. Közben atyját elvitte valami betegség, az özvegy pedig eladta a remek vitorlás hajót. Csinos kis vagyon várományosa lett Stefano. Munka, szórakozás, barátok, első szerelmek; immáron kialakította az életét. Ám a colombre gondolata csak nem hagyta nyugton; ama balkörmű ábránd, gyászos és megigéző lidérc; s hiába teltek-múltak a napok, nem foszlott szerte, nem tűnt tova, ellenkezőleg, mintha egyre megátalkodottabbá vált volna. Nagy elégtétel a dolgos élet, a jólét, a nyugalom, de a szakadéknak még nagyobb a vonzása. Betöltvén huszonkettedik esztendejét, Stefano – miután felmondta állását, s elbúcsúzott városi barátaitól – visszatért szülővárosába, s közölte édesanyjával ama szilárd elhatározását, hogy folytatja atyja mesterségét. Az asszony boldogan fogadta fia döntését – Stefano sosem tett neki említést a titokzatos cápáról. Hogy a gyerek odahagyta a tengert a város kedvéért, ezt szíve mélyén mindig a családi hagyomány elárulásának tekintette. Így hát Stefano megkezdte a hajóséletet, s tüstént bizonyságát adta jó tengerészképességeinek: hogy remekül bírja a fáradalmakat, s rettenthetetlen lélek. Járta, járta a tengereket, s a hajója szántotta fehér barázdában éjjel-nappal, ha vihar volt, ha szélcsend, ott settenkedett a colombre. Tudta Stefano, jól tudta, hogy átok leselkedik reá, ítélet, de talán épp ezért nem bírt elszakadni tőle. S rajta kívül senki sem látta a vitorlásról a szörnyet. – Nem láttok arra semmit? – kérdezte időnként a társaitól, a hajó mögött fehérlő barázda felé intve. – Semmit, az égvilágon semmit. Miért? – Nem tudom… Úgy rémlett… – Csak nem colombrét láttál? – tréfálkoztak amazok, s babonásan megragadták a kezük ügyébe eső vasdarabot. – Miért nevettek? S miért fogtok vasat? – Mert a colombre nem kegyelmez. S ha, Isten őrizz, a hajónk után vetné magát, ez azt jelentené, hogy valaki közülünk elveszett. De Stefano nem tágított. Sőt. A szakadatlan veszély, mely nyomába szegődött, mintha csak megacélozta volna akaratát, felszította volna tengerszenvedélyét, növelte volna vakmerőségét a küzdelem s fenyegettetés óráiban. Amikor úgy érezte, hogy már teljesen ura a mesterségének, atyjától örökölt vagyonkáján vásárolt felesben egy teherhajót, melynek azután egyedüli tulajdonosa lett, majd pedig, hála néhány szerencsés fuvarnak, sikerült egy komoly kereskedelmi gőzöshöz jutnia; mind merészebb célok felé tört. De a sikerek, a milliók nem bírták elűzni lelkének ama megátalkodott, gyötrő szorongását; másfelől sohasem csábította a kísértés, hogy eladja a hajót, s visszavonuljon a szárazföldre, új életet kezdjen. Hajózni, hajózni – ez volt az egyetlen gondolata. Alighogy partra lépett egy-egy hosszú út után, máris égett a türelmetlenségtől, hogy tengerre szálljon újra. Tudta, hogy odakint, a kikötőn túl, vár reá a colombre; s hogy a colombre a romlással, pusztulással azonos. Oda se neki. Valami lebírhatatlan belső ösztönzés hajszolta egyre tovább, tengerről tengerre, óceánról óceánra, percnyi nyugodalmat sem hagyva. Míg végül egy szép napon Stefano észrevette, hogy megöregedett, igen, vén lett, vénségesen vén; és senki sem értette környezetében, miért nem hagy fel már azzal az átkozott tengerészélettel, hisz gazdag, nagyon gazdag. Öreg volt hát s boldogtalan, megkeseredett, mert csak futott, futott esztelenül a tengereket által, az ellenség elől való menekülésre tékozolva egész életét. Mert a nyugalom s jólét boldogságánál nagyobb erővel hatott reá mindig a szakadék vonzása. Történt pedig egyik este (pompás hajója épp szülővárosának kikötője előtt horgonyzott), hogy úgy érezte, közeledik halála órája. Magához szólította a másodtisztet, akiben nagyon megbízott, s lelkére kötötte: bármit tesz, ne ellenkezzék, hagyjon mindent rá. Amaz becsületszavát adta. Ez ígéret birtokában Stefano a másodtiszt rémüldözése közepette elmondta a colombre történetét, mint üldözte õt hiába majd fél évszázadon át. – Fáradhatatlanul követett a világ egyik sarkától a másikig – mondta –, olyan hűséggel, melyre a legnemesebb barát is képtelen lett volna. Én most halni készülök. Bizonyára õ is rettenetesen öreg, fáradt immár. Nem lehetek hűtlen hozzá. Azzal elbúcsúzott kedves tisztjétől, vízre bocsáttatott egy csónakot, s szigonnyal fölfegyverkezve beszállt. – Most hát elébe megyek – jelentette ki. Így van ez jól, nem szabad csalatkoznia. De küzdeni fogok, utolsó leheletemig. S már távolodott is a hajótól, gyönge evezőcsapásokkal. A tengerészek, a tisztek s a legénység, szemmel kísérték, míg csak el nem tûnt a víztükör peremén, az éjszaka árnyainak ölelő karjaiban. Az égbolton holdsarló fénylett. Nem kellett sokáig fáradnia. A csónak oldalánál hirtelen fölbukkant a colombre rémületes pofája. – Itt vagyok hát végre, nálad – mondta Stefano. – Most rajtunk a sor! – S maradék erejét összeszedve magasba emelte a szigonyt. – Huhh – nyögött egy keserveset a szörny –, ez aztán hosszú út volt! Megfáradtam ám én is, bele is rokkantam. Mennyit kellett úsznom miattad! S te csak futottál, menekültél. Nem értetted soha, miről van szó. – Miért? … – kérdezte Stefano félig holtan, félig elevenen. – Mert én nem azért üldöztelek, hogy fölfaljalak, amint hitted. Csupán azt a megbízatást kaptam a tengerek urától, hogy adjam át ezt neked. Azzal a cápa kiöltötte nyelvét, s egy tompán villódzó golyót nyújtott át rajta az öreg kapitánynak. Stefano két ujja közé fogta az ajándékot, s alaposan szemügyre vette. Óriási gyöngyszem volt. Tüstént fölismerte. A híres-nevezetes Tenger Gyöngyét tartotta kezében, mely szerencsét hoz annak, aki birtokolja, hatalmat ád, szerelmet s lelki békét. De most már késő volt, késő. – Jaj nekem – ingatta fejét szomorúan Stefano Roi. – Mily elhibázott minden! Sikerült elátkoznom az életemet; s a tiédet is tönkretettem. – Isten veled, szegény ember – szólt a colombre, s mindörökre alámerült a tenger éjfekete mélységeibe. Két hónap múlva egy kis bárkát vetett partra a hullámverés. Néhány halász látta, amint nekicsapódik a meredek sziklafalnak; kíváncsian eveztek hozzá közelebb. Csontváz fehérlett a csónak padkáján, még mindig ülő helyzetben. Az ujjcsontok kis gömbölyű kavicsot szorongattak. A colombre óriás testű, igen-igen ritka hal; félelmetes látvány. Aszerint, hogy melyik tengerben fordul elő, s a tengerpartot miféle népek lakják, különböző az elnevezése: kolombernak is hívják, meg kahloubrának, kalongának, kalubalunak, chalung-grának. Furamód a természettudósok nem ismerik. Olyan is akad, aki azt állítja, hogy nem létezik.

