Néha veszélyes trapitizni

Trapitizni sokféleképpen lehet. Ha lehunyod a szemed, és azt mondod, Afrika szavannái fölött szállsz egy óriási léggömbön, s alattad zsiráfok, elefántok és csavaros szarvú antilopok legelésznek, az is trapitizés.
Vagy az is trapitizés, hogy lehajolsz, s azt figyeled, hogy a picike hangyapajtás hogyan cipeli a nálánál jóval nagyobb morzsát, ami a te vajaskenyeredről hullott alá.
Trapitizés az is, ha azt mondod a szomszédnak reggel, hogy trapiti. Mire ő elmosolyodik és visszabiccent magának, azt is trapiti.

Vagy trapitizés, ha látsz az utcán egy kislányt, aki keservesen sír, záporoznak a könnyei, mire te odalépsz hozzá, és megkérdezed:
- Trapiti?
- Trapiti, trapiti! - bömböli a kislány, mire te megsimogatod a haját, és bátorítóan rámosolyogsz:
- Ugyan már, trapiti!
- De biztos, hogy trapiti? - hüppög a kislány.
- Persze, hogy trapiti - bizonygatod, mire a kislány elmosolyodik, sőt már nevet is, csak úgy repkednek a copfjai.

És trapitizés az is, ha fölmászol egy fára, és nem tudsz lejönni onnan. Vagy beleesel egy elfelejtett kútba, és nem tudsz kimászni onnan.
- Trapiti, trapiti - kiáltozol keservesen.
- Trapiti, trapiti - dünnyög a tűzoltóparancsnok, amikor lemászik érted, a hóna alá csap, és kimászik veled a kútból.

(Darvasi László)

Megosztás

Hazudj még nekem!

Cipő olyan fülbemászóan énekli, az Engedj közelebb-ben, hogy már-már elhittem. Furcsa viszonyom van a mellé beszédhez. Egy alkoholista család tele van titkolózással, az iszákos szülők fedezésével. A saját melegségem is hosszú ideig véka alatt pihent. Aztán (talán túl korán) jött mások titka. Szabadulni ebből olyan, mintha az idő rám kövült hagymaleveleit törném fel napról-napra.

Nincs sok épp eszű alternatíva számomra. A közel s távolban ezen a zátonyon zúzzák szét magukat személyek, szerelmek, barátságok. Attól tartózkodom, hogy a történeteket szép és csúnya jelzőkkel cicomázzam fel. Ha van, akkor okkal van és okkal szűnik majd meg a hazugság. Most kicsit mélyebbre szeretnék tekinteni. A folyamatra magára, amit élethazugságnak is nevezhetünk.

Tegnap hallottam valakit a halál torkában tipródni. Mindenki hibás volt, aki nem segít neki; természetesen olyan módon, ahogy ő majd megmondja. Annak az esélye, hogy legalább egy kivezető mondat eljusson a hallójáratáig - konkrétan: a jelenlegi helyzete az előző döntéseinek a logikus következménye -, a nullához közelített. Mivel nem kapott visszaigazolást a maga csődtömegének a dédelgetéséhez, tovább robogott vele. És most is viszi tovább, mint Örkény mentőse a mérgezett pogácsát. Hazudjak még neki? Jobb, ha sosem ébred fel a valóságra?

A hazugság szorosan fogja egyik rokonának (a birtoklásnak) a kezét. Abból az egészen megfontolt pozícióból építi fel magát, hogy "nekem ez IS!" jár. Nekem az egész élet jár, és aki ezt korlátozni, visszafogni, csökkenteni szeretné, az agresszor. A kiiktatása pedig csak ízlés, jólneveltség, taktika kérdése. Lehet altatni a figyelmét: hihetőbbnél-hihetőbb vásznakat szőve a szeme elé. Vagy cinkossá tenni egy "tudom-hogy-tudod-hogy-tudom"-ban. Az nagy titok számomra, hogy miért van ez a tévesztés a habzsolás és a telítettség, a markolászás és a biztos fogás között. Hogy miért hiszi el valaki, hogy a világ görcsös önmaga alá gyűrése szilárd szigetté fog tömörödni. Ez a bolygó nem az "egy, aki mindent visz" törvényére állt be, hanem az éppen elégséges működteti, ameddig hagyjuk. Kérlelhetetlenebb ez, mint a gravitáció, amit csak átmeneti hazugságokkal vonhatunk kétségbe. Szegény Voldemort!

Fenntartom az empátiámat mindazok számára, akiknek az előzőek nem sokat segítenek a jelen helyzetük elviselésében, mert számukra minden egész darabokban hever szanaszét. A halál előszobája ez, éppen tőle menekülve szerezzük kék-zöld foltjainkat. Mert ha két lábban akarok állni az életben, akkor biztonságot kell teremtenem. A biztonság legjobb tőkéje (a rövidebb emberemlékezetünk óta) a kecskék, tevék és egyéb négylábúak száma. Volt idő, amikor a törzsi közösség bizalmi-szövedéke nyújtotta mindezt, jóval kiszámíthatóbban, hogy ne mondjam: fenntarthatóan. Nem lebecsülve a materializmus nyújtotta szusszanásnyi pihenőt, többen fogékonyak vagyunk az élménytőke kovácsolására is. Minél több érzelmi felizzás, minél színesebb és izgalmasabb életrajzi film fogatása, sok-sok statisztával. Mert az élmény én vagyok, általa növök, teljesedek.

A találkozásban nincs birtoklás, csak haszon. Nincsenek mellékszereplők, és nem létezik én és te. Magamat becsapni pedig a bölcs magatartás ellen volna. Amikor az őszinteséget zálogba adjuk (egy remélt ínyencség kedvéért), akkor a találkozás lehetőségeit sikkasztjuk el. Azt, ami nekem egyetlen örömem és jutalmam; halálon innen és túl.