A bodzaillatról

Szia Balázs! Szoktatom szívemet a jelen időhöz. Ha tévesztenék, segíts ki, kérlek! Amikor rólad beszélünk, vagy te foglalod keretbe az életed fontos dolgait, három nagy mágnes köré csoportosulnak az események: ezek az író-költő, a meleg-aktivista és a terapeuta. Évekre való olvasmányt publikálsz a neten, mindegyik témakörben. A Google nagyjából száztízezer találatot ad a nevedre. Kedveled ezt a dalszöveget, hogy „még sohasem találkoztam szakáccsal / de olyan emberrel már igen / aki a vacsoránkat a hozzávalókból összeállította…” Tudjuk, látjuk, hogy több vagy a – hűséggel és szorgalommal betöltött – szerepeidnél. 1969. október 12-én az élet veled egy nagy kalandba kezd, amikor elindul birtalanbalázsolni. A te szavaiddal szólva: „…tollal / félig írt füzettel / indulok szerencsét próbálni / Birtalan Balázs lehessek” (B-változat; 1 691012-2415) Az általános iskolai beiratkozásnál a tanító néni gyanútlanul faggat, hogy „aztán tudsz-e már olvasni?” Amikor igennel felelsz, tovább kérdez: „melyik könyvet olvastad?” „Tizenkét hónap a címe – válaszolod, majd hozzáteszed eredeti stílusodban: – Marsak írta, azt hiszem orosz nemzetiségű…” Óvsz attól, hogy a súlyuknál nagyobb jelentőséget tulajdonítsak a szimbólumoknak. Mégsem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy ez az első könyved az utolsó előtti is, amit ebben az életben kézbe veszel. Mivel a heti zsebpénzedből egy egész dinnyére nem futja, lekuporodsz a járdára és számolsz hosszasan, aprólékosan. Majd összeszedve minden bátorságodat odalépsz a zöldségeshez: – Csókolom, kérek szépen 37 dkg görögdinnyét. És a szomorú kisfiú nem érti, miért nincs se dinnye, se empátia számára. (http://birtalan.blogspot.hu/2010/06/erik-gyumolcs.html) Van lelki erőd, hogy a „Miért tartják Shakespeare-t zseninek?” dolgozati kérdést lecsapd elsőre ezzel a tömör válasszal: „Mert az volt.” – később az Ódáról írt verselemzésedben kifejted, hogy az valójában egy maszturbáció jelképes leírása. Amihez nyúlsz, az rövid időn belül balázsos lesz tőled. Ebből a szempontból mindegy, hogy versírás, bűvészkedés, teológia, honlap készítés, keresztény közösség szervezése, közjegyzői okirat, zsiráftánc vagy terápia a feladat, ami éppen eléd kerül. Mikor lelkesen beleállsz a munkába, azt profi szintre viszed. Kivételes módon tudsz lelkesíteni is a felfedezéseiddel. Az elvevők és meghagyók civilizációi, az erőszakmentes kommunikáció, a meleg szubkultúra, a Harry Potter univerzum, a tranzakcióanalízis vagy meseterápia mind-mind felvillanásai annak a mágiának, ahogy a nyers életet belakod, és számunkra is élhetővé formálod. Amennyire alakítasz minket, legalább olyan mértékben igényled a kölcsönhatást tőlünk. Azért lehetsz éppen ilyenné, mert Feri a fociban mindig a vesztésre álló félnek szurkol; Tomi pedig felismeri „…a Balatonba hullt zsiráftollat” és mesél neked „a piros csíkos hintalóról…” (Művirágok a szimbolizmus oltárára; Mert) Az sem akadály, ha – pilinszkysen szólva – néha „úgy közelítünk hozzád, mint a füvet csipegető tyúk Isten égő csipkebokrához”. Szívesen magyarázol, érvelsz és vitázol. Csak a kétszáz százalékos sebességedet győzzük szusszal. Nem a tudatlanság a legnagyobb ellenfeled, hanem a rosszindulat; illetve ha a tisztességedet kérdőjelezik meg, mert az napokra képes megbénítani. Éjszakákba nyúlóan, időt és energiát nem kímélve beszélgetsz telefonon, chaten és e-mailben; válaszolsz a kérdezőknek, hogy eloszlass tévedéseket és kiállj az értékeid mellett. A gondolat is reménytelen, hogy számba vegyük a temérdek cikket, beszédet, petíciót, liturgikus szöveget, blogbejegyzést, kommentet és az azokra adott megfontolt válaszokat, amiket olykor a pihenésed vagy a párkapcsolatod megrövidítésével alkotsz.

Az Aszalt szilva… fülszövege szerint menekülsz a magabiztos válaszok elől, ugyanakkor elszánt makacssággal kérdezel. És mikor válaszolsz, azt mindig átszínezi a kétely, a bizonytalanság... Az általad végiggondolt és megszenvedett igazságok árnyékában viszont nyugodtan pihenhetünk. Akkor is, ha egy következő nagy futam végén kérdőjelekre cseréled a mondat végi pontokat. Becsületes gondolkodó vagy, aki a tenger felé tekintve csak a folyásirányt nézi, nem a tegnapi, vagy a pár perccel ezelőtti medret. Világos számodra, mikor már túl vagy a kereszténységen, és ezt következetesen vállalod minden fórumon. Nem pillanatnyi fellángolás a részedről, évek kemény munkája, szellemi birkózása alapozza meg. A kétbodonyi, közösségi nyaralás egyik estéjén nagy sétát teszünk kettesben, amikor felnézel az égre, egy kisgyermek ártatlan kíváncsiságával fürkészve a temérdek galaxist, és azt mondod: „most ezek után mondd ki a khalkedóni dogmát…” (Jézus Krisztus isteni és emberi természetéről) Nem csupán formaság vagy politikai korrektség a részedről, ahogy a női emancipációt kezeled. Álságosnak tartod és kevesled a márciusi hóvirágot az egész éves házi rabszolgaságért cserébe. Megrendülsz a Vagina monológok őszinte vallomásán, világgá kiáltod, hogy: A Szent Korona megsértése bűncselekmény. A családon belüli erőszak nem. (http://birtalan.blogspot.hu/2012_06_01_archive.html) Úgy írsz, mintha beszélnél, szinte hallani a hangodat – mondja az ajánló –, aki sokhelyütt otthon vagy. És igen: ezért teheted ilyen bensőséges, egyszerű hangon… A képtelen fordulatokból – ha vívódások és bánat árán is – mégis győztesen tudsz tovább lépni. Így találsz vissza az okiratszerkesztéstől „első szerelemedhez”, a pszichológiához. Okénak tekinted a hozzád forduló embereket, partnerként megosztod velük saját élményeidet. Egy terápiás beszélgetés közben az a freudi elszólás szalad ki a szádon, hogy Amikor én meghaltam, sem apám, sem én nem sírtunk... Nem a tökéletes imidzs helyreállítása kötött le ekkor sem, hanem „hogy komoly gyógyító potenciál rejtőzik abban, ha a terapeuta is megmutatja magát, látni engedi élete bizonyos részleteit, nyíltan felvállalja, hogy ő maga is ugyanúgy úton járó, mint a kliens…” Pedig ettől a mondattól, mint írod: „bármelyik pszichoanalitikus instant orgazmust élne át”. (http://sorskonyvnelkul.blog.hu/2015/09/17/amikor_a_terapeuta_lebukik) A Mi minden nem (Szélesre tárt jelen) sorai között szinte megbújik a „nem vagyok zsidó, de nem vagyok goj se” félmondatod. Aztán a Képnézegetős címűben (Szélesre tárt jelen) – bővebben kifejtve – így látod magad: Az Isten-kérdést rég letudta: a földbe készül, nem az égbe. Egy jobb lelet – s szánni valóan gojként, kipában hajlong az Örökkévaló nevére. Tanulod kibogozni az ősi betűket. Vallásosan, sőt a „nyúlon túl” is egy új időszámítás kezdetét jelenti világlátásodban a Soá tragédiája. Nem tudsz kimaradni belőle, fáj neked. És elemi, kibékíthetetlen felháborodással állsz ellen minden fasiszta, kirekesztő gondolatnak. Ezért választod a búcsúzásod egyik zenéjének a Hatikvát, Izrael nemzeti himnuszát. A meghalásod útját sem tartod privát titoknak, engedsz bennünket az ágyad köré ülni. A Szent Imrében mesét mondasz az egyetlen szögről, amibe kapaszkodva az Ördög ki-be jár… és jót nevetünk kisdiákkori húzásodon, mikor cselesen angolul beszélsz a félig részeg önkéntes rendőrhöz, aki végül elkobozza az orosz munkafüzeted… Van erőd Életvégi interjút adni a Hospice-nak. Meglepetésünkre a riport nagy része az egészségügy és a benne élő orvosok, ápolók, betegek és családtagok helyzetének a javítását célozza. Türelemmel és humorral készítgetsz minket a gyászra; köszönő levelet írsz a kórház vezetőségének; versben köszönsz el a Balatontól. (Márciusban a mólón; http://birtalan.blogspot.hu/) A kerek koszorúkhoz szokott, avatatlan szem megáll egy pillanatra egyedi virágaid fölött. A Halál ereklyéit medálként a nyakadban hordod, hogy emlékezz: a halált legyőzni valójában nem azt jelenti, hogy valamilyen varázslattal megragadod a halhatatlanságot, hanem hogy a halált önként elfogadod, mint az élet részét és nem szöksz meg előle. Te is a halál ura vagy, mert saját életedre már nem mint végső, abszolút értékre tekintesz, amelyet mindenáron meg kell őrizned. Belátod, hogy része vagy a nagyobb egésznek.