Elmélkedés a posztról

Ebben a gondolatsorban nem a naplóbejegyzésre utalok, hanem a betölthető posztra, arra a helyre, ami valakinek készült.

Tegnap este egy kb. 10 éve látott ismerősömmel azon töprengtünk, mi lehet a párkapcsolat nyitja, hol csúszhatunk félre. Azon túl, hogy gyakorlatilag bárhol, valami összeállt számomra a társalgás végén. Ilyen estetekben hajlottam arra, hogy valami nem tökéletes bennem (nem vagyok elég neki), vagy a másik nem tökéletes (ő nem rendelkezik elengedhetetlen tulajdonságokkal). Összefoglalva kívül néztem az okok után, a felszínen kapirgáltam. Ebben a kontextusban vagy képletben szerepel egy hiány, amit valamelyik félnek kell betöltenie, ő erre a kérdésre a megoldás, a válasz.

Van egy másik modell: hogy magamban rendben vagyok, és egész az életem. Nem eszközként keresek megoldást a társam személyében valamilyen életproblémára, hanem ebben az elért harmóniában osztozok vele örömmel. Mert jó megosztani. Amennyiben a szeretet azt jelenti, hogy helyet készíteni valakinek önmagamban, akkor ez a teremtés a kérdés. Van-e szándékom erre a munkára, elég tágas és vonzó-e ez a poszt a másiknak. Ha arra gondol, hogy velem, mellettem van, öröm tölti el a gondolatától? Egyáltalán eszébe jut, mikor engem lát? Vajon mit üzenek kifelé?

Tamási Áron után, szabadon: "Azért vagyunk a világban, hogy valakinek az otthonává váljunk, és valakinél mi is otthon érezzük magunkat..."

Chippeway

Kéki Béla Az írás történetében említi a chippeway indiánokat. Hét törzsük egy kérvényt nyújtott be a 19. század vége táján az Egyesült Államok kongresszusához, melyben négy tóra érvényes halászati jogért folyamodtak. Az iraton az egyes törzseket a totemállatuk képviseli. A szívüket és szemüket összekötő vonalak pedig azt jelzik, hogy egy akaraton vannak, közös a kérésük.

Nempátia tengerében

úszok az árral szemben
és becsülöm az apró szigeteket

Újranő a mellem ... és az EGO-m

Ma is voltam edzeni, jó újra ott lenni az ismerős keretek között. És bízni abban, hogy az elsétált izmok visszajönnek lassan. Csak ezért nem írtam volna ma este. A szaunában történt egy érdekes beszélgetés. Ennek a szinte jegyzőkönyvi verzióját olvashatjátok most.

Rajtam kívül öten üldögélnek a forró padkán. Két lány és három férfi. A férfiaknak nevet is adtam. Egyik sarokban ülök, mellettem Nyakigláb, előtte Humorzsák izzad. Velünk szemben a padon Vérfarkas áll. A lányok távolabb foglalnak helyet.

Humorzsák: [Vérfarkasnak címezve] Keverd meg egy kicsit a levegőt! Vedd le a gatyádat, és azzal csináld...
Lányok: [hangos tetszés-nyilvánítás után] Mást is használhatsz, ha meg tudja mozgatni a levegőt...
Vérfarkas: Hétvégén gondolkodtam, hogy lemegyek a Széchenyibe...
Humorzsák: Nosztalgiázni, mi!?
Nyakigláb: Ott nincsenek is buzik.

Én: Ne gondold...
Humorzsák: [kissé negédes hangon] Honnan tudod ezt?
Én: Meleg vagyok, és ezért tudom, hogy hol szoktak ismerkedni.

Rövid szünet, mindenki elhallgat. A lányok barátságosan méregetnek a szemük sarkából, a pasik semleges témákra váltanak: Tankcsapda koncert, főzés!!! :) Aztán a lányok nem bírják a hőséget, Vérfarkas és Humorzsák is kimennek utánuk.

Nyakigláb: Elnézést kérek a kollégáim nevében is...
Én: Nem történt semmi, megszoktam már a témát.
Nyakigláb: Mióta tudod magadról?
Én: Gyerekkorom óta, de csak az utóbbi ca. 10 évben vállaltam fel.
Nyakigláb: Jó, hogy meg tudtad tenni.
Én: Arra gondoltam, hogy a fél életem hazugságban telt, a másikat inkább nyugodtan szeretném folytatni. Ezért nem szépítgetek semmilyen közösségben, ha ezt a kérdést szóba hozzák.

Én: [kicsit vigasztalásul a kedvességért] Amióta a szaunák megnyíltak, már nem sok meleg jár a fürdőkbe.
Nyakigláb: Hol vannak ilyen szaunák?
Én: A Ferenc körút környékén van kettő is; a 69 és a Magnum.
Nyakigláb: És ott nyíltan ismerkednek?
Én: Nem nyilvánosan szexelnek, vannak erre szolgáló kisebb helyiségek. Mivel csak férfiak látogatják, nem kell attól tartani, hogy valaki rossz néven veszi, ha megtetszik.
...
Most már én sem bírom tovább, kimegyek.

Mindketten az ajtó felé indulunk, de "biztos, ami biztos" alapon inkább előre enged. ;)

Camino, Ember, Humor, Vallás

Egy ideje nézem a cimkéimet. Négy különösen nagyra hízott közöttük. Az első hármat értem, a negyedikkel kapcsolatban inkább csak kérdéseim vannak továbbra is.

Hát így legyen az ember vallásos...

A hűségről így is, úgy is

Egy hatvanas éveinek elején járó házaspár a harmincötödik házassági évfordulóját ünnepelte egy csendes, meghitt kis étteremben... Egyszer csak egy gyönyörű tündér jelent meg az asztaluk mellett és azt mondta:

- Mivel ennyire különleges házaspár vagytok, és hűek voltatok egymáshoz ez alatt a hosszú idő alatt, kívánhattok tőlem egyet-egyet. Én teljesítem a kívánságotokat!
- Ó! Én szeretném körbeutazni a Földet az én nagyszerű férjemmel! - kérte a feleség.