(https://hu.wikipedia.org/wiki/A_Halál_ereklyéi) Dupla B monogrammal élére állsz az izmaelita törzsnek – ami attól, hogy virtuális, miért ne lenne valóság?! Rutinod van abban, hogy ha eléd tesznek egy megvonalazott lapot, keresztbe írj rá. Ha nem viseljük Quinn szájbarágós stílusát, ízi verziót fabrikálsz a kedvünkért, sőt versbe sűríted a lényeget: Rímekben tán átadható, mit prózában nem lehet: rohadt sokan vannak az emberek. E sárteke sarában mintegy hétmilliárd hempereg – baszki, ez rengeteg! Zabáltatni ennyi szájat, föleszik a biomasszát: a többi fajt levesükbe belebasszák. Nem az a baj, hogy nem lesznek többé színes madarak. Jut is, marad is szín a Nap alatt. Nem is erkölcsi izé, hogy „mit szól majd a természet”. A természetben egy csupasz Föld is elférhet. Az a gond, hogy sokan hiszik: Minden Fajok Királya a törvény hatályát kizárja. Szent iratokba, csillagokba, köldökükbe révednek. S tévednek. Míg úgy teszünk, mintha az istenek nekünk szarták volna a világot – bolygókat, aranyat, no meg a zsiráfot –, és naponta több tucat fajt végérvényesen felfalunk, egy nap asztalunkra kerül enfajunk. Ismétlem: enfajunk. És meghalunk. Nem károgás, nem is vád ez. Jóslat se: nem vagyok vátesz. Nem ősi prófécia, nem titokzatos titok. Biosz és matek. A túléléshez nem kell para, dogma, csak egy új paradigma. Ez is megvolt hát. Itt hagyom e rímhegyet. Én megyek. (Ne, velő; http://birtalan.blogspot.hu/) Bodzaillat van!

Nem számítanak

Egy mai beszélgetésben jött elő, hogy kire és mire érdemes tekintettel lenni. Ma hajlamos vagyok a sarkos fogalmazásra: csak önmagamra, a saját érzéseimre, céljaimra, a számomra fontos személyekre. Hogy ezek mennyien vannak, nagyon változó. Olyan rohamos tempóban fogy a hátralévő időm, hogy luxusnak tetszik bármilyen udvariaskodás, politikai taktikázás. Ma a végletes őszinteséget választottam az új csoportban. Hallatlan öröm és könnyebbség volt, hogy megoszthattam - feszengéstől mentesen - a melegségem; és elmondhattam a fenntartásaimat a kultúránkkal a felelősség tagadásával és az olcsó nyereségvággyal kapcsolatban. Azt sem bánnám, ha ezért megszűnne a munkahelyem, bár kibírnám nevetés nélkül. Ilyen kis forradalom történt ezen a napon Budapesten. Hajrá Én! Drága költőmtől jöjjön most egy ilyen érzelmi felszabadulás...

Én megtehetném és mégsem teszem, / csak tervezem, csak épphogy fölvetem, / játszom magammal, ennyi az egész, / siratni való inkább, mint merész. / Bár néha félek, hátha eltemet / a torkomig felömlő élvezet, / mi most csak fölkérődző förtelem, / mi lesz, ha egyszer mégis megteszem? / A házatok egy alvó éjszakán, / mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? / hogy pusztulj ott és vesszenek veled, / kiket szerettél! Együtt vesszetek. / Előbb örökre megnézném szobád, / elüldögélnék benn egy délutánt, / agyamba venném, ágyad merre van, / a képeket a fal mintáival, / a lépcsőt, mely az ajtódig vezet, / hogy tudjam, mi lesz veled s ellened, / a tűzvész honnan támad és hova / szorít be majd a lázadó szoba? / Mert égni fogsz. Alant az udvaron / a tátott szájjal síró fájdalom / megnyílik érted, nyeldeklő torok. / Hiába tépsz föl ajtót, ablakot. / A túlsó járdán állok és falom: / gyapjat növeszt a füst a tűzfalon, / gyulladt csomóba gyűl és fölfakad, / vérző gubanc a szűk tető alatt! / Mi engem ölt, a forró gyötrelem, / most végig ömlik rajtad, mint a genny, / sötét leszel, behorpadt néma seb, / akár az éj, s az arcom odalent. / Így kellene. De nem lesz semmi sem. / A poklokban is meglazult hitem. / Vigasztalást a játék sem szerez, / az éjszakának legmélyebbje ez. / Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. / Nem érdekelsz, nem is szerettelek./ Aludj nyugodtan, igyál és egyél, / s ha értenéd is átkaim, - ne félj. (Pilinszky János: Ne félj)

Megosztás

Ezdekedves

Telepszegleten szeszelde
csermely mellett elhelyezve,
benne kedve tetszelegne,
teszem fel, nem esteledne.

Egek rendre estelednek,
erek, berkek csendesednek.
Dereglye sem megy keresztbe,
hever e fekete csendbe.