A tündér meglengette a varázspálcáját és - abrakadabra - két első osztályú jegy termett az asztalon a Luxus Utazási Iroda világkörüli útjára. Most a férjen volt a sor. Gondolkodott egy percet és így szólt:

- Nos, ez az egész nagyon romantikus, de egy ilyen alkalom csak egyszer adatik meg az életben... Szóval ne haragudj kedvesem, de az én kívánságom egy nálam 30 évvel fiatalabb feleség!

A tündér és a feleség nagyon csalódott volt, de a kívánság az kívánság... Így a tündér körözött egyet a varázspálcájával és - abrakadabra - a férj 92 éves lett!

Mi a mese tanulsága?
A férfiak hálátlanok, de a tündérek nők...

És másként: A nők hűségesebbek? (1, 2)

Ha férfi vagy, akkor vélhetően egy elég egyértelmű igen választ adsz erre a kérdésre. A legtöbb féri egyszerűen nem is feltételezi azt, hogy a párja kikacsint a kapcsolatukból, abból az igen egyszerű nézetből kiindulva, hogy 'jó kislány'. Elég szerencsétlen módon, de a férfiakat elhagyó nőkről a legtöbbször ki sem derül, hogy félreléptek a kapcsolatuk során.

Ha pedig nő vagy, akkor vélhetően úgy jellemzed magad, mint a legtöbb társad, aki kijelenti, hogy ő egyszerűen 'nem az a fajta', aki megcsalja a másikat valaha is. Akárhogy is vesszük, azok a nők, akik egyszer megcsalták már párjukat, és ezen a sokkon túlléptek, onnantól kezdve nem tudják a folyamatot megállítani.

A kérdés az, hogy mi ennek az oka, miért is lehet felfedezni benne bármilyen következetes törvényszerűséget a legtöbb esetben?

A nők kezdeményezik a válások több, mint 70%-át világszerte. A leggyakoribban váló korosztály a késői 20-as, 30-as éveikben járó asszonyok, átlagosan 4 év házassággal a hátuk mögött. Ez az az időszak, amit a nők a középkor eleji krízisnek élnek meg, és nagyban hasonlít a férfiak kapuzárási pánikjához, csak jóval korábban következik be. És főképp: a nők határozottan többször lépnek félre, mint a férfiak ebben a korszakban.

Négy lépcsőben lehet elkülöníteni az idevezető utat, de minden esetben a szexuális vágy csökkenésével kezdődik a folyamat.

1. lépcső: annak a felfedezése, hogy valami hiányzik az életükől. Megvan ugyan már mindenük, amit korábban akartak, otthon, család, nagyszerű férj, de azt érzik, hogy lehetnének boldogabbak is. Idővel nagyon sok nő ekkor kezd veszíteni a szexuális érdeklődéséből. Nem szokatlan egyáltalán, hogy kerülik a fizikai kapcsolatot a párjukkal, mert attól tartanak, hogy az érintésekből szex lesz. Fáradtságra hivatkoznak, és megpróbálnak más időben ágyba jutni, mint a férjük. A szex munkává válik számukra, kötelesség lesz belőle, mint a mosogatás. Azt érzik, hogy nyomás van rajtuk, feszül a testük, fáj a gyomruk, ha a szex szóba kerül egyáltalán. Ezzel együtt azt is kezdik gondolni, hogy a hiba bennük van, frigiddé váltak, és ez automatikusan azt váltja majd ki a férjükből, hogy megcsalja őket.

2. lépcső: a nők kezdik azt érezni, hogy vágynak arra, hogy a házasságon kívül kapjanak impulzusokat. Akárhányszor botlanak bele egy 'új' férfiba, legyen szexről, vagy plátói érzelmekről szó, a nők mindkét esetben hatalmas érzelmi töltettel fogják felruházni ezeket az esteket. Hosszú évek után azt érzik, hogy végre őrülten vágynak valaki után, amitől persze iszonyatos bűntudatuk is támad, függetlenül attól, hogy az új kapcsolat szexuális töltetű is, vagy érzelmi csupán. Ahogy a hűtlenség mint téma megüti a fülüket, jöjjön az akár a médiából vagy egy baráti beszélgetésből máris bűnösnek érzik magukat. Olyan érzés ez, mintha egy részüket vesztették volna el. A társadalom megítélése alapján kétfajta nő van: a rendes, és a rossz. A bűntudat miatt sokan hirtelen nagyon kedvesek lesznek a párjukkal, de a legtöbbször a vágyuk felülemelkedik ezen a viselkedésen, és egyre inkább azt kezdik kommunikálni, hogy mit nem kaptak meg a házasságukban, hogy ide jutottak. Így aztán idővel negatívan és szarkasztikusan kezdenek el nyilatkozni a saját házasságukról.