Szeszelde bezzeg nem csendes,
zeng-peng benne zene rendes.
Szesz ereje szerteterjed,
embereknek kedve gerjed.

Hej, menyecske, kedves lelkem,
erjedt hegylevet kell nyelnem!
Legyen hetven esztendeje,
de meg heves szesz ereje!

Zenemester, sebesebben!
Kerekedett fene kedvem.
Keresetem szerteverem,
lelkemet meg eltemetem.

Megjelennek rendelettel:
csendesebben kedvetekkel!
Telep feje heveredne,
esetleg elszenderedne!

Legyen vele beste lelke,
te meg eredj fene helyre!
Zene zengjen, szedte-vedte,
pendelyemnek lehet veszte!

Esmeg mennek, reteszt vernek:
Legyenek csendesek kendtek!
Szentek lelke legyen velek,
kedves egyetlenem beteg.

Feleletet egy meg nem tett,
berekesztnek szesznyeletet.
Zene menten befejezve,
s szertemennek csendesedve.

Megosztás

Ma lenne...

90 éves.

Megosztás

Örömöm sokszorozódjon - a maszturbációtól a szeretkezésig

Azon felül, hogy valaki "okénak" vagy "nem okénak" érzi-e magát mint hímnemű vagy nőnemű lényt, mindenkinek a Gyermek énjében léteznek archaikus érzések a test nemi aspektusainak "oké" vagy "nem oké" voltáról is - ezzel a mondattal kezdődik a Nyerni születtünk gyermeki szexualitással foglalkozó fejezete. Lássunk néhány kulcsgondolatot a témához:

A gyerekek szexuális lények. Aktívan keresik az érzékiséget testük minden pontjának feltérképezésével. Felfedezhetik azt is, hogy nemi szerveik jó érzés, gyönyör forrásai lehetnek. Általában fürdés, vagy a délutáni alvás során... Ez a fajta kíváncsiság természetes dolog, de a gyereknek meg kell tanulnia a nemiséghez kapcsolódó társas normákat... A szexuális problémákkal küzdő emberekre jellemző, hogy gyermekkorukban szégyenérzetet keltettek bennük a testük miatt, illetve tartaniuk kellett a szülői megtorlástól, ha testük felfedezésével foglalatoskodtak. Erikson szerint "a szégyen éppúgy magában hordozza a teljes védtelenséget, amikor mások kíváncsi tekintetének ki vagyunk téve..."

A szobatisztaságra szoktatás során is érzékelik a gyerekek a szüleik nemi szerveikkel kapcsolatos attitűdjét. Ha a szülőkben félelem vagy tudatlanság van a gyermekeik szexuális önismereti igényével kapcsolatban, nem tudnak megfelelő szavakat tanítani nekik, amelyeket a szexualitásról való beszédben vagy gondolkodásban használhatnának... a Kis Professzor sokszor túljár a felnőttek eszén: kitalálja, mi van a szülői üzenetek mögött, és rájön, hogy a szülők milyen szexuális viselkedést tartanak jónak vagy rossznak. A gyerek kulcslyukakon át kukucskálva, újságokból és tévéműsorokból szerzi információit, és igyekszik értelmet vinni a szexuális utalások rengetegébe. A gyerek megpróbál másokat szexuális játszmákba belevinni, és amikor csak lehet, azt szeretné tenni, amit akar. Erre gyakran akkor kerül sor, amikor senki nem figyel.

Ahogy egyre nőnek a gyerekek, a szexualitás iránti kíváncsiságukat olyan játékokkal leplezik, mint az orvososdi, a papás-mamás, a kukucskálás, amelyek során valamilyen fokú feltárulkozásra van szükség. A Kis Professzor a szexualitással kapcsolatban felnőtt korunkban is aktív: a szexuális játszmákban résztvevő partnerek üzeneteit megfejti, tudja, hogyan tűnjön csábítónak vagy ellenállhatatlannak a másik szemében, mikor kell kezdeményezni, hogyan kell valakit felizgatni vagy lelombozni, és hogyan kell tettetni a szexuális jellegű választ... Minden kultúrának megvannak az elvárt szexuális választ megadó sorskönyvei. A legtöbb tabu és szabály azért alakul ki, mert a csoport túléléséhez szükség van valamilyen társadalmi rendre... Nem megfelelő alkalmazkodás esetén az illetőnek enyhébb vagy súlyosabb szexuális problémái lesznek, melyek úgy telepednek az Alkalmazkodó Gyermekire, mint egy boszorkány vagy démon átka.

A Természetes Gyermek szexuális önkielégülés iránti vágyát konstruktív és destruktív módon is fel lehet használni:
-- aki még nem alkalmazkodott a normákhoz, önző módon élheti meg szadista érzéseit, szexuális tárgyként tekinthet másokra ahelyett, hogy figyelembe venné őket; nem gondol arra, hogy a másiknak is vannak igényei, melyeket tiszteletben kell tartani
-- a túlzott alkalmazkodás hatása lehet hogy teljesen vak a saját vágyaira, azok kielégítését háttérbe helyezi; áldozatnak érzi magát, amiért neheztel másokra és az elnyomott pozíciójából befolyásol másokat.

A Természetes Gyermek és a Felnőtt együttműködése következtében a személy képes elengedni, ami fogva tartotta, és örömöt talál azokban a meleg, szeretetteljes, kíváncsi és spontán képességekben, amelyekkel született. A testi élvezetek megtapasztalása és az, ha valaki másoknak is ilyen gyönyört tud adni, évekkel meghosszabbíthatja az életét.