3. lépcső: azok a nők, akik itt tartanak, már benne vannak nyakig afférokban, be is fejeztek jó párat belőlük. Soha nem tapasztalt élményeket élnek át. Újra azt érzik, hogy élnek, nem csak léteznek, és sokan azt gondolják, hogy egy-egy kalandban megtalálják a lelki társukat. Más szóval: szerelmesek. Mindemellett állandóan küzdenek önmagukkal, hogy választaniuk kellene a férjük és a szerelmük között. Hisznek benne, hogy amit tesznek az helytelen és inkorrekt, de tovább folytatják ennek dacára is. A legfontosabb, hogy találkozhassanak és láthassák szerelmüket, akinek sűrűn elmondják, hogy ez az utolsó alkalom, de aztán képtelenek e mellett kitartani. A legtöbb nő kivirul ebben az időszakban, és nem egyszer bekövetkezik, hogy a férje hajlamos több időt megtakarítani és félretenni, hogy azt a feleségével tölthesse, akinek éppen minden a vágya, csak ez nem... A legtöbbször meggyőzik a férjeiket, hogy csak időre van szükségük, hogy megmenthessék a házasságukat, hogy töltsenek egy kis időt külön, és az jót fog tenni. A különélés persze bőven ad lehetőséget arra, hogy a csapongó nő még több időt töltsön szeretőjével. Ha ilyenkor következik be a szakítás a szeretővel, akkor a nők legtöbbször automatikusan a férjük irányába tolják minden csalódottságukat, és őket okolják tudat alatt, hogy nem lehetnek boldogok. Ha a férj kilépne inkább már a házasságból, akkor gyorsan menthetővé válik még azzal, hogy az eddig szexuálisan érdektelen nő hirtelen hajlandó a szexre.

4. lépcső: ez a pont egyaránt tartalmaz olyan nőket, akik úgy döntenek, hogy a házasságon belül maradnak, és olyanokat is, akik a válást választják. Néhányuk azt tapasztalja, hogy a házasságán belüli szex minősége jelentősen javult a külső kapcsolat hatására. Mások azt gondolják, hogy a szerelmük igazi lelki társuk volt, de ilyen-olyan okoknál fogva azért nem hagyják el a férjeiket. Megint mások azt hiszik, hogy az érzelmek csak azért voltak ennyire intenzívek, mert nem napi kapcsolatban éltek és így felnagyítódott az egész. Azok a nők, akik a válás mellett döntenek, határozottan azt érzik, hogy végre sikerült egy döntést meghozniuk, és újra normálisnak érzik magukat. Nagyon sok újraházasodott nő éli újra át a házasságkötést követő évek után ugyanazt az állapotot, amin korábban is átment már.

Ezeket a problémákat viszonylag könnyen ki lehetne küszöbölni még a legelején, ha megtörténne a kellő információ áramlás a házaspárok között. A mindennapi párbeszédek és az egymásra figyelés kulcs lehet ahhoz, hogy egy rossz időszak ne torkolljon egy jól működő stabil kapcsolat végébe.

A pók telefonja

Lerágott csont, hogy: hogyan van a póknak telefonja? (Bemegy a sarokba és telefonja...) MM is ír a vezeték nélküli telefonról, el se hinnétek, ha ide nem másolnám. ;)

Kelet felé fordulva elmondtuk a reggeli imádságot, és hálát adtunk mindazért, amit kaptunk. Elküldtük napi üzenetünket a táplálékok birodalmába.

Egy fiatalember pattant a kör közepére. Mint megtudtam, ő vállalta magára az aznapi feladatot, ezért korán elhagyta a tábort és előresietett. Már órák óta gyalogoltunk, amikor a törzsfőnök megállt, térdre rogyott. Mindenki köréje gyűlt, ő úgy maradt a térdén, két karját előretartva, enyhén lengetve. Senki sem szólalt meg, de az arcok feszülten figyeltek. Végül Ooota elmondta, hogy a fiatal férfi, akik korán reggel előrement,most üzen. Azt kérdezi, hogy levághatja-e az elejtett kenguru farkát.

- Miért akarja levágni a kenguru farkát? - kérdeztem.
- Azért, mert az az állat legsúlyosabb része; és ő nem olyan erős, hogy elbírja a nehéz zsákmányt. A kenguru nagyobb nála.

Némán üzentek, telepatikus választ küldtek. Ooota felvilágosított, hogy megállunk egy napra. Néhányan nekiláttak, hogy gödröt ássanak a tűzhelynek, ahol majd a sok húst elkészítik. Mások növényeket dolgoztak fel.

Egy-két óra múltán visszatért a táborba a fiatalember, meghozta az elejtett, immár farkatlan kengurut...

Mindez nagyszerű élmény volt számomra. Ha nem lettem volna tanúja az esetnek, nehezen hittem volna el a telepatikus érintkezés történetét. Gondolataimat megosztottam Oooatával... elnevette magát, és így szólt:
- Most már tudhatod, mit érez a bennszülött, aki először jár a nagyvárosban, és látja, hogy a tieid érmét csúsztatnak a telefonba, tárcsáznak, majd beszélni kezdenek a kagylóba. Ő is alig hisz a szemének.

Úgy gondoltam, hogy az otthoniak nem nagyon hisznek majd a gondolatátvitelben. Abba könnyen beletörődnek, hogy a Földön élő emberek kegyetlenül bánnak egymással, de kételkednek benne, hogy létezik nép, mely nem ismeri a fajgyűlölet fogalmát, teljes egyetértésben, harmóniában él, tisztában van saját tehetségével, melyet ugyanúgy tisztel, mint bárki másét. Az Igazak azért képesek erre, mert nem hazudnak, még a kis dolgokban sem; sohasem mondanak féligazságokat, nem állítanak valótlanságot. Nincs titkolnivalójuk, gondolataikat bátran közreadják.

Ha például egy kétéves kisgyerek meglát társa kezében egy játékot - mondjuk, egy madzagon húzott kavicsot -, és meg akarja szerezni, azonnal megérzi, hogy minden felnőtt őt figyeli. Rádöbben, hogy szándéka senki előtt nem maradhat titokban, és hogy nem illik engedély nélkül elvenni a másét. A másik gyerek pedig megtanulja, hogy osztozni kell a tárgyakon, nem szabad kisajátítani őket. Hiszen a játék örömét már kiélvezte, az élményt elraktározta, ez tölti el boldogsággal, nem pedig a tárgy birtoklása.

És most körbenézek a többször írtott, karcsúsított könyvespolcomon. Még mennyi könyvet nem fogok elolvasni, talán ki sem nyitni a temetésemig - ha lesz olyan egyáltalán... Vicc ez a magántulajdonosdi, nagyon keserű vicc.

A telepátia az emberek közötti érintkezés eszköze. A különféle nyelvek és írott ábécék csak feleslegesen akadályozzák a gondolatok közvetlen cseréjét. Az én világomban azonban ennek nem sok hasznát vennénk, gondoltam, hiszen nálunk az emberek meglopják a vállalatukat, adót csalnak, civakodnak. Soha nem viselnék el maguk között az igazán őszinte embert. Nálunk túl sok a csalódás, a sérelem, túl sok a takargatnivaló keserűség.

Én vajon megbocsátanék-e mindazoknak, akik megbántottak? És megbocsátanék-e magamnak, amiért másokat megsértettem? Remélem egyszer majd olyan őszintén feltárom lelkemet, mint a bennszülöttek, és készen állok rá, hogy szándékaimat megismerjék és megvizsgálják.

Az Igazak népe szerint a hang nem beszédre való. Az ember szívével és gondolataival fejezi ki magát. Ha a beszédet fecsegésre használjuk, szétszórjuk magunkat apró-cseprő, felületes társalgásokban. A hang éneklésre, ünneplésre, gyógyításra szolgál, és csak arra méltó. Úgy tartják, hogy az embereknek sok adottságuk van, és mindenki tud énekelni. Ha nem becsülöm ezt a képességemet, ha azt hiszem, hogy nincs énekhangom, a bennem lakozó éneklést akkor sem fogom legyűrni... meg kellett békélnem mindennel.

Így hát megtanultam megbocsátani önmagamnak, nem ítélkezni a múlt fölött, hanem okulni belőle... azért kell őszintének lenni és önmagamat szeretni, hogy másokat is elfogadhassak és szerethessek.

Akik a szavak szintjén nehezen értik meg egymást, hallgathatnának közösen. Vagy énekelhetnének is. Ma másodszor jött ez a gondolat, hogy fogadjam el a veszteséget és a vele járó félelmeimet. Egyik új munkatársam a reggeli teszt előtt felmondott. Békével váltunk el, a folyosón mindkét kezünket nyújtottuk egymás felé automatikusan, mint akik rég összetartoznak. Másfél hét is lehet az egész, otthonossá tehető ugyanúgy, mint tíz-húsz év. A jelenből nézve nincsenek távolságok. Az itt-lét, a veled-vagyok elevensége és intenzitása mérhető csupán.

Őszintén szólva

Lány: Te, olyan érzésem van, mintha meg akarnál dugni.

Fiú: Á, dehogy...

Lány: Nem baj, akkor is dugjál meg. Meg akarok szabadulni ettől az érzéstől.

Levél apámnak

A múltkori drámán, a visszajelző körben elhangzott egy számomra érdekes mondat. Kb. ez volt a tartalma: lennék egy üres papírlap, amire leírod apukádnak, hogy mit érzel, mit gondolsz vele kapcsolatban. Dolgozik még mindig bennem az élmény, ennek hatására lekezdtem írni a levelem. Egy szóban annyi lett volna, hogy "nagyon hiányzol!"; a másik véglet, hogy az elmúlt harminc évemmel teleírok egy noteszt. A köztes verziót választottam: négy oldalon szedtem össze azt, ami fontos nekem, amit soha nem tudtam elmondani. Nagyon jól esett a lelkemnek.

Aki A-t mond, mondhatna mást is

Tegnap este beszélgettem A-val és B-vel, C-re várok tovább.

A: Mi újság veled? Évek óta nem beszéltünk...
Én: [Spanyol, pszichodráma, edzés] és voltam tavaly a francia Caminón.
A: Ez olyan divatféle mostanában...

B: Mi újság veled? Évek óta nem beszéltünk...
Én: [Spanyol, pszichodráma, edzés] és voltam tavaly a francia Caminón.
B: Én is töltöttem egy hónapot Indiában. Jó volt teljesen elszakadni a napi rutinomtól, távolságot venni a hétköznapoktól...

C: Mi újság veled? Évek óta nem beszéltünk...
Én: [Spanyol, pszichodráma, edzés] és voltam tavaly a francia Caminón.
C: Tényleg? Milyen volt neked?

Ember - ember tolmács

Igen, ez akarok lenni: ember-tolmács. Ljudmila Ulickaja Daniel Stein, tolmács c. regényét a szociális mediátor képzésen Ricsi adta a kezembe. (Az ajánlott könyvek szinte kivétel nélkül bejönnek nekem.) Már teológus hallgató koromban lelkesített az ökumenizmus gondolata. Apám keleti szertartású, anyám református keresztény. Így lettem én (a ferences szellemnek hála) latin-katolikus pappá. A liturgia iránti csodálat ott bujkált a lelkemben, a bibliás egyszerűség Ferencben volt leginkább tapintható a rendalapítók panteonjában. Kapucinusként a kisebb testvérek családjának egysége volt a legszebb álmom.

Aztán - az ivrit tanulás hét éve alatt különösen - a zsidó gyökereink is rabul ejtették a fantáziámat. Milyen lenne egy hatalmas kiengesztelődés? A képzeletbeli lottó ötös árán egy spirituális központot terveztem. Nagy, közös teret, amelyre egyaránt nyílik a sugár irányban elhelyezett zsinagóga, mecset és keresztény templomok ajtaja. A sok Isten-házából közös beszélgetésre, találkozásra tódulnak ki az emberek, akik itt fizikai szinten is megtapasztalják a testvériséget. Eddig az álom.

Mintha ez a régi ábránd támadna fel halóporából Ulickaját lapozgatva. Itt áll előttem egy se-kint-se-bent ember, aki össze szeretné kötni a rég elvágott szálakat. Aki inkább kérdez, mint biztos válaszokat tálal. Inkább hallgat, mint érveket pufogtat. Inkább teával kínál, mint ideológiával.