El tudunk tehát jutni Sartre cölöpétől (hogy a másik korlátozó tényező: "maga a pokol") Buber kikötőjébe (ahol az önmagunkra ébredés segítőjévé válik: "a TE által tudom kimondani az ÉN-t"). Eljuthatunk, de nem szükségszerűen tesszük ezt. Kritikusan nézve egy önkielégítő kultúra, maszturbáló vallások és politika részesei vagyunk. A párkapcsolatokban végbevitt szexuális tevékenység sem nő fel automatikusan a szeretkezés szintjére.

Amikor nem a dialógus, a másik befogadásának öröme és a kölcsönös gazdagítás vezeti a feleket, akkor megrekedtek ezen a gyermeki, önmagába zárt világban. Ha a fiatal háziasszony a férje helyett Nagyfarkú Joe-t képzeli maga mellé (menekülve a realitástól), akkor egy biorobottal önkielégít, rosszabb esetben a párja is ezt műveli vele. Maszturbáló az a társadalmi-politikai-vallási elképzelés is, ami azt igényli, hogy mindenki legyen hasonló, de inkább egyforma ővele. Ott bujkál ezek alján kart karba öltve az önzés és a félelem. Hogy legyen meg, amit én szeretnék, most. Hiányzik a képletből a másik oldal, ami csak együtt érhető el és élhető meg.

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában. (Weöres Sándor: A teljesség felé)

Megosztás

Harmadszor

Ha egy ló nyer a versenyen, az szerencse;
ha másodszor is nyer, az véletlen;
de ha harmadszor is, akkor fogadj rá!
(kínai mondás)

Ha volt valamiféle fordulópont az életemben, az minden bizonnyal a zarándokút volt Santiago de Compostelába - mondja Paulo Coelho. Valahogy nem voltam elég bátor, hogy szembenézzek az álmaimmal. Nem volt bennem elég bátorság ahhoz, hogy felismerjem, az élet sokkal egyszerűbb, mint ahogy addig gondoltam. Addig azt hittem: ó, ha van is az életnek jelentése, az biztosan valami nagyon bonyolult dolog, olyan kincs, amit egész életemen keresztül keresnem kell. Ami nagy ostobaság, hiszen aki így gondolja és élete végén visszatekint, csak azt mondhatja, az egész életemet úgy töltöttem, hogy kerestem az élet jelentését, de nem találtam semmit. Szóval, miután megtettem ezt a zarándokutat, megértettem, hogy ha van is ilyen jelentés, az mindenképpen titok, misztérium. Ezért elég alázatosnak kell lennem, hogy elfogadjam ezt a misztériumot, és olyan értékek szerint kell élnem, amelyek valóban fontosak számomra. [...]

Nem, ez nem a bátorság, hanem a fegyelem próbája volt. Ezen bárki keresztülmehet... mindennap gyalogolunk. Ez az út is csak egy harminc napig tartó gyaloglás volt, semmi több. Alig húsz-huszonöt kilométer naponta... A zarándoklat egyfelől a fegyelem próbája, másfelől pedig kiváló gyakorlat volt ahhoz, hogy lemérhessem, milyen erős vagyok döntéseket hozni... A bátorság az egyetlen erény, amivel rendelkezem. [...]

Ahhoz, hogy bejárjuk ezt az utat, nem kell feltétlenül vallásosnak lennünk, tehetjük akár testedzés végett, vagy turistaként is, esetleg valami jelentést keresve, akárhogyan. A lényeg az, hogy maga az út végül majd sokkal messzebbre vezet bennünket azoktól az okoktól, amelyek ide vezettek, ezért, mire elérsz a végére, az út is fog alakítani rajtad, meg fogja tenni a hatását. [...]

A lényeg az, hogy egyszerűvé kell tenned az életed... anélkül, hogy a magány az ellenségeddé válna; hiszen függőségbe kerülhetsz a magánytól. Öreg embereket gyakran látni így, nem szeretik a gyerekzsivajt, nem szeretnek senkit és semmit, és a végén szép lassan teljesen egyedül maradnak... Elégedett vagy egyedül, és nincs szükséged emberi kapcsolatokra. Ami hosszú távon nagyon káros dolog.

Idő-scanner

"Amikor azt mondjuk: "jelen", miről is beszélünk voltaképpen? Mondhatjuk, hogy erről itt: a mostról. Csakhogy a "most" abban a pillanatban "múlttá" válik. Ha belegondolunk, mindaz, ami van, éppen azért válik többé vagy kevésbé megismerhetővé, mert elmúlik. A jelent nem lehet kimerevíteni, nincs semmi, ami megmaradna mozdulatlanul, amiről elmondhatnánk: ez a jelen. Egyetlen pillanat sem állíthatja önmagáról, hogy én vagyok a jelen, hiszen mire kimondaná, már múlttá is vált. Ezért én azt mondanám, hogy a jelen nem létezik, a jövő sem létezik, hiszen még nem jött el, és az is a nemlét egy formája, tehát csak a múlt létezik, nincs semmi egyéb.

Múltból vagyunk, a jelen pedig egy pillanat, ami születésével a múlt részévé válik."

(José Saramago)



Az órák-napok-hetek-hónapok rutinszerűen folynak, szilveszterkor sóhajtunk egyet, hogy megint eltelt egy újabb. A sóhajtással pedig már január első pillanatai peregnek tovább. Mintha egy óriási szkenner húzna el fölöttünk, aminek a hatósugara rémületes gyorsasággal teszi határozott múlttá az addig elképzelhetetlen jövőnket.