Olyan nagyszerű lenne Daniel Steinnek lenni. Tolmácsolni az oroszok és az amerikaiak, szerbek és horvátok, baszkok és spanyolok, írek és angolok között. Szót vinni vakok és látók, siketek és hallók, zsidók, cigányok, magyarok és szlovákok el- vagy félre-beszédébe. És meghonosítani a magyar-magyar nyelvet. Lehetővé tenni a családtagok egymásra találását. Mikor valaki felpattan a közös vacsorától, előtte már egy ideje nem érti, vagy nem hallja tisztán a többieket. Mediátornak lenni annyit tesz, mint visszavezetni őt a közös tűz körébe, ahol együtt melegedünk, száríthatjuk viharverte felsőruháinkat.

Ember-ember tolmácsságra vágyom. Szeretnék békét teremteni és teremni; a lehetetlenség oázisát őrizni a homoktengerek határán. Talán egy tanya jól jönne ehhez, ott morzsa kutyámnak is jutna hely és idő. Egy napon hirtelen eltűnök innen, ahogy jöttem.

MSN, most már indul a buszod!

Egy elképzelt beszélgetés olvasható az alábbiakban:

Rudi: szia!
Maxi: szia, kis türelmed kérem

Maxi [kb. negyed óra elteltével]: itt is vagyok

Rudi: ez gyors volt...
Maxi: ?

Rudi: mi a mai programod?
Maxi: nem leszek gép előtt

Rudi: pozitívan is meg tudod fogalmazni a tervedet?
Maxi: nagyon sokat ülök itthon

Rudi: ?
Maxi: ?

Az MSN világában tett pár napos kirándulásom csöppet sem lelkesítő. Képzeld el, hogy 5-6 személy ül előtted egy széles padon, te pedig futkározol egyiktől a másikig. Néha oda dobsz egy mosolyt, vagy egy fél mondatot nekik. Talán a győztesnek már meg is hallgatod a monológját és kapcsolódsz hozzá. (Na, ez az, ami nem működtethető egy személyes találkozásban; talán ezért is fáznak annyira tőle.) Ebben a virtuális játékban sem befutó, sem induló nem kívánok lenni.

Olyan nyitott témákat, mint hogy "Mesélj a családodról!", vagy "Milyen érdekes könyvet olvastál mostanában?", esteleg "Milyen kérdés foglalkoztat éppen?" messze kerülni kell. Rövid sorok, gyors kattintgatás oda-vissza. Adatok tükröződnek vissza a soraidra válaszként, nem gondolatok.

Az első Kispál zeném rímel erre az állapotra leginkább:



A teljes szövegből a refrén különösen:

Emese, most már indul a buszod,
Menj haza szépen,
Látszik, hogy tudod,
Hogy meg vagy bolondulva,
S holnap ne gyere újra,
Ne gyere újra!

Ha valaki ma megkérdezné tőlem, hogy "Miért nem ismerkedsz neten?" - egy jól irányzott zsiráf-rúgással vágnám a sarokba...

Másként mondom

Minden cselekedetünk vetés, és minden átélésünk aratás. (egyiptomi mondás)

Egy koldus üldögélt a park melletti padon, kezében egy tábla: "VAK VAGYOK, SEGÍTSENEK!" - elvétve valami aprópénzt dobtak a dobozába, de a legtöbben csak továbbmentek...

Egyszer odalépett mellé valaki és megkérdezte, hogy módosíthatja-e a kezében lévő szöveget. Mivel a vak ember beleegyezett, a titokzatos idegen megfordította a táblát és írt rá valamit... Majd pár nap múlva, mikor visszatért a látogató, a koldus megkérdezte tőle, hogy árulje el neki, mit írt a táblára, mert azóta rengetegen megállnak, és sokan adnak is neki, már nem is csak aprót...

Jótevője erre azt felelte: tuljdonképpen ugyanazt mint maga, csak más szavakkal. Konkrétan ezt a mondatot: "TAVASZ VAN, SZÉPEK A VIRÁGOK, ÉS ÉN MINDEZT NEM LÁTHATOM..."

Lábjegyzet: Az ajándékozás nem egyoldalú műfaj. Az is ad a másiknak, aki megmutatja neki önmaga gazdagságát.

Minden nyelven egy a dal

Egy időben azt gondolták, hogy az írás feltalálása előtti időből szinte semmit sem fogunk megtudni az emberiség történetéből. Az újabb technikák viszont tovább bővítik az ismereteinket. Az ősi népek mozgásának megértéséhez ad kulcsot a kezünkbe az a módszer, amely a különböző beszélt nyelvek közötti rokonságot kutatja. Becslések szerint ma mintegy tízezer különböző nyelv létezik a Földön. A legtöbb ember valószínűleg azt hiszi, hogy azért van ilyen sokféle nyelv, mert a népek elszigetelten éltek egymástól lakóhelyeiken, és minden régió a többitől függetlenül alakította ki kommunikációs rendszerét.

200 éve fedezte fel Sir William Jones, hogy a szanszkrit a latin és a görög nyelv rokona. Felfedezése vezetett el a ma indoeurópainak nevezett nyelvcsalád felismeréséhez, mely a mai Európa szinte minden élő nyelvét tartalmazza. Joseph Greenberg nyelvész egy szélesebb csoportot: az eurázsiait nevezte meg (mely az indoeurópain kívül magában foglalja a uráli-jukagir, az altaji, a csukcs-kamcsatkai és az eszkimó-aleuti nyelvcsaládokat). Elmélete szerint ez a nyelvcsalád lenne a legtöbb európai és észak-amerikai nyelv közös őse. Az "ősnyelv-elmélet" továbbfejlesztésével más nyelvészek (pl. Vadislav Illich-Svtych és Aron Dolgopolsky) a dravida, a kartvel, a nílusi-szaharai és a niger-kordofán nyelvekkel való kapcsolatot mutatták fel. Az ős-nyelvet nosztratikus nyelvnek nevezték el.

Ezek a kutatások afelé a döbbenetes következtetés felé mutatnak, hogy a Közel-Kelet, Európa és Amerika nyelve eredetileg ugyanaz volt. Dolgopolsky megfigyelései szerint a proto-indoeurópain alapuló nyelvekben számos, a földműveléssel és az állattenyésztéssel kapcsolatos közös szó található, s ez arra utal, hogy a neolitikus proto-indueurópaiak élelmiszertermelők voltak. Ezzel szemben a protonosztratikus lexikai törzsben egyáltalán em szerepelnek ezek a szavak, hanem a vadászattal és a gyűjtögetéssel kapcsolatos kifejezések fordulnak elő. Mindebből az következik, hogy a földművelés és az állattenyésztés sokkal újabb keletű annál, mint amikor a protonosztratikus népek a neolitikus forradalmat megelőzően elhagyták Délkelet-Ázsiát.

Richard Rudgley antropológus szavaival élve, a nosztratikus hipotézis következményei zavarba ejtők. Az ős-ősnyelvnek tízezer évnél is idősebbnek kell lennie, de valószínűbb, hogy kora megközelíti a 15 ezer évet. Egyszerűen bámulatos, hogy ilyen egyezések létezzenek olyan távoli területeken, mint Dél-Afrika sivatagai, az amazonasi őserdők, az Északi-sarkvidék és az európai városok - melyek mindegyike őrzi annak a távoli kornak az emlékeit, amikor még ugyanazt a nyelvet beszélték.

Merrit Ruhlen nyelvész még ennél is tovább ment egy lépéssel, és felvetette, hogy valha egyetlen közös nyelvet beszéltek az egész világon. A következőképpen ír erről a protoglobálisnak nevezett alapnyelvől:

A jelenleg ismeretes nyelvészeti adatok legvalószínűbb magyarázatának az tűnik, hogy korunk nyelvi sokfélesége egy, a viselkedése szempontjából modernnek tekinthető emberfaj körülbelül negyven-ötvenezer évvel ezelőtti felbukkanásának eredménye. Lehetséges, hogy az anatómiai szempontból modernnek nevezhető ember már i.e. 100.000-ben felbukkant Afrikában, ám ez az ember nem úgy viselkedett, mint mi... Több kutató is felvetette, hogy az úgynevezett "értelmi robbanás" mindössze 40 ezer évvel ezelőtt vonta maga után a teljes mértékben modern emberi nyelv kialakulását.

Mégis a nyelvünkben élünk... Már csak az a kérdés, hogy az ÉN nyelvem és a TE nyelved között létezik-e a jelenben is híd, kapocs. A szavak és a ragok, vagy a gondolatok és érzések közösek kisebb-nagyobb közösségeinkben? Először is újpesti, aztán fővárosi, majd magyar, utána európai, végül földlakó vagyok, vagy fordított a sorrend?

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923

Leila és Mohamed

A Nílus egy hosszú, hosszú folyó, mely észak felé fut. Sok krokodil él benne és csupán néhány híd ível át felette.

LEILA a folyó bal partján él. LEILA 17 éves lány, aki halálosan szerelmes MOHAMEDbe. MOHAMED a Nílus túlsó partján lakik. LEILA eltökélte, hogy meglátogatja szerelmét, ezért elmegy AHMEDhez és kéri, hogy vigye át a túlpartra. Annak ellenére, hogy AHMEDnek ideje és csónakja is van, mégsem viszi át LEILÁt a túlpartra.

LEILA nem adja fel, és elmegy TARIKhoz, és megkéri, hogy vigye át őt a folyó túlsó partjára. TARIK beleegyezik, de csak a következő reggelen és csak akkor, ha LEILA vele tölti az éjszakát. Így is történik. LEILA minden áron meg akarta látogatni MOHAMEDet, így az éjszakát TARIKkal töltötte. TARIK a következő reggelen átvitte őt a túlpartra.

LEILA repült szerelme karjaiba, és elmesélte neki, hogy milyen nehézségek árán sikerült átjutnia. MOHAMED elzavarta LEILÁt. LEILA boldogtalanul sétált a Nílus partján, harcolva könnyeivel, amikor is találkozott DZSAFARral. DZSAFAR megkérdezte tőle, miért oly szomorú és LEILA elmesélte neki történetét. DZSAFAR elment MOHAMEDhez és két erős pofont mért arcára minden szó nélkül.

Feladat:

Rendezd sorrendbe a szereplőket. Az öt szereplő között öt pontszámot oszthatsz ki (1-től 5-ig). A kedvenc szereplődnek add a legmagasabb, azaz az 5-ös pontszámot. A számodra legkevésbé kedves szereplő kapjon 1-et. Mindegyik szereplőnek adj pontot.

Folytatás holnap...

Helló!

Mit mondasz a „Helló!” után?

Ez a látszatra gyerekes kérdés magában foglalja a teljes emberi lét és az összes társadalomtudomány alapproblémáját. […]

Ezt „kérdezik” maguktól a csecsemők, erre tanulnak meg hazug választ adni a kisgyerekek, ezt tudakolják egymástól és segítőiktől a serdülők, ezt kendőzik el megalkuvóan a felnőttek, és erről írnak könyveket bölcs öregemberek anélkül, hogy valaha is megtalálnák a helyes feleletet. […]

Egy egészséges ember nem képes „Helló!”–t mondani valakinek addig, amíg meg nem ismeri, kis is ő, és ez a megismerés hétről-hétre, sőt óráról-órára változik. Minden találkozáskor egy kicsit mélyebben megismerjük egymást, és a kialakuló barátság során a „Helló!” is módosul, a tökéletes „Helló!”–t csak megközelíteni lehet. Ha helyesen üdvözlünk valakit, ez annyit jelent, hogy személyként észleljük őt, belépünk az életébe és lehetőséget adunk neki, hogy ő is belépjen a miénkbe.