Eddig sokat érveltem a jelenben élés mellett. Hogyan fér ez össze a fenti sorokkal? A mostban tartózkodni annyit tesz, mint érzékenyen figyelni ezt az elsuhanó leolvasót, ami csak akkor nem lassít, ha kívülről nézzük. Amikor elengedjük az aggodalmainkat és kívül kerülünk az időn, akkor együtt mozgunk a szkennerünkkel, magunkon szűrjük át a születő múltat. A jelenben élés a tanú pozíciója, aki csak szemlél és nem ítélkezik. Mert egyszerűen nem marad arra ideje, hogy közben minősítse a folyamatokat.

A magyar olvasóknak

"Olyan világban élünk, amely egyre kisebb és kisebb lesz. Ez akár veszélyes is lehetne, de nézzük inkább másként: Így közelebb kerülhetünk egymáshoz." (Ljudmila Ulickaja)

- Hogyan mondjuk azt röviden, hogy a rózsafüzér beleesett az aludttejbe?
- Író-olvasó találkozó...

A mindenség szívszorongatóan teljes...

...ez a levél húsvéti írás: elsősorban Márikának szól, a költő nagynénjének, de azóta talán mindnyájan címzettjeinek tekinthetjük magunkat. Évszám nincs rajta, de írója hatvanévesnek mondja magát, így alighanem az egyik legutolsó Pilinszky-levél ez. Velemben kelt, ahol akkoriban szívesen meghúzódott Pilinszky. A levélben szereplő keresztnevek mellé nem kell jegyzetet írni, mindenki tudni fogja, kikre vonatkoznak. (Jelenits István)

Édeseim! - Drága Márikám, kicsit meglepett leveled. Hiszen fizikai állapotom esztendők óta nem volt ilyen jó! Szellemileg viszont élesebben látom, milyen kicsi vagyok: de kiindulásnak ez se a legrosszabb. Soha ilyen tisztán nem láttam, hogy kivétel nélkül egyedül vagyunk, s ezért részvétünk oszthatatlan. Egyformán kell szeretnünk mindenkit. Igen, ellenségünket is, mert különben senkit se szeretünk a csaláson és hazugságon kívül. Hidd el, hogy Jutta és mindenki, aki megalázott, egy akolban él bennem. Mi több: ez a szeretet az egyedüli jogos kritika is, a többi pletyka, megszólás. Az egyedüllét? Weil szerint maga a pokol - de ugyanakkor legfőbb kincsünk is. Egyedül ez a magányérzés ösztökél arra, hogy mindennel és mindenkivel azonosulni tudjunk és akarjunk. Ilyen értelemben talán egyetlen "erényem", hogy mindig a földön jártam, míg sok szegény élő a "levegőben sürgött-forgott" körülöttem. Vigasztaló, hogy ők is a földben fogják befejezni.

De térjünk vissza aggódó kérdésedre. Még muszáj maradnom, de májusban Pesten leszek, hogy elkészítsem a nagylemezemet. A stúdió túlzsúfolt, ezért nem tudom a napot. Hihetetlenül bírom a magányt, amitől Pascal szerint csak az önző ember szenved. Nem volnék önző? Szívem tele hálával. Azokkal szemben is, akik "rosszak" voltak hozzám. Mert valójában jók voltak, nem ők, jó ember nincsen, Isten szeretett általuk!

Zoli lapjának nagyon örültem. Zoli tragikus "kiválasztott", aki egy óra alatt többet él, mint én hatvan évem alatt. Vele térden állva érintkezem, a legnagyobb magányos, akit ismerek, és a "legbeavatottabb". Neki az sem árt, hogy ezt csak tehetségnek tartják, s úgy közelítenek hozzá, mint egy füvet csipkedő tyúk Isten égő csipkebokrához.

Édes Márikám, te faluról jöttél a városba, én városból falura. Teljes szívemből érzem szenvedésed. De azzal, hogy nem teszel különbséget jók és rosszak között, egyedülléted tiszta szenvedéssé alakulhat át, ez egészen biztos. Ezért jársz csak látszatra a földön, s mártai szereped csak látszatra az! Ne félj! Nincs mitől félni. Egyedül az jó, ami van: akár élet, akár halál.

A regényemben ezeket a rétegeket szeretném "fölásni" szenvedő és hőn szeretett korunkban. Csak a fölszínen van egyenetlenség, minden és mindenki egy. Az Atya nem méricskél - Istenem, milyen magaslati levegő ez az abszolút intelligencia "kihűlt" szívünknek. Mindannyian gyilkosok vagyunk, kivétel nélkül, de ő jó.

Ne aggódj értem! Szívemben fokról fokra minden és mindenki egy. Se a magánytól, se a haláltól nem félek. Isten viszont mindig és mindent megtesz - ha végtelen távolságban tartózkodik is tőlünk. Ez a legfőbb kegyelme és a mi egyetlen támaszunk. Látszatra ez a poklunk, valójában ez a mennyország. Nem föld, de a VALÓSÁG.

A személyi számomért ne aggódjál. Mari sírt a nevetéstől. Itt fogja elintézni, már beszélt is a megyei elnökkel. Egy telefonjába került. Aki fontos ügyben keres, megtalál. Ma egy spanyol filmes... Nem vagyok egyedül, mert egyedül vagyok (Weil).

A dolgokat, igaz, csak nagyritkán intéztem el, mert talán nem is lehet: Kegyelem csak a cselekvés nélküli cselekvésben van. Magányomban 60 000 fiatal és öreg szív melenget, ami közvetlenül lehetetlen volna. A remeték tudják ezt igazán, a "mai ember" elfelejtette, ezért oly szeretetreméltó.

Tudod, mekkora önmegvetésben éltem, akár Erika, drágám. De erről is le kellett mondanom. Az is gőg volt még, hogy megvetettem [magam?], csillapíthatatlanul szomjúhoztam megsemmisülésemet.

Itt a parasztok: arisztokraták. Nem értenek, de tökéletesen érzékelnek és respektálnak. Ha fa lehetnék! - egy helyben állva, a hűség mintaképeként, mindent elviselve!

Sokat vétettem. Nem mondhatom el Jézussal, hogy aki igaz, ő az én testvérem, szülőm és anyám. Ő először "kinőtte" önmagát, aztán családját és végül nemzetét. Ezért tartották még Barabásnál is rosszabbnak. És ez talán a legnehezebb, amikor a jóra hivatkozva akarják az embert eltéríteni az egyetlen Jótól, a tökéletesen távoli, néma és magányos Istentől. És mégis: ezt az egyetlen jót az ember is megtudhatja. Egy szent, egy falubolondja, Mozart, amikor a Rekviemet írta...

Imádkozz, nincs más. Az imában tudunk egyedül mindent és mindenkit szeretni. Az imában més Jézus és Barabás is egy, ahogy az Atya és Jézus szívében is egyek.

Mit kérdeztél még? Igen, hogy mit mondj a telefonálóknak. Az igazat. Látod, én, az "álmodozó" bekerültem Chicagóban és Cambridge-ben a legfontosabb emberek közé. Greta Garbo 6 sort kapott, én tizenkettőt. Ha valami, ez nyugtalanít. Ezt érzem irreálisnak és bukásnak. De további "álmodozással" talán ebből a csapdából is sikerül kimásznom. Visszajutnom a tiszta valóságba, mint Van Goghnak sikerült. Halálom nem érdekel, legjobb lenne talán, ha meztelenül bekaparnának a földbe. Ugyanakkor tökéletesen megértem, hogy rendezzük élőink sírját. Részemről nem számít, mibe kerül - ez egy pillanatra se lehet "kérdés". Ők az élők, a halott én vagyok összekeveredve porukkal. Főként Erikám porával.

Édeseim, mindenki velem van. Imádkozzatok, hogy egyre"boldogabb halott" legyek. Az "élet" csak az "élőké". Imádkozzatok, hogy "a mindenség polgára" lehessek. A mindenség szívszorongatóan teljes, tartózkodó, valóságos, telített, gazdag és csendes. Ennyit tudok már. S ha sikerül teljesen megszűnnöm, talán befogadhatom az Atyát, aki mindannyiunk küszöbén áll, s akinek szentsége - ezért nem ítélkezik - még a jót és a rosszat is meghaladja. Ha ez nem így lenne, Isten csak az ember végtelenségig fölnagyított utánzata lehetne, vagyis maga az ördög - akiről úgy vélem, nem egyéb, mint jelkép: az ember semmiségének abszolutizálása. De ez irreális - Hitler, már Hitler szétpukkadt. A rossz nem lehet abszolút, csak szimbolikusan. A kispolgár méretei korlátozottak, s itt újra Hitlerre gondolok... Ezzel szemben minden ember szent, határtalan, amit csak csak átmeneti hazugságokkal vonhatunk kétségbe.

Édeseim, édeseim... Jancsitok

Mikor a szar az úr

‎Mit lehet tenni a trágya-özön ellen? Orrunkat befogni, semmi egyebet. Mert aki valamelyik ganajtornyot le akarja bontani, csak egyik helyről a másikra hordja és közben maga is szaporítja a rondaságot. A trágya-özön magától fog lefolyni, lassan, míg a trágya-korszak embere az utolsóig bele nem fullad. Aki bármilyen iránynak, rendszernek, emberi kigondolásnak szívvel-lélekkel behódolt, azt elborította a trágya-özön; aki a tiszta érzést, szabad látást, örök mértéket őrzi, bárkában lebeg a trágya-özön felett. S ahogy a vízözön után megjelent az égen a szivárvány, jeléül, hogy vízözön nem lesz többé: majd megjelenik az égen a tiszta fehérnemű, jeléül, hogy trágyaözön nem lesz többé. (Weöres Sándor)

Elmélkedés a posztról

Ebben a gondolatsorban nem a naplóbejegyzésre utalok, hanem a betölthető posztra, arra a helyre, ami valakinek készült.

Tegnap este egy kb. 10 éve látott ismerősömmel azon töprengtünk, mi lehet a párkapcsolat nyitja, hol csúszhatunk félre. Azon túl, hogy gyakorlatilag bárhol, valami összeállt számomra a társalgás végén. Ilyen estetekben hajlottam arra, hogy valami nem tökéletes bennem (nem vagyok elég neki), vagy a másik nem tökéletes (ő nem rendelkezik elengedhetetlen tulajdonságokkal). Összefoglalva kívül néztem az okok után, a felszínen kapirgáltam. Ebben a kontextusban vagy képletben szerepel egy hiány, amit valamelyik félnek kell betöltenie, ő erre a kérdésre a megoldás, a válasz.

Van egy másik modell: hogy magamban rendben vagyok, és egész az életem. Nem eszközként keresek megoldást a társam személyében valamilyen életproblémára, hanem ebben az elért harmóniában osztozok vele örömmel. Mert jó megosztani. Amennyiben a szeretet azt jelenti, hogy helyet készíteni valakinek önmagamban, akkor ez a teremtés a kérdés. Van-e szándékom erre a munkára, elég tágas és vonzó-e ez a poszt a másiknak. Ha arra gondol, hogy velem, mellettem van, öröm tölti el a gondolatától? Egyáltalán eszébe jut, mikor engem lát? Vajon mit üzenek kifelé?

Tamási Áron után, szabadon: "Azért vagyunk a világban, hogy valakinek az otthonává váljunk, és valakinél mi is otthon érezzük magunkat..."