Ahhoz, hogy azt mondhassuk, „Helló!”, először is meg kell szabadulnunk mindattól a szeméttől, amit felhalmoztunk a fejünkben attól a pillanattól kezdve, amikor hazavittek bennünket a szülészetről.

Hogy visszaköszönhessünk másoknak, először is észre kell vennünk, hogy valaki áll mellettünk, vagy elsétál a közelünkben, és arra vár, hogy visszaköszönjünk neki. Évekbe telhet az is, amíg ezt megtanuljuk.

Miután kimondtuk a „Helló!”–t, meg kell szabadulnunk mindattól a szeméttől, ami visszaáramlik a fejünkbe; meg kell szabadulnunk a megélt sérelmek összes égéstermékétől és azoknak a bajoknak a rémétől is, amelyeket a jövőben szándékozunk magunkra idézni. Ekkor elnémulunk, de nem is kell semmit mondanunk. A többéves tapasztalat majd meghozza azt az érzést, hogy talán mégiscsak érdemes megszólalni. […]

A „Helló!”–t mondani tudó „Marslakó”–t meg tudjuk különböztetni a „Földlakók” fecsegésétől, minthogy ez utóbbi, amint azt már a legrégibb (az egyiptomi és babilóniai) feljegyzésekből tudjuk, csupán háborúkhoz, éhséghez, betegséghez és halálhoz vezetett, a túlélők körében pedig bizonyos fokú lelki zavartságot alakított ki.

[…] Az élet olyan egyszerű dolgot jelent, hogy látjuk a fákat, halljuk a madarak énekét, és üdvözöljük embertársainkat. A tudatosság és spontaneitás élményét jelenti, drámázás és álszenteskedés nélkül, bizonyos fokú tartózkodással és méltósággal.

(Eric Berne: Sorskönyv)

Istenről beszélünk?

"Isten valószínűleg nem létezik. Ne aggódjatok, élvezzétek az életet!"

- ez olvasható Londonban 800 busz oldalán. London, Barcelona és Madrid után Genovát is eléri az ateista autóbuszkampány. A liguriai fővárosban február 4-én indul el két autóbusz, amelyeknek oldalán a következő felirat szerepel:

"A rossz hír, hogy Isten nem létezik. A jó hír, hogy nincs is rá szükséged."

Egy 2007. februári felmérés (USA Today/Gallup) szerint az amerikaiak 95 százaléka szavazna egy felkészült katolikus elnökjelöltre, 92 százalék adná voksát egy zsidó jelöltre, 72 százalék egy mormonra. A megkérdezettek 45 százaléka nyilatkozott úgy, hogy egy egyébiránt alkalmas ateista jelöltet is támogatna.

Obama az eskütételkor arra a bibliára helyezte kezét, amelyet elődje, a rabszolgaság intézményének Amerikában véget vető 16. elnök, Abraham Lincoln használt 1861-ben, s amelyet elnöki beiktatási ünnepségen azóta sem használtak. Az új elnök az eskü szövegét megtoldotta az Isten engem úgy segéljen szavakkal; a feljegyzések szerint már az első elnök, George Washington így tett. Biden és Obama eskütétele előtt Rick Warren evangéliumi tiszteletes, a kaliforniai Saddleback Egyház lelkésze mondta el a bevezető imát.

Csak kapkodom a fejem. Számomra szinte kinyilatkoztatás erejű volt az a tévéhír, amelyben a képernyőn Borisz Jelcin mellett feltűnt Alekszij pátriárka is. Ez legalább annyira perverz ötletnek tűnt akkor, mintha az új pápát a G8-ak vezető politikusai vinnék hordszéken a koronázásra. II. Alekszij halála után a Kommerszant című moszkvai lap írta, hogy az első orosz ortodox egyházfő volt, akinek megválasztásába nem szólt bele az állam, és olyannyira közelíteni tudta az egyházi és az állami hatalom érdekeit, hogy szinte lehetetlenné vált az elválasztásuk egymástól...

Megértem az ateistákat, hogy elegük van ebből az asszisztenciából. A vallási legitimációból, a trón és oltár szövetségéből. Amennyire joguk van a hívő polgároknak érvelni az meggyőződésük mellett, igénybe véve minden lehetséges eszközt, úgy ez a szabadság dukál a másik oldalnak is. Tessék választani! Tessék pozitív identitást kialakítani! Csak azt fenyegeti a másik eltérő véleménye, ízlése, származása, aki nem biztos a magáéban.

HAL

Kohn nyitott egy halkereskedést. Az üzlet kirakatában elhelyezett egy táblát ezzel a felirattal:

MA ITT FRISS HAL KAPHATÓ!

Arra sétál Grün, bekopog a barátjához és kérdőre vonja:
- Te holnap is árulsz itt halat?
- Igen - válaszolja Grün.
- Akkor nyugodtan elhagyhatod az elejéről azt, hogy MA.

- És mondd csak - folytatja a vendég - van máshol is boltod?
- Nincs - válaszolja elgondolkodva Grün.
- Ezek szerint az ITT is fölösleges kitétel...

- Esetleg kínálsz a vevőidnek romlott árút is? - hangzik a következő kifogás.
- Csak friss fogást dobok piacra.
- Mi szükség van akkor a FRISS szóra?

Végül, szinte megnyugtató módon, elérkezik a kegyelemdöfés:
- Veszel is az emberektől, vagy csak értékesítesz?
- Igen, igen - mondja megadóan Grün. A KAPHATÓ is szükségtelen.

Ezek után a táblán ennyi maradt: HAL

Ha megtehetnénk, hogy kevesebb szóval kommunikálunk, vajon miért nem tesszük